2010. március 27., szombat

Julianus 50


Táv: 52,2 km, szint: 1500 m



Ideális kiránduló időben érkezünk meg Nagymarosra, ahol részemről sorozatban a harmadik Julianus 50 túrámon indulok el. A rajtban nincs nagy tömeg, gyorsan tudunk nevezni. Meglepődöm az új dizájnos itineren, színes térképpel elég pazar. Közben a rendezők megkérnek minket, hogy figyeljünk egy magányos hölgyre, aki előttünk indult el, nehogy eltévedjen. Persze ők nem tudják, hogy futni fogunk, ezért az ominózus hölgyet már a várossal együtt magunk mögött hagyjuk. Egyébként szívesen szemmel tartottuk volna.

Lassú kocogással kezdünk felfele bemelegítés gyanánt. Amint meredekebbé válik utunk, mi is gyaloglásba váltunk. Így kora tavasszal nagyon szép errefele az erdő, ezért készítek néhány fotót. Közben a társaim Feró és qvic kicsit ellépnek. Nem sietek felzárkózni, én egy edző jellegű futásra gondoltam, nem akarom széthajtani magam, elég volt a Népek Tavaszán. Aztán mégis csak beérem őket még a Julianus barát kilátótornya előtt, így együtt pecsételünk pazar kilátás mellett (0:39).

Meglepődöm magamon, mert lefele elég merészen haladok, jó a cipő is, és a futóművek is elég jól pörögnek, bár a múlt hétvégén még elég fáradékonynak éreztem a lábaimat. Köves-mezőtől hárman sorba rendeződünk, és szinkronban kezdünk futni. qvic áll az élre, mögötte lépkedek, és Feró zárja a vonatot. Kezdetben elég keménynek érzem a tempót, de aztán rájövök, hogy csak fejben gondolom így. Kicsit lazítok, máris jobb. Mindenesetre azért gyorsabban haladunk, mint ahogy én egy ötvenes túrán szoktam. Ámulunk és bámulunk, ezen a szakaszon sok helyen erdőirtás volt, idegennek érzem, a korábban jól megismert tájakat. Ebben a kemény tempóban érkezünk Török-mezőre. qvic-nak kólára fáj a foga, de nincs szerencséje, a turistaház ugyan nyitva van, de nincs, aki kiszolgáljon. Kimegyünk pecsétért (1:18), közben saját készletből frissítek.


Lefele menet még megmosdunk a patakban is. Elég meleg van, ezt a mozzanatot többször is beiktatom, még akkor is, ha éppen nem hiányzik az arcomnak a hűs patakvíz. Kevésbé ingadozó hőháztartással sok energiát megspórolhatok. Békás-rét előtt változik a vonat tagjainak sorrendje. Feró kezdi diktálni a tempót, én továbbra is második vagyok, mögöttem qvic tapossa a sarkamat. Konstatálom, hogy qvic előző sebessége még nem is volt annyira durva Feróéhoz képest. Ráadásul ő felfele is nyomja rendesen, nincs mese, figyelem lábnyomát, és tartom a ritmust. Közülünk most ő van a legjobb formában, hiszen keményen végigalapozta a telet, én csak ad hoc jelleggel futogattam. A kóspallagi elágazást hamar elérjük, ahol ismét kapunk pecsétet (1:51). Magunkhoz veszünk egy almát, és toljuk tovább.

Kicsit nehézkesnek érzem magam, és már kezdek arra gondolni, hogy eddig tartott a lendületem. Talán túl erős volt a kezdés, hiszen mindenkinek a tempójában megyek, csak a sajátomban nem. De ezt megint csak fejben érzem, valójában újra ott loholok qvic mögött, és Feró se tud nagyon meglógni. Rátérünk a pirosra, ez egy kedvenc szakasz, csodálatos erre a táj. Bár a favágók itt is kicsit átrendezték a terepet, éppen előttünk fűrészelnek húsz felé egy szerencsétlen fát. A többi fa is keresztbe fekszik a turistaúton. Remek, megint kerülgethetünk és ugrálgathatunk, mint tavaly. Közben második helyre zárkózom, és tapadok Feróra. Megpillantjuk a Márianosztrai templomtornyot, innen már csak be kell gurulnunk a húszas célba (2:29). Megterített asztalok várnak minket, zsíros kenyér minden mennyiségben. Lekotrom a hagymát, az most végzetes lenne, ha betolnék vagy fél kilót.
Megkérdezik tőlünk, hogy hol hagytuk a hölgyet, akit még a rajtban ránk bíztak. Hát még Nagymaroson. Ez nem túl lovagias cselekedet volt, a rendezők szerint. A kocsmában qvic megkapja az áhított kólát, én is csatlakozom. Ráébredünk, hogy még vannak olyan helyek az országban, ahol 50 forintot kérnek egy deci kóláért. Mosakodás, töltés, Feró még boltba is elmegy, telik az idő, de megéri rendesen frissíteni.

Koppány-nyereg fele vesszük az irányt. Beállunk a Feró-én-qvic sorrendbe, bár qvic panaszkodik, hogy fáradtak a lábai, ezért olykor lemaradozik. Sáros szakaszok jönnek, csúszkálunk rendesen, őszintén én egyáltalán nem számítottam erre.

 
Sebaj, azért haladunk, csak nem úgy, ahogy kellene. Bejön balról a börzsönyi kék, a közös szakaszt is magunk mögött hagyjuk, és felkapaszkodunk a nyeregbe (3:24). Itt most találunk pontot, nem úgy, mint tavaly, akkor persze sokan a kéken mentek tovább, és nem a mocskosul sáros piroson.

Szerencsére most nem olyan vészes az út állapota, bár Feró néha elsüllyed előttem, olykor tudok korrigálni, olykor nem, ilyenkor én is bokáig merülök a sárba. Hárman együtt gurulunk be Nagybörzsönybe, ahol meglepetésemre nem ugyanott találjuk a frissítő helyet, ahol korábban, hanem közel a halastóhoz. A pecsétet is itt kapjuk (4:01), és újra falatozhatunk a megszokott zsíros kenyérből. Titkon reméltem, hogy lesz lekváros is, de kár volt. És tea helyett limonádét kapunk, ami azért annyira nem rossz, le is döntök egy litert.

Kifele menet kicsit sétálunk, emésztünk, majd a lejtőn újra nekiindulunk. Sajnos elkövetek egy hibát, vizelési ingeremet korábban kellett volna enyhítenem, most kénytelen vagyok megállni, pont a hosszú, aszfaltos emelkedő előtt. Pedig ez nem egy kedvelt rész, viszont Feróval egyszerűbb lett volna felhúzatnom magam. Így tetemes előnyre tesz szert, nem sok esélyt látok rá, hogy behozzam. qvic belesétál, én próbálok tartani egy elég jó tempót, közben bámulom a tájat, ez a túra egyik legszebb része. Feró csak nagyon lassan közeledik, nyomja rendesen. Sajna a műúton nem tudom befogni, így némi előnnyel megy neki az emelkedőnek. Ez nem túl jó jel, ugyanis felfele jóval gyorsabban gyalogol, mint én. Azért igyekszem szemmel tartani, de elég gyorsan elnyúlik. Egy-két perccel érhet hamarabb másodszor a Koppány-nyeregbe (4:58). Kicsit várunk qvic-ra, hátha felbukkan. Feró be akar érni hét órán belül, qvic lefele úgyis gyors, majd beér minket, így tovább indulunk.

Lefele nagyon jól megy még mindig. Elhagyjuk a közös szakaszt, Feró ismét élre áll, és azt veszem észre, hogy a lankás emelkedőkön egyre kevésbé tudom tartani a tempóját. Hát igen, nem vagyok hozzászokva, hogy ötvenesen ilyen sebességgel haladjak. Szerencsére azért nincs sok emelkedő, ezért túlnyomó részben ott loholok a srác nyakában. Nagy-Galla előtt kicsit panaszkodik, hogy talán nem kellett volna annyi hagymát ennie. Ezt már én is tapasztaltam korábban, valahogy futás közben nem fekszik olyan jól a hagyma a gyomromnak. Galla után már nagyon kevés emelkedő van, szinte lejt végig, kemény száguldozásba kezdünk. Jól esik. Jól megy. Ahhoz képest, hogy egy lazát akartam futni… Na mindegy, ki kell használni a szervezet lehetőségeit. Még Misa-rét előtt azért felvetődik bennem újra a negatív gondolat, hogy nem fogom bírni így a végéig, de hamar túllépek rajta. A réten megkapjuk az utolsó pecsétet (5:52), és egy figyelmeztetést, hogy a következő tanyán két kutyus lesi áldozatait.

Elsőre barátságosnak tűnnek a blökik, de nem kockáztatunk, inkább kerülünk egy kicsit a veteményesen át. Visszaérünk a jelzésre, pont egy táblánál, ami mutatja, hogy Szob csak 3,4 km. Ránézek az órára, akár 6 fél is meglehet. Csak ennyi kell Ferónak, begyújtja a rakétákat. Csatlakozom én is. Ez az utolsó szakasz egyébként is elég monoton, jobb hamar túlesni rajta. A köves részeken majdnem a köveken esünk túl, de azért épségben átvészeljük a száguldást. Végre kiérünk az aszfaltra, már nem kell a lábunk elé figyelni. Feró mintha egy picit lassulna, vagy csak nekem vannak friss emlékeim a tavalyi pesti félmaratonról és maratonról. Mindenesetre beelőzök és elkezdem nyújtani a lépéseket. Már látni a Visegrádi-hegységet, a Dunát, a várost. Leérek a főútra, visszanézek, Feró kicsit lemaradt. Bevárom, pofátlanság lenne előtte beérnem, hiszen ha ő nincs, magamtól biztos nem nyomom neki ennyire, és sokszor kizökkentett a rossz ritmusból. 16 perc szükséges erre a 3,4 km-re, hm, ez azért elég kemény így a végén. Benyitok a szobi vasútállomás épületébe, pontosan 6 óra 25 perccel a rajtunk után. Nem kis meglepetésemre a cél már nyitva van. De azért, hogy ne legyen minden olyan szép, a kitűzőre még várni kell, de az oklevelet megkapjuk. Feró hoz kólát a büféből, lerogyunk egy padra, csak bámulok ki a fejemből. Érdekes egy menet volt. Már a múlt héten a Népek Tavasza után is volt egy kósza gondolatom, de akkor még úgy gondoltam, hogy csak az csak véletlen volt. Ezek után már nem tudom arra fogni. Valószínűleg soha nem voltam olyan jó formában, mint most vagyok. Egy órával hamarabb beértem, mint tavaly. Reménykedem benne, hogy a Mátrabércig ez kitart, és titkon remélem, hogy akár a Kinizsiig is. Közben befut qvic, átvonatozunk Nagymarosra a kocsihoz, és indulunk haza. Ismét egy jó nap a Börzsönyben.  


2010. március 15., hétfő

Népek Tavasza hegyi maraton

Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.

A Nap sugarai előbújnak a sötét hófelhők mögül. Megint érdekes az időjárás, a Népek Tavaszán erre sosem lehet felkészülni. Már neveztem, várom a fél nyolcat, közben a távoli hegycsúcsokat figyelem. Koncentrált és nyugodt vagyok. Ez általában nem jellemző, inkább ideges szoktam lenni. Most ennek nyoma sincs, sőt már egy ideje másképp állok az ilyen kihívások elé. Hiába a nehéz terep, a szűk szintidő, mégis úgy érzem, hogy ez most menni fog. És nem is lesz túl nehéz. Persze abban biztos vagyok, hogy szétfutom magam, sőt talán még holtpontjaim is lesznek, de akkor is megcsinálom. Ez a sokadik túrám itt, jó néhány 15-ös távot teljesítettem, egyszer édesanyámmal is, illetve 2008-ban lefutottam a 30-as távot, elég nyögve- nyelősen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is bevállalom, éppen itt volt az ideje.

Lenyomjuk az órát, és megindulunk Gulicskának. Nem sok esélyt látok rá, hogy sokáig tudom tartani qvic tempóját, de az első néhány emelkedőn még a nyomában vagyok. Pulzusom hamar eléri a szokásos tartományt. Engedem, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szétterjedjen a tüdőmben, aztán bejusson a vérembe és a sejtjeimbe. Felérek a hegyre, többen a kilátást csodálják, én is vetek rá egy pillantást, elképesztő a látvány. Feltöltöm lelkem, és megindulok lefele. Nem egyszerű. A kövek lefagytak, csúszik minden, amire rálépek, nehéz gyorsan haladni. qvic meg is lép előlem, kisebb súlyával sokkal vakmerőbben mehet nálam. Hoztam nordic-botot, ezekkel próbálom kiegyensúlyozni magam. Eszembe jut, hogy nagynéném reggel kéz- és lábtörést kívánt. Eléggé sanszosnak tűnik. Kicsit megkönnyebbülök, amikor túl vagyok a nehéz szakaszon, és pecsételtetek Fehérkőlápán. 36 perc alatt értem ide, az itinerben megjelölt 48 perc helyett, ez biztató, máris van 12 perc előnyöm.

Amint vízszintessé válik a talaj a talpam alatt, megérzem a hegy energiáját. Még a tarkómon is feláll a szőr, kitölti minden sejtemet. Magamban mosolygok, itthon vagyok. Ez annyira feldob, hogy a tervezett tempónál kicsit gyorsabban haladok, a szerpentinen kanyargok lefele. A felső szakasz kitűnően futható, leszámítva azt a három gyalogost, akik egyenesen vágják a kanyarokat, és folyton elém kerülnek. Nem állnának félre, nekem kell előzgetnem őket legalább négyszer. Kicsit lejjebb a lefagyások óvatosságra intenek, nem szeretnék matrica lenni a jégbordákon. Szinte bezuhanok Lillafüredre, kihasználom az aszfaltot, felpörgetem magam, most úgy is sokáig csak erőltetett menet lesz. A kerítés mellett felkapaszkodom a magas lépcsőkön, és feltűnik a végtelen Vesszős-völgy. Szép és nehéz. Egy ideig felváltva kocogok és gyalogolok felfele, aztán a meredekebb részeken úgy döntök, hogy nem érdemes fecsérelni az erőt, egyenletes gyaloglásra váltok. Itt már szépen megmaradt a hó, viszont a Vesszős-forrásból csordogáló víz egy medret vágott középen. Ebben haladok, sokkal jobban tudok talajt fogni. Ezt az is bizonyítja, hogy három nordicos, dzsoggoló srác mellett egyszerűen csak elsétálok. Kicsit fújtatva érek fel, de azért jó visszanézni. Két kemény emelkedő kipipálva. Egy hosszabb etap következik a második pontig, végig jól futható, a leágazás előtt két harmincas futót fogok be, majd pecsételtetek. 1:47, ami annyit jelent, hogy még 5 percet hoztam az ideális időn. Perfekt.

Egy meseszép fenyvesben taposom az egyre mélyülő havat, szerencsére egy viszonylag széles sáv már ki van járva előttem. Jávorkútig egyedül futok, ahol utolérek egy 42-es srácot. Éppen jókor, ugyanis egy szakaszon elveszítjük a jelzést. Végül térkép és gps segítségével kikövetkeztetjük, hogy a turistaút egy részét egyszerűen kiirtották. Jó megoldás volt, gratulálok. Erre elmegy néhány perc, nem örülök túlságosan, de a lényeg, hogy hamar visszatalálunk az útra. A srác leszakadozik, így egyedül kocogok be Bánkútra. Még tombol a síszezon, néhány tucat ember síléccel és bottal felszerelve tart a pályák felé. Kíváncsi vagyok mikor kérdezik meg, hogy hol hagytam a síléceket, hiszen bot van nálam. A síháznál majdnem belerohanok egy rendezőbe, akitől kapok egy kis vizet, és útbaigazítást. Valamint egy infót, mi szerint qvic 18 perce távozott. Ez teljesen jó, nagyjából úgy számoltam, hogy 40 perces előnnyel fog célba érni, ez a részidő egyelőre ezt igazolja. A kéken megyek tovább, a hegy oldalában már lábszárközépig süllyedek a hóba. Március 15. olé! Ilyen ez a túra, néha a tavasz tombol, néha pedig a kemény tél. Balra a kilátást csodálom, az államat néhányszor össze kell szednem, mert leesik a látványtól. A kereszteződésig bukdácsolom a mély hóban, majd a Nyír-kő felé kanyarodva, autónyomban folytatom a futást, ez sem túl egyszerű, kicsit szűk a nyom. Sokáig felfele is kocogok, az utolsó emelkedőn sétálok csak. Mintha egy rendezői kabát tűnne fel a hegytetőn, és nem tévedek, felértem a ponthoz. 3:14, ami még mindig 11 perccel jobb az ideálisnál, viszont 6 percet vesztettem az előnyből. De ez nem baj, bele volt kalkulálva, igazából azt hittem, hogy Bánkút környékén holtpontig jutok, de semmi probléma nem volt.

Széles úton megyek tovább, viszont egyszer még régen jártam erre, rémlik, hogy ez nem lesz ennyire ideális. S lám igazam van, be kell térnem jobbra egy gigantikus emelkedőn. Szerencsére nem tart sokáig, újra futhatok, jobban odalépek a gáznak. Nehezebb terepre számítottam ezen a szakaszon, kellemesen meglepnek a szelíd lejtők. Hamar jön a Jubileumi-forrás, ami annyit jelent, hogy innen már jóval otthonosabban mozoghatok, errefele már sokszor jártam. Befutok Ómassára, és mielőtt megcéloznám Garadnát, kihalászok egy mogyoróvajas szendvicset a táskámból. Eszembe jutott ugyan, hogy a pihenőnél kellene ennem, de így sok időt spórolok, a műúton tudok futni és enni egyszerre. Feltűnik Garadna rengeteg emberrel, a magányos futásnak annyi, innen már sok rövidtávossal fogok találkozni. Köztük Ákossal és Lucával, akik a 30-ason nyomulnak. Az idős hölgyektől megkapom a pecsétet. Kicsit elképedek az időn, itt az ideális időt elég szűkre vették. 3:55 alatt értem ide, ami már csak 8 perccel jobb az ideálisnál, tehát újabb 3 percet vesztettem. Ráadásul most jön az Arany-lépcső, potenciális holtpont veszély. Sebaj, megoldom. qvic szerint az utolsó tízet nagyon meg kell hajtani, különben nem érek be időben. Közben lehajtok egy pohár forró teát, még a gyomrom is belefájdul, annyira meleg, és tüzet lehelek, mint egy sárkány. Na gyerünk Arany-lépcső, mutasd mit tudsz!

Lassan kocogok felfele, amíg szét nem válik a két jelzés. Aztán egy szűk szakaszon sikeresen beragadok egy csoport mögé, és néhány percig nem tudok előzni. Nem egy futóbarát társaság, bár ezen a nehéz szakaszon érthető, hogy csak magukra figyelnek. Feljebb technikássá válik a terep, kidőlt fák, óriás kövek nehezítik a haladást. Kicsit kiesem a ritmusból, lángol a fejem, ezért muszáj megmártóznom a patak jéghideg vizében. Nagyon jól esik az arcomnak és kezemnek, azért már nincs olyan hideg, érződik a tavasz. Örvénykő még egy nagyobb szusszanás, és ezzel legyűrtem az utolsó nagy emelkedőt is. Kapok pecsétet. 4:37, még mindig 9 perccel az ideálison belül. Ez bíztató, viszont az már kevésbé, hogy 1 óra 23 percem van a következő 11, 6 km-re. Kemény, de sikerülhet, hiszen innen már csak gurulni kell.

Magamban elmondok egy imát a hegynek, amikor elindulok lefele Örvénykőről. Bíznom kell a laza izmaimban, lélekjelenlétemben, 30 km futás után ez már nem olyan egyszerű. De menni fog! Nem kerülgetek senkit, elég tekintélyt parancsolóan zúzhatok, mert mindenki reppen szét előlem. Majdnem belebotlok egy 42-es srácba, csodálkozom rajta, még Vesszősön felfele alázott le csúnyán, most eléggé el van készülve, eddig tartott a lendülete. Az enyém csak most jön meg. Síkfutó tempót veszek fel, néha lenézek a lábaimra, hogy kellően hosszúak-e a lépéseim. Vállint-keresztnél állva hagyok egy harmincas futóbolyt, bár az élen álló hölgy rám tapad, és Csókásig tartja is a lépést. Újabb pecsét, 5:03, ez már brutális, 5 km-en 4 percet hoztam az időn. Rendben, akkor ez a tempó megfelelő.

Innen már nincs követőm, viszont egyre több az ember, főleg, amikor becsatlakozik a 10 km-es táv. Megint az iskolások, mint tavaly. Nem sokat törődöm velük, szerencsére azért nem kell fellöknöm egyiket sem, bár egy-kettő megérdemelné a beszólások miatt, azért alapjában előzékenyen félreállnak. Az utolsó ponton annyian vannak, hogy sokáig nem is látom a pontőröket. 5:23, innen már biztosan beérek szintidőn belül.

A zöld kereszt okoz némi meglepetést, mert iszonyúan sáros, és a tömeg is egyre csak nő. Még a gyógyszergyár előtt sikerül megelőznöm egy 42-es futót, aztán térdig sárosan kifutok a műútra, és onnan be a célba. Időm: 5:45. Szóhoz sem jutok, elképesztő menet volt. Örvénykőtől 10,3 km/h-s átlagot jöttem. Nem nagyon bírom felfogni, de nem is baj. A lényeg, hogy itt vagyok a célban, sikerült. Fizikailag úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és néhányszor még visszatolatott. Viszont fejben úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog a világon, ami miatt ezt most kihagytam volna.
 
Édesanyám emlékére
(1953-2008)