2009. február 19., csütörtök

Az 54-es kihívása télen 2. rész

Arra ébredek, hogy a szomszéd srác orra két centire van az arcomtól, és alvás közben fújja rám a levegőt. Átfordulok a másik oldalra, megnézem az órám: éjjeli egy. Még van másfél óra ébresztőig, de már sejtem, hogy nem fogok visszaaludni. Ez nem baj, három óra alvás bőven elég. Emberek elemlámpákkal szivárognak ki vécére, csak reménykedni tudok, hogy a nagy sötétben nem taposnak agyon. Két óra után több ébresztő is megszólal, ébredni kezd a szoba. Fél körül már én is készülődöm, Kornél felé pillantok, ő is fel van. Kicsit töprengek, hogy vegyek-e fel több réteg ruhát az éjszakai hideg miatt. Hoztam magammal egy futós nacit és egy felsőt, de nem szívesen melegednék fel túlzottan menet közben. Végül is Csaba dönti el a kérdést, újra rákérdezek, velünk tart-e, de nem gondolta meg magát. Viszont így belekocoghatunk, akkor pedig nem kell plusz réteg. Gyorsan összerámolok, a tegnap levetett vizes zoknikat és nadrágot bezacskózom, mindenből szárazat húzok, kivéve a bakancsból. Sajnos az nem száradt ki, bár nem is reméltem. Belebújva a polárba átmegyek a büfébe, hátha maradt valami kaja, de gyorsan kiábrándítanak, csak teát kapok, abból is csak 3 decit, mivel melegen aludtam. Hm, kajával lehet, hogy gondban leszünk, ráadásul Kornél nem tudott tegnap venni, így az én szendvicseimet fogyasztottuk. Csaba siet segítségünkre, tele van péksütivel, és neki már nem kell annyi energia, mivel innen visszaautózik Veszprémbe. Kornéllal megrohamozunk két kakaós csigát, nem sokáig bírják, hamar elfogynak. Maradt még két kiflim, néhány csokim, az elég lesz a menethez. A rendezők fordított beérkezési sorrendben indítanak minket, nekem nincs kedvem még egy órát várni, ezért hamarabb indulunk, kevéssel négy előtt. Döbbentem látom, hogy csak két pontot kell érinteni, és a közelebb eső is nagyon messze van. Illetve ami rossz hír, a másodikról megint nincs turistatérképes verzióm. Rázom a fejem, egy barom vagyok! Na mindegy, az elején is elboldogultunk, talán a végén se lesz gond. Menetre készen beállítunk a rendezőkhöz, nullázunk, majd rajt-dugás. Hadd szóljon!

Bakonybélig egy letisztított úton megyünk, ami eltér a kék jelzéstől, de legalább lehet rajta haladni. Rögtön a kapunál kocogósra váltunk, örömmel tapasztalom, hogy a várt hidegrázás elmarad, az most nagyon kellemetlen lett volna. Egy szerpentinen zúzunk le a hegyről, feltámadt lámpám szórja a fényt, széles az út, minden ideális. Katonatársakat érünk utol, mindenki jó utat kíván, biztatást kapunk és adunk. Remek kis rendezvény ez, 24 órára összehozza az MH, mint „nagy család”, sok tagját. A településig szinte végig nyomjuk, lejt az út, csak néhány perces sétákkal pihenünk olykor-olykor. Hamar magunk mögött hagyjuk a hamarabb indult csapatokat. Végigkoccanunk Bakonybélen, és még kifele is prímán letakarított úton haladhatunk. Túl szép, hogy igaz legyen. Fejben már készülök a legrosszabbra: ha az ideális útvonal magas, szűz havas területre visz minket, akkor gáz lesz. Eddig szerencsénk volt, de ez hamar semmivé foszlik. A jelzés letér a műútról, és az bizony elsőre járhatatlannak tűnik. A műút kicsit kerül, nem sokat, viszont az felmegy egy alacsony domb gerincére. Sebaj, még mindig jobb, mint térdig érő hóban gázolni. Néhány kilit mehetünk, amikor a műút is hasonlóvá válik, mint a vastag hóval borított turistautak. Pont egy olyan részen járunk, ahol már mindenképpen a jelzésen kellene haladnunk. Nincs más választás, belegázolunk a szűz hóba. Kezdetben még találunk félig betemetett lábnyomokat, de azok is elfogynak, és már csak a vadak nyomai látszódnak. Beérünk az erdőbe, a helyzet nem sokat változik, térdig és néhol annál is feljebb ér a hó. Ez nagyon szívja az erőnket, a végtelenségig ezt nem fogjuk bírni. A gps-en újra felbukkan a korábban elhagyott műút. Azt célozzuk meg, hátha ott már jobb a helyzet. Közben lassan pirkad, elrakom a fejlámpát. Az erdő közepén haladunk nagyon mély hóban, a jelzésről már régen letértünk. A műúthoz közeledve sűrűvé válik a növényzet, átküzdjük magunkat rajta. Felmászunk az útra, és megkönnyebbülünk a látványtól. Letakarítva ugyan nincs, de van rajta egy nem túl régi keréknyom, amiben már sokkal könnyebben és gyorsabban tudunk haladni.

Mivel ez az út visszavisz az ideális útvonalra, sokáig ezen haladunk. Egy nyílt terepre érkezünk, erős szél fúj, de az még a legkellemesebb része a dolognak. Az utat előttünk hóátfúvások borítják. Próbálok fenn maradni a hóréteg tetején, de sajnos nincs annyira megfagyva, hogy megtartsa a súlyomat. Derékig merülök a porhóba. Aszta kutya mindenit! Nézek előre, vajon milyen hosszú lehet ez a szakasz? Az út odébb kanyarodik, és ott talán már szélvédettebb. Percekbe telik míg tíz métert tudunk haladni.

Kínomban már röhögök, egyensúlyt vesztek, és beleülök a hóba. Alig látok ki belőle. Kornél emel ki. Lassan elérjük a hóátfúvások végét. Mindketten fújtatunk az erőlködéstől, ez felért egy 800 méteres sprinttel. Visszatér a korábbi kellemes keréknyom, újra gyorsabban tudunk menni. Aztán jön a piros-sárga kombináció. Reménykedtem benne, hogy lesznek rajta nyomok. Hát nincsenek. Megállunk a hófal mellett, combközépig ér. Összenézünk Kornéllal. Vazze, ilyen nincs! Sasszemű társam látja a jelzéseket a fákon, én pedig a gps-en, de ezen kívül a táj inkább Szibéria egyik elhagyott zugára hasonlít, nem pedig egy kellemes, turistautakkal tűzdelt, magyar kiránduló paradicsomra. Eszembe jut Bear Grylls túlélési dokumentumfilmje, és elmosolyodom. Itt annyi a hó, hogy akár az úton is készíthetnénk magunknak egy hóbarlangot. :)

Nekivágunk. Én töröm meg a szűz havat, de Kornélnak se lehet könnyű dolga mögöttem. Hát nem tudom hány férfi járt már olyan mély hóban, amikor a herezacskó is merül, de mondhatom nem kellemes érzés. :) Ritka alkalmakkor sikerül fennmaradnom a felső rétegeken, ilyenkor úgy próbálok menni, mintha porcelánon járnék. Legtöbbször persze az alján kötök ki, és ilyenkor hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy újra kiemeljem a lábam. Az energia nagyon gyorsan fogy, az út viszont alig, kínlódás minden méter, minden lépés. Egy alkalommal kicsit kerülnünk is kell, akkora hódomb terül el előttünk, hogy akár nyakig is érhet. Nagy nehezen letérünk balra, a sárga keresztre, ahol már sűrűbb a növényzet, de ahelyett, hogy javulna helyzetünk, egyre inkább romlik. A hó alatt belegabalyodom egy szederbokorba. Szúr, mint állat, én viszont alig bírok mozogni. Srác, ez most már valóban hasonlít egy túlélési gyakorlathoz. Kibogozom magam, szelídebb bokrokhoz közelítek. Ágakba kapaszkodom, lefele nyomom, így jóval kevesebb súly nehezedik lábamra, így néhány lépésre sikerül a hó tetején haladnom. Vicces, de még ez is pihentet. Belegondolok, ha nem lenne hó, már a célban lennénk. Hihetetlen. Közben mondom Kornélnak, hogy nagyon figyelje a „barlang” jelzést, mert az vezet a ponthoz. Éles látása nagyon jól jön, sajnos rövidlátóként nekem sokkal nehezebb dolgom lenne. Megtaláljuk a jelzést, az „út” nem változik, magas térdemelés, láb előre, bele a hóba, süllyedés. Ez keményebb edzés, mint Rubint Réka comberősítő-tréningje. :)

A „barlang” jelzés legtöbbször valóban barlanghoz vezet, és hamarosan a táj elkezd „szurdokosodni”. Ez jó jel. Aztán az egyik oldalról lábnyomokat pillantunk meg. Jesszus, ennyire még sosem örültem lábnyomoknak. Kicsivel könnyebb bennük haladni, de a tudat sokkal jobb: most már biztosan jó helyen járunk. Már csak abban reménykedünk, hogy nem kell visszafele jönni. Hirtelen Kornél egy elfojtott hangot hallat mögöttem. Megfordulok, a srác félig eltűnt. Egy megcsúszásnál letérdelt, és majdnem a melléig ér a hó. Röhögünk. Jó kis buli ez, kár lett volna kihagyni. :) Még néhány perc, és megérkezünk a barlanghoz. A táj lélegzetelállítóan szép. A fene, talán ezért megérte. Kornél megdugja a bója tetejére erősített dobozt, aztán zabálásba kezdünk.
Van mit pótolni, ez nagyon durva menet volt. Boldogít a tény: már csak egy pontot (Kis-bükkös) kell megkeresni. Akkor még nem tudhattam, hogy az igazi horror még csak most következik.
Mint korábban említettem az utolsó pontról nincs turistatérképünk. A gps-en viszont csak kis felbontásban tudok nagy területet „átfésülni”, ilyenkor pedig nem látszanak a tereptárgyak. Ergo, amíg a készülék által „látható közelségbe” nem kerülünk a ponthoz, addig a katonai térképre kell hagyatkoznunk. Újabb döntés előtt állunk: Hárskút vagy Herend felől közelítsünk. Előbbi ellen az szól, hogy van benne egy hosszú nyílt terep, ahol erősen sanszos, hogy sok a hóátfúvás. Utóbbi ellen pedig az, hogy jóval messzebb van. Viszont Herendig műúton mehetünk. Mivel az elmúlt egy-két órát a hóval való küzdelemmel töltöttük, ezért születik meg az egész túlélőtúra legrosszabb döntése: Herend felé vesszük az irányt (7. hiba).

Újra kocogni kezdünk, de érezzük, hogy már jóval nehezebb. Kornélnak a lábizmai állnak be, nekem a térdem nyavalyog. Kocogás, erőltetett menet, kocogás, erőltetett menet. Gyorsan haladunk. Herend előtt elérjük a letérőt. Kornél a térképet figyeli, én pedig, jobb ötlet nem lévén, csak az irányt próbálom tartani. Sajnos nem sikerül túl jól. A műút földúttá válik, kanyarog össze-vissza, hamarosan már fogalmam sincs, hogy irányban vagyunk-e vagy sem. Arra jutunk, hogy találjuk meg a műutat, ami a Kis-bükkös hegy mellett húzódik. Elvileg ez az út abba fut bele. Vagy mégse? Beérünk egy katlanba, és az út elfogy. Körülöttünk hegyek, és nem tudjuk merre lehetünk. Böngészem a gps-t, és Zeusz vagy valaki más a segítségünkre siet az égből. Megpillantom a kijelzőn a műutat, és a szintvonalak alapján beazonosítom a hegyet. Huh, ez megúsztuk. (Így utólag visszagondolva, akkor óriási mázlink volt. A leghaloványabb fogalmam sincs, hogy mit csináltunk volna, ha nem sikerül kiszúrni az utat a gps-en. Ez is igazolja az alapszabályt: a „túléléshez” szerencse is kell.) Lelkesedésem hamar lehervad, ugyanis van egy aprócska bökkenő. Pontosabban egy közel 500 méter magas bökkenő, ami a Kis-bükkös és köztünk terül el. Hóban vájt vadcsapásokon indulok el fel a hegyre, Kornél mögöttem. Próbálok kicsit jobbról kerülni, hogy ne kelljen sokat mászni, de nem ússzuk meg a plusz kapaszkodást. Fél szemem a gps-jelen, és csendben haladunk felfele. A növényzet sokszor nincs velünk, néha kerülni kell a susnyásabb részeket. Lassan felérünk, indulhatunk lefele. Négy szarvas tőlünk harminc méterre sétálgat előttünk. Nem tűnnek nagyon idegesnek, ezen a kietlen hegytetőn, télen, térdig érő hóban valószínűleg még nem láttak embert, ezért állatnak gondolnak minket. Azok is vagyunk. Barom állatok. :)

Leérünk a két hegy közé, felnézünk Kis-bükkösre. Szívás a köbön. Nem elég, hogy piszok magas, még meredek is. Megkerülni iszonyú hosszú lenne, muszáj mászni. Ökleimet és lábfejeimet szúrom bele a hóba, és így négykézláb mászva indulok el, kezdetben rézsútos irányban, majd féltávtól már egyenes a csúcs fele. Fától fáig kúszom, gyakran megállunk pihenni és lihegni. Visszanézek arra a hegyre, amelyikről jöttünk. Bakker, lesz egy kis szintemelkedés ebben a túrában. Felérünk, a fenyőfák felé indulunk. Kicsit dzsumbújos a növényzet, de haladunk. Hamarosan lábnyomokra bukkanunk, majd Kornél kiszúrja a zászlókat a távolban. Megjöttünk. Az anyját! Rövid frissítés, aztán lekoccanunk a hegyről azon a nyiladékon, amin felfele jöttünk volna, ha Hárskút irányából jövünk. Elérjük a márkói műutat, célegyenesbe kerülünk, még két és fél kili a csárdáig. Felhívom Attilát, a főnököt, és közlöm vele, hogy nem kell új munkaerő után néznie, ha el nem üt egy autó, akkor túléltem ezt a kis kalandot. :) Valamint az MH LEK hadtápos szekció derekasan helyt állt.

Barátságos kis csárdába érkezünk, a leggyorsabbak már a megérdemelt sört fogyasszák. Sajnos találkozom Ferivel is, a másik csapat egyik tagjával. Nem azért sajnos, mert nem bírom a pofáját, hanem mert ő és Vince is feladta. Viszont Norbi egyedül tovább ment, és teljesítette. Az kemény, elismerésem. A „kiemelésig” kellemessé tesszük azt a félórát, rendelünk húslevest, velős pirítóst. De előtte legurítok fél liter kólát. Megkajálunk, beszélgetünk az érkezőkkel, jön értünk a busz, és visszaindulunk Veszprémbe. Egy óra körül leszállunk a laktanyában. A rendezők várnak minket, gratulálnak, átnyújtják az emléklapot és az emblémás pólót.

Fantasztikus eszmei értékei vannak ezen apróságoknak. Megejtünk egy zuhanyt, egy ebédet, bepakolunk a tranyóba, és irány Budapest. A kocsiban negyedórát bírok ébren maradni, aztán sötétbe borul a világ, és elalszom.

Napi táv: 32,5 km, szintemelkedés: 592 m.


Tanulságok:
1. Kerüld a havat!
2. Kerüld az elvetemült tekintetű katonákat! :)
Komolyabbra fordítva a szót: a hatalmas hó és az ismeretlen hegyvidéki terep nem nyerő párosítás. Nem szabad olyan hibákat elkövetni, amit nekem és a csapatnak sikerült. A legsúlyosabb mégis az volt, hogy nem másoltam le a turistatérképet, ami miatt több problémánk is akadt a tájékozódásban. Persze mondhatnám azt is: ha nincs hó, minden simán megy. De télen néha előfordul a hó, erre mindig számítani kell. Mindezek ellenére kifejezetten jó teljesítés és kaland volt ez a menet. Az állóképességemmel meg voltam elégedve. Kemény menet volt, de nem okozott nagy nehézséget, holtpontom egyáltalán nem volt. Maga a rendezésre egyszerűen a perfekt jelzőt tudom használni, bánom, hogy nem jöttem a korábbi években. Nagyon remélem, hogy a nyárin is részt tudok venni.

További fotók

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése