Ultra-kíséret: Piros 85

Különleges kapcsolatom van a Piros 85-tel. Amikor egyedül mentem, vagy feladtam, vagy lesérülve botorkáltam végig, amikor pedig társsal mentem, mindig egy jó buli volt. Csak utóbbi esetben hiányzott a saját tempó, és ott volt a háttérben a kíváncsiság, hogy vajon egyedül mit élhettem volna meg.

Az idei Pirosra nem terveztem semmi extrát, így mikor Kati vázolta az ő terveit, miszerint indulni akar a 85-ön, egyből vállaltam, hogy elkísérem. Már akkor tudtam, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű. Katinak az első próbálkozása lesz 50 km feletti távon, és őt is hajtja a kíváncsiság, hogy milyen teljesen darabokra hullni a kimerültségtől és a fájdalomtól, mert eddig ezt nem sikerült megtapasztalnia... :) Na gondoltam, a P85 remek lehetőség lesz. :) Mindamellett, hogy figyelnem kellett az ő reakciót a távra, szintre, terepre, időjárásra, éjszakára, frissítésre vagy annak hiányára, még saját állapotom kontrollját is kézben kellett tartanom, mert mi van, ha éppen miattam nem fogja tudni befejezni...? :)

Kicsit félve ugyan, de kinéztük a 15 órás terepfutó szintidőt. A versenyre nem neveztünk, egyrészt azért, mert nem akartam még egy plusz nyomást, másrészt pedig minél kevesebbet szerettünk volna sötétben menni. A nálam már jól bevált hosszútávú taktikát alkalmaztam: viszonylag korán indulva, a gyalogosok jelentős részét lehagyva a pontnyitásokra érkezni, így később már az előzgetéssel nincs gond, csak a futókat kell elengedni.

Rajt: 6:30. Még sötét van, de csillagos az ég, ami nagyon bíztató, ugyanis reménykedem egy szép napfelkeltében a Kevély környékén. Meg is kapjuk az ajándékot a természettől, elképesztő fentről a látvány, jó, hogy nem a futóversenyen indultunk, akkor ezt nem láttuk volna. :) Tempónk visszafogott, emelkedőn semmiképpen nem szeretnék futni, illetve igazodunk Kati pulzusmérőjéhez, jelzi, ha lassítanunk kell.

A csobánkai elágazás után frissítés, majd elindulunk Tölgyikrek felé. Szinte a teljes szakaszt sétáljuk, majd onnan már lehet szolidan kocogni. A Szőke-forrás völgyében a nap sajnos felhők mögé bújik, pedig itt még gyönyörű a völgy, amikor bevilágítják az őszi napsugarak. Na azért így sem szörnyülködünk a látványban... :)

Dömösi etető pont. A tavalyi lekváros kenyér parizerrel helyett, idén kicsit visszafogottabb kaját, vajas kenyeret eszem. Az ellátásról ódákat lehetne zengeni. Emlékszem, amikor még 3 szendvicset és vagy 8 csokit cipeltem végig a távon, és mindet haza vittem. Most csak 3 vészcsokit hoztunk fejenként, de ezeket is haza vittük. Kaja közben érkezik az első terepfutó, Muhari Gábor úgy fest, mintha egy laza kocogáson lenne... Aztán Vic cimbora is érkezik, kábé ő is így fest... :D

8 km, 600 m szint, a következő kihívás Dobogókőig. Szakó-nyeregig Vic is velünk tart, szerencsére felfelé is sikerül ötös átlagot gyalogolni. Dobogókő, 5 óra 40 körül, piszok hideg van, intek Katinak, hogy nagyon gyorsan húzzunk innen le, mert szétfagy a kezem. :) Hosszú, könnyű szakasz következik, húzza felfelé az átlagot rendesen. Ráadásul ott a tudat: a Kopárnál vár a meleg leves. 

Iluska-forrás környékén elkap egy szolid gyomorgörcs, amit nem tudok mire vélni, csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb. Mindenesetre Fehér-hegyre nem esik túl jól a feljutás, meredek ösvényen előre hajolni kis gyomorgörccsel... Hm, fincsi. Így azt veszem észre, hogy Kati távolodik. Na facca, a végén még ő fog berángatni a célba... :D

Szerencsére az étvágyam nem megy el, le is döntök fél tányér levest a csárdánál. Az emésztésem újra indul, így a gyomrom is megkönnyebbül. Hosszú-árokhoz már egészen jó állapotban érkezem.

Nagy-szénás előtt kapunk egy kis zuhét, de nem tart sokáig. Kemény ez az emelkedő, itt 60 km-nél. Kati jól van, jó tempót jön, bár kicsit elszörnyülködik, hogy a pulzusa már nem akar feljebb menni, kezd elfáradni a keringés. Illetve a bal lába kissé bemerevedik, így az ereszkedés Nagykovácsiba már nem megy olyan flottul, mint eddig. 

A plébánián olyan teát kapunk, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörtől... :D Már azon is elgondolkozom, hogy el kellene csenni egy 5 literes kannával, és eldugni az erdőbe, majd másnap visszajönni érte. :) Muszáj meginnom belőle vagy két litert, lötyögni fog a hasamban, de az most mindegy.

Még 5 óra előtt tovább tudunk indulni, ami azért remek, mert még egy órát világosban zúzhatunk. Egyébként eddig még egy 13:30-as teljesítési idő is belefért volna, de azt csak én számolgattam csendben fejben.

Fekete-fej, már vaksötétben. Fejlámpa fel, felfele viszonylag gyors mászás, lefelé már lassabb a menet. Ugyanez igaz János-hegyre is, elég jó tempóban érünk fel, de lefelé csak lassú kocogással tudunk haladni. Bíztatom Katit, nem muszáj egyáltalán futni, már gyalogolva is beérünk 15 órán belül. Sosem panaszkodik, mindig megpróbálja először "belül" megoldani a problémát. 

A budaörsi ereszkedés sikerül a legnehezebbre, szűk és köves az út... milyen út, szinte semmilyen út nincs, csak egy kis vályú... Felrémlenek a tavalyi emlékek, szétcseszett csípővel botorkáltam itt lefele... Pszichoszomatikusan bele is nyilal valami a csípőmbe... Na jól van, hagyjuk! Kati már fáradt, fáj, sírdogál, kicsit szétesett, de már itt a város, és itt a cél.

14 óra 21 perc alatt teljesítettük a túrát. Igazán remek egy nap volt. Kati pedig nagyon büszke lehet magára, hiszen sorban bontotta le a korlátokat, és olyat tett, ami laikusok számára teljesen felfoghatatlan. Lesz még több Piros 85-ös jelvénye, talán még terepfutó érme is. ;) Számomra pedig a tanulság: csak egy jobb van annál, hogy magamat bejuttassam egy ultra-táv céljába: hogy mást juttassak be... :)

A befutás pillanatai (videó: Bánáti Tamás) és az összefoglaló videóm:

Vadlán: Ultra Trail a Keszthelyiben

Ez a történet még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben. A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.

Az 50 km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.

A rajt hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni... Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)

Mivel első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond nincs a tájékozódással.

4 km iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es) férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton, távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között nehéz rossz versenyt rendezni. :)

10 km-ig tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem!

A rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!) kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.

20 km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen, az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást, többnyire ő megy elől.

Kellemes és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem, vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő alján találom magam... B@sszátok meg! :D

Itt ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé, a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele... Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem nagy kihívás.

Az aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.

Végtelen hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...

Nyílván az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)

5 óra és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher stone" felirat.

Végül 5. lettem a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na! :D Majd talán jövőre. :)

Köszönet a versenyért rendezőknek!