2019. június 9., vasárnap

Szentlászló Trail: The best of the best


Táv: 84 km, szint: 3100 m.

„Ne keressük a fájdalmat, de amikor ránk tör, a tűzből kivezető út nehezen szerzett bölcsességgel ajándékoz meg minket.”
(Dan Millman)

Eljött a verseny, amire egész évben készültem. Mert bár nem mondtam ki, de a júniusig teljesített 6 versenyem alatt többször gondoltam rá, hogy valójában ezekkel is a Szentlászlóra edzek. Valahogy itt akartam egy igazán jót futni, okosan, feszesen, de végig jól esően. Hát sikerült. 😊

Még soha nem volt olyan, hogy ultra-verseny előtt bemelegítő futást csináljak, most kivételt teszek, és lehet ezek után bevezetem ezt a szokást. Az elmúlt futásmentes napok miatt kicsit nyomottnak érzem magam, valahogy versenyre készre kellene hozni a vérkeringést. Szentendrén, a Duna-parton éjjel fél kettő után nincs túl sok ember, fiatalok csoportja sörözget, és nevetgél a hülye futón, aki már a verseny előtt galoppozik föl és alá. 😊

13 perc futás után becsekkolok a rajtzónába, még pár szó Katival és Robival, mindhárman külön tempót tervezünk, így nagy eséllyel csak a célban látjuk újra egymást. Tervben volt, hogy előrébb húzódom, de jó itt hátul, majd lassan előzgetek. Így is van, a rajt után némi séta, aztán lassú kocogás a belváros utcáin éjjel kettőkor, a szurkolás már itt is megy, nagyon jó a hangulat.

Eltelik negyedóra, mire a mezőny azon részébe érkezem, ami már igazodik a tempómhoz, megkezdődnek a „néma meccsek”. A pulzus-kontrollt szigorúan akarom venni, és működik a dolog. Síkon, lejtőn 155, emelkedőn max. 160. Így Kő-hegyre felfelé időnként bele kell sétáljak, a lábaim mennének, - na, mi lesz már, fuss!! – de visszafogom őket okulva a korábbi hibáimból: gyakran elvitt a tömeg a biztos kifulladásba.

Hegytetőn ritmusváltás, és mázlimra egy tökéletes tempójú vonathoz csatlakozom. Előttem pont úgy fut a társ, hogy nincs előzési kényszerem, és mögöttem is így követnek. Gyorsan, de biztosan ereszkedünk, lámpáink az egész utat bevilágítják. Aztán váltás újra, jön a kék kereszt felfelé, és ez az uncsi szakasz olyan gyorsan telik, hogy egyszer már csak azt veszem észre, hogy aszfalt van a lábam alatt. Lajosforrás. Szuper a tempó. Vár minket a bölcső… na meg a hegy.

Újra séta, nyaldosom a 160-at, nem, nem megyek gyorsabban, bármennyire is szeretném. Úgyis itt a piros kereszt, és a kereszt nélküli társa. Imádom ezt a részt, még így, sötétben is. Pörögnek a lábak, a Sikárosi-réten most éppen nincs bokáig érő mocsár, csak itt-ott süllyedek el majdnem nyakig. 😊 Közben egyre előrébb kerülök, egy külföldi srác viszont makacsul tapad, tulajdonképpen a rajt óta állandóan a látómezőmben van kicsi övtáskája, amit hátul hord.

Kúszás fel Dobogókőre, meglepően jól megy. Ennél már csak az nagyobb meglepetés, hogy majdnem teljesen kivilágosodik. Kinézek Prédikálószék felé, elképesztően szép a látvány. Ilyenkor sem jártam még itt. Még otthon 2:24-et terveztem erre a szakaszra, ránézek az órára: 2:24. Hm… Nem rossz. 😊

Gyors frissítés, víz és pár falat banán, aztán porzás lefelé. Áldom magam, amiért nem raktam el a fejlámpát, a sárga út olyan mélyen megy az erdőben, hogy ott még vaksötét van. Talán picit óvatosabban haladok, mint lehetne, de lélekben már a „nagy mászásra” készülök. Alig 3 óra futás után érek Dömösre, bekeverem az első adag Hammer Perpetuem-et. Igen jó döntés volt a részemről, hogy hallgattam azokra, akik ezt a fajta frissítést javasolták nekem. Bíztam benne, hogy nem nyírja ki a gyomromat, szerencsére nem történt ilyesmi.

Megindulok fel a Prédire, közben utolér Losonc Timi, aki innen tulajdonképpen Pap-rétig KGB-ügynökként követ, hol nagyobb, hol kisebb távolságból. Persze nem engem követ, hanem az élen futó hölgyet, akit a Vadálló-köveken előzök meg. Jól megy a felfelé, bár eléggé meglepődöm, hogy a turistautat visszatették a kövekre, és nem mellette fut. Így azért sziklamászási tudomány is szükséges a verseny abszolválásához. 😊

A tetőn csippantás, majd’ megvakulok úgy tűz már a nap, egy pillantás a kilátásra, és indulok lefelé. Érződik az elmúlt bő félóra hatása, kicsit nyöszörögve megy a lejtőfutás. Az 5 perc alatti tempó itt álom marad, 5:10-5:45 között tudok futni ezen a hosszú szakaszon, és a végén, ahol jön a dzsumbuj, szépen felcsúszok 6 perc fölé. Sebaj, időben nagyon jól állok.

Lepence, ellenőrző és frissítő állomás. Kerek szemekkel figyelem a kínálatot, szalámis-sajtos szendvics…??? Aszta! Összefut a számban a nyál, de a kezemre csapok. Ha teljesítménytúrán lennék, belakmároznék rendesen. De most ez végzetes lenne.

Az egyetlen szakasz, amit nem kedvelek az útvonalon, az innen fel a Spartacus-ösvényig. Igazából semmi baj nincs ezzel, csak az emlékek zavarnak még 2016-ból, amikor is négykézláb, sárban csúszva próbáltam felfelé kapaszkodni… Sár most is van egy kicsi, de sokkal barátibb a helyzet, így gyorsan feljutok a közkedvelt ösvényre.


Végre újra futás, nem kis tempóval, top-kedvenc szakaszok jönnek. Már a verseny elején éreztem magamban a „full focus”-t, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb eufóriához fog vezetni, és erre a legjobb hely a Spartacus-ösvény lesz. És meg is történik. A libabőr a tarkómnál kezdődik, majd terjed szét mindenhol, kicsit ziláltabb lesz a légzés, és a könnyem is kicsordul. Itt vagyok a teljesen néptelen Spartacus-ösvényen, Pünkösd vasárnap még reggel 7 óra sincs, és sehol sem érezném most magam jobban.



Ahogy kiérek az erdőből, a meleg arcul csap. Hoppá! Azért erre később számítottam. Nincs semmi gond, csak most már figyelembe kell vennem, hogy a teljesítményromlást nagyobb részben a hőség fogja okozni, így folyamatosan hűteni kellene magam. Úristen, hogy megörülök, hogy nem kell felmászni a Kis Rigóba! 😊 A buszfordulóban várnak már rám, és még jobban megörülök, amikor Gyuszit vélem felfedezni, volt kollégámat és később főnökömet, akivel a melóhelyen többet beszéltünk a futásról, mint a munkáról. 😊 Higított paradicsomlevest iszom, és feltöltöm a vízkészletet. Gyuszi közli, hogy valahol a 13-15. hely körül lehetek. Oh, micsoda nyomás. 😊

Azért is remek ez a trail, mert olyan korán érkezünk meg olyan népszerű helyekre, mint az Apátkúti-völgy, hogy szinte senkivel sem találkozunk. Kivétel négy futó srác, akik szemben jönnek, és már messziről hajráznak, kitartott karokkal pacsiznak velem… Jézusmária, egy ilyen versenyre kellett eljönnöm, hogy rájöjjek mennyire jó emberek léteznek a világban.




Még Visegrád előtt érkezik egy újabb eufória-roham. Ennek oka lehet az a tény is, hogy az órám jelzi, hogy 5:59-nél átléptem az 50 km-t, és nagyjából túl vagyok 2000 méter szinten. Nevetek magamban a néptelen erdőben, és próbálom tovább engedni a felbukkanó pozitív gondolatokat, most csak a jelen számít. Közben tovább engedem az élen futó hölgyet is, aki a jó tempóm ellenére utolért, és úgy távolodik, mintha állnék… Visegrádon még együtt frissítünk a ponton, de hamarabb tovább indul, és már csak a Pap-réti fordítónál látom újra.

A Fellegvár megmászása kisebb mumus számomra, két éve itt döntöttem el, hogy kiszállok az UTH-ból. Most viszont pengén megy a kapaszkodás, két sporit is beérek. Valamint fent megint élvezhetem a magányt, a csapnál rendezek egy nagy fürdést, a meleg most már kezd ütni rendesen. Leülök egy padra, és megszabadulok a bal cipőmből egy szikladarabtól, amit kábé Lepencétől hozok magammal.



Teljesítményem romlik, ennyi óra futás után ezen azért nem csodálkozom, főleg, ha figyelembe veszem a meleget. Ennek ellenére, a hosszú emelkedő megfutását még sima ügynek érzem, viszont a Moli-pihenőig tartó meredeken már a fejben széthullás első jelei mutatkoznak rajtam, ahogy ez a fotókon is látszik. 😊 



Szerencsémre lejtő jön, és az Urak asztala, ami mellett azért lehet futni rendesen. Kikanyarodom a piros-kék kombóra, és sajnos nincs az a mázlim, hogy Pap-rétre ne kelljen lemenni. De persze a frissítésért megéri a kitérő.

A ponton kérem a nyakamba a vizet, nem érzem, hogy bármit is hűtene. Kapok egy jégtömböt is, de túl sokat nem tudok vele mit kezdeni. Sajnos nem hoztam magammal a nyári csősálat, amit telepakolhattam volna jéggel, ez volt talán az egyetlen hiba, amit elkövettem a versennyel kapcsolatban. Kóválygósan indulok tovább, egyik kezemben egy plusz flakon megtöltve vízzel, eddig a zsákban volt, de készültem erre a szitura (csak a nyomorult sálat hagytam otthon…) Szóval lassabb tempó, néha séta, és időnként nyakon locsolom magam. És persze csendben imádkozom, hogy a „Két tüske” ne hamvasszon el teljesen…

A sárga szerpentinen lefelé még egész jól megy a haladás, a körülményekhez képest. Pap-réten még csak alig negyedórával voltam kicsúszva a 10 órás tervből, amit a végső hajrában még behozhattam volna, de itt már tudom, hogy ez elúszik, és örülök, ha egyben beérek. Azért fejben kalkulálok gyorsan egy 11 órás tervet, annak azért meg kellene lenni, nem tunyulhatok el a végére, hőség ide vagy oda.

A Hétvályus-forrás előtt még megállok pisilni, lelkiekben készülök a mászásra, és aztán… nem bírok elindulni! Próbálom pakolni a lábaim előre, de olyan, mintha betontömbök lennének a cipőben. És nem a lábbal van a baj. Az bírja, az felkészült erre a távra, se görcs, se húzódás, semmi gubanc. Egyszerűen túlhevültem, nem kicsit. Elvánszorgok a forrásig, két kedves hölgy vár, hogy fotót készítsen, de emelem a karom: várjatok egy picit, előtte mosdás, fodrász, smink, most éppen nem festek túl jól… 😊 Bő víz jön a forrásból, viszont nagyon le kell érte hajolni. Basszus… Óvatosan letérdelek a beton szélére, bár nem vagyok benne biztos, hogy fel fogok tudni állni… Legalább egy percig öntöm a fejemre a jéghideg vizet, mire érzem, hogy valamelyest lejjebb húzta a testhőt. Ekkor veszem észre, hogy egy kolléga áll mögöttem. Oh, bocsi – adnám át a helyet, de ő elcsigázott tekintettel legyint egyet: csak nyugodtan, nem siet sehova. Hát sietni már én sem bírok, de valahogy át kell billenjünk a hegy túloldalára…

Tavasszal háromszor is bejártam ezt az emelkedőt, szinte tudom hova kell lépni. Most a feljutás másfélszer annyi ideig tart, mint általában. Időnként megállok locsolni magam, és időnként azt érzem, hogy talán jobb lenne elájulni… Abban is biztos vagyok, ha ez az emelkedő nyílt terepen lenne, akkor lesétálnék Tahiba, befeküdnék a Dunába, és megvárnám, míg lemegy a nap…

A Vörös-kőnél nem állok meg kilátást nézni, menni kell, nincs mese. Még vár rám egy feladat, amit Nyerges-hegynek hívnak. Kicsit hosszabb, kicsit barátságosabb, mint az előző emelkedő. Legutóbb 11 perc alatt küzdöttem le, most ez majdnem 20 perc… Felfelé menet utolérek még két versenyzőt, számomra ismeretlen nyelven beszélnek, néhány szót viszont sokszor ismételnek… Káromkodás féle lehet… 😊

Már a lefele is fáj, de ha 11 órán belül akarok beérni, akkor még így is meg kell nyomni a végét. Imádom a terepfutást, de itt már várom az aszfaltot, egyrészt azért mert legalább arra nem kell koncentrálni, hogy hova lépjek, másrészt pedig az már azt jelenti, hogy nemsokára vége. Jön a skanzeni pont, elég rám nézni, és tudják mit akarok: a fejemre vizet, sokat. Kérek még egy kis kólát is, az utolsó kilikre már elég lesz, picit fel kellene még gyorsulni.

Sikerül is, elég lendületesre kerekedik a finálé. Visszaérek a belvárosba, és jön a csoda, amit szerintem minden futó kedvel: az emberek az utcán állva, vagy éppen az éttermek teraszain ülve tapsolnak, éljeneznek, hajráznak, pacsiznak velünk. Ezért is fantasztikus ez a verseny. Még befordulok a Duna-korzóra, jön a célkapu, és vége. Hivatalos időm 10 óra 47 perc, ez a 14. helyet jelenti a férfiak mezőnyében, ahol 101 versenyző ért célba.



Vizes törölköző és alkoholmentes hideg sör, ennél több nem is kell a célban. Na meg kapok még egy finisher érmet. Most már megengedhetem magamnak, hogy a gondolatok és érzelmek elárasszanak. Ez egy igen jó verseny volt. Az utolsó 15 km-en volt azért „kötéltánc” rendesen, de szerencsére a hőség nem tudott annyira kifogni rajtam, ahogy szeretett volna. Illetve jó tapasztalat: az állóképesség fejlődésével a hőséggel szembeni tűrőképesség is nő.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, annak a Hammer szakértőnek, aki rendesen kiokított a frissítésről, „A futóbolond”-nak, Dr. Paál Emőkének, és mindenki előtt Maráz Zsuzsannának a felkészítésért. Valamint Mindenkinek köszi, aki a versenyen személyesen, vagy online szurkolt, és küldte az energiát. Nélkületek nem sikerült volna. 😊

Bár már érlelődik bennem a gondolat, hogy jövőre néhány szomszédos országba is el kellene látogatni és futni, de a Szentlászló Trail-t mindenképpen kötelező programnak írom magamnak elő.

És most jöhet a legnagyobb őrültség, amibe valaha is belevágtam…




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése