2009. május 23., szombat

Kinizsi Százas

(a harmadik)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Négykor kelek. Öt órát aludtam, kétszer annyit, mint tavaly a Terep Százas futóverseny előtt. Gyors pakolás és szendvicskészítés, korán lehúzok a hévhez, még véletlenül sem akarom lekésni, mert akkor máris elbuktam a túrát. Vidéki élet hátránya: majdnem két óra szükséges, ahhoz, hogy kiérjek Békásmegyerre, a K100 új rajtjába. A békási héven már óriási a tömeg, és a gimnázium előtt is óriási sor kígyózik, örülök, hogy előneveztem. Azért a pékség előtt is találok bőven túrázókat, gyorsan regisztráltatok, és beállok a sorba. Ismerősöket keresek. Először Szilárdi Tomit bököm oldalba, majd végre megérkezik Ákos és qvic is. 6:45-kor indul az első ember, ránk csak 6:50-kor kerül sor.

Bár most kimarad a Róka-hegy, azért az emelkedőket nem ússzuk meg. Erős gyalogos tempót megyünk, lassan előzgetünk. Ha valóban úgy nyitnak a pontok, ahogy a füzetben van, nincs értelme gyorsan menni.

Felkúszunk Ezüst-Kevélyre, qvic gyorsítani kezd, megpróbál meglógni, de nem sikerül neki. Végig látótávolságban marad. Itt már belekocogok. Ákos elől próbálok megpattanni, de ez sem jön össze. Így végül hárman találkozunk a Nagy-Kevély csúcsán.

57 perc, ami remek idő, viszont nem érzem a tempót, ami már nem túl jó, mert még hátravan vagy 93 km. Lassítok, leszakadok a srácokról, úgyis egyéni menetet terveztem. Átkelek a csobánkai műúton, itt találkozok az első depókocsikkal, köztük egy honvédségi furgonnal. A rajtban láttam több egyenruhást, egyiküket arcról meg is ismertem. Na de bajtársak, egy katonának saját menetfelszereléssel illik lenyomni azt a 100 km-t. Mi ez a puhányság?! Depókocsi??? :)

 Két futó srác érkezik mellém, Gábor és István. Mondom nekik, hogy nem érdemes sietni, de még így is a hivatalos nyitás előtt érkezünk a hosszú-hegyi pontra (2:00). A rendezők már várnak, pecsételnek, nem morgolódnak, sőt biztatnak minket. Nekem nem sietős, kicsit nézelődöm, a két srác rögtön indul tovább, talán nem is látom őket többet. Aztán megindulok lefele, és kb. 3 perc után elfutok mellettük.

Felmagasodik előttem a Pilis, nekem viszont két bajom is van. Egyik: korog a gyomrom, pedig a nyeregig nem terveztem enni. A másik: a jobb talpam első fele megfájdult. Gyorsan lekapom a cipőmet, ellenőrzöm van-e benne kavics, vagy esetleg meggyűrődött-e az egyik zoknim, de minden negatív. Cipő vissza, újra futok, ugyanúgy fáj. A franc! Csak egyszer fájt a talpam, amikor négy éve vízhólyagom volt, de azóta semmi, úgyhogy nem tudom mi a frász van vele?! Eszembe jut, hogy talán a belső zokni lehet az oka, talán túlságosan kitapostam az évek alatt. Hoztam váltózoknit, majd a ponton lecserélem. A tavalyiból okulva most óvatosan mászom a szerpentinen, teljesen kihasználom a botok nyújtotta segítséget. Még fotózgatok is.

Egyenesbe érve újra tolni kezdem, nincs mese, gyorsan a nyeregbe kell érjek frissíteni és zoknit cserélni. Gábor és István még jobban nyomja, ugyanis utolérnek, és előttem csekkolnak (3:36). Leülök egy asztalhoz, nekiesek egy szendvicsnek. Gábor a táskájából mogyorót, aszalt gyümit, magnéziumtablettát ránt elő, nagy lakomába kezdünk. Közben lehámozom zoknimat, nézem a talpam, semmi sérülés. Mindegy, most már cserélek. Iszom még egy pohár narancslevet, aztán otthagyom a fiúkat.

Hiába a zoknicsere, nem változik semmi, így csak reménykedni tudok, hogy a fájdalom egyszer elmúlik. Szerencsére a futásban nem akadályoz, így gyorsan telnek a kilik. Egy újabb srác tűnik fel mögöttem, majd előttem, egy pici övtáskával nyomja, abban is csak a mobilját tartja. Szinte egyfolytában beszél a depójával, még a helyes irányt is telefonon kapja. Vele együtt Gáborék is nagy lendülettel érkeznek, és a Kétágú-hegyről lefele, a nyílt terepen tetemes előnyre tesznek szert.

Lebukdácsolok a műútig, a forró aszfaltos kocogás közben arra a hideg üdítőre gondolok, amit mindjárt letolok a kesztölci sörözőben. Mögöttem –balazs- masszívan közeledik, és egy hírrel földbe döngöli látomásomat: a sörözőt bezárták. Jaj ne! Terveim szerint itt mosakodást, víztöltést, kólázást kellett volna megejtenem. Nagy mázli, hogy néhány kedves hölgy büfét nyitott a túra idejére, így tudok kólát venni. Viszont egy vízcsap nagyon hiányzik, szükségem van plusz vízre, a Gete már feni rám a fogát, a katlanban pedig megint hőség lesz. Apropó, Pataki Zitához lesz egy-két keresetlen szavam. :) Mentségére legyen szólva, szinte folyamatosan hűvös szellő fúj, ezért nem érzem annyira fullasztónak a meleget.

Átkelek a műúton, és végre homokos talajra érkezem. A talpam nem lett rosszabb, sőt, enyhült a fájdalom. Elérem Dorog határát, qvic csörög rám, és életmentő hírt közöl: talált csapot. Igaz, be kell érte menni a temetőbe. Előveszem a füzetet, és a rajzolt térképről tájékozódom. Hamar eltalálok a Molnár sörözőig, majd kicsivel később a temető is meglesz. Egy futó jön ki felfrissülve a kapun. Jó helyen járok. :) Gyorsan megtöltöm 8 deci vízzel a két flakonomat, mosakodásra szánom útközben, remélem kitart a tokodi pincékig. Még bevizezem a pólómat és a nadrágomat, veszek egy mély levegőt, és nekirontok a Getének.

Bensőséges a viszonyom ezzel a heggyel. Eddig utáltam, mint a bűnt, most inkább tisztelettel és alázattal közelítek. Nem kapkodok, nordicos tempót megyek, szépen egyenletesen haladok felfele. Felérek az első hosszú emelkedőn, rendesen bemelegszem. Egyik flakonból vizet locsolok az arcomra és a fejemre. Nagyon kellemes, érzem, hogy ez a módszer beválik, nem borul fel a hőháztartásom. Kiérek a hegy szélére, csodálatos a kilátás.

Negyedszer járok itt, de csak most először tudom élvezni. Meg is örökítem az alattam elterülő tájat, már látszik a Hegyeskő is, a következő „falat”. A vízszintes részeken belekocogok, majd egy utolsó mászás, és felérek a csúcsra (6:04). A mobilos srác a kereszt alatt ücsörög, nem fest túl jól. Körbenézek a hegytetőn… aha, itt ájultam el tavaly. Kicsit jobbra megkerülök egy bokrot, az árnyékában Gábor és István falatozik. Egy fél banán erejéig csatlakozom. Újra locsolok magamra vizet. Elégedett és boldog vagyok. Most már szeretem ezt a hegyet. Előre engedem a srácokat, lefele lassabban megyek, vagyis inkább zuhanok. Két bottal elég szerencsétlenül nézhetek ki a nyaktörő lejtőn. Kicsit lejjebb az út mintha köves lenne. :) Nem örülök, de leérek. A k+ a szokásos módon megy, stabilan haladok, nyelem a port, sokadjára előzöm a mobilos srácot, és még mindig szép a táj. Visszanézek a Getére. Ég veled!

Hegyeskő mellett haladok, amikor qvic helyzetjelentést kér mobilon. Minden zsír, nála is, ő már Mogyin jár. Ákos valszeg a pincéknél uborkázik. Lefele próbálom nyújtani a lépéseket, valaki hátulról közelít. Futóbolond amat. Bekanyarodunk a tokodi pincékhez, megmártózunk a kút vizében, majd a frissítő ponthoz megyünk. Le a kalappal! A kaja mellé még pavilonnal fedett asztalokat és lócákat is kiraktak. Egy fél zsíros kenyérre öntök vagy negyed kiló sót, és egyben lenyelem. Mellé uborka és víz. Azt már említenem se kell, hogy Gábor és István is itt kajál. Most én indulok hamarabb, és egyedül hódítom meg a Kősziklát. Könnyű falat. Lefele kocogva magamban mosolygok, nagyon jó napot fogtam ki, már a talpam se fáj, minden klappol. Mogyorósbánya, táv: 51,75 km, szint: 1705 m. Menetidő: 7:39. Ekkor már gyanús volt, hogy a tervezett 19 órával kicsit alábecsültem magam.

Amikor belépek a Kakukk sörözőbe, Ákos egy szendviccsel küzd. Ha nem lenne előtte az a pohár sör, a szendvics nyerne. :) Pecsét után veszek jégkrémet, kólát, és két szendviccsel leküldöm. Ákos már indul, amikor én még vizet töltök a flakonokba, még mindig meleg van, szükségem lehet rá. László Szilvi érkezik, váltunk néhány szót, aztán én is útra kelek. A betérőnél amatot érem utol, és közben képbe kerül egy újabb arc is: Gyuri. Rövid futás után, az emelkedőn hárman vonatozunk, Öreg-kőnél pecsét (8:29), majd együtt porzunk lefele. A rossz irányba. amatnak lesz először gyanús, az ipszilonban jobbra tartunk bal helyett. Előkapom a gps-t, fél perc alatt pozicionál, hát valóban rossz helyen vagyunk. A térképen látom, hogy így is elérnénk a műúton a kéket, de ezzel rövidítenénk. Inkább vesztünk 5-6 percet, visszamászunk a helyes útra.

Péliföldön a Szent-kutat amúgy is kár lett volna kihagyni. Mosakszom, iszom, töltök. Gyuri és amat lassabban végez, kicsit ellépek. Pusztamarótig nem szimpatikus részek következnek.

Hosszú aszfalt után nyílt terepen emelkedem, majd zárt erdőben kicsit durvábban tovább emelkedem. A meleg nem akar csillapodni, de jó, hogy van nálam víz. Egy almát is kivések a táskámból, nagyon jól esik a savanyú íze. Végre átbukom a hegyen, lefele nyomhatom a gázt. Már éppen arra gondolok, hogy régóta nem láttam senkit, amikor két futót fogok be. Ismerősnek tűnnek. Gábor és István, akik Mogyiról hamarabb indultak. Ráadásul a bajóti műúton megállnak depózni, így elporzok mellettük. Innen viszont csökken a sebességem, emelkedők sorozata következik. A Domoszló-völgyben elmélyülten figyelek egy sporit, aki lemászik az árokba, hogy levágja a hurkot. Közben amat zárkózik fel, és Pusztamaróton látom utoljára a túrán. Itt pihenek pár percet, majd irány Bánya-hegy. Lassabban megyek, mint szeretném. Talán kezdek fáradni? Nem hiszem. A hőháztartással se lehet gondom, már érezhetően hűvösebb van. Talán a sóhiány? Eszembe jut, hogy van nálam egy csomag sós mogyoró. Eszem egy marékkal. Keveset kell várni a hatására, rendesen felpörget. A hegy oldalában lazán kocogok, néhol még az emelkedőkön is. Azért még elpusztítok néhány szem mogyorót, mire felérek a bánya-hegyi ponthoz (11:24).

Kicsit leülök a fűbe, szendvicsezem, teázom, újra töltök. Ideiglenes társak érkezését figyelem: Gyuri, Gábor, István, mobilos srác. Eddig nagyjából harmincan haladtak itt át. Energiával feltöltve zúzok le a Gerecséről, hosszú szakaszon nagyon jó átlagot lehet menni. Hamar elérem a dzsungeles-létrás szakaszt, itt újra többen vagyunk. Gyuri mögött haladok. A gaz rendesen benőtt mindent, szinte csak zöldet látok, imádkozom, nehogy belerúgjak egy kőbe. A jelzésen érkezünk a vértestolnai műúthoz, ahol Gyuri lemarad.

Itt határozom el, hogy taktikát váltok. Eddig „biztonsági játékra” törekedtem, lazán, okosan, de mégis gyorsan haladni. Most viszont számolni kezdek. Ez az én napom, úgy érzem lehetek egy kicsit vakmerőbb. Nagy esélyem van rá, hogy 13 óránál megfogom a kolduszállási pontot. Onnan 2:53 alatt kellene célba érjek ahhoz, hogy egyéni csúcsot állítsak fel. Az már csak 16 kila, amit jelenlegi állapotomban max. két és fél óra alatt ledarálok. Hát hajrá! A lassú kocogást futásra váltom, nem kímélem az emelkedőket sem. Koldusszállásig szinte semmit sem sétálok. Már messziről látom a pontot, majd kapom a pecsétet (13:00).

Éppen megvan. :) Viszont a teára nem számítok, de kihagyhatatlan.

Forró, de piszok jól esik. Kapok egy vaskos citromkarikát is, abból se hagyok sokat. Eszem még mogyorót és csokit is, a célig már nincs több frissítés, nyomni kell! Hosszan futok az első komolyabb kaptatóig. Közben a frissítésen töröm az agyam. Mostantól másképp fogom csinálni, több savanyú és sós kaját kell magammal hozzak, és kevesebb édeset. Az édeset egy idő után már nem kívánom, és valószínűleg nem véletlenül. Amíg mászom felfele a mobilos srác beér egy másik futóval. Szépen el is húznak. Kezd sötétedni, az erdő mélyén már alig látom a köveket az utakon, de szerencsére sok a nyílt terep, ahol még világos van. Megmászom a második emelkedőt, és balra meglátom Tata fényeit és a tavakat. Már nincs sok! Mielőtt ereszkedni kezdenék, felrakom a fejlámpát, a völgyben már muszáj használni. Teljesen egyedül vagyok éjszaka az erdőben, nehéz elképzelni, hogy ezen az úton reggelig még többszáz ember fog végigmasírozni. Már meg sem lepődöm, amikor a baji vadászház előtt utolérem a két srácot. Egyikük kicsit elkészült. Begyűjtöm az utolsó pecsétet (14:26).

Nem sok esélyt hagyok a fiúknak, hogy kövessenek, tolom lefele rendesen. Csak az utolsó völgy lassít le, nagy nehezen lebotorkálok. Lefutok a baji hétvégi házak között, és végre leérek a hegyről. Éppen arra gondolok, hogy véget értek a megpróbáltatások, amikor a földúton megbotlom egy kőben. A botok repülnek és én is. Először előre hajolok, majd hátra, a derekam roppan egyet, aztán kiterülök. Feltápászkodom, keresem a botokat, fejlámpám villódzik össze-vissza. Már látom a reggeli helyi újság címlapját: Ufók jártak a baji szántóföldön! Összekaparom magam, újra futok. Bajon valamilyen bulit tartanak, jól öltözött lányok tipegnek a járdákon, nincs mese, muszáj hosszú léptekkel magabiztos kiállással futni. Aztán egy kocsi megáll mellettem, egy hölgy kiszól az ablakon: hol találja a sátras bulit? Majdnem kiröhögöm. Hát nem egy Columbo, az biztos. :) Pont egy fejlámpás, túrabotos, izzadt, koszos, büdös embertől érdeklődik. Sorry, nem vagyok helybeli. :) Átfutok Tatára, a táblánál magasba emelem a botokat, megjöttem, jesssz!!! Néhány perc múlva elérem a tábort, a célt. Itt a vége (15:23).

qvic gratulál először, aztán a rendezők is, megkapom a jelvényt, emléklapot, és a kajajegyet. Ákos 12 perccel ért be hamarabb, ez óriási PB az ő részéről is. Megkeresem az ebédlőben, kicsit rokkantnak néz ki, de csak a vízhólyagok miatt. Szerencsére a lábam kibírta, sőt, a tavalyival ellentétben, semmilyen sérülést nem szereztem. Pedig az elején hogy paráztam a fájdalom miatt… Virslit kapok és teát, gulyást csak éjfél után adnak, nem bánom, a tavalyi elég necces volt. Míg eszem, Ákos elmeséli kalandját a pilis-nyeregi baracklével és utána a kétágú-hegyi bokorral. Legutóbb is ez történt, nem tanult belőle. :) qvic előáll a kocsival, átöltözöm, és indulunk haza. Ismét egy győzelem a Kinizsi ellen.

piedcat vs. K100      3:1

További fotók

Zárszóként egy kis összehasonlítás a 2008-as Terep Százas futóverseny és a 2009-es Kinizsi Százas teljesítménytúra között.

A részidők viszonylatában:

Ebből arra következtetek, hogy tavaly eléggé elfáradtam a második felére. A mostani teljesítésem fényét még az is emeli, hogy külön frissítőpontok és depó nélkül, teljesen puritán módon, csak az útba eső lehetőségeket kihasználva mentem végig. Illetve egyáltalán nem kerültem holtpont közelébe, végig magabiztosan haladtam. Rendesen frissítettem, eleget pihentem útközben, az elejét nem kapkodtam el. Soha ennél rosszabbat.

2009. május 16., szombat

Vidróczki 61


Táv: 60,6 km, szint: 2320 m.

Megint egy szombat hajnal. Viszonylag sokat alszom, ezért kipihenve ébredek, és némi pakolás után lemegyek a Szabadság térre, ahova időben érkezik Ákos és qvic. A két srác már jól ismeri a Vidróczki túrát, én most indulok először. Fél hét fele érkezünk Szorospatakra, még nagyon kevés az ember, bár a túra se túl népszerű. Nevezünk. Még nem fordult elő, hogy qvic rövidebb távon menjen, mint én, most csak a 46-ost vállalja. Mint később kiderült, neki volt igaza.

6:40-kor kocogok ki a panzióból, a srácok tíz perccel később indulnak. Már az első kanyart majdnem benézem, mert a visszafele utat jelölő szalagokra koncentrálok. Laza lejtmenet az első pontig, 14 percnél nem is kell több idő, pecsét, és jöhet a mászás. Kicsit visszafogom magam, kíváncsi vagyok mennyit spórolok az erővel, ha lassabban megyek felfele. Egy völgy szélén kapaszkodunk felfele, visszanézve káprázatos a kilátás.

Kiérek egy útra, ahonnan a sárga jelzés egy dzsindzsás ösvényre tér be. Eszembe jutnak a korábbi beszámolók, sokan eltévedtek ezen a túrán. Van nálam gps, nyugodt vagyok. Talán mégsem kellene ennyire nyugodtnak lenni. Észreveszem, hogy letértem a jelzésről. Sebaj, elindulok balra, majd csak keresztezem valahol. Egy sűrűn benőtt erdősávba botlom, hát ezen nem lesz egyszerű átjutni. Vietnámi dzsungelharcos módjára küzdök a vékony faágakkal, miközben egyre sötétebb lesz, ahogy beljebb jutok. Egy idő után már nem olyan mókás a dolog, fél órája indultam el, és máris elkavarok. Nagy nehezen kiérek az útra, innen már egyszerűbben lehet haladni. Felismerem az utat a Mátrabércről, felmászom a vörös-kői kilátóhoz.

Lefele ismét sikerül egy bravúrral a s+-re tévednem, de itt hamar korrigálok, nem vesztek sok időt. Bekocogok Mátraszentlászlóra, ahol pecséttel (1:21) és ellátással várnak a pontőrök.

Innen megint pancserkodom egy kicsit mire végre rálelek a k+-re, ami levisz a várak alá. Festői szépségű völgybe érkezem, bár az út minőségével van némi kifogásom. Keresztbe kidőlt fák és rengeteg kő nehezíti a haladást. Hullámvasutazás után jöhet a monoton mászás Galyavárra. Még a térképen is jelölik, hogy nagyon meredek az út, valóban az. Lassan és egyenletesen kapaszkodom, a pont hamarabb érkezik, mint vártam. Amíg pecsételnek (2:14), gyönyörködhetek a kilátásban. Még van némi emelkedő, mire elérem a galyatetői fenyveseket, aztán a pirosra fordulva lecsorgok Mátraszentimrére. Egy ismerőst érek utol, Józsival együtt érkezünk az abc-hez, ahol újra kapunk pecsétet (2:55) és vizet. Kiderül, hogy a 60-as távon első vagyok. Eddig 17,8 km-t tettem meg, 1035 méter szinttel. Durva.

Egy kis kör következik, amit gyorsan lezongorázok. Bagolyirtás fele veszem az irányt, 18 perc alatt oda is érek (3:13), majd újabb 18 perc ereszkedés következik Fallóskútig, ahol a Mária kápolnánál találom a következő pontőrt (3:32). Visszafele mászva Sápi Endre érkezik másodmagával, és kb. tíz perc múlva be is előznek. Ennyit az első helyemről. Mikor újra benyomulok Mátraszentimrére, már nagyon meleg van, így a forró aszfalton kis sétával pihenek. Meglátok egy utcai csapot, fürdés. El is határozom, hogy mostantól minden lehetőséget ki kell használjak a mosakodásra, így könnyebb fenntartani a hőháztartást. Szemből már rövidtávosok érkeznek, az eddig magányos túrámon megsokasodnak az emberek. Újra pecsételtetek az abc-nél (3:59), végleg búcsút intek a pontőröktől, és a rövidtávosok után iramodom. A z négyzeten egészen jól lehet futni, ki is használom a lehetőséget. Aztán megérkezem a Csörgő-patak völgyébe, ahol kicsit megváltozik a helyzet.

Elsőre még a jelzést is elvesztem, majd a patak jobb oldalán bukdácsolok. Közben befogom a rövidtávos sporikat, és egész jó időben megérkezik a Vándor-forrás is (4:46). Megállok pár percre frissíteni, még egy szendvicset is letolok, és iszom néhány litert a forrásból.

Ugyancsak a Mátrabércől ismerős piroson ereszkedem le Mátrakeresztesre. Az Óvár vendéglőt sóvárgó szemekkel figyelem, egy jéghideg üdítőnek most nagyon örülnék, de nem vesztegethetem az időt. Két srác kíséretében indulok el felfele a p+-en, a Vidróczki-barlangnál ácsorgó pontőröket még egyszerű megtalálni (5:17), viszont innen elég cselessé válik az út. Vagyis miről írok itt, út az egyszerűen nincs. A jelzés susnyásba vezet, a rendezők által kitett útirányok se tűnnek túl biztatónak. Kicsit bizonytalankodunk, megint elmegy pár perc a semmire. Újabb két srác érkezik, akik magabiztosabban mozognak a környéken, hozzájuk csatlakozva mászom tovább. Kiérünk egy nyílt terepre, és hőguta ide vagy oda, muszáj megállni és visszanézni a tájra.

Nemhiába tartom a Mátrát az egyik legszebb magyar hegységnek. Végtelennek tűnik az emelkedő mire az ismerős Nyikom-nyereg alá érkezünk.
Sajnos nem olvassuk el az itinert, a zöld jelzésen indulunk meg lefele, és ezzel egy jó kis kaland kezdődik meg egészen Nagyparlagig. A kerítés mellett haladunk, lábunk alatt tíz centire kiálló szárak és gyökerek. Nem lenne szerencsés elesni, aki nem végzett fakír-képzőt, simán agyonszúrná magát a hegyes szárakkal. A horror-szakasz végétől egy széles úton kocoghatunk, már-már azt gondolom, hogy véget értek a megpróbáltatások. Csak akkor kezdődnek. A jelzés eltűnik, gps szerint jobbra van, nincs mit tenni bele kell ereszkedni a Zám-patak völgyébe. Nem egyszerű. Bár a túrabot némiképp segít, a végén mégis fenéken csúszok lefele a porhanyós talajon. A táj lent valóban gyönyörű, és ha nem teljesítménytúrán lennék, még élvezném is. Azonban így a gyorsabb haladás érdekében muszáj végig a lábam elé nézni, mert ezek a kövek és sziklák darabokra törhetik a bokámat. Nem számolom hányszor, de legalább harminc alkalommal kelünk át a patakon, ez a túra biztosan csúcsot dönt ebben a kategóriában. Bár itt alig van napfény, így meleg sincs, kétszer mégis megmosakszom a felfrissülés érdekében. Lejjebb kicsit javul a helyzet, és már örülnék is, amikor rájövök, hogy túlmentünk a letérőn. Annyi a szerencsénk, hogy pont egy balos útnál észlelem a hibát, így arra kanyarodunk remélve, hogy visszavisz a helyes útra. Így történik. Az út Nagyparlagnál keresztezi a z négyzetet. A pontőrök kellemesen heverésznek egy fa alatt, mi kevésbé érezzük magunkat komfortosan.

Nézem az időt (7:06), szépen kicsúsztam a tíz órás teljesítésből. Persze egy végső hajrá még segíthetne, de gyanítom, hogy ezt nem Ágasvárra felfele fogom abszolválni. Némileg ismerős a sárga útvonal, amin folytatjuk az utat, viszont nekem az rémlik, hogy valahol letér a dózerről. Így is van. Én viszont követem az ideiglenes társakat, így ismételten teszünk egy szép kis kitérőt. Egy napos emelkedőn holtpont közelébe kerülök, egy kis vízzel meglocsolom fejemet. A közvetlen hűtés jót tesz, újra fel tudom venni a tempót, és ez már kitart a Hidegkúti-turistaházig. Itt ugyan nincs pont, viszont mellette csordogál a Hideg-kút, és ez most felér egy megváltással. Megtöltöm a camelbakot, és iszom még egy litert a vízből, illetve annyira megfürdöm, hogy a végén már vacogok a hidegtől. Pompás. El is határozom, hogy gyorsabb tempóra váltok, és elhagyom a két srácot. Nagy gőzzel elindulok, mikor rájövök, hogy otthagytam a botokat. Frankó. Vissza és futás.

Lefele menet már végig sasolom a gps-t, most már egy aprócska elkavarás se fér bele. Kiérve az erdőből, a páratlan kilátás miatt muszáj kicsit lassítanom.

A település határában eltűnnek a jelzések, pedig biztosan jó úton vagyok. Nem is aggódom, nyomom a gázt a lejtős aszfalton, amíg valaki meg nem szólít: helló, itt vagyunk. Végre itt a pont (8:17). Gondolva mi vár még rám, eszem-iszom. Továbbfutok az úton, és a buszmegálló mögött megtalálom a piros négyzet jelzést. Újra emelkedni kezdek, már érzem a sok mászást a combjaimban. Viszont jól megy. Sőt, felfele is kocogok. Kosiktanyán egy gyors pecsét (8:51).

Töprengek, hogy meglehet-e még a tíz óra. Még 8 kili van hátra, így elméletileg beérhetek, viszont majdnem 400 méter szintet kell leküzdeni. Belenyugszom, nincs értelme széthajtanom magam a végére. Így, amikor feltűnik az ágasvári turistaház, gondolkodás nélkül bemegyek egy kóláért. Sajna várnom kell vagy két percet, de megéri. Nekirontok a hegynek. Egyenletesen és gyorsan haladok, még az Ódorváron kifejlesztett botozási technikával. Mire felérek (9:32), egy hatalmas viharfelhő takarja el a napot. Szép, a végén még megázom.
Kicsit beszélgetek a pontőrökkel, közben feljut az a két srác is, akikkel a barlangnál jártam. Visszaindulok, nagyjából félútnál a turistaháznál elhagyott két srác is érkezik lentről. Kicsit elhúztam tőlük, de mivel később indultak, még mindig előttem lehetnek. Rátérek a pirosra, és egészen felszabadult hangulatban zúzok le a Mátráról. Az út errefele már egész jó, csak néhol fekszik az utamban egy-egy fa. Szorospatakon a műúton még nyomok egy sprintet, és öt előtt egy perccel, 10:19-es teljesítéssel fordulok be a kapun.

Bent egyből étellel, itallal kínálnak, de előtte még letusolok. Szavakba nem tudom önteni, mennyire jól esik. Sajnos díjazásul az első teljesítés kitűzőjét kapom, akkor még 58 km volt a táv. A túra összességében jó volt. A Mátra megmutatta gyönyörű arcát, de egyben kemény arcát is. Vannak utak, amelyek már-már járhatatlanok, talán egy ilyen túrát nem kellene arra vinni. De végül is, ha már másodszor megy az ember, akkor már számít rá, és nem éri olyan meglepetés, mint ami engem ért egyes szakaszokon. A táv picit hosszabb, a szint picit kevesebb, mint a Mátrabércen, viszont a nehezen járható részek miatt úgy érzem, hogy van olyan nehéz. Azért jó buli volt.


A további menetrendben némi változás állt be. Kungfus elfoglaltságaim miatt a jövő évi célom, a CCC törlésre került. Innentől kezdve a Mátra 115 teljesítése is értelmetlenné vált. Viszont ha már felkészültem egy kemény menetre, a Kinizsi pedig a kedvenceim közé tartozik, ezért 23-án ismét elindulok a százas távon. Egyelőre úgy tűnik, hogy egyik volt munkatársammal megyek, aki hozzám hasonlóan szintén kétszeres teljesítő. Ha mégsem jönne, akkor egy 18-19 órás menetidőt tervezek. Király lesz, már várom.