2011. május 28., szombat

31. Kinizsi Százas


Táv: 100 km, szint: 2930 m.

Néhány héttel ezelőtt még a legmagányosabb Kinizsimre készültem. Aztán a fórumnak és a szerencsének köszönhetően megismerkedtem néhány emberrel, és végül az indulás után nem sokkal kiderült, hogy közülük számomra ki a legideálisabb utitárs. És ezzel kezdetét vette a küzdelem az ötödik jelvényért. Íme.


Még csak a gödöllői héven ücsörgök, amikor hallom, hogy fiatalok Bánya-hegyről, Koldusszállásról és bezombulásról beszélgetnek. Gyanítom, hogy ők is odatartanak, ahova én. Aztán már a metrón lógatott fejjel bámulok magam elé, és számolom a túrabakancsokat, túrabotokat. Idén sem leszünk kevesen. A békási héven heringként ácsorognak a túrázók. Közben kapok sms-t Judittól, hogy nem nevezett előre, de korán kiment, és a sor elején áll. Fél hétre ki is érek, a tömegben felfedezem Ermakot, aki szintén nem nevezett, de ő a sor végén áll. Mivel Juditnak van egy plusz nevezési lapja, ezért könnyen megoldjuk a helyzetet, és tíz perc után már menetre készen állunk. Még elfogyasztom a reggelim, megismerkedünk Zitával, és négyen állunk be az indítási sorba, ami szép hosszú, így a tervezett 7:15-ös rajt 7:20-ra csúszik. Közben Judit a Balaton Szupermaraton élményeiről beszél, Zita pólóján pedig az Ultrabalaton emblémája virít... Na szépen vagyunk, "mezei túrázóként" mit keresek én egy ilyen társaságban?


Én általában laza sétával szoktam indítani a túrát, de Ermak PB-re hajt, ezért futásra buzdít minket. Kocogásra váltok, de azért az órán tartom fél szemem, nem kellene elszállnia a pulzusnak az első 100 méteren, hiszen még 100 km van hátra. A többiek távolodni kezdenek. Nem akarok gyorsítani, nem lenne sok értelme, lassan elkönyvelem magamnak, hogy egyedül fogok menni. Ez a gondolat kicsit helyrerak, és ráállok a saját tempómra. Ezért kicsit meglepődöm, hogy az ürömi műút előtt beérem Juditot. Ő nem szeretne felfele futni, elmondása szerint Ermakot és Zitát nem zavarták, hogy az út lassan, de biztosan emelkedik. Ketten folytatjuk tovább, bár néha próbálom a lányt visszafogni, mert nagyon pörög a lába. Szerencsére nem szól rám, hogy "húzóembernek" jöttem, és nem "visszahúzóembernek". :) Pechünkre az övtáskájának csatja nem akar rendeltetésszerűen működni, ezért a javítással is elmegy egy kis idő. Ennek ellenére 55 perc alatt érünk a Kevély csúcsára. Konstatálom, hogy még így is gyilkos a tempónk.


Lefele is gyorsan megyünk, és Hosszú-hegyig nem is kell túl sokat belesétálnunk. Ráadásul a zöld jelzés becsatlakozásánál beérjük Zitát is. Már csak Ermak hiányzik, van egy olyan érzésem, hogy még fogjuk őt is látni. Viszonylag még nagy tömegben érünk fel az első ellenőrző ponthoz, 1:58-nál kapjuk a pecsétet. Gyorsak vagyunk, nem kellene, én még soha nem jöttem fel ide két órán belül. Na mindegy, a lányokkal nem tudok mit kezdeni, mennek, mint golyó. Zita kicsit panaszkodik, hogy ő nem szeret gyalogolni, ezért inkább felfele is fut... Miféle nőkkel jöttem?! :) Mindenesetre a lány ingajáratban közlekedik, hol mi megyünk elől Judittal, hol ő. Szép lassan, illetve miket beszélek, szép gyorsan lemorzsoljuk a pilisi szerpentint, és 3:38-cal érünk le a nyeregbe. Sajnálom, hogy a megszokott narancslé helyett csak almalevet kapok a büfében, azzal is beérem, csak a gyomromnak meg ne ártson. Illetve kicsit bosszant a combfeszítőm állapota, ugyanis fájdogál. Pedig az elmúlt hetekben nyújtottam rendesen, nem értem megint mi a baja. A szentkereszti út előtti dózeren éreztem először, valószínűleg a kemény talaj nem tetszik neki. Zita a térdét fájlalja, a lefeléket nem szereti. Innen viszont van egy pár. A Kétágú-hegyhez vezető utat ledózerolták, nem tűnik jó ötletnek, a kövek miatt a lányok nem futnak, egy hosszabbat sétálunk beszélgetve, majd porzás lefele a hegyről. Zita lemarad, végleg, már nem is látjuk többet a túrán.


Kesztölcön gondolok bele először, hogy mennyire más az időjárás, mint szokott lenni. Ezért kihagyjuk a sörözőt, nincs szükség extra frissítésre, ugyanis az jön az égből. Kezdetben enyhén, majd egyre durvábban esni kezd az eső. Valóban felfrissít a hideg víz, egyelőre eszembe sincs esőkabátot venni, reménykedem benne, hogy hamar el fog állni. Átkocogunk Dorogra, a két település aszfaltos szakaszai nem tesznek jót a lábaimnak, egyre jobban fájnak. A temetőben iszunk egy kis vizet, aztán nekiesünk a Getének. Nem tudom melyik jobb, nagy hőségben mászni, vagy égi áldással kísérve. Egyedül 2009-ben élveztem a hegy meghódítását, az felemelő érzés volt, nem tudom mennyit kell várnom rá, hogy újra hasonló lelki állapotban érjek fel a kereszthez. Most a fájós lábam eléggé visszafog, Judit erős hegymenetben (is), ezért lassacskán távolodni kezd. Van olyan pillanat, amikor a felfele kocogás könnyebb, mint a gyaloglás. Ez most ilyen. Kicsit összeszedem magam fejben, és kocogva beérem túratársamat éppen a csúcs előtt, így nem kell rám várnia (5:50). Hideg van, és esik az eső. A rövid ujjú póló és nadrág most már kevésnek tűnik, de nem akarok időt pocsékolni az öltözködésre, indulunk tovább. A kövek kicsit jobban csúsznak, mint száraz időben, de rendben leérünk, és lefele még a lábam se fáj. Kiérve az erdőből, a hosszú köves szakaszon kicsit megnyújtom a lépéseket, és elhúzok Judittól. Rátérek a K+-re, fel a siratófalon, és ki a földekre. Sétálgatok, fotózgatok, várom a lányt, de nem jön. Csak nem tévedt el, akkor biztos felhívna. Lassan kocogok tovább, el Hegyes-kő mellett, majd a műút fele váratlanul felbukkan jobbról Judit. Sikerült elmennie a kéken tovább, és egy alternatív útvonalon tért vissza. Még szerencse, hogy ismét egymásra találtunk, bár a pincéknél mindenképp megvártam volna.


Lefele még qvic hív, hogy merre járok, jól jön a bíztatás, a pincékhez nem túl jó hangulatban érek. Még a helyiek lelkesedése se dob fel túlságosan, két zsíros kenyeret azért leküldünk fejenként. Aztán tovább állunk. Így utólag visszagondolva, a Kőszikla leküzdése volt a túrán számomra a legnehezebb. Esett is, csúszott is, fájt is. Judit hamarabb felér, lefele beérem, és megmutatom neki mekkorát lehet zuhanni a folyékony sárral borított úton. Magam alá fordul a lábam, elég kellemetlen, de nincs nagy gáz. Viszont könyökig sáros leszek, a nadrágomról és lábamról már nem is beszélve. Sebaj, Mogyin beállok a kút alá, és lemosom magam, a cipőnek és zokninak már úgyis mindegy, tulajdonképpen minden szét van ázva rajtam. Beérünk a Kakukba, pecsét (7:23). Kicsit lelkesít, hogy csak 5 perccel vagyunk elmaradva az eddigi legjobb időmtől, de egyébként nem érzem magam túl komfortosan. Mint reméltem, Ermakot is a ponton találjuk, persze innen hamarabb indul, mint mi. Megpróbáljuk összeszedni magunkat, kólát csak megszokásból iszom, túlzottan nem kívánom a jéghideg üdítőt, illetve a hagyományos jégkrém is kimarad. Te nem akartál kánikulát, tessék, most megkaptad! Beveszek egy magneB6-ot, talán hamarabb kellett volna, és még feloldok egy magnézium tablettát is. Végül pedig feljön az esőkabát, legalább kívülről védjen a víz és a szél ellen. A hidegrázás rögtön érkezik, ahogy kilépünk a vendéglőből. Piszok kellemetlen. Nagyon remélem, hogy megáll ez a nyavalyás eső, mert még 50 km hátravan.


Innen lassan elkezd javulni a hangulatom és közérzetem, valószínűleg a magnézium és Judit a ludasok ebben. :) Sokat beszélgetünk, és gyorsan telnek a kilométerek. Kocogás, majd felmászunk az Öreg-kőhöz, piknikezőkkel találkozunk, akik még paprikás krumplival is megetetnének, de nem kérünk. Újra kocogás hosszan Péliig, majd innen gyaloglásra váltunk, kivétel persze a Bika-völgybe való ereszkedést. Mivel megvan a cetlink, ezért kérhetünk a promóciós frissítőből. A következő nem kedvelt szakasz szintén gyorsan feledésbe merül, Pusztamarót után már a Gerecse oldalában mászunk. Nem sokkal Bánya-hegy előtt előbukkan a Nap, de éppen hogy csak megmutatja magát. Pedig most már kisüthetne, mert akkor jóval később kellene lámpáznunk. Csak egy-két ember lézeng a ponton, amikor felérünk (11:00). Judit örül a meleg teának, pedig nem szereti, de most nagyon jól jön. Rövid feltöltődés után indulunk tovább, az elején ismét megráz a hideg, de most már hamarabb melegszünk. Futunk. Nem keveset, nem lassan. Jó taktika volt, hogy a nehezebb részeken nem futottunk, most van erőnk kihasználni a lejtőket. A vértestolnai műúton rácsodálkozunk a hotdog árusra, de nem állunk meg, nyomjuk tovább. Nézem az órám, számolgatok előre, alig hiszem mi jön ki a végére. Átszámolom újra, ugyanaz. Megemlítem Juditnak, hogy akár 15:30 alatt is beérhetünk. Első teljesítésnek neki ez elég durva eredmény lehet. De meglehet. Feltéve, ha Koldusszállást elérjük 13 óra alatt...


Koldusszállás, 12:43. Hát nem vagyunk cukorból, és nem vagyunk puhányok. Itt is beteázunk, és megkapjuk a bíztatást, már csak 16 km. Az már semmi. Persze az elején hosszan emelkedik, a lábam már nem fáj, vagy már annyira zsibbadt, hogy nem is érzem. Megyünk, jó tempóban. Felérünk a tetőre, még egy utolsó frissítést megejtek egy csokival, lámpa elő, irány a sötét erdő mélye. Hirtelen kivilágosodik... Vagyis nem, csak Judit bekapcsolja a lámpáját, nagyon erős fénye van. A helyismerettel nincs gond. A sötétben elöl mintha két alak menne előttünk. S valóban, a vadászháznál még utolérünk két túrázót. Utolsó pecsét (14:16), és irány a cél. Lassan kocogunk lefele, és még egy lámpa csatlakozik hozzánk, az egyik túrázó, Györgyi is tartja velünk a lépést, ő volt Ermak ideiglenes túratársa. Immáron hárman botorkálunk le a sötét völgyben, és végre feltűnnek a baji pincék fényei. Meglepődöm, hogy baji földutat leaszfaltozták, gondolom nem a rendezők műve. :) Innen inkább már síkfutós tempót veszünk fel, hiszen már csak aszfalt van a célig, és megállás nélkül érkezünk Tatára. Negyedszer is itt vagyok, negyedszer is sikerült még szombaton beérnem. A táborba 15:17-es idővel lépünk be Judittal. Megkapjuk a jutalmunkat, aztán mehetünk vacsorázni, és utána elfoglalhatjuk a tábori szállásunkat.


piedcat vs. Kinizsi   5:1

Két szempontból is különleges volt az idei túra. Egyrészt ilyen időjárási körülmények között még sosem mentem, eddig mindig a forróság volt a jellemző, különösen a katlanra. Aztán most esett az eső, furcsa módon pont a katlanban esett a legjobban, vagy csak ott érzékeltem igazán, hiszen ott állandóan szívok… :) Nem mondom, hogy túl kellemes volt a szétázott zoknikban, cipőben, pólóban; a szemüvegemet állandóan törölgetnem kellett, és néhol a sár is elég visszafogó és demoralizáló tényezőként szerepelt. De… Mindezek ellenére még mindig jobb, mint hőguta közeli állapotban, amikor már olyan meleg van, hogy a zsír kicsapódik a bőrön… Másrészt pedig most először fordult elő, hogy a teljes távon volt útitársam. Judit személyében egy remek sportembert ismerhettem meg. Bár nincs sok tapasztalata a terepfutás és az ultra távok terén, mégis megvannak benne azok a tulajdonságok, amelyek ezek jó alapját képezik: kiváló edzettség, mentális erő, tűrőképesség, küzdeni akarás. Nagyon jó élmény volt vele futni, remélem még lesz rá alkalom.


Azt hiszem, az ellenörző lap állapota elég jól demonstrálja, hogy milyen volt a túra:


Illetve a végére a szokásos részidők összehasonlítása az eddigi tatai "kiruccanásaim" viszonylatában:


Nem sokat pihenhetek, mert mindjárt következik a következő megmérettetés, ami a Mátra 60 lesz. Előtte azonban még egy kis gyalogtúrára megyek, a Bükk-fennsík 25-re.