Privát Iszinik 100

 

Pünkösd óta tervben volt, hogy végre futok egy hosszút, ezzel felmérve, hogy 3 hónappal a szlovén verseny előtt mégis milyen formában vagyok; hogy kapjak egy diagnózist: milyen irányba toljam az edzéseimet. Sajnos folyton közbe jött valami, így mire észbe kaptam, már eltelt a nyár első hónapjának a fele. Két hete, Lévai Viktor cimborám indult a privát Kinizsin, pechemre oda sem tudtam menni, viszont ez adott ötletet ahhoz, hogy mi legyen a saját futásommal.

 

A Kinizsi Százas számomra az alfa és az omega a teljesítménytúrázásban és a terepfutásban is. Ez azért jelentem így ki, mert igazából mindkét sport, ami most jelentősen meghatározza életemet, a Kinizsivel kezdődött. Viktor hívott el az elsőre, aztán nem volt megállás, 3-4 alkalommal együtt, és néhány alkalommal egyedül róttam a már jól ismert ösvényeket. 2005 óta nyolcszor teljesítettem hivatalosan a túrát, abból hétszer futva. 2015-től az UTH került a középpontba, és azóta csak 2018-ban jártam újra a K100-on, a páromat kísértem végig, ugyancsak futva.

 

És most miért fordítva? Az Iszinik a Kinizsi inverze, ami Tatáról indul, és Békásmegyeren végződik. Ilyen verzióban még sosem teljesítettem, pedig hivatalosan is megrendezték már többször. Kíváncsi voltam, milyen „hazafelé menni”, illetve milyen néhány hegyet a „túloldalról” mászni.

 

Így történt.

 

-        Hajnali háromkor kelni, de így is aludni 6 órát: bíztató előjel.

-        Lekésni az éjszakai buszt, mert az negyedórával hamarabb elmegy: kicsit bosszantó.

-        Leinteni egy taxit 2500-ért: ilyen az élet, nincs mit tenni.

-        Így elérni a 4:30-as tatai vonatot, ezáltal időben elkezdeni futni: megfizethetetlen.

 

Tóvároskertnél már úgy szállok le a vonatról, hogy azonnal tudjak rajtolni, bár ehhez még kocognom kell pár percet, ugyanis a hivatalos út az Öreg-tó partján található ifjúsági tábortól indul. Innen indítom az órát, és már futhatok is visszafelé, ahonnan jöttem, hogy célba vegyem a közel 100 km-re lévő Békást.

 

 

Ami célt kitűztem: két dologra nagyon figyelni: az intenzitásra és a frissítésre. Alapvetően 150 körül akarom tartani a pulzust, hegymenetben max 160. A frissítésből már vannak jó tapasztalataim, de inkább a 6-8 órás szekcióból, 10 óra fölött még nem igazán kísérleteztem komolyan.

 

Tatát elhagyva, keresztülvágok Bajon (3 km), majd a pincéknél (5 km) mérem el a hegyet. Itt előkotrom a zsákomból a botokat, és kicsit csörömpölve az aszfalton kocogok felfelé. A nap szépen süt, bár szelet és hidegebb időt jósoltak, ami számomra nagyon kedvező.

 

 

Mivel az órám max 15 órát bír, ezért otthon úgy döntöttem, hogy nem teszek rá track-et, azzal sem merítve jobban az aksit, megpróbálok emlékezetből menni. Ez azért egy naiv elképzelés volt, hiszen három éve nem jártam a túrán, és akkor is „fordítva”. Mókásan nézhetek ki, ahogy elég gyakran hátra-hátra sandítok, hogy vajon úgy mennyire ismerős a táj. Jópárszor benézem az utat, de azért összességében elmondható, hogy elég jól vannak jelölve az ösvények, így végül sehol sem kavargok egy-két percnél tovább.

 

Koldusszállást (17 km) 1:50 alatt érem el, és rákanyarodom az országos kékre. Ez az út diszkréten felvisz Vértestolnáig, vagyis annak bekötő útjáig (22 km), ahol egy jelzett fa mögé lépve találok egy depó-csomagot fél liter ásványvízzel. Ezt még szerdán helyezték el munkatársaim, akik hegyi bringával teljesítették pontosan ugyanezt az útvonalat. Az ilyesfajta depózás szerintem egy marha jó dolog. Éppen feltöltöm kulacsomat, amikor egy autó áll meg mellettem: Viktor száll ki a kocsiból. Említette, hogy valószínűleg kijön, és egy ideig még el is kísér, de az nem most lesz, csak éppen útba esett neki, egyébként megy fel Pusztamarótra.

 

Ismét a botokkal lavírozva futok neki Bányahegynek (28 km), vagyis inkább fel rá. Nyilván a másik oldalról sem nehezebb, mint innen, csak ugye most ez két és fél óra után történik, és nem tíz óra után. Amellett, hogy az időjárás nagyon kedvező, az előző esti esőzés miatt a növények még nedvesek, így fent a hegyen egyszerűen beledörgölöm az arcom a fűbe, remélve, hogy nem egy vaddisznó pisikélt oda néhány perce. 😊

 

Megindulok lefelé, és döbbenten konstatálom, hogy a lejtő hatvan százaléka emelkedik… Pedig még a botokat is elraktam, mondván, hogy Péliföldig szépen legurulok. Sebaj, megy az így is, és ráadásul hamarosan találkozom Viktorral, aki szembe futva jön elém.

 

 

Utoljára januárban, egy privát Téli Mátrán futottunk együtt, most a köves oldalúton zúzunk lefelé, és hamarosan el is érjük a parkolót Pusztamarótnál (34 km), ahol Viktor autója parkol. Nyílik a csomagtartó, és egy svédasztal tárul elém.

 

 

Igazából elég sok mindent hoztam magammal, így azokra csapok le, amit nem lehet csak úgy hurcolászni órákon át: sózott paradicsomot és banánt eszem, de már ezt is inkább futás közben, mert haladni kell, még sok van hátra. 😊

 

 

A Péli-Pusztamarót szakasz számomra a legnagyobb mumus a Kinizsi második felében. Innen azért nagyon baráti a dolog, kellemesen hosszú lejtők pacsiznak egymással, és Viktorral beszélgetve gyorsan mennek a kilik. A Bika-völgybe (39 km) leérve, újra előkerülnek a botok.

 

 

Hamarosan kiérünk az erdőből, és jobbra feltűnik a Nagy-Gete tiszteletet parancsoló púpja. Lelkemben megjelenik egy kis mosoly: az már a táv második felében van.

 

 

Előtte azonban még meg kell látogassam a bajóti Öreg-követ, ami bal kéz felől meredezik az ég felé.

 

 

A műutat elérve a közös futásunk sajnos véget ér, Viktor visszafordul. Így is nagyon jó volt, hogy ennyit tudott velem jönni idézve a régi időket, amikor közösen rajtoltunk és értünk célba a hagyományos túrán. Kell legalább negyedóra, mire fejben visszaállok a magányos futásra. A páros futások előnye, hogy sokkal könnyebb terelgetni a gondolatokat, mint egyedül. De ma ez is elég jól megy, viszonylag kevés „fehér zajjal” az agyamban haladok végig. Ehhez azért jelentősen hozzájárul, hogy fél napon át kint vagyok a természetben.

 

A Szent-kút (43 km) egy igazi szent hely, valahogy ezt érzem a zsigereimben. Keverek Hammer port, töltöm a kulacsokat, és előveszem az egyetlen kis szendvicsemet, amit már séta közben el is fogyasztok. Nagyon jól esik, és elég gyorsan szívódik is, a lábaim máris visznek tovább: egyszerűen felfutok az öreg-kői pihenőhöz (45 km), ahol már több kirándulóval is találkozom. Lefelé is végtelenül könnyűnek tűnik a futás, miközben csodálkozom, hogy bal kézre szinte teljesen kiirtották az erdőt.

 

Mogyorósbányán (48 km) a közkedvelt közcsapnál állok meg, vajon hány ezer (millió) embert mentett már meg ez a kis csap a szomjhaláltól? Fejpántomat egy sivatagi sapkára cserélem, sajnos a Dynafit-nak nincs ilyen sapijuk, így egy Columbia darabot szereztem be. Bár most kezdődik a Katlan, az a 15 km, ami a Kinizsi-túrázók erejének legalább felét fel szokta őrölni, de ahhoz hőség is kell, és az most hiánycikk.

 

Felfelé kocogva a Kősziklára (ilyen még soha nem történt velem a túloldalon) nem győzök hálálkodni az égnek, hogy mennyire megkímél a forróságtól. Ez a mai túra azért komoly tortúra is lehetett volna, ha például három nappal korábban jövök.

 

A tokodi pincéknél 6:23-nál csippan az órám, 50 km-t jöttem eddig, 1400 méter szinttel. Ez egész jó részidő egy százas táv első felében.

 

 

Lelkesedésemet azonban nem engedhetem szabadjára, hiszen csak most jön a neheze. Önbeteljesítő a jóslatom: a Hegyes-kő (53 km) már az elején megfog, itt már muszáj gyalogolnom. Erőteljesen használom a botokat, a karomban érzem, hogy holnap nem csak a combjaimban lesz izomláz. Néhol a kéket is alig találom, lefelé kicsit könnyebb tájékozódni. Felkapaszkodom a legmeredekebb köves falon, és fent majdnem felkap a szél. A nap sehol, felhős az ég, sivatagi sapkám lobog a szélben a fejem körül.

 

Rátérek a kék kereszt jelzésre, amit csak emlékezetből teszek, mert ezen az úton nagyjából egy jelzést látok. Igaz, túl sok hely nincs is, ahová lehetne festeni, szántóföldeken futva távolodok a Hegyes-kőtől. Hát, itt csak tippelni tudok, hogy hol kell lemenni a völgybe, ismét vissza-visszanézek, mennyire ismerős a táj. Szerencsére elsőre meglelem azt a dzsindzsás kis nyomorult ösvényt, ahol majdnem fenéken csúszva zuhanok lefelé.

 

Visszaérek a kékre, és az első jelzett fa tövében megtalálom a második, egyben utolsó depócsomagomat. Ezt a helyet nagyon sikerült eltalálni, a hegy lábánál annyira hűvös van, hogy majdnem jéghideg az ásványvíz és a kóla. Le is ülök a földre, és egy húzásra leöntöm a torkomon az ásványvizet. Na jól van Gete, lássuk mit tudsz!

 

Sok mindent… Lefelé jönni itt nem egyszerű, de felfelé sem annyira komfortos… Igyekszem nem gondolkodni egyáltalán, csak szúrom a botot előre, pakolom a lábaimat, figyelem, hogy a karjaim ne kerüljenek a szívvonal fölé. Egyik lépés a másik után, csak így lehet feljutni, a szlovén Alpokban sem lesz ez másképp, csak ott négyszer-ötször lesz hosszabb az emelkedő.

 

 

Nem mondom, hogy nem örülök a kereszt látványának (57 km), de a fotó készítése után egyből gyújtom a rakétákat, és megindulok lefelé. Könnyű, hat perces tempóban zúzok, nem akarok gyorsabban menni, kicsit kímélve a lábaimat, és pihentetve a vérkeringést. Itt nagyon-nagyon hosszan lehet lejtőzni, és utána még Dorogon (62 km) is kényelmes a futás.

 

Betérek a temetőbe egy kis vízért, elfog a „mennyivel jobb itt a Gete után, mint a Gete előtt” érzés, és itt már megengedhetek magamnak egy kis lelkesedést is. 😊 Teljesen jó állapotban vagyok, több mint 8 kilométert jövök óránként, és már „csak” három hegy van hátra.

 

Aztán átkocogok Kesztölcre (67 km), és felnézve a Kétágú-hegyre nyugtázom, hogy most már vissza kell vegyek a tempóból. Bármennyire is jól megy, még 32 kili hátra van, és mivel ez nem verseny, hanem „csak egy felmérő edzés”, ezért nem is szedhetem szét magam. Bár azért sejtem, hogy két napig érdekes lesz a járás, és az árnyékszékről való felállás. 😊

 

 

Lassan felbotozom a hegyre, és ott még pár percre meg is kell álljak, újabb adag port bekeverni. Nehezebben indulnak újra a hajtóművek, kicsit már lomhábban veszem fel az utazósebességet. Majd az útkövetéssel bénázom, Pilis-nyereg (73 km) után a zöld elég ritkán jelzett, és keresztül-kasul vágják az utak. Egyszer még Viktort is felhívom, mintha ő meg tudná mondani, hogy hol vagyok, de egy húszszoros teljesítő még így is megoldja: addig beszél hozzám, míg rálelek a zöldre. 😊

 

Végre futhatok lefelé a Pilisről, a szerpentinen is sok emberrel találkozom. A kilátás páratlan, mint mindig, és újra megnézhetem a Getét, felemelő érzés most már a túloldalról látni.

 

 

Néhány perccel később pedig felmérhetem, hogy mennyi van még hátra. A kép közepén kiemelkedő „kis” púpocska a Kevély, azon túl pedig már a cél.

 

 

A szerpentin alján még kell tegyek egy kitérőt a Trézsi-kúthoz. Fogytán a vizem, és nem kockáztathatok, hogy dehidratált legyek a végére. Fontos alapszabály terep-ultrákon: a frissítésre mindig szánj időt, és inkább picit kalkulálj túl, mint alul!

 

A Hosszú-hegy (84 km) nem egy kemény terep, itt még felfelé is tudok futni, bár ez a „futás” olyan 9 perc körüli tempó, amit egy erősebb gyalogos is simán tud. 😊 Lefelé sem porzok úgy már, ahogy eddig. A gyomrom kezd bekeményedni, ami azért nem egy normális állapot. Két dologra tudok gondolni: Dorogon ettem egy péksütit, illetve nemrég egy egyszerű cukros gélt, na ezeket el kell felejtsem. A Hammer Perpetuem ultra-ital tökéletesen elég ilyen távon 3 órán túl, ezt kiegészíteni maximum sós keksszel vagy egy kis banánnal lehet, az édesség csak pillanatnyi segítség, hosszú távon viszont ront a teljesítményen.

 

Felkapaszkodom a Kevély-nyeregbe (91 km), majd tovább a hegycsúcsig.

 

 

Fent bringásokkal és túrázókkal is találkozom, még bőven világos van. És hamarosan célba érek! Őrület! Még egy Kinizsin sem értem be világosban, kivéve az elsőn: hajnali fél ötkor… 😊 Persze a hivatalos túrán több mint egy órával később tudunk csak indulni, és két héttel hamarabb van.

 

A lefelé már nem esik túl jól a rázkódó gyomromnak, de már látom a végét. Dobok egy balost a piros keresztre, és pár száz méter után gyaloglásra váltok. Az órám 13:40-et mutat, ennyi, ma ennyit bírtam futni. 😊 Még van hátra 2-3 kilométer, ezt már lesétálom, és végül 13:58-nál dobom le magam a Spar előtti padra Békásmegyeren (98 km/3000 m szint).

 

Pihenek pár percet, csak nézek ki a fejemből, aztán megpróbálom kulturált állapotba szedni magam, hogy felszállhassak a hév-re. Addig szöszmötölök, amíg utolér a hidegrázás, amit ugye a kimerültség okoz: egyszerűen megborul a hőháztartás. Ó, öreg barátom, rég találkoztunk már! Nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Magamra veszem az Alpine Wind dzsekit, bár lehelet-vékony, de legalább a szelet fogja. Még így is teljes erőből megfeszítem az izmaimat, hogy ne fagyjak jéggé. Ilyen állapotban, zombiként ballagok a megálló felé. Ég veled Iszinik, jó kis buli volt! 😊

 

Köszönetnyilvánítás:

 

-        Kinizsi Természetbarát Egyesületnek, amiért ápolják ezt a szép hagyományt.

-        Dynafit Team Hungary-nak, amiért futhatok a cuccokban.

-        Lévai Viktornak, a közös futásért, a frissítésért, és amiért belerángatott ebbe a marhaságba.

-        Gabesznak, Daninak, Albertnak, amiért kivitték a két depócsomagot.

-        Családomnak, amiért megteremtették a feltételeket, hogy ilyen sokat távol legyek.

Pilisi Szirtek privát futás

 

Táv: 45 km, szint: 1800 m.

 

„Kezdőként mindig másokkal akarsz harcolni,

Haladóként rádöbbensz, hogy a másokkal való harc csak időpocsékolás, ezért önmagad próbálod legyőzni,

Mester pedig csak az lehet, akinek ez sikerül is.”

(zen bölcsesség)

 

Erős dejavu érzéssel köszöntött rám a tavasz, ahogy tavaly, így idén is elmaradt az összes verseny, amire beneveztem. Viszont van egy jelentős különbség a két év között: míg 2020-ban meglehetősen pesszimistán legyintettem egyet a futásokra, most benne van a lábaimban a bugi, és nagy élvezettel csinálom az edzéseket. Így el is határoztam, hogy néhány olyan, már régóta kiszemelt túrát fogok edzésként megfutni, mint például Kiss Péter emléktúra, LeFaGySz Pilis, vagy éppen a Pilisi Szirtek.

 

A Kiss Péter túrát február utolsó napján teljesítettük Feróval. Sajnos márciusban nem tudtam beiktatni egy olyan napot sem, amikor hosszabb ideig távol lehetek, de áprilisban sikerült belőni újra a hónap utolsó napját, és ezúttal a szirtes túra volt soron.

 

A túrát Köck Roland és Molnár Zsolt páros hozta létre, valamikor régen, és azóta is évente megrendezik. Én sajnos egyszer sem jártam a hivatalos túrán, pedig nem egy alkalommal volt már tervben, de mindig közbe jött valami. Azért is vonz az útvonal, mert bejár olyan részeket, aminek közelében már ezerszer elmentem, de magát a szirtet például sosem láttam, illetve egyes pontok régi túrák emlékeit idézik fel.

 

A hivatalos rajt Pilisszántón van, azonban én Dobogókőről indulok, tervbe vettem, hogy a futás után még „teraszozok” egy kicsit a turistaháznál, némi elemózsia elfogyasztása mellett. Így az eredeti 41 km-re rádobok még 4 kilit, némi szinttel.

 

Majdnem pontban 8-kor indítom az órát, és futásnak eredek a parkolóból a műúton lefelé, megcélozva a zöld kereszt jelzést. Az ég felhős, és mondtak mára némi esőt is, viszont kellően meleg van ahhoz, hogy rövid ruházat plusz egy karszár elegendő legyen a kalandhoz. Nem telik bele tíz perc, és már le is érek a Két-bükkfa nyereghez, ami már a hivatalos útvonal része. A lábaim szinte maguktól visznek, úgy érzem, hogy az elmúlt hetek rövid, de meredek edzései jót tettek az izmoknak, tudják a dolgukat.

 

Hamarosan kiérek az első szirthez, a Fekete-kőhöz.

 

Egészen pontosan tudom mikor jártam itt utoljára: 2005. júniusában, az Eötvös 50 túrán, ami egy igazi orális szex volt, csak a rossz oldalon állva… 😄 Nem is igazán emlékeztem a kilátásra, ami most kissé párás, de még így is csodálatos.

 

Gyors ereszkedés Pilis-nyeregig, ami persze a Kinizsi miatt rendkívül ismerős, csak most éppen nincs itt senki.

 

Innen egy néhány kilométeres kört kell tegyek, aminek első szakasza a piroson megy, egy pompázatos lugasszerű szűk ösvényen. Felrémlik az emlék: hat éve, a 3*50 túrán itt kenuval eveztem felfelé, olyan felhőszakadás volt… A köröcske célja, hogy kitekintést kapjunk a Kémény-sziklákról egy fantasztikus panorámára.

 

Itt még Viktorral jártam, egy UTH bejárás kapcsán tettünk ide egy rövid kitérőt. És ha már UTH, akkor becsatlakozva a sárgába, több kilométeren át élvezhetem az magyar ultra-trail verseny emlékeit, egyből egy hosszabb kaptatóval indítva, vissza a Pilis-nyeregre. Két éve a Szentlászló Trail lett a kedvenc versenyem (abban nincs benne ez a rész), és sajnos ezt azóta sem sikerült megrendezni a járvány miatt.

 

Zöld-zöld négyzet kombóval érintem a Sasfészket, avagy a Fekete-hegyi kulcsosházat.

 

A következő szakasz egészen a Kétágú-hegyig, a Pilis egyik legszebb része, bár nehéz sorrendet állítani a csodásnál csodásabb tájak között. Lent dobok egy balost, és hümmögve konstatálom, hogy bizony vissza kell mászni a hegyre, most éppen a zöld jelzésen. Itt is számtalanszor jöttem lefelé, felfelé még egyszer sem, szuszogós az emelkedő, de még mindig sikerül jó tempóban megfutni. A mai edzés fő céljának azt lőttem be, hogy minél többet tartsam a bevált ritmust, hegynek felfelé is, nyilván ott sokkal rövidebb lépéshosszokkal.

 

Teszek egy gyors kitérőt az Öreg-szirtre, ahol most járok először, viszont azt sejtettem, hogy mit fogok látni.

 

Lecsorgok a klastrompusztai műútra, átlagnövelő részeken jutok túl, de kell is, mert egy meredek balossal a Legény-barlang felé veszem az irányt. Mint fent kiderül, itt van a Leány-barlang is.

 

Tovább futok délnek, és egy olyan rész következik, ami szintén teljesen újdonság számomra, és meglehetősen érdekesen kell körbejárni. Elsőként a Basina-sziklához dzsoggolok felfelé, ami nem kis meglepetést okoz, egy komoly emelkedőt kell leküzdeni. Viszont ami fent vár, az kárpótolja a szenvedést.

 

A következő pont alig pár karnyújtásnyira van tőlem, de olyanok a terepviszonyok, hogy csak a hegy megkerülésével lehet megközelíteni, és az sem egyszerű. De nem ám… Egy jelöletlen úton kaptatok felfelé, ami egy idő után majdnem derékszögűvé válik… Mi a szösz…? Gyaloglásra váltok, de hamarosan négykézlábra kell ereszkednem, és a fagyökerekbe kapaszkodnom, ha el akarom érni a Csévi-barlangot.

 

Szép látvány, mit nem mondjak, csak az a gubanc, hogy vissza is kell ereszkednem. Ezt most rosszabb, mint felfelé, néhol fenéken csúszva abszolválok egy-egy részt. Aztán lekocogok az Eszperantó-forráshoz.

 

A nap kisüt. Az április tavasz nagyjából úgy fest: ha nem süt a nap, akkor őszi hideg van, ha süt, akkor meleg nyár. Így lekerül a karszár, és felkerül a napszemcsi. Meglepődöm, hogy a forrásnál egy kézi üzemeltetésű kút van felszerelve, és örülök, hogy jön is belőle víz, bár nincs túl jó íze.

 

Visszakapaszkodom a hegy oldalába, egészen a sárga jelzésig, és nagyon hosszan, Pilisszántóig egy jó tempót tudok futni. Azon a fura körön jelentősen csökkent az átlagom, itt legalább valamit vissza tudok hozni belőle. Felkocogok a Boldogasszony-kápolnáig, kedvelem az erdőkben lévő szent helyeket, ez is egy jól kinéző építmény.

 

Szinte nyári forróságban indulok fel a Magas-hegyi nyeregbe, hát a Piros 85-ön itt azért egyszerűbb lefelé zúzni. Szerencsére érinteni kell a Trézsi-kutat, ez most nagyon jól jön.

 

Kisebb fürdést rendezek, aszta, nem gondoltam volna, hogy ennyire meleg lesz. A kis pihenés után nehezen indulnak újra a hajtóművek, főleg, hogy kilométereken keresztül felfelé kell futni a pilisi szerpentinen.

Nem túl meredek ugyan, de a forró nappal a hátamon, és már 1500 méter szinttel a lábamban már nem érzem olyan masszívnak a tempót. Aztán rákanyarodva a zöld háromszögre, a legmeredekebb részen sétára váltok, megadom magam. Kocogásnak mímelt vánszorgással érek fel a Pilis, és az egész Dunántúli-középhegység legmagasabb pontjára.

 

Lelki szemeim előtt végigkövetem a hátralévő utat, és tudom, hogy egy nagyon hosszú lejtő következik, ami ráadásul több kilométer aszfalttal kezdődik. Kihasználom a lehetőség, pihentetem a lábaimat, nem hajtom szét őket. Bár már nincs sok a távból, azért jó lenne jövő héten és eredményesen edzeni.

 

Egy derékszögű jobbossal becsorgok a Vaskapu-völgybe, amely ugyancsak festői szépségű, és ugyancsak benne van az UTH-ba, csak ugye ott felfelé jön. Ez a völgy éppen kellemesen lejt, nem túl köves, egynyomsávos ösvényen lehet zúzni, és mindehhez áll-leesős táj társul. Nem is kell sok idő, és meg is érkezem az utolsó pontra, a Mária-padhoz, ami egy hangulatos pihenőhely.

 

Valóban pihentek kicsit az izmok, a Két-bükkfa nyereghez még sikerül többé-kevésbé felkocogni, és már csak az a kettő kilométer van hátra, amin idefele is jöttem: a zöld kereszt Dobogókőig.

 

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, amikor a parkolóban megállítom az órát. A frissítést is szépen feléltem, egyáltalán nem volt energia-megingásom, csak a végére korgott már a gyomrom. Ezt orvosolom is a turistaházban: rendelek egy menüt, teával, kávéval. Örülök, hogy hétköznap jöttem, alig-alig lézeng egy-két ember az egyébként rendkívül népszerű hegyen. Persze Feróval azért összefutok, aki éppen többszáz kilométeres bicaj-edzését végzi. 😃

 

Nagyon bejönnek ezek a privát- illetve kiscsoportos futások. Pünkösd vasárnapján, amikor ugye az UTH lett volna, vagy egy LeFaGySz vagy egy Békés Harcos Útja 59 van betervezve. Majd még meglátjuk mi lesz belőle. 😊

Tavaszi öröm-kör a Bakonyban

Alpinrun csapatunk meghívást kapott a Bakony szívébe, Zircre, természetesen nem úsztuk meg futás nélkül. 

Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a futóbolt révén olyan vevőkkel találkozhatunk, akikkel osztozhatunk futós élményeinkben, sőt, adott esetben még közös edzést is tervezhetünk. Karcsi már régóta rendszeres vásárlónk, és mindig olyan termékeket választott, amiből arra következtettünk, hogy nem "kispályán" tolja a terepfutó sportot, pedig ahogy elmondta, már bőven túl van az ötödik X-en.

 

Egy ötlettől vezérelve, a Bakonyban élő Karcsit télen meghívtuk a "saját" hegyeinkbe, és egy laza harmincas körön bejártuk a Budai-hegység néhány, futók által gyakran látogatott pontját: a Csergezán-kilátót a Nagy-kopasz hegyen, a Pilisre tekintő Nagy-szénás hegycsúcsot, a nyaktörő lejtőt a Remete-hegyről és az alpesi körülményeket idéző Hosszú-erdő hegyet. A közös futás a januári első vasárnapon remek programnak bizonyult, jobban megismertük Karcsit, és nyugtáztuk, hogy a szerény, de kemény sportember mellett azért pörögni kell a lábaknak, ha tartani akarjuk a tempóját.

 

Már ennek a futásnak a végén lebeszéltük, hogy lesz "visszavágó", ezúttal Karcsi terepén fogjuk róni az ösvényeket. Ez most vált aktuálissá, és házigazdánk egy egész napos programot tálalt nekünk, futással, ebéddel, sörözéssel. 😊

Egy nem túl meleg napot választottunk a programra, viszont futás szempontjából tökéletesnek bizonyult: nincs izzadás, nincs szél, és a talaj is teljesen száraz. Reggel fél tízre érkeztünk a Bakony fővárosába, Zircre, és megismerkedtünk Karcsi párjával, Évával is. De nem húztuk sokáig az időt, némi szöszmötölés után már indult is az óra.

A településről a Mária úton száguldottunk kifelé, és a kálvária dombról még visszanézhettünk Zircre. Gabesz élre állt, és komoly "bemelegítő" tempót diktált. Közben Karcsi mögöttem idegenvezetést tartott, és én nem tudtam elképzelni, hogyan tud így beszélni, nekem csak lihegésre tellett. 😊 Aztán 20-30 percet követően a keringésem rendezte a sorokat, pedig már azt gondoltam, hogy ma én leszek a gyenge láncszem.

 

Szinte az egész útvonal egynyomsávos ösvényeken haladt, ami minden terepfutó álma, kellemesen hullámoztunk fel és le, ilyen körülmények között egész szép tempót lehet futni. Nem mellesleg, az a beszéd járja, hogy kis hazánkban a Bakonyban a legtisztább a levegő, a fővárosban lakók lévén, ezt most nagyon tudtuk értékelni.

 

6 km után értük el a Zoltay-forrást, amiből tudtunk frissíteni.

Nem sokkal később letértünk a jelzett turistaútról, és mesés kilátások közepette csorogtunk le Pénzesgyőrbe. Itt Karcsi megint megmutatta - ahogy a budaiban is -, hogy mennyire gyorsan fut lefelé, pörgettem, pörgettem, de ő mégis távolodott. Jó, hát a hazai pálya előnye... 😊

 

Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a tudatlan elme még ilyen szép környezetben is jelen van: elfutottunk egy illegális szemét-lerakó mellett, de ezt gyorsan felejtette a kis malac-farm, ahol a fekete malackák vigyorogva üdvözöltek minket. 😊

Az eddigi magas átlagtempónk csökkeni látszott, amikor beérkeztünk a kerteskői szurdokba, de ezt cseppet sem bántuk. A Bakonyt keresztül-kasul szelik az ehhez hasonló szurdok-völgyek, amelyek gyönyört okoznak mind szemnek, mind léleknek.

Jópár fotót ellőttünk, majd a zöld turistaúton folytattuk utunkat Bakonybél felé.

Ezen a kis gyöngyszem településen már több alkalommal volt szerencsém járni, de többnyire éjszaka, versenyek alkalmával, így most, világosban újdonság erejével hatott a látvány. A központban lévő közcsapnál megejtettünk egy frissítést, közben megcsodálhattam a bencés templom épületét kívülről.

Mielőtt irányban visszafordultunk volna, még elkocogtunk a turisták és házasulók által közkedvelt Szentkút mellett, majd egy szuszogós emelkedőt leküzdve tértünk rá arra az ösvényre, ami visszavezetett minket Pézesgyőrbe. 

Az utolsó 7 km-et ugyanazon a trail-en nyomtuk, mint odafele, ami persze egyáltalán nem volt unalmas, sőt... Sikerült egy mini-eltévedést is összehozni, Karcsi ugyanis hagyott minket kicsit ellépni. 😊 De szerencsére újra egymásra találtunk, így száz százalékos létszámmal teljesítettük ezt a bakonyi 30 kilométert, 700 méter szintemelkedéssel.

A futást követően nem részletezném, hogy milyen menüt rendeltünk egy helyi étteremből, mindenesetre bőségesen visszatöltöttük a szénhidrát-raktárakat, és a dehidratáció veszélyét is jelentősen csökkentettük. Közben egy újabb közös edzést beszéltünk meg. Karcsival ősszel részt veszünk egy szlovén "sky" versenyen, így arra gondoltam, hogy nyáron meghívom egy "kis" pilisi "föl és le" terepfutó edzésre.

Igazán jó napot zárhattunk, kellemesen átmozgatva magunkat, remek társaságban, és egy varázslatos helyen.

Kiss Péter emlékfutás a Mátrában

57 km, 2760 m szint

Február utolsó napja, egyben az alapozásom utolsó napja vasárnapra esett. Nem volt kérdés, hogy valami különleges futással kell zárnom ezt a remek időszakot: a körülményekhez képest szépen sikerült teljesítenem azt a minimumot, ami ahhoz kell, hogy az éven képes legyek valami elfogadható eredményt produkálni a betervezett versenyeken.

 

A Kiss Péter emléktúra privát lefutását először Feró említette meg. Nekem első körben a pilisi LeFaGySz jutott eszembe, mint finálé futás, de a KPEM jobb ötletnek bizonyult, és sokat nyomott a latba, hogy ide Feró is akart jönni.

 

A Kiss Péter emléktúrát a Hérics SE rendezi minden év februárjában, persze idén ez is elmaradt, mint sok minden más. Én egyetlen egyszer voltam a 20 km-es távon, az is elég combos, nehézsége méltó a túra nevét adó fiatalemberhez.

 

Kiss Péter egyénisége a magyar hegymászó sport igazi különlegessége volt. A hegymászás mellett tehetsége kiemelkedett még teljesítménytúrázásban, terepfutásban és barlangászatban is. Első magyarként mászta meg az Alpok mind a 82 (!!!) 4000 méter feletti hegyét. 2013-ban, 26 évesen lelte halálát mászó társával, Erőss Zsolttal együtt, a világ harmadik legmagasabb hegyének (Kancsendzönga, 8586 m) meghódítását követően, ereszkedés közben.

 

Kiss Péter

(forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

 

A sástói parkolóból indultunk, a túra egyébként a kalandparkból rajtoltatott volna. Két kilométeres bemelegítő lejtőzést követően Mátrafüredre érkeztünk, ahonnan a kék háromszög turistaútján támadtuk Kékestetőt. Szerintem ez a legjobb út felfelé, alig köves, szinte végig kényelmesen kocogható. A néhány meredek emelkedőt bot használatával próbáltam könnyűvé tenni, elég jól sikerült. A célom az volt, hogy 160 fölé ne menjem a pulzusom, így talán gyorsan ki tudom majd heverni a mai kalandot.

 

1:10 alatt küzdöttük le a 8 km-t 700 méter szinttel. A hegytetőn csak egy snowboard-ossal találkoztunk, aki még kihasználta azt a pár centit, ami még maradt a hóból a pályán. Egyébként örömmel konstatáltuk, hogy a déli oldal mennyire száraz, egyáltalán nem tapasztaltunk saras részeket, és jó reményekkel készültünk fel az északi oldalra, de előtte természetesen készítettünk egy fotót a Kiss Péter emléktáblával.

 

 

Az országos kéken kezdtük meg az ereszkedést, egy rövid jégbordás szakaszt követően szinte teljesen száraz ösvények fogadta minket. Nem győztem magamban mosolyogni, ilyen ideális körülményekre álmunkban sem számítottunk. A Sas-kőnél megálltam egy kötelező fotóra, itt a kilátás mindig pazar, bármilyen évszakban járok erre.

 

 

A markazi kapuig lendületesen haladtunk, majd lecsordogáltunk az Ilona-völgybe. A mélyebb részeken már tapadt a cipő a vizes-sáros talajon, de ez még mindig elhanyagolható haladási nehézséget okozott.

 

 

A Szent István Csevicéig nem futottunk le, ahogy a túrában lett volna, hanem dobtunk egy balost, és máris megkezdtük a visszamászást. Viszont nekem vizet kellett vételeznem, és erre megfelelőnek találtam az Ilona-patakot, ami kellően gyors folyású ahhoz, hogy talán nem nyelek be belőle valamilyen fertőzést.

 

Mélyen, a Kékes északi lábánál már nem száradt olyan gyorsan a talaj, pedig már-már azt hittük, hogy víz nélkül megússzuk. A sárga jelzésen haladtunk felfelé hol futva, hol a sarat dagasztva, gyalogolva. Rózsakunyhóig nem volt annyira egyszerű a menet, innen viszont egészen dinamikusan tudtunk kocogni, a jól ismert Pisztrángos-Sombokor szakaszt pedig különösen élveztem.

 

Feró egy kicsit túltolta a heti edzéseit, így főleg lefelé óvatosabban haladt, néhol előre futottam, mint például a Vörösmarty turistaháznál. Tippelgettünk, hogy a Gyöngyös-patak milyen állapotban lesz, ki is dolgoztam egy menekülési tervet, ha úgy találjuk, hogy a völgy veszélyes a haladáshoz. De itt is meglepetés ért minket, sár ugyan volt, és az átkeléseket sem úsztuk meg szárazon, de attól nem kellett tartani, hogy elsodor minket az ár. Botokkal egyszerűbben jutottam át egyik partról a másikra, Feró nem sokat töprenget hogyan teleportálja át magát: lábszárig gázolt a vízben.

 

Egy hónapja is jártunk Lajosházán, most azért jóval melegebb fogadott minket, és mivel ez egy katlan, innen csak felfelé mehettünk. A sárga négyzet ezen ága újdonság volt számomra, és persze piszok meredek, már kezdtem érezni a fáradtságot, a pulzus sem reagált már annyira gyorsan a nehéz szakaszokra. Mire végre felértünk, ismét futhattunk, aminek az lett az eredményre, hogy Ferót leráztam magamról, és csak negyedórával később derült ki, hogy ő egy hosszabb úton jutott fel Mátraházára.

 

Egyedül futottam a sárga háromszög jelzésen, itt már népes kiránduló csoportokkal is találkoztam, nem csoda, hiszen az időjárás már bőven a tavaszt idézte, tíz fok körüli meleggel, verőfényes napsütéssel. Mielőtt elértem volna a parkolót, bekanyarodtam egy kis ösvényen, és egy fa tövében megtaláltam a levelek alá rejtett depócsomagot, amit még hajnalban hoztunk fel ide kocsival. Falatozni kezdtem, és közben átszereltem a kulacsokat, és lám megérkezett Feró is, a másik irányból. 😊

 

Feltöltekezve futottunk le a honvéd üdülőig, csak azért, hogy újra másszunk. Elővettem a botokat a Dynafit Ultra Pro 15 literes zsák „zsebéből”, és pillanatok alatt összeraktam. Most próbáltam először a zsáknak ezen funkcióját, végre egy olyan zsák, amibe gyorsan tudom rejteni, és elővenni a botot, a zsákot nem kell levennem közben, és futás közben sincs útban.

 

Visszaértünk Sombokorhoz, és jobbra kanyarodva másodszor is nekimentünk a Kékesnek. Brutál az emelkedő, de ahhoz képest egész jól ment, hogy már 40 km és közel 2000 szint volt a lábamban.

 

Kékestető másodszor, komoly turistaforgalommal. Az egyetlen túráról rémlett, hogy innen a piros jelzésen távozunk, aminek az eleje szuper jól futható, viszont később kivicses-kavicsossá válik az ösvény. A hegynek ezen oldalán is találkoztunk turistákkal.

  

Zöld háromszögre váltottunk, és hamarosan elértük a Kis-kő szikláit.

  

Feró tudta, hogy mi vár ránk, én nem igazán, de lehet jobb is. 😊 Térd-gyilkos az a lejtő, ahol két kilométeren 400 méter szintet vesztünk, csak az a gondolat nyugtatott, hogy itt vissza is kell mászni… Na jó, csak viccelek, ennyire nem vagyok mazochista, igazából bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz itt visszafelé.

 

Lecsorogtunk a völgybe, és igazából le is jutottunk a Mátráról, innen Markaz már csak egy köpés lenne. De nem arra vettük az irányt, hanem felkapaszkodtunk a várhoz, ahol jó eséllyel még sosem jártam.

 

Fent megszabadultam a pulcsimtól, a nap már rendesen égetett, csak némi szellő enyhítette a tavaszi hőséget. Vettünk egy nagy levegőt, és megindultunk vissza. A botozás egy szuper jó dolog, főleg ha az ember egy „sky trail” versenyre készül, ahol minden kilométerre 50 méter szint jut. Egy gyenge pillanatomban beneveztem egy őszi szlovén versenyre, ahol a 100 kilométerben 5000 méter szintet rejtettek el. Most itt, 2600 méterrel a lábamban, a Kis-kő felé botorkálva egy brutál meredeken, egyelőre esélytelennek láttam, hogy azt abszolválni tudjam, de még van fél év felkészülni.

 

Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a Kis-kő sziluettjét, el sem hiszem, hogy felértünk. A keresztúton montisokkal találkoztam, Feró is érkezett, falatozni kezdtünk, már csak 6 kilométer volt hátra, de ahhoz is kell egy kis energia, viszont az előző siratófal mindent kiszedett belőlünk. Örömmel nyugtáztam, hogy bár a vérkeringésem nem az igazi, éreztem a fáradtságot rendesen, viszont a lábaim teljesen frissnek tűntek. Kíváncsiságból még Mátrafüred előtt nyomtam egy sprintet, és nagyon jól ment. Hm, ezt biztató, talán mégis meg lesz az az 5000 szint, de az tuti, hogy az egész nyarat végig kell „szintezzem”.

 

Mátrafüreden már kerülgetni kellett a tömeget, a tavasz mindenkit kihúzott az odúból. Még egy 2 kilis mászás, és vissza is értünk Sástóra, a kiinduló pontra. 57 km, 2760 m szint, bő 9 óra alatt, kényelmes tempóban, tökéletes zárása volt az alapozós időszakomnak.

 

Bár csak 27 évesen jártam először a Mátrában (egy Mátrabérc túrán), valahogy mégis ez a kedvenc hegységem már régóta. Szépsége és vadsága lenyűgöz, és minden alkalommal tartogat valami újat, valami meglepőt. Most nagyon kedves volt hozzánk a hegy, így tél végén, olvadás után, ennél jobb körülményeket nem is kívánhattunk volna.

 

A végére pedig egy rövid kis videó-összeállítás a Kiss Péter emlék-futásunkról.