2009. május 16., szombat

Vidróczki 61


Táv: 60,6 km, szint: 2320 m.

Megint egy szombat hajnal. Viszonylag sokat alszom, ezért kipihenve ébredek, és némi pakolás után lemegyek a Szabadság térre, ahova időben érkezik Ákos és qvic. A két srác már jól ismeri a Vidróczki túrát, én most indulok először. Fél hét fele érkezünk Szorospatakra, még nagyon kevés az ember, bár a túra se túl népszerű. Nevezünk. Még nem fordult elő, hogy qvic rövidebb távon menjen, mint én, most csak a 46-ost vállalja. Mint később kiderült, neki volt igaza.

6:40-kor kocogok ki a panzióból, a srácok tíz perccel később indulnak. Már az első kanyart majdnem benézem, mert a visszafele utat jelölő szalagokra koncentrálok. Laza lejtmenet az első pontig, 14 percnél nem is kell több idő, pecsét, és jöhet a mászás. Kicsit visszafogom magam, kíváncsi vagyok mennyit spórolok az erővel, ha lassabban megyek felfele. Egy völgy szélén kapaszkodunk felfele, visszanézve káprázatos a kilátás.

Kiérek egy útra, ahonnan a sárga jelzés egy dzsindzsás ösvényre tér be. Eszembe jutnak a korábbi beszámolók, sokan eltévedtek ezen a túrán. Van nálam gps, nyugodt vagyok. Talán mégsem kellene ennyire nyugodtnak lenni. Észreveszem, hogy letértem a jelzésről. Sebaj, elindulok balra, majd csak keresztezem valahol. Egy sűrűn benőtt erdősávba botlom, hát ezen nem lesz egyszerű átjutni. Vietnámi dzsungelharcos módjára küzdök a vékony faágakkal, miközben egyre sötétebb lesz, ahogy beljebb jutok. Egy idő után már nem olyan mókás a dolog, fél órája indultam el, és máris elkavarok. Nagy nehezen kiérek az útra, innen már egyszerűbben lehet haladni. Felismerem az utat a Mátrabércről, felmászom a vörös-kői kilátóhoz.

Lefele ismét sikerül egy bravúrral a s+-re tévednem, de itt hamar korrigálok, nem vesztek sok időt. Bekocogok Mátraszentlászlóra, ahol pecséttel (1:21) és ellátással várnak a pontőrök.

Innen megint pancserkodom egy kicsit mire végre rálelek a k+-re, ami levisz a várak alá. Festői szépségű völgybe érkezem, bár az út minőségével van némi kifogásom. Keresztbe kidőlt fák és rengeteg kő nehezíti a haladást. Hullámvasutazás után jöhet a monoton mászás Galyavárra. Még a térképen is jelölik, hogy nagyon meredek az út, valóban az. Lassan és egyenletesen kapaszkodom, a pont hamarabb érkezik, mint vártam. Amíg pecsételnek (2:14), gyönyörködhetek a kilátásban. Még van némi emelkedő, mire elérem a galyatetői fenyveseket, aztán a pirosra fordulva lecsorgok Mátraszentimrére. Egy ismerőst érek utol, Józsival együtt érkezünk az abc-hez, ahol újra kapunk pecsétet (2:55) és vizet. Kiderül, hogy a 60-as távon első vagyok. Eddig 17,8 km-t tettem meg, 1035 méter szinttel. Durva.

Egy kis kör következik, amit gyorsan lezongorázok. Bagolyirtás fele veszem az irányt, 18 perc alatt oda is érek (3:13), majd újabb 18 perc ereszkedés következik Fallóskútig, ahol a Mária kápolnánál találom a következő pontőrt (3:32). Visszafele mászva Sápi Endre érkezik másodmagával, és kb. tíz perc múlva be is előznek. Ennyit az első helyemről. Mikor újra benyomulok Mátraszentimrére, már nagyon meleg van, így a forró aszfalton kis sétával pihenek. Meglátok egy utcai csapot, fürdés. El is határozom, hogy mostantól minden lehetőséget ki kell használjak a mosakodásra, így könnyebb fenntartani a hőháztartást. Szemből már rövidtávosok érkeznek, az eddig magányos túrámon megsokasodnak az emberek. Újra pecsételtetek az abc-nél (3:59), végleg búcsút intek a pontőröktől, és a rövidtávosok után iramodom. A z négyzeten egészen jól lehet futni, ki is használom a lehetőséget. Aztán megérkezem a Csörgő-patak völgyébe, ahol kicsit megváltozik a helyzet.

Elsőre még a jelzést is elvesztem, majd a patak jobb oldalán bukdácsolok. Közben befogom a rövidtávos sporikat, és egész jó időben megérkezik a Vándor-forrás is (4:46). Megállok pár percre frissíteni, még egy szendvicset is letolok, és iszom néhány litert a forrásból.

Ugyancsak a Mátrabércől ismerős piroson ereszkedem le Mátrakeresztesre. Az Óvár vendéglőt sóvárgó szemekkel figyelem, egy jéghideg üdítőnek most nagyon örülnék, de nem vesztegethetem az időt. Két srác kíséretében indulok el felfele a p+-en, a Vidróczki-barlangnál ácsorgó pontőröket még egyszerű megtalálni (5:17), viszont innen elég cselessé válik az út. Vagyis miről írok itt, út az egyszerűen nincs. A jelzés susnyásba vezet, a rendezők által kitett útirányok se tűnnek túl biztatónak. Kicsit bizonytalankodunk, megint elmegy pár perc a semmire. Újabb két srác érkezik, akik magabiztosabban mozognak a környéken, hozzájuk csatlakozva mászom tovább. Kiérünk egy nyílt terepre, és hőguta ide vagy oda, muszáj megállni és visszanézni a tájra.

Nemhiába tartom a Mátrát az egyik legszebb magyar hegységnek. Végtelennek tűnik az emelkedő mire az ismerős Nyikom-nyereg alá érkezünk.
Sajnos nem olvassuk el az itinert, a zöld jelzésen indulunk meg lefele, és ezzel egy jó kis kaland kezdődik meg egészen Nagyparlagig. A kerítés mellett haladunk, lábunk alatt tíz centire kiálló szárak és gyökerek. Nem lenne szerencsés elesni, aki nem végzett fakír-képzőt, simán agyonszúrná magát a hegyes szárakkal. A horror-szakasz végétől egy széles úton kocoghatunk, már-már azt gondolom, hogy véget értek a megpróbáltatások. Csak akkor kezdődnek. A jelzés eltűnik, gps szerint jobbra van, nincs mit tenni bele kell ereszkedni a Zám-patak völgyébe. Nem egyszerű. Bár a túrabot némiképp segít, a végén mégis fenéken csúszok lefele a porhanyós talajon. A táj lent valóban gyönyörű, és ha nem teljesítménytúrán lennék, még élvezném is. Azonban így a gyorsabb haladás érdekében muszáj végig a lábam elé nézni, mert ezek a kövek és sziklák darabokra törhetik a bokámat. Nem számolom hányszor, de legalább harminc alkalommal kelünk át a patakon, ez a túra biztosan csúcsot dönt ebben a kategóriában. Bár itt alig van napfény, így meleg sincs, kétszer mégis megmosakszom a felfrissülés érdekében. Lejjebb kicsit javul a helyzet, és már örülnék is, amikor rájövök, hogy túlmentünk a letérőn. Annyi a szerencsénk, hogy pont egy balos útnál észlelem a hibát, így arra kanyarodunk remélve, hogy visszavisz a helyes útra. Így történik. Az út Nagyparlagnál keresztezi a z négyzetet. A pontőrök kellemesen heverésznek egy fa alatt, mi kevésbé érezzük magunkat komfortosan.

Nézem az időt (7:06), szépen kicsúsztam a tíz órás teljesítésből. Persze egy végső hajrá még segíthetne, de gyanítom, hogy ezt nem Ágasvárra felfele fogom abszolválni. Némileg ismerős a sárga útvonal, amin folytatjuk az utat, viszont nekem az rémlik, hogy valahol letér a dózerről. Így is van. Én viszont követem az ideiglenes társakat, így ismételten teszünk egy szép kis kitérőt. Egy napos emelkedőn holtpont közelébe kerülök, egy kis vízzel meglocsolom fejemet. A közvetlen hűtés jót tesz, újra fel tudom venni a tempót, és ez már kitart a Hidegkúti-turistaházig. Itt ugyan nincs pont, viszont mellette csordogál a Hideg-kút, és ez most felér egy megváltással. Megtöltöm a camelbakot, és iszom még egy litert a vízből, illetve annyira megfürdöm, hogy a végén már vacogok a hidegtől. Pompás. El is határozom, hogy gyorsabb tempóra váltok, és elhagyom a két srácot. Nagy gőzzel elindulok, mikor rájövök, hogy otthagytam a botokat. Frankó. Vissza és futás.

Lefele menet már végig sasolom a gps-t, most már egy aprócska elkavarás se fér bele. Kiérve az erdőből, a páratlan kilátás miatt muszáj kicsit lassítanom.

A település határában eltűnnek a jelzések, pedig biztosan jó úton vagyok. Nem is aggódom, nyomom a gázt a lejtős aszfalton, amíg valaki meg nem szólít: helló, itt vagyunk. Végre itt a pont (8:17). Gondolva mi vár még rám, eszem-iszom. Továbbfutok az úton, és a buszmegálló mögött megtalálom a piros négyzet jelzést. Újra emelkedni kezdek, már érzem a sok mászást a combjaimban. Viszont jól megy. Sőt, felfele is kocogok. Kosiktanyán egy gyors pecsét (8:51).

Töprengek, hogy meglehet-e még a tíz óra. Még 8 kili van hátra, így elméletileg beérhetek, viszont majdnem 400 méter szintet kell leküzdeni. Belenyugszom, nincs értelme széthajtanom magam a végére. Így, amikor feltűnik az ágasvári turistaház, gondolkodás nélkül bemegyek egy kóláért. Sajna várnom kell vagy két percet, de megéri. Nekirontok a hegynek. Egyenletesen és gyorsan haladok, még az Ódorváron kifejlesztett botozási technikával. Mire felérek (9:32), egy hatalmas viharfelhő takarja el a napot. Szép, a végén még megázom.
Kicsit beszélgetek a pontőrökkel, közben feljut az a két srác is, akikkel a barlangnál jártam. Visszaindulok, nagyjából félútnál a turistaháznál elhagyott két srác is érkezik lentről. Kicsit elhúztam tőlük, de mivel később indultak, még mindig előttem lehetnek. Rátérek a pirosra, és egészen felszabadult hangulatban zúzok le a Mátráról. Az út errefele már egész jó, csak néhol fekszik az utamban egy-egy fa. Szorospatakon a műúton még nyomok egy sprintet, és öt előtt egy perccel, 10:19-es teljesítéssel fordulok be a kapun.

Bent egyből étellel, itallal kínálnak, de előtte még letusolok. Szavakba nem tudom önteni, mennyire jól esik. Sajnos díjazásul az első teljesítés kitűzőjét kapom, akkor még 58 km volt a táv. A túra összességében jó volt. A Mátra megmutatta gyönyörű arcát, de egyben kemény arcát is. Vannak utak, amelyek már-már járhatatlanok, talán egy ilyen túrát nem kellene arra vinni. De végül is, ha már másodszor megy az ember, akkor már számít rá, és nem éri olyan meglepetés, mint ami engem ért egyes szakaszokon. A táv picit hosszabb, a szint picit kevesebb, mint a Mátrabércen, viszont a nehezen járható részek miatt úgy érzem, hogy van olyan nehéz. Azért jó buli volt.


A további menetrendben némi változás állt be. Kungfus elfoglaltságaim miatt a jövő évi célom, a CCC törlésre került. Innentől kezdve a Mátra 115 teljesítése is értelmetlenné vált. Viszont ha már felkészültem egy kemény menetre, a Kinizsi pedig a kedvenceim közé tartozik, ezért 23-án ismét elindulok a százas távon. Egyelőre úgy tűnik, hogy egyik volt munkatársammal megyek, aki hozzám hasonlóan szintén kétszeres teljesítő. Ha mégsem jönne, akkor egy 18-19 órás menetidőt tervezek. Király lesz, már várom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése