Via Dolorosa terepfutó 35

Táv: 34,5 km, szint: 1614 m

40 km-esre hirdették, de a végül 35 lett belőle. Nád Béla a Csurgó-forrásnál elmondta, hogy minden éven szeretne az útvonalon egy kicsit változtatni. Én nagyon nem bántam, valahogy ezen a napon nem voltam csúcsformában. Tavaly szép emlékekkel jöttem el Markazról, akkor a 25-ös távon begyűjtöttem a leggyorsabb teljesítésért járó kupát. Most szerényebb célokkal érkeztem, beérni 6 órán belül a 35 km-es terepfutó távon. qvic kísért el, kicsit átmozgatta magát a P85 előtt.

Az időjárás kedvező volt, bár a korábbi eső miatt az első emelkedő ragadt a sártól, így tíz kilós cipőkkel nyomtuk felfele. Hát mit mondjak, fáradt voltam. Nehézkesen ment gyorsan haladni, túl lassúnak éreztem, ezért kicsit meglepődtem, hogy 31 perc alatt felértünk a markazi várhoz. Ez annyira nem rossz.

Botorkáltunk a hegyoldalban, egy lejtő és egy emelkedőt követően elértük a Markazi kaput (1:13). Innen a kéken zúztunk a Mátrabércen visszafele, bár a „zúzás” kicsit túlzás, sok volt az emelkedő. A hegycsúcsok felhőbe öltöztek, csodálatosan néztek ki. Oroszlánvár után már nagyon vártam a következő pontot, vészesen fogyott az energiám. Leértünk a Csurgó-forráshoz (2:20), itt toltam egy kis kaját és szörpöt. Utolért minket László Szilvi, akivel együtt indultunk, csak az elején lemaradt. Innen együtt mentünk a Szent István csevicéig. 1000 méter szintemelkedés után végre lejtős és sík szakaszok váltották egymást elég hosszan. A recski tábornál megálltunk egy pecsétre (2:58), kis vízre és egy fotóra.

Most jártam itt először. A csevice is hamar eljött, szükség volt egy nagy generálra (3:34). A lekváros kenyér és a tea jókor jött. Ketten futottunk tovább, legalábbis egy darabig. Sajnos emlékeztem rá, hogy itt sok emelkedő lesz. Felmásztunk az Ilona-völgybe, sok turistával találkoztunk és egy szép vízeséssel. Az ezt követő emelkedők nehezen mentek, de csak visszaértünk a Markazi kapuhoz (4:33).

Az utolsó 6 kili végig lejtett, le kellett futnunk a Mátráról. Ez nagyon jól esett, qvic nyomában jó tempót mentem, a végén még néhány futót is sikerült beérnünk. Még egy sprint a markazi főúton, és célba értünk (5:15). Megkaptam az érmet, igazán szép darab, megérte a futós távon indulni. Zuhanyzás és paprikás krumpli után indultunk haza.

24. SPAR Budapest Nemzetközi Maraton

Egyrészt kíváncsiságból, másrészt fizikai és mentális állóképességem fejlesztése céljából vállaltam be életem első aszfaltos maratonját. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen érezni a sebességet hosszú távon. Kitűztem egy négy órás teljesítést, az első felében 5:50-es, a másodikban 5:30-as ezreket szerettem volna futni.

Bementem Pestre, és az átöltözést követően már a folyosón ácsorogtam, a 4-4:30-as zóna második felében.

Az első 20 km eseménytelenül és gyorsan telt, bár az elején nehezen álltam rá az 5:50-es tempóra, túl lassúnak tűnt. Illetve átérve Budára, az alsó rakparton szembe futottam a Nappal és a széllel. Ez így együtt nem volt túl szerencsés. Éreztem, hogy a szerveztem kívánja a folyadékot, a fejem a mosakodást, muszáj lesz terven felül is frissíteni. 2:01-es félmaratont futottam, ez bíztató volt, se nem túl lassú, se nem túl gyors.

Innen kezdtem gyorsítani, 5:30 alatti kilik és folyamatos előzések következtek. Furcsa, de jobban éreztem magam ebben a tempóban, mint a lassúbban. Jött a 6-os út fordítója, ismét frissítettem, és már visszafele nyomtam a gázt. Sikerült egy öt percest futni, harmadszorra találkoztam Gál Pistivel, aki a szemben jövő sávban tolta, majd jóval később a záróbusz is megjelent. Na ezt nem szerettem volna a későbbiekben látni. Szépen tartottam a sebességet, de a folyamatos frissítés miatt értékes másodperceket vesztettem.

Harmincöt környékén éreztem, hogy a fejem már túl forró, az arcom lángol. Ez így nem fog menni. Egy sráctól hallottam, hogy 29 fok van. Pazar. Az edzettségi állapotom, a szokatlan meleg és a jelenlegi tempó nem fért meg együtt. Mivel az első kettőn nem tudtam változtatni, így nem volt mese, lassulnom kellett. Nem esett nehezemre. Hat perc körüli tempóra váltottam, ezzel csak kihúzom a végéig. Fejben számolgattam, így kicsúszok a négy órából, hacsak a végén nem hajrázok egy óriásit. Esélytelen volt, de nem érdekelt az idő. Ráadásul a Ferdinánd-híd lábánál a hajtóművek kezdtek leállni. Persze tudtam mi a bajom, nincs hozzászokva a szervezetem, hogy 40 km-t lefussak fél banánnal és néhány pohár vízzel.

Az utolsó 3 kilin jól jöttek a gyakori frissítő pontok, ittam vizet, kólával is kínáltak, meleg volt, mint a pisi, de lement az is. Elszüttyögtem néhány percet, de utána jobban éreztem magam. A Dózsán tepertem, egy hónapja a félmaratonon itt 4:30-as ezret mentem, most a 6 percet is csak kínlódással tudtam kipréselni magamból. Ez a különbség a két táv között. A Hősök tere látványa kicsit felpörgetett, viszont a városligeti kitérő nagyon nem hiányzott. Aztán beértem a 400 méteres folyosóra, sokan bíztattak, szurkoltak. Kihúztam magam, és magabiztos, hosszú léptekkel futottam be a célba, nem láthatták rajtam az elmúlt néhány kilométer viszontagságait.

A célban még a nevemet is bemondták. 4:06:17 lett az időm. Remek, csúcs, tökéletes. Megkaptam az érmet, és mindenféle szponzori ajándékot. Hát ennyi volt.

Következhet a Via Dolorosa terepfutó 40. Végre újra a Mátrában.