Ez a történet
még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben.
A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen
jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán
Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.
Az 50
km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az
mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy
felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.
A rajt
hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát
sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam
volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni...
Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)
Mivel
első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is
csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után
elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a
talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond
nincs a tájékozódással.
4 km
iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es)
férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy
indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből
meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton,
távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között
nehéz rossz versenyt rendezni. :)
10 km-ig
tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül
megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az
eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok
én ehhez hozzászokva, kérem!
A
rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók
tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk
a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!)
kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak
hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.
20
km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még
semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a
kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit
persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen,
az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A
másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást,
többnyire ő megy elől.
Kellemes
és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos
túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem,
vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő
alján találom magam... B@sszátok meg! :D
Itt
ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé,
a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői
kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele...
Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai
Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten
sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem
nagy kihívás.
Az
aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan
elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így
teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe
érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.
Végtelen
hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is
tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a
célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán
belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...
Nyílván
az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és
emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen
érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a
pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)
5 óra
és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a
közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz
szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a
díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből
származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher
stone" felirat.
Végül 5. lettem
a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van
minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny
volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is
volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na!
:D Majd talán jövőre. :)
Köszönet
a versenyért rendezőknek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése