2016. október 29., szombat

Piros 85 Terepfutás



Táv: 87 km, szint: 3205 m, szintidő: 15 óra.

„Honnan tudod, hogy életben vagy,
Ha még sosem voltál halott…?”
(DeVision: Bipolar)

Amikor egy éve beneveztem az UTH 115 km-es terepfutó versenyre, nem is gondoltam, hogy mekkora lavinát indítok el. Mivel mind a felkészülés és a verseny is nagyon jól sikerült, ezért elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a felépített formámat. Kinéztem egy új célt, gondolkodás nélkül a Piros 85 Terepfutásra neveztem.

A felkészülés ugyancsak nagyon jól ment, sőt, sokkal jobban, mint az UTH előtt. Egyre többet, és egyre gyorsabban bírtam futni, és a regeneráció ideje is jelentősen csökkent. Két héttel a verseny előtt egy negyvenessel zártam a nagy futásokat… azonban utána elkövettem egy hibát. Egy majdnem végzetes hibát… Másnap kimentünk néhányan a Szigetre intervallozni, ahol úgy készültem, hogy csak szolidan sprintelgetek, azonban elkapott a gépszíj, és igencsak meghajtottam magam. Hazafelé sétálva éreztem, hogy szúr a jobb csípőm… Két hét alatt szinte teljesen eltűnt a szúró érzés, azonban tudtam, hogy nem teljesen százas a csípő, így nem mehetek a versenyen teljes gázzal…

Csillaghegy, 8:30. Némi szöszmötölés után elrajtol a százharmincegynehány fős mezőny, és egy darabig az aszfaltot koptatjuk. Kipihent és motivált vagyok, picit izgulok a csípőm miatt, de itt még minden oké. Beérünk az erdőbe, és leesik az állam a látványtól, a természet ezer színben pompázik. Ez a rendezvény az év legszebb időszakára esik, ráadásul kiváló szervezés, nem véletlenül választottam. Előzgetek és előznek, jól megy a futás.


Nekiesünk a Kevélynek, és már az emelkedők elején, egy bokaforgató részen megjelenik a fájdalom a csípőmben. Óvatlanul ránehezedem a fájós részre, és sziszegések közepette állok meg. Na remek! Ez aztán igazán szép! Újraindítom a rendszert, reménykedem, hogy csak egy nagyon kis tartományban érzem a fájdalmat. De nem. Minden lépésnél masszívan nyilall, és gyalogolni sem jobb. Hát akkor marad a futás…

A kezdeti feldobott hangulatom pillanatok alatt zuhan a mélybe. Próbálom elterelni a figyelmemet, lekötni a tájjal, a versenytársak mustrálásával, de az nagyon gyorsan visszatér a problémához. A Kevély csúcsáig 53 perc alatt érek fel, megvan az első dugókázás, túl vagyok 7 kilométeren. Pompás. Már csak 80 van hátra… Ó, te jó ég! Elmém sötétségbe borul, teljesen elborítja a fájdalom és a reménytelenség. A lejtőn való száguldást természetesen törölnöm kell, óvatosan pakolgatom lefele a lábaimat, a felfele lehagyott sporik itt szépen visszaelőznek.


A következő, nagyjából 13 km-en át, a Szőke-forrás völgyéig komoly mélypontot élek át. Megszólal a belső hang is: itt az idő, hogy kiszállj, és feladd ezt a borzadályt…! Na igen, mennyivel könnyebb lenne szépen hazasunnyogni, ahogy 6 éve is tettem… Hát ez az, basszus! Akkor is Dömösön adtam fel, pont ugyanezt a versenyt! Na nehogy már megint Dömösön adjam fel! Majd feladom Dobogókőn…! :D

A tanulóimnak szoktam mondani, hogy csak akkor adják fel, ha az akadály fizikai. Mert ha csak a fejben létezik, azon még túl lehet lépni. Tiszta sor, hogy kezdem feladni fejben, de ennek van egy komoly fizikai előzménye. Minden lépésnél fáj a csípőm… Vagyis… Ekkor azt veszem észre, hogy ha bizonyos szögben érkezik a talpam a talajra, akkor kevésbé érzem a fájdalmat. Hm. Kísérletezgetni kezdek. Kezdetben még tízből 6-7 lépésnél bazzmegelek, de néhány perc elteltével a bazzmegelések száma 2-3-ra csökken. Azért 10 lépésből csak kettőnél bazzmegelni… az nem is olyan rossz arány. :D


Söprök lefelé a völgyben Dömös felé, és azon kapom magam, hogy egyre gyorsabb vagyok… A franc… nem adhatom fel. Kizárt! Bekocogok a frissítő ponthoz, és már teljesen biztos vagyok benne, hogy tovább megyek. És Dobogókőn sem fogok kiszállni. Ennyi. Nem nyivákolni kell, hanem megtalálni a megoldást és kész! Töltök egy kis kólát a kulacsomba, aztán egy szelet lekváros kenyérrel a kézben nekimegyek a hegynek.


Lassan, de stabilan felérek Dobogókőre, és konstatálom, hogy a szintek felén túl vagyok, de azért még vár 50 km. A kissé kicsavart lábtartásnak köszönhetően a lefelék is egész jól mennek, bár azt nagyon jól tudom, hogy ennek a szokatlan helyzetnek lesznek következményei. Először is, az egész bal oldalam igyekszik kompenzálni, és levenni a terhelést a jobb csípőmről. Vagyis olyan izmokat is terhelek kőkeményen, amelyek nincsenek ehhez hozzászokva. Egy idő után ezek igencsak fájni fognak. Illetve mivel ízületről van szó, ezért nem pihenhetek sokat sehol - már nem mintha ez lett volna a terv -, de ha egy kicsit is megpihen a csípőm, akkor elindulásnál úgy összeszarom magam, hogy még kilométerek múlva is potyogtatni fogom a nadrágszáramból… De ami a legdurvább: ha lefele nem vagyok óvatos, elég EGYETLEN rossz lépés, és vége a bulinak… Szép kilátások, mondhatom…


A Magas-hegyi nyereget elhagyva, kezdem elengedni, hogy ez egy eufórikus élményekkel teli, ideális terepfutás lesz. Mikor elhatároztam, hogy a körülmények ellenére végigcsinálom, először csak arra gondoltam, hogy a 15 órás szintidőt kellene megcélozni. Azonban az órám és az állapotom mást mutat. Még mindig bőven a tervezett 12 órán belül vagyok, és úgy tűnik, hogy folyamatosan jobb részidőket futok a tervben lévőknél. A pulzusom ideális tartományban mozog, vagyis fáradt sem vagyok. A lábaim izmai pedig talán még sosem dolgoztak ennyire dinamikusan. Hát van is min dolgozniuk…

Kopár-csárda, 53 km, 6 óra 41 perc alatt. Tudom, hogy nem kellene megállnom, de nagyon kívánom a gulyáslevest. Egyébként az egész úton abszolút semmi problémám nem volt a frissítéssel, se eléhezés, se túlevés-túlívás, olyan, mintha minden frissítő pont éppen a legjobbkor érkezett volna, a legjobb ellátással. A bepakolt űrkaják 90 százalékát haza vittem. Szóval a leves… Messziről látszik, hogy gőzölög a forróságtól, csak fél tállal kérek, reménykedem, hogy gyorsan túl leszek rajta. Úgy tervezem, hogy állva eszem meg, de annyira vonz a pad, hogy végül leülök. Öt percbe sem telik megenni, gyorsan felállok… Vagyis csak felállnék, ugyanis nagy robajjal visszahuppanok a fenekemre. Egy kedves leányzó diszkréten kiröhög. :) Megnyugtatom, hogy másodszorra tuti sikerül fog. És így is lesz. De az ízületnek elég volt ennyi pihenés, hogy a pokolba rántson…

Egy nápolyival a számban átsántikálok a piliscsabai műúton, majd be az erdőbe. Vinnyogva röhögök magamon, és most már hangosan. A csípőm kész, és ahogy sejtettem, a tehermentesítés miatt fáj a bal bokám, a hátam, a derekam, a jobb talpam. De ez az a pillanat, amiről Joe De Sena írt, mostantól nincs szenvedés, mert már élvezem, hogy szenvedhetek… :D


Egyszer, egy általam nagyra tartott sportolótól megkérdezték, hogy hány darab húzódzkodásra képes, mire ő azt válaszolta, hogy nem tudja, mert akkor kezdi számolni, amikor már nem bírja tovább.

Valahogy most én is ezt érzem. Ez az 53 km csak bemelegítés volt, az igazi futás az a maradék 34 km lesz. Belekapaszkodom abba a gondolatba, hogy futni kevésbé fáj, mint gyalogolni, és ismét beállok egy jó tempóra. Azt azért nem mondom, hogy a Hosszú-árok – Nagy-szénás nyerő páros soha nem ment ilyen jól, de magabiztosan túljutok rajta, és becsorgok Nagykovácsiba.


A templom előtt nagy a bámészkodás, látom az emberek szemén: „hát ezek tuti nem normálisak”. Mosolygok. Igen, ez így van. Az ultra-terepfutók köre egy nem normálisokból álló szubkultúra. De valamiért mégis jól érezzük magunkat… A plébánián található frissítő ponton nagyon kevés időt töltök, csak néhány falat, és megyek tovább. Innen már szinte hazai a terep, na nem mintha itt laknék, de az elmúlt 10 hónapban annyiszor futottam erre, hogy a bokrok már előre köszönnek. Vöröspocsolya után egy picit gyorsítani kezdek. Jól megy. Persze fáj mindenem már, de mégis jól megy. A nap már lement, de az utolsó sugarak kontúrt rajzolnak az őszi színekben pompázó fák lomkoronái köré. Elképesztő a látvány. Itt futok este, gyönyörű tájakon, túl a 65. kilométeren… Minden okom megvan az eufóriára. És meg is kapom. Köszönöm…

Fekete-fej előtt törik meg a lendületem, teljesen rám sötétedik. Elő a fejlámpával, és mászás. Sejtem, hogy elég monoton lesz az a pár óra, ami még hátra van, ráadásul sötétben nagyon kell figyelnem hova lépek. De telnek a kilométerek. Feljutok a János-hegyre is, a kilátót ma is megcsodálom, és elképedve nézem az órát, még mindig benne vagyok a 12 órás tervben. Akkor most már ne hagyjuk veszni! Már tökmindegy mi lesz.

Egy sporival együtt ereszkedem a hegyről, remélem nem sértődik meg, amiért a lámpája fényét extra világításnak használom, de jó tempót megy, és így kevésbé kell visszafognom magam a sötétség miatt. Hamar jön az utolsó checkpont, Makkosmária, és ismét elönt az eufória, innen már gyalogolva is beérek 12 órán belül. De azért még sokat futok, még az emelkedőkön is, 3000 méter szint után, fel sem tudom fogni, hogy ilyen lábbal hogyan sikerülhet.

De még mielőtt teljes örömmámorban úsznék, még kapok egy nyaklevest a budaörsi hegyektől. Lefele, az a kövekkel teli, szűk ösvény… Bazzz…. Néhány perc után már arra gondolok, hogy megszűnt az idő és a tér, és én soha nem fogok innen lejutni. Boka, térd és persze a csípő csavarodik jobbra-balra, ahogy csúszok-gördülök a köveken, és persze az sem leányálom, amikor a puha cipőm orrával teliberúgok egyet-egyet… Többen megelőznek, de hát már ki a fenét érdekel, és… feltűnnek Budaörs fényei… Jézusmária… Megcsináltam! Ezt nem hiszem el…

Úgy örülök a városnak és a sima aszfaltnak, mint csecsemő az anyatejnek… Bár már jó ideje csillagokat látok, és nem amikor felnézek az égre, hiszen ezek a csillagok a fejemben vannak, de mégis kiélvezem „kissé” viszontagságos utam utolsó métereinek minden pillanatát. A célegyenesben, a főút járdáján többen tapsolnak és gratulálnak, bizsergek az energiáktól, és mosolygok. Talán nem látszik kívülről túl őszintének ez a mosoly, de belül minden más. Ott nem maradt semmi, csak a természet színtiszta energiájának szerető ölelése. Ami nélkül ez nem sikerült volna.


11 óra 42 perccel a rajt után érkezem a célba, 51.-ként, egy óra és egy perccel hamarabb, mint két éve, amikor a legjobb időt mentem. Többen várnak rám, tőlük újabb energiák érkeznek. Iszonyú jó érzés célba érni így. Átveszem a díjazást, kezdődhet az evés, ivás, pihenés. A csípőm kicsit megpihen, és nagyon durván fájni kezd. Már csak sántikálok, de mégis minden szép és jó. Gratulálok Vic-nek, akivel két éve együtt nyomtuk, ma ő is pb-t futott, 11 óra 11 perccel.






Hazafelé már a kocsiban az jut eszembe, hogy az élet útjai mennyire kifürkészhetetlenek. Történhetett volna ez a nap teljesen másként, egészséges szervezettel boldogan és vidáman mehettem volna akár egy 10:45-öt is. De az élet úgy vélte, hogy ebből többet tanulhatok, jobban megismerhetem önmagam. És persze így is történt. Hiszen mindig az a legjobb, ahogy történnek a dolgok.



Köszönet az MVTE-nek a rendezésért és a fotókért. Valamint nagy köszönet azoknak, akik gondoltak rám, és élőben követtek a neten, éreztem a felém küldött energiát. :)

Egyébként azóta már eltelt pár nap, és az ízületem már jelentősen javult, a járásom már normális, és megkezdtem egy hosszú glükozamin kúrát, ami teljesen rendbe rak.

Ja, és már beneveztem a 2017-es UTH-ra… ;)




2016. május 15., vasárnap

Ultra-Trail Hungary 115


Táv: 115 km, szint: 4100 m, szintidő: 20 óra.

„Ahhoz, hogy lélekben felemelkedj, a testednek meg kell halnia… Többször…”

Történt még tavaly novemberben, hogy a megunt futóruhatáram nézegetve, elhatároztam, hogy beszerzek egy új technikai futópólót. Valami egészen különlegesre vágytam, és hamar rá is bukkantam a Salomon-nak egy remek kis pólójára. Több felirat is állt rajta, de a legfeltűnőbb néhány mássalhangzó volt: FNSHR. Azonban akadt egy kis bökkenő, a pólóhoz ugyanis nem volt egyszerű hozzájutni. Először is be kellett csengetnem 18 ezer forintot. Na gondoltam, ennyit se adtam még ki pólóért, ez valóban különleges lesz. De ez még csak a kezdet volt, ugyanis fél évet kell várni a pólóra, csak május 15-én kaphatom meg… Hát ez igazán remek… na mindegy, tudok várni. És a feltételeknek még messze nem volt vége… Ugyanis 15-én még körbe is kell járjam a Visegrádi-hegységet, és nem árt, ha sietek, mert ha este 8-ra nem érek vissza a kiinduló helyre, akkor ugrott a póló… Basszus, itt már kezdett kicsit sok lenni… Oké, hogy egy remek kis pólóról van szó, na de ez már túlzásnak tűnik…

Viszont biztosítottak, hogy a póló mellé különleges élményeket is kapok. Elképesztő tájak, remek hangulat, eufória, meg ilyesmi. Ez annyira jól hangzott, hogy az apróbetűs rész már nem is érdekelt: lesz még fájdalom, szenvedés, anyázás, meg ilyesmi… Javasolták, hogy nem árt készülni, hát megtettem. Még soha ennyit nem futottam 6 hónap alatt, számtalan hegyet bejártam, egyéni terepfutó csúcsaim dőltek meg sorban, végtelenségig szívattam magam a János-hegyi Libegő alatt, monotonitástűrésem határát feszegettem a Gödöllői-dombságban…

Szóval mindent megtettem azért a nyavalyás pólóért, na! És végre eljött a nagy nap…

Éjfél előtt pár perccel már mindenki ott toporog Szentendrén, a Lázár Cár téren. Úgy tűnik, hogy sok embernek fáj a foga egy olyan pólóra, amire én is vágyom. Nagyon jól érzem magam. Remek az idő, csillagos az ég, póló-rövidnadrág szerkóban feszítek. Na igen, a terep az nem lesz ideális. Még el sem indultunk, de már a városban elterelték az utat, mert a Bükkös-patak kilépett a medréből. Sebaj, a kaland az kaland. És kell a póló!

Pár perc a rajtig...
A rajt után meglódul a mezőny, és süvítünk ki a városból. Nyugodtra veszem a tempót. Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen taktikával menjek, végül két irányt jelöltem ki magamnak. 1. 160-as pulzus alatt maradni, 2. igazodni a 18 órás időtervemhez. A lábaim nagyon frissek, mennek maguktól. Kényelmesen hátradőlve figyelem a futótársakat, és előzgetésbe kezdek. Már Kő-hegyre felfele kezd szétszakadni a csapat.

5 óra éjszakai futás vár ránk...
A turistaháznál igazi fesztiváli hangulat vár minket, megy a szurkolás javából. De aztán jön a zöld turistaút, és ízelítőt kapunk abból, amire mindenki számított az elmúlt napok időjárásából következtetve… A víz és a sár uralnak mindent. A kék kereszt még izgalmasabb kalandra hív. Torlódik a mezőny. Én mennék szívesen, néha az órára pillantok, 150 körül masszívan tartom a pulzust. Hömpölyög a víz, a sár pedig rendkívül futó-marasztaló, még szerencse, hogy jól bekötöttem a cipőmet, egyébként már elhagytam volna. Nem tudom milyen hosszú vonatot érek utol, de nagyon lassan haladnak. Kitörök oldalra, és előzök. Közben hallom, hogy néhányan már szitkokat morzsolnak a körülmények miatt. Ej, ez még nagyon korai. Messze még a vége. Élvezni kell a sarat is.

Részemről nagyon sokáig nem zavart, hogy teljesen beázott cipőben csónakázom a fák között. Igaz, az megfordul fejemben, hogy így elég nagy a veszélye a vízhólyagnak, hiszen nagyon gyorsan fel fog puhulni a bőr a talpamon. De most még semmi gond.

Kaptató a Bölcső-hegyre
Piszok jól megy a futás. Nem számolom hány embert előzök, de az már biztos, hogy a mezőny első felében vagyok. A piroson beállok egy külföldi spori mögé, és teljesen azonos lépés-ritmusban vontatom magam. Közben azért úszunk a mocsarakban, bokáig süllyedünk a sikárosi réten, de haladunk, és nem is lassan. Majd a Dobogókő előtti emelkedőn meglógok, és 2:50 alatt érek az első ponthoz.
 
Néhol egész kellemes volt a talaj...

Gyors frissítés után egy négyes bolyban zúzunk le a hegyről. A sorompóknál valaki rám kiállt: 62. vagyok. Hogy mi van??? Na ne már, az hogy lehet? Valami egészen jól működik ma bennem. Egy másik külföldi kolléga liheg a nyakamban, a fahídon azonban óriásit esik akkora robajjal, hogy egy pillanatig azt hiszem, a híd is leszakadt… Visszafutok hozzá, de a földön fekve kézzel jelzi, hogy nincs gond, és sűrű „okézések” közepette felpattan, és söprünk tovább. Negyedórával később, már a Vaskapu-völgyben fordítva történik meg az eset. Egy kiálló faágban szinte tompítás nélkül dobok egy hasast, amit legjobban a térdem fájlal. Hátulról jönnek a kérdések: „Okay? Okay?” Persze nincs gond, ez volt a kötelező esés.

Bár nagyon szépen fogy a táv, de azt nem mondom, hogy nem várom a napfelkeltét. Klastrom előtt jön egy technikás lejtő, na itt egyszer-kétszer elmorzsolok egy imát… Aztán belebotlok egy sporiba, aki megkér, hogy segítsek neki kicserélni az elemet a lámpájában. Könnyű mozzanat lenne, csak egy apró tüske kerül a gépezetbe… Eggyel kisebb elemet hozott, mint ami a lámpába való volt. Sebaj, mondom, tartson velem, egy óra múlva úgyis világos lesz. Hát ilyen terepen nem egyszerű két embernek egy lámpával menni, főleg egynyomsávos ösvényen. Sokszor megállok, és visszavilágítok, hogy ideiglenes futótársam lásson is valamit. Szerencsére mire felérünk Pilis-nyeregbe, már nincs szükség a lámpára. Felkapcsolok néhány sebességfokozatot.

Sasfészekből lefelé menet, egy vörös sávot veszek észre az ég alján. Sajnos a napfelkeltét nem élvezhetem, borult az égbolt, és hamarosan esni is kezd. Hallelujah! Eszembe jut a tavalyi 3x50 túra, pont egy éve 100 km-en keresztül áztam. Ez annál már csak jobb lehet. 5 órán belül érkezem Pilisszentlélekre, a 35 km-es ponthoz. Nem igazán tudom kifejezni, hogy mennyire fel vagyok dobódva… Innen egy nagyon hosszú szakaszon, egészen a Hirsch-oromig a verseny legjobb pillanatait élem át. Egyedül futok a piroson, csendesen esik rám az eső, engem pedig eufória-hullámok környékeznek. Egyik jön a másik után. Borzong a hátam, bizsereg a fejbőröm, és még a könny is kicsordul a szememből. Erre mondhatják, hogy abban a pillanatban sehol máshol nem érezném jobban magam, mint ott, ahol éppen vagyok. Ilyen a teljes összhang a természettel. Amikor együtt lélegzem a fákkal, amikor a talaj szinte fut alattam, és egyáltalán nem kell erőltetnem, hogy tegyem egyik lábam a másik után. A bejáráson felsétáltunk ezeken az emelkedőkön, most egyszerűen végigfutok mindent. Vigyorogva…

A tájékozódás lefele zökkent ki ebből az emelkedett hangulatból. A jelöletlen szakaszon hiába figyelem a szalagozást, mégis sikerül letérni az útról. Egy keresztútba futok, ahol nemzetközi futótalálkozó van kibontakozóban, United Kingdom, Poland, Hungary képviselői jönnek három irányból, és tanácstalanul vonogatják a vállukat, merre kellene menni. Szerencsére hamar rálelünk egy szalagra, ami már azon a földúton van, amelyik végig levisz egészen Pilismarótig.

Az etető ponton paradicsomleves a menü. Annyi tésztát teszek bele, hogy inkább már paradicsomos tészta. Nagyon jól esik, és kell is az energia, mert egy végtelen emelkedő következik Szakó-hegyre. Felfele sikerül az ösztöneim helyett a rossz szalagozást követni, ezért néhányan rádobunk néhány száz métert a 115 km-re… Lefelé a Lukács-árokba veszem észre, hogy komfort érzetem jelentősen megcsappant, és kell negyedóra míg rájövök, hogy fázom. Persze nem a hőmérséklet csökkent, hanem ez a fáradtság első jele, a testem már nem tudja tartani a megfelelő hőt egy szál pólóban. Felveszem a kabátom, és pár perc alatt jól átmelegszem.

Dömös, 55 km. A depócsomagból kiveszek néhány gélt, és egyet be is nyomok, mert tudom mi jön. Ázsiai kollégának kerekedik is a szeme, amikor a rendező felmutat a majdnem függőleges emelkedőre… Vadálló-kövek, hajrá. Meglepően jól megy, és közben nyugtázom magamban, hogy a legdurvább részen túl is vagyok. Akkor persze még nem tudtam, hogy a végén vár még rám hasonló emelkedő… Vagyis még kettő… Egymás után…

Prédikálószék, ahogy a rendezők látták reggel...
 
...és amikor én oda értem...
Prédikálószéken összefutok Vic barátommal, aki az „UTH-éhségét” azzal próbálja csillapítani, hogy kijött fotózni és videózni. Lepencéig sokat tudok futni, és a műút mellett futó ösvény is gyönyörű, csak ne kellene bokáig érő mocsárban caplatni… Sebaj, a ponton már 40 perces előnyöm van a 18 órás teljesítéshez képest…

…és ami a következő néhány kilométeren pillanatok alatt párolog el, ugyanis a 7-es átlagom váratlanul gyök2-es átlagra csökken. Ennek oka pedig az elképesztő talajviszonyok a Spartacus-ösvény előtti emelkedőn és oldalösvényen. Egyszerűen képtelenség talpon maradni. Lépek egyet, és többet csúszok vissza, mint ahonnan indultam… Néhányan mennek előttem, és elég mókás kép alakul ki. Mivel mindenki görnyed, egyensúlyoz, és próbál a fűszálakba kapaszkodni, úgy fest, mintha gombát szednénk… Itt már az én számból is jön a szitkozódás, tudom, hogy nem kellene, de nehéz tartani az egyensúlyt.
 
A Spartacus-ösvényen

Hihetetlen jó érzés végre felérni a normális szögű és teljesen jó talajú Spartacus-ösvényre. Néhány perc alatt helyre áll a lelki békém, és újra futni kezdek. Gyönyörű ez a vidék, jó, hogy belekerült az útvonalba. Pilisszentlászlón már üresen kong a gyomrom, így jól jön a zöldségleves, amihez végre ehetek kenyeret is. Többen érkezünk a pontra, a CREW sürög-forog körülöttünk, mindenkinek lesik a kívánságát, amiből akad bőven.
 
Kis Rigó étterem, "Már ennyit megtettem..."

Túl 70 km-en, úton Visegrád felé, két pozitívumot tudok szem előtt tartani, az egyik, hogy végre egy szakasz, ami végig lejt, illetve az Apátkúti-völgyben még sosem jártam, és az sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Ami viszont kevésbé komfortos: a folyamatos patak-átkelések. A legtöbb helyen van kő és fa, amelyeken egyensúlyozva meg lehet úszni szárazon, viszont megfáradt izmokkal és ízületekkel elég kockázatos a köveken való ugrálás. A bal combhajlító izmom már egy ideje fájdalmasan vinnyog, valószínűleg meghúzódott. Még egy húzódást nem hiszem, hogy megengedhetek magamnak. Így nincs mit tenni, többször is lábszárközépig gázolok a patakban, ami persze már semmit nem változtat a teljesen elázott cipőmön és zoknikon.
 
A "zacskós" sráccal folyamatosan kerülgettük egymást...

Visegrád, 80 km. A ponton Erika vár, aki az ottani CREW tagja, kóla mellé még ölelést is kapok, ami nyilvánvalóan doppingszer, remélem nem zárnak ki miatta. A plusz energia sokáig kitart, felsuhanok a Fellegvárhoz, azonban innen a jól ismert OKT igencsak csalódást okoz. A lefele futásból semmi nem lesz, olyan brutális sártenger fogad. Sárboardozni kezdek, deszka nélkül, itt megint sanszos, hogy görcsbe rándul valamelyik izmom, de szerencsére megúszom. Neverending emelkedő Moli-pihenőig... Úgy érzem, hogy csigalassúsággal haladok… 30 másodpercig próbálok futni, aztán 10 másodpercig gyalogolni… Nyöszörgök magamban, nagyon nem megy már a felfele futás… De hogy is mehetne?! 85 km-t jöttem eddig, 14 órája vagyok úton és 28 órája ébren…

Az Urak asztala oldalában végre sikerül valami futást imitálni. Közben újabb probléma merül fel: a gyomrom teljesen elsavasodott… Fél óráig forgatok a számban egy sportszeletet, alig tudom lenyelni, pedig korog a gyomrom, és alig van energiám. Ez meglehetősen leszűkíti a frissítés módját majd Pap-réten, de már tudom mit fogok enni…

Alig több mint 5-ös átlagot tudtam menni Visegrád és Pap-rét között. Na szép, mondhatom, a remek kezdést egy erőteljes visszaesés követett. Össze kell szednem magam! Persze tudom, hogy annyi előnyöm van a szintidőhöz képest, hogy hátrafele sétálva is beérnék, de annyira azért nem kellene feladni a 18 órás teljesítési tervet. A ponton megállok a sós kekszes doboz mellett, és feltűnés nélkül elmajszolgatom a doboz tartalmának felét. Egy idő után érzem, hogy kezdek telítődni, ez jó hír. Közben leltárt készítek: egy beállt izom, fáradt ízületek, fáradt keringés, alacsony pulzus. Viszont annak ellenére, hogy végig vízben állt a lábam, egy vízhólyagom sincs, illetve fejben teljesen rendben vagyok. És még 24 km van hátra. Na hajrá, hajtsuk meg!
 
Egy nem túl őszinte vigyor... :)

Már „csak” két hegy van hátra. De még milyenek… Futok végig a piroson, majd söprünk lefele a sárgán, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb… Ebből mekkora szívatás lesz… Előkotrok egy gélt… És még mindig lefele és lefele… Előkotrok még egy gélt… Hatalmas cumi kilátásban, kérdés, befér-e majd a szánkba…? Végre leérünk, ahonnan felnézhetünk… És még feljebb és még feljebb… Ó bazzzz…. Néhányan végső elcsigázottságukban szolidan káromkodnak egy sort. Sebaj, mindjárt vége. Még ezt leküzdjük… Meg a következőt… Megállás nélkül, elég jól haladok. Minden lépés fejleszt, minden lépés előre visz… Nem létezik más, csak a lépés… Lélegezz és lépj! Csak ez jár a fejemben, és így egész jó sebességgel és jó állapotban felérek Vörös-kőre, ahonnan már lenézhetek Szentendrére…

Atyaúristen… Itt kezdem felfogni, hogy Finisher lehetek… Érdekes, de a póló már egyáltalán nem érdekel. Persze jó lesz átvenni, de ami mögötte van, az az igazi érték…

Olvastam már a Nyerges-hegyről, hogy nem a futók szíve csücske lesz a 100. kilométer környékén. Elérek az aljába, egy tábla tájékoztat, hogy 800 méterre van a csúcs. Á, smafu! Aha… Smafu, mi…? A kezdeti lelkes hegymászás hamar semmivé foszlik. Egyre nehezebb a lépés, pedig csak az segíthet, hogy felérjek. Tudom, hogy mi a gond, a fáradtság. 130 fölé már nem tud menni a pulzus, úgy viszont nem egyszerű egy ilyen emelkedőt legyűrni. Sebaj, mi a legrosszabb, ami történhet? Lefekszem a hegytetőn, és csendben átadom a testem a földnek. Még mindig jobb egy ilyen gyönyörű környezetben, mint egy kórházi ágyban…

De felérek. Egyedül vagyok, hangosan hörgök, és vánszorgok a hegytetőn. Még lefelé is csak lépkedek egy darabig, „pihenek”. Csodaszép selymes füves mezőre érkezem. Próbálok mosolyogni a látványon, hát az a mosoly nem az igazi, na… Aztán kocogni kezdek. Irány Szentendre! Már nincs visszaút.

Bár a Skanzenig még sokat kellett menni, de már nem érdekelt semmi. Ráadásul a ponton megint Erika vár, így innen a cél felé ismét plusz energiával tudom szedni a lábaimat. Iszonyatos sebességgel futok, ami annyit tesz, hogy gyök2-ről gyök3-ra kapcsolok… Egy bandukoló sporit próbálok még bíztatni, hogy jöjjön, fussunk be a célba, de azt mondja neki már régóta másképp jó…

Nem igazán tudom leírni, hogy mit érzek, amikor végigfutok Szentendre utcáin. Süt a nap az égen és süt a nap belül is. Emberek tapsolnak, gratulálnak, mosolyognak… Én meg csak integetek, és megköszönöm a bíztatásokat… Aztán jön a célegyenes és a célkapu… Még néhány tanítványom is kijött szurkolni… 18 óra 9 perc… Hát sikerült… Itt vagyok, bejöttem… Csodálatos volt…
 
Célban...

Már útközben is felmerült bennem a gondolat, hogy fogok-e még jönni erre a versenyre, ha megrendezik. Nagyon jó az útvonal és profi a rendezés. Csak hát ugye a talajviszonyok… Eddig kettőből kétszer sártenger. Matematikailag egyre nagyobb az esélye, hogy hamarosan száraz UTH lesz. Vajon hány évet kell rá várni…? Viszont nagyon furdal a kíváncsiság, hogy ideális viszonyok között milyen élményt tudna nyújtani az UTH…

És itt az ominózus póló, amiért indult az egész:



Vic videója pedig jól érzékelteti a terepviszonyokat:




Köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért!