2009. február 18., szerda

Az 54-es kihívása télen 1. rész

katonai túlélő és tájékozódási menet a Bakonyban
 
(amikor a hóból is megárt a sok...)

Már régóta nézegettem a Magyar Honvédség 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred és a Veszprémi Honvéd Sportegyesület által rendezett „jó bulik” versenykiírásait, de eddig sosem jutottam ennél közelebb. Most, itt a felkészülésem sűrűjében, úgy gondoltam, hogy végre megtekintek közelebbről is egy ilyen eseményt. Mivel egyéniben nem lehetett indulni, csapattársakat kellett keresnem. Először Kornélt csörögtem fel, tudtam, hogy ő sem veti meg az ilyen mókákat, aztán több ember ajánlására, Csabát is rábeszéltem, hogy tartson velünk. Később kiderült, a munkahelyemről (MH LEK) egy másik csapat is szerveződött, a Vince-Feri-Norbi trió. Ahogy közeledett a nap, egyre aggasztóbbá vált az időjárás. Magamban bíztam, tudtam, hogy jelenlegi edzettségi állapotomban nem fog problémát okozni a félméteres hóban való mozgás, extrém esetben futás is szóba jöhet, viszont a társakra is vigyázni kell, mert csapat nélkül nincs eredmény. Természetesen a sors úgy hozta, hogy szerda reggelre még tíz centi hó esett a maradék húsz mellé. Remek.

Keveset alszom, viszont valamiért nem ébreszt a telefon, ezért 25 perccel később kelek, mint szerettem volna. Jöhet a B-terv, egy hévvel később megyek, de még így is kapkodnom kell, hogy elkészüljek. A „túlélős” táskámat úgy megtömöm, hogy már egy tűt sem tudnék belerakni. Tartalmazza a kötelező felszerelést, hálózsák, polifoam, váltás gyakorló öltözet, kés, lámpák, öngyújtó, és a többi. Úgy nézek ki, mint aki egy kellemes piknikre indul. Lemegyek a megállóba, és ledöbbenek a hó mennyiségtől, bokáig süppedek benne, hát ez príma lesz. Míg beérek a melóhelyre, azt is konstatálom, hogy nem vagyok hozzászokva a nagy súly cipeléséhez, így már néhány lépés után fáj a kulcscsontom, mert annyira nyomja a nehéz táska. Bent Kornél már reggelizik, a többiek pakolnak, gyorsan átöltözöm, cuccot fel, és irány Veszprém, a Kossuth laktanya.

Kicsit cifrán haladunk, többször meg is állunk, ráadásul egy teherautó majdnem keresztbe fordul előttünk az autópályán, így kis híján lekéssük a megnyitót. Nincs túl jó hangulatom, amikor kiszállunk a kocsiból, metsző, hideg szél fúj, rengeteg az ember, mindenki vérprofinak tűnik, és még a vezető százados is próbálja elvenni az emberek kedvét, hogy egyáltalán elinduljanak. Nem sikerül. :)

Megnyitó után bemegyünk nevezni, közben tömöm magamba a szendvicseket, illetve csodálkozom, hogy semmilyen útvonalleírást nem kapunk, csak a falra kifüggesztett térképről olvashatjuk le, hogy hol lesznek az ellenőrző pontok. Végül is ez egy túlélő próba, nem egy sima túra. Mivel túl későn érkeztünk, nincs időm megtervezni az útvonalat (1. hiba). Felnyomulunk a buszra, megpróbálom belőni a pontokat a másolt turistatérképemen. Sajnos az első kis szakasz hiányzik, ugyanis nem másoltam le a teljes térképet (2. hiba). Végül a gps-en megtalálom a pontokat, igaz, nem egyszerű. Csesznekig buszozunk, ahol ellenőrzik a felszerelést, nullázzuk a dugókát, és kicsivel dél után végre útra kelhetünk.

A cseszneki vár fele vesszük az irányt. A Bakony egy rendkívül szép hegység, de valahogy nekem kimaradt az általam bejárt tájak közül. Úgyhogy sajnos helyismeretre nem hagyatkozhatok. Nem úgy, mint a veszprémi tájfutók, akik elporoznak mellettünk. Kicsit futásra akarom ösztönözni társaimat, de Csabának nincs nagy kedve, így marad az erős gyalogos tempó. Ez is tökéletes, az előttünk indulókat hamar beérjük, és megkezdjük az előzgetést.

Az első pont a vár melletti barlangnál található, egy gyönyörű hasadékba ereszkedünk lefele, bár sokat nem látni a terepszínű katonáktól. :)

Itt még nagyon együtt van a mezőny. Ötvenakárhány csapat indult, százakárhány fővel, szépen megszálljuk a környéket. Néhányan nagyon bátortalanul haladnak, ezért Kornéllal pofátlanul beelőzünk a szűk ösvényen, Csaba is felzárkózik. Aztán a tömegre való tekintettel végül elég egy főnek is csekkolni a ponton, Kornél bevállalja. Csabát előre küldöm, majd én is felkapaszkodom egy nagyon meredek oldalon. Míg várunk a harmadikra, keresem a következő pontot a gps-en, ami viszont a műholdat keresi. Kornél visszaér, én még mindig a készülékkel bajlódom, így elindulunk visszafele, ami nem a helyes irány. Mire kiderül, már kár visszafordulni, így ráteszünk nagyjából negyedórát, és másfél kili pluszt (3. hiba).

A második pont a Cuha patak melletti vasúti megállóhely, a gps megmutatja a legkedvezőbb útvonalat, azt követjük. Sok embert érünk utol, nagy részük valószínűleg a helyes úton jött le a barlangtól. Jó a tempó, elérem az üzemi hőmérsékletet. Felülre egy futós aláöltözetet, egy polár pulcsit és az esővédőt vettem, alulra csak a gyakszi nadrágot az alsógatyára. Nyári Haix bakancsot húztam, mivel ezt már bejárattam, és kiválóan bevált. Most is ezt remélem tőle. Az erdőbe betérve a hó mennyisége durván megugrik. Na igen, nagyjából erre számítottam. Előttünk már rendesen kijárták az ösvényt, így egy nagyjából térdig érő hóvályuban nyomulunk előre. Továbbra is előzgetünk, én Kornél nyomában lépkedek, Csaba néhány méterre mögöttünk zárja a csapatot.

A srác katonai málhazsákot hozott, mikor megláttam, majdnem szívgörcsöt kaptam, ezzel a nagyon vékony pántos zsákkal kemény lesz ez a menet. Jobban meg kellett volna beszélnünk, hogy mit hoz magával, adhattam volna neki tanácsot, sőt talán még hátizsákot is kölcsönbe (4. hiba). Lecsorgunk a patak völgyébe, a táj fehérbe öltözve káprázatosan gyönyörű. Elvileg ide ígérték a köteles patak-átkelést, ezért fejben már felkészültem rá előre. Legalább húsz embert találunk a ponton, Kornél dug egyet, és érdeklődünk a feladat iránt. Nincs feladat. Számomra ez hatalmas megkönnyebbülés. Kicsit tartottam tőle, hogy az átkelésnél csobbanni fogok, de más oka is van a jó érzésnek, ami eltölt. Méghozzá a rendezők profi versenyszervezési hozzáállása. Négyszer annyian jöttek el a rendezvényre, mint várták, és a nagy hó csak rátett még egy jókora lapáttal. Ezek a terep-körülmények már önmagukban is meg fogják felezni a mezőnyt, az extra feladatokkal együtt csak nagyon kevesen teljesítették volna a próbát. Az meg senkinek sem tesz jót, ha jövőre már alig jön el egy-két ember. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyik ponton se lesz feladat.

A következő állomást egyszerű megtalálni, végig turistajelzésen haladunk. Észrevehetően több az emelkedő ebben a szakaszban, de a tempónk még mindig ideális. Nem gyors, de szépen menetelünk. Közben megejtünk néhány frissítést, már az előző ponton is kajáltunk egyet. Úgy vélem, hogy erre nem kell nagyobb szünetet tartani. A hegy lábánál utolérünk egy lány-csapatot. Nincs kedvünk előzni. :) Nem először járnak erdőben az látszik, és mondják is, úgyhogy minden elismerésünk az övék. Néhányan szemből támadják a hegycsúcsot, mi azt tanácsoljuk a hölgyeknek, hogy kerüljünk, és néhány száz méterrel északabbra induljunk el felfele. Így teszünk. Rábukkanunk az ösvényre, itt már én megyek elől, komótosan felkapaszkodunk a csúcsra, ahol egy házat találunk, és a tájfutó bóját.

Pár percet pihenünk, eszegetünk, megvárjuk a lányokat, de innen már külön megyünk tovább. Alig néhány perccel később egy tucat őz és szarvas vág át előttünk. Lenyűgöző a látvány. Lassan elkezd besötétedni, errefele már kevesebb emberrel találkozunk.

Egy kereszteződést követően az út durván emelkedni kezd. Ez már Kék-hegyre vezet, a cél előtti utolsó ponthoz. Legalább 250 méter szint van benne, ami rendesen megdolgozza az izmokat. Újabb csapatokat érünk utol, libasorban kígyózunk felfele az erdőben, tapossuk a havat rendesen. A srácok elég erősen fújtatnak, egyiküknél elszakad a cérna, és szitkozódva emlegetni kezdi a hegy felmenőit, lemenőit.

Mi kis csapatunk csendben halad, Csaba kicsit lemarad, de ő sem panaszkodik. Én igazából nagyon jól érzem magam, szerda este egy sötét erdőben, a vadon közepén, nincs is jobb ennél. Felérünk a csúcsra, ismét Kornélnak van lehetősége dugásra, de jó neki. :) Közben előkotrom fejlámpámat, felteszem és bekapcsolom… vagyis csak bekapcsolnám, ugyanis nem működik. Mi a franc?! Szétszedem, összerakom, még mindig semmi. A jókedvem itt kezd el elpárologni. Hoztam még két lámpát, ezt a hibát azért nem követtem el, viszont azt igen, hogy a fő lámpámat, ami eddig sosem hagyott cserben, nem ellenőriztem indulás előtt (5. hiba). Nincs mese, elrakom a használhatatlan fejlámpát, és Melánia kolleganőm öngyújtóját veszem elő, aminek másik vége zseblámpaként funkcionál. Először nem is gondoltam, de megdöbbentően erős fénye van, kitűnően látok vele. A ponton több csapat is összejön, az egyik srác éppen itt adja fel a küzdelmet, viszont a legközelebbi útig, ahonnan ki tudják menteni, még le kell sétálnia. A hegycsúcs nem igazán vendégmarasztaló, piszok hideg ölel körül minket. A lámpával sokat bajlódtam kesztyű nélkül, irdatlanul fázni kezdenek ujjaim, és a lábaimat se érzem túl komfortosan a bakancsban. Kornél is tanácsolja, hogy húzzunk le innen minél hamarabb. Már menet közben húzom fel a kesztyűmet, ami egy vékony futós kesztyű. Eddig jó volt, de most nem sokat ér, ezért ismét leveszem, és a katonai gyakorló kesztyűt húzom fel. Nem volt túl jó ötlet ezt magammal hozni, a civil polár lett volna az igazi (6. hiba). Mozgatom, lehelem az ujjaimat, nagyon nehezen kezdenek melegedni. Az út erősen lejteni kezd, na végre. A sebesség helyrerak testileg-lelkileg, csak néhány perc kell hozzá.

Bepötyögöm Parajos-tetőt a gps-be, hajrá, nincs messze, és ott vár minket a szállás. Tea, virsli, zsíros kenyér körül járnak a gondolataim. Már jól fog esni a meleg étel. A legrövidebb út keresztülvezet Kőris-hegyen, ami a Bakony legmagasabb pontja, sajnos még nem volt hozzá szerencsém. Most sincs. A nyomokat követjük, és ahelyett, hogy emelkednénk, eszement ereszkedésbe kezdünk. A gps szerint elhagyjuk a letérőt, ami a hegyre vinne. Konzultálok Kornéllal. A nyomokat valószínűleg a veszprémiek törték, akik viszont nagyon jól ismerik a terepet. Ergo, ők gyorsabbnak gondolják a hegy megkerülését, mint megmászását. Na igen, futva lehetséges. Aztán észreveszem a gps-en, hogy a hegy lábától indul egy műút, ami felvezet a célba. Hm, cseles, így már érthető. Nem is értetlenkedem tovább, nyomjuk. Lent egy csapatba botlunk, kétségbeesetten közlik, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Megnyugtatjuk őket, hogy tudunk róla, de ezt könnyen lehet orvosolni, egyszerűen csak végig kell döngetni a műúton. Így teszünk. Közben beszélgetünk, illetve én felcsörgöm Viktor haveromat, aki szombaton készül a Mátrában egy hasonló borzalomra (Legf...ább Gyerekek Szívatása 55 km-es teljesítménytúra), megnyugtatom, hogy extra nagy hó lesz, örül is neki. :)

Este nyolc körül, magamban egy széles vigyorral átlépünk a kapun, ahol egy póniló nagyságú kutya kis híján halálra rémiszt minket. Megtaláljuk a rendezőket, gratulálnak az első naphoz, és közlik a jó hírt: az alváshoz még találunk helyet az egyik fűtött épületben. Ebben aztán végképp nem reménykedtem, ez tetőzi jókedvemet. Sok jó ember kis helyen is elfér, ezt be is bizonyítjuk, nem tudom pontosan, de legalább tizennégyen csúfolódunk be egy kis szobába. Hőtárolós kályha ontja a meleget.

Leterítjük a polifoamokat, rácuccolunk, és célba vesszük a büfét, ami egy másik épületben található. Sokáig állunk sorban, de addig sikerül megbütykölnöm fejlámpámat, immáron teljes erővel ontja a fényt. Ennek örülök, hajnalban szükségem lesz rá. Hogy ne legyen olyan idilli a kép, Csaba váratlanul egy nagyon rossz hírt közöl: nem tart velünk másnap, itt kiszáll. Teljesen értetlenül nézek rá, hiszen nem tűnik fáradtnak, aztán reménykedem, hogy kicsit alszik, és hajnalban már másképp fogja látni. Mindenesetre Kornéllal átgondoljuk a B-tervet. Csaba nélkül csapateredményünk nem lesz, viszont ha mi sem folytatjuk, akkor díjazásunk sem. Persze nagyon jól tudom, hogy hasonlóan hozzám Kornél is mindenképpen végig akar menni. Illetve ebben az esetben a sebességen is tudunk növelni. Jelenleg 18. hely körül lehetünk, egy erős tempóval simán tíz alá kerülhetünk, persze az már csak a mi eredményünk lesz, de azt senki nem veheti el tőlünk.

A fő rendező, Tibi bíztat minket, a holnapi etap jóval könnyebb lesz, kevesebb szint, egyszerűbb tájékozódás, szóval szeretettel várnak minket a Márkói csárdában, a végső célban. Elkészül a virslim, két zsíros deszkával leküldöm, mehet rá a tea, mennyei manna. Kaja után még kérek másfél liter teát, amivel feltöltöm a camelbakot is. Csaba bejelentését leszámítva egészen remek hangulatban ágyazok meg magamnak, ami annyit tesz, hogy kivésem a hálózsákomat a tatyóból, levetkőzöm, és belebújok. Párnának a pulcsimat használom. Fél tíz körül van az idő, nagy a nyüzsgés, kicsit kényelmetlen a betonon feküdni, jár bennem az energia, mindezek ellenére mégis elalszom. Utolsó gondolatom az, hogy ez egy remek nap volt, könnyed teljesítés, és nagy valószínűséggel a holnapi etap még könnyebb lesz.
Néha előfordul, hogy az ember óriásit téved. Mint most.

Napi táv: 23 km, szintemelkedés: 792 m.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése