Julianus 50

Táv: 54 km (szerintem 52), szint 1300 m.

Kétségek között ért utol a hétvége, bár elég kemény célokat tűztem ki. Már a hét elejétől a jobb combtövemnél tompa fájdalmat éreztem, nem jósolt semmi jót. Kísértetiesen hasonlított a szitu arra, amikor ugyanilyen fájdalommal elmentem az Eötvös-re. Utána másfél hónapig nuku túra, még mozgás is alig. Ezért a Mátrabérc árnyékában elég kockázatosnak találtam ezt a futást. Mégis mentem.

Öten préselődünk be qvic kocsijába, viszonylag későn indulunk el, így csak fél kilenc előtt tudunk nevezni. qvic jónak tartja az általam kalkulált időtervet, így nem megy előre. Csak a végén derült ki, hogy nekem nem annyira lett ideális a terv. Lazán futunk felfele Nagymaros utcáin, fájdalmat nem érzek, viszont nem merek nagy lépéshosszokat produkálni. A hegyoldalban több csoportot is utolérünk, nehézkesen megy az előzés a szűk ösvényen, néhány embernek nehezére esik elengedni. Még így is 37 perc alatt felérünk a Julianus-kilátóhoz, ahova nem mászom fel, de még így is majdnem összeesem a látványtól, ahogy lenézek a Dunakanyarra.

Lefele még óvatosabb vagyok, minimál futásnak nézek elébe. qvic nagyon gyors, el is tűnik a szemem elől, Köves-mezőn látom újra, a pihenőben ücsörög, rám vár. Innen kezdek rendbe jönni, úgy tűnik, hogy a vérbőség jót tesz a lábamnak, már nem figyelek annyira rá. Török-mezőn (1:20) pecsételtetünk, majd végigfutjuk a Békás-rétet, ahonnan valóban bámulatosan szép a kilátás a Magas-Börzsönyre. A Kóspallagi elágazásnál (1:56) búcsúzunk az országos kéktől, egy dózeren vágunk, futunk bele a pirosba. Itt a szalagok jól kiegészítik a jelzések, amelyek elég hiányosak. Hullámvasutazunk föl-le, befogunk két hölgyet, nem is gondolnánk, de kemény dió megelőzni őket, és mikor sikerül, még jó néhány kilin keresztül képtelenek vagyunk távolodni.

Márianosztra már kellemes napsütésben fogad minket. Még soha nem jártam erre, nem a legrosszabb fekvésű települések egyike, az biztos. Egy vendéglátó helyiség külső teraszán találjuk a 20-as célt (2:38), pecsét, zsíros kenyér, alma, amiket magunkhoz veszünk, és utána még pancsolunk egyet egy utcai csapnál. Prímán megy a futás, és jól esik a gondolat, hogy még 30 km-t hagyunk mögött ebben a szép hegységben. Megcélozzuk Koppány-nyerget, qvic a gyomrára panaszkodik, amit végül a keményebb emelkedők raknak helyre. Itt belesétálunk, eddig nem nagyon tettünk ilyet, kicsit aggódom is emiatt. Felérünk a ponthoz (3:25), ide még egyszer visszatérünk.

Alighogy elindulunk, mordul egyet a gyomrom, talán ennem kellene, Nagybörzsönyig csak kibírom. Hát nem bírom ki. Még szerencse, hogy szinte végig lejt, a sebesség megmarad, viszont a halastó mellett, aminek ugyancsak meseszép fekvése van, már érzem, hogy gáz lesz. Egy meredek kaptató vezet fel a településre, qvic 50 méterre előttem gyalogol, én pedig szépen csendben eléhezem. No mindegy, ennél rosszabb már nem lehet, mindjárt itt a pont, majd ott eszem. Mire felérek a műútra, a hőháztartásom is kezd megborulni. Ezt már nem kéne! Zeusz igyekszik a segítségemre, vagy valaki más fentről, mert megpillantok egy utcai csapot. qvic van rácsavarodva. Megváltás! Megmosom a fejem, az arcom, és leöntök magamba néhány liter vizet. Hőháztartás helyre áll. Előkapok egy fél szendvicset, és magamba szippantom. Közben felérünk a templomig (4:13), majd lefutok a központ felé, ahol szépen benézem a letérőt, és qvic telefonál rám, hogy sürgősen forduljak vissza.

30-as cél (4:22), újabb frissítés, rám fér. Megpakolom a zsíros kenyeret hagymával, és egy nagy bödön teát is iszom utána. Innen a börzsönyi kéken hasítunk felfele, közben „megismerkedünk” néhány őslakossal, akik elképednek a távolságon, ami még hátra van nekünk. Pedig azt nem is tudják, honnan jöttünk. :) A földutat hamar aszfalt váltja, és egy szigorúan monoton emelkedőn kezdünk el felfele futni. Kicsit leszakadom, muszáj bele-belesétálni, de megnyugodva látom, hogy qvic is így tesz. Ez a szakasz hihetetlenül befordulós lenne, ha nem lenne ez a csodás táj. Szerintem ez volt a túra legszebb része (leszámítva a dunakanyari kilátást). Végre elhagyjuk az aszfaltot, ami ezután következik… na az sem sokkal jobb. Olyan meredeken mászom felfele, hogy az orrom már a földet szántja. Egy bal kanyar után a jelzés bevisz a dzsindzsásba, egy szúrós bokor nekem támad, a ruhámat próbálja lehámozni rólam, nem sikerül neki, viszont két ujjamból is ömleni kezd a vér. Király.

Koppány-nyeregig azért még marad egy rövid szakasz, ami futható, ez visszahozza a jó hangulatomat. qvic már a ponton toporog (5:20), itt kezdünk először kicsúszni az időtervemből. A KP közös szakaszon néhányan szemben jönnek, vannak köztük ötvenesek is, nem irigylem őket, bő 12 kili az előnyünk velük szemben. A létra után jobbra fordulunk, nem várt emelkedők következnek. Kezdek fáradni, nem bírom követni futótársam, rövid sétákkal próbálok pihenni. Aztán a Nagy-Galla lábához vezető emelkedő már kemény megpróbáltatásnak tűnik. Hát ez bizony egy holtpont. Gondolatok járnak a fejemben, bizonytalannak kezdem érezni a tavaszi nagy célokat, és megcsappan a futáshoz kapcsolódó motivációm is. Tudom, hogy nem kellene, de néhány percig ezen rágódom. A hegy lábánál qic rám vár, előre küldöm, ő még beérhet 7 órán belül, én meg megpróbálom összeszedni magam. Gyorsan megeszem szendvicsem második felét, plusz egy kókusz rudat is utána küldök, jó sok folyadékkal fejezem be a lakomát. Alig két perc alatt visszatérnek a régi jó érzések, és a lábam is megiramodik, itt a feltámadás! Az utolsó pontot nem egyszerű megtalálni, egy éles kanyar után eltűnnek a jelzések, gyorsan felcsörgöm qvic-ot, aki éppen akkor kavar el ő is a pont előtt. Aztán mindkettőnknek sikerül igazolni (6:42).

Innen szinte végig lejt, viszont az a köves út a szőlők között rendkívül monoton, itt ismét belesétálok. Ekkor megpillantom a Dunát a távolban, ami olyan nagy lelki erőt ad, hogy rögtön elfelejtem a sétát, és nagy sebességgel befutok Szobra, egyenesen a vasútállomásra (7:23:50). qvic már a vonaton van, amivel visszamegy Nagymarosra a kocsiért. A cél sehol, hiszen még nincs négy óra, és állítólag csak akkor nyit. Hát akkor sem. Fél ötkor még javában kólázgatok a restiben, amikor megjelenik néhány rendező, de nincs náluk se pecsét, se oklevél, de kitűző. Néhány futót nem is érdekel a „külsőség”, és egyszerűen hazamegy. Mások felháborodnak a dolgon. Nekünk mindegy, negyed hatig még úgyis várunk a gyalogos csapatra.

Tanulságok: 1. Egy ötvenes futásra nem lehet úgy gondolni, mint egy harmincasra. Az első felét kicsit elfutottam, legalábbis kevesebb energiát kellett volna tolni az emelkedőkbe, és többet a lejtőkbe és a sík részekre. 2. Amiért egy 25-öst le tudok nyomni egy csokival, még nem jelenti azt, hogy egy 50-est lenyomok két csokival. Minél több km van mögöttem egy futáson belül, annál gyakrabban kellene frissítenem. Szóval van még mit tapasztalni, talán ha ezeket figyelembe vettem volna, kimaradt volna a holtpont, és lefaraghattam volna azt a 24 percet. Sebaj, így is jó volt, jöhet a Mátrabérc.