Julianus 50

Táv: 52,2 km, szint: 1500 m

Ideális kiránduló időben érkezünk meg Nagymarosra, ahol részemről sorozatban a harmadik Julianus 50 túrámon indulok el. A rajtban nincs nagy tömeg, gyorsan tudunk nevezni. Meglepődöm az új dizájnos itineren, színes térképpel elég pazar. Közben a rendezők megkérnek minket, hogy figyeljünk egy magányos hölgyre, aki előttünk indult el, nehogy eltévedjen. Persze ők nem tudják, hogy futni fogunk, ezért az ominózus hölgyet már a várossal együtt magunk mögött hagyjuk. Egyébként szívesen szemmel tartottuk volna.

Lassú kocogással kezdünk felfele bemelegítés gyanánt. Amint meredekebbé válik utunk, mi is gyaloglásba váltunk. Így kora tavasszal nagyon szép errefele az erdő, ezért készítek néhány fotót. Közben a társaim Feró és qvic kicsit ellépnek. Nem sietek felzárkózni, én egy edző jellegű futásra gondoltam, nem akarom széthajtani magam, elég volt a Népek Tavaszán. Aztán mégis csak beérem őket még a Julianus barát kilátótornya előtt, így együtt pecsételünk pazar kilátás mellett (0:39).

Meglepődöm magamon, mert lefele elég merészen haladok, jó a cipő is, és a futóművek is elég jól pörögnek, bár a múlt hétvégén még elég fáradékonynak éreztem a lábaimat. Köves-mezőtől hárman sorba rendeződünk, és szinkronban kezdünk futni. qvic áll az élre, mögötte lépkedek, és Feró zárja a vonatot. Kezdetben elég keménynek érzem a tempót, de aztán rájövök, hogy csak fejben gondolom így. Kicsit lazítok, máris jobb. Mindenesetre azért gyorsabban haladunk, mint ahogy én egy ötvenes túrán szoktam. Ámulunk és bámulunk, ezen a szakaszon sok helyen erdőirtás volt, idegennek érzem, a korábban jól megismert tájakat. Ebben a kemény tempóban érkezünk Török-mezőre. qvic-nak kólára fáj a foga, de nincs szerencséje, a turistaház ugyan nyitva van, de nincs, aki kiszolgáljon. Kimegyünk pecsétért (1:18), közben saját készletből frissítek.

Lefele menet még megmosdunk a patakban is. Elég meleg van, ezt a mozzanatot többször is beiktatom, még akkor is, ha éppen nem hiányzik az arcomnak a hűs patakvíz. Kevésbé ingadozó hőháztartással sok energiát megspórolhatok. Békás-rét előtt változik a vonat tagjainak sorrendje. Feró kezdi diktálni a tempót, én továbbra is második vagyok, mögöttem qvic tapossa a sarkamat. Konstatálom, hogy qvic előző sebessége még nem is volt annyira durva Feróéhoz képest. Ráadásul ő felfele is nyomja rendesen, nincs mese, figyelem lábnyomát, és tartom a ritmust. Közülünk most ő van a legjobb formában, hiszen keményen végigalapozta a telet, én csak ad hoc jelleggel futogattam. A kóspallagi elágazást hamar elérjük, ahol ismét kapunk pecsétet (1:51). Magunkhoz veszünk egy almát, és toljuk tovább.

Kicsit nehézkesnek érzem magam, és már kezdek arra gondolni, hogy eddig tartott a lendületem. Talán túl erős volt a kezdés, hiszen mindenkinek a tempójában megyek, csak a sajátomban nem. De ezt megint csak fejben érzem, valójában újra ott loholok qvic mögött, és Feró se tud nagyon meglógni. Rátérünk a pirosra, ez egy kedvenc szakasz, csodálatos erre a táj. Bár a favágók itt is kicsit átrendezték a terepet, éppen előttünk fűrészelnek húsz felé egy szerencsétlen fát. A többi fa is keresztbe fekszik a turistaúton. Remek, megint kerülgethetünk és ugrálgathatunk, mint tavaly. Közben második helyre zárkózom, és tapadok Feróra. Megpillantjuk a Márianosztrai templomtornyot, innen már csak be kell gurulnunk a húszas célba (2:29). Megterített asztalok várnak minket, zsíros kenyér minden mennyiségben. Lekotrom a hagymát, az most végzetes lenne, ha betolnék vagy fél kilót.

Megkérdezik tőlünk, hogy hol hagytuk a hölgyet, akit még a rajtban ránk bíztak. Hát még Nagymaroson. Ez nem túl lovagias cselekedet volt, a rendezők szerint. A kocsmában qvic megkapja az áhított kólát, én is csatlakozom. Ráébredünk, hogy még vannak olyan helyek az országban, ahol 50 forintot kérnek egy deci kóláért. Mosakodás, töltés, Feró még boltba is elmegy, telik az idő, de megéri rendesen frissíteni.

Koppány-nyereg fele vesszük az irányt. Beállunk a Feró-én-qvic sorrendbe, bár qvic panaszkodik, hogy fáradtak a lábai, ezért olykor lemaradozik. Sáros szakaszok jönnek, csúszkálunk rendesen, őszintén én egyáltalán nem számítottam erre.

 

Sebaj, azért haladunk, csak nem úgy, ahogy kellene. Bejön balról a börzsönyi kék, a közös szakaszt is magunk mögött hagyjuk, és felkapaszkodunk a nyeregbe (3:24). Itt most találunk pontot, nem úgy, mint tavaly, akkor persze sokan a kéken mentek tovább, és nem a mocskosul sáros piroson.

Szerencsére most nem olyan vészes az út állapota, bár Feró néha elsüllyed előttem, olykor tudok korrigálni, olykor nem, ilyenkor én is bokáig merülök a sárba. Hárman együtt gurulunk be Nagybörzsönybe, ahol meglepetésemre nem ugyanott találjuk a frissítő helyet, ahol korábban, hanem közel a halastóhoz. A pecsétet is itt kapjuk (4:01), és újra falatozhatunk a megszokott zsíros kenyérből. Titkon reméltem, hogy lesz lekváros is, de kár volt. És tea helyett limonádét kapunk, ami azért annyira nem rossz, le is döntök egy litert.

Kifele menet kicsit sétálunk, emésztünk, majd a lejtőn újra nekiindulunk. Sajnos elkövetek egy hibát, vizelési ingeremet korábban kellett volna enyhítenem, most kénytelen vagyok megállni, pont a hosszú, aszfaltos emelkedő előtt. Pedig ez nem egy kedvelt rész, viszont Feróval egyszerűbb lett volna felhúzatnom magam. Így tetemes előnyre tesz szert, nem sok esélyt látok rá, hogy behozzam. qvic belesétál, én próbálok tartani egy elég jó tempót, közben bámulom a tájat, ez a túra egyik legszebb része. Feró csak nagyon lassan közeledik, nyomja rendesen. Sajna a műúton nem tudom befogni, így némi előnnyel megy neki az emelkedőnek. Ez nem túl jó jel, ugyanis felfele jóval gyorsabban gyalogol, mint én. Azért igyekszem szemmel tartani, de elég gyorsan elnyúlik. Egy-két perccel érhet hamarabb másodszor a Koppány-nyeregbe (4:58). Kicsit várunk qvic-ra, hátha felbukkan. Feró be akar érni hét órán belül, qvic lefele úgyis gyors, majd beér minket, így tovább indulunk.

Lefele nagyon jól megy még mindig. Elhagyjuk a közös szakaszt, Feró ismét élre áll, és azt veszem észre, hogy a lankás emelkedőkön egyre kevésbé tudom tartani a tempóját. Hát igen, nem vagyok hozzászokva, hogy ötvenesen ilyen sebességgel haladjak. Szerencsére azért nincs sok emelkedő, ezért túlnyomó részben ott loholok a srác nyakában. Nagy-Galla előtt kicsit panaszkodik, hogy talán nem kellett volna annyi hagymát ennie. Ezt már én is tapasztaltam korábban, valahogy futás közben nem fekszik olyan jól a hagyma a gyomromnak. Galla után már nagyon kevés emelkedő van, szinte lejt végig, kemény száguldozásba kezdünk. Jól esik. Jól megy. Ahhoz képest, hogy egy lazát akartam futni… Na mindegy, ki kell használni a szervezet lehetőségeit. Még Misa-rét előtt azért felvetődik bennem újra a negatív gondolat, hogy nem fogom bírni így a végéig, de hamar túllépek rajta. A réten megkapjuk az utolsó pecsétet (5:52), és egy figyelmeztetést, hogy a következő tanyán két kutyus lesi áldozatait.

Elsőre barátságosnak tűnnek a blökik, de nem kockáztatunk, inkább kerülünk egy kicsit a veteményesen át. Visszaérünk a jelzésre, pont egy táblánál, ami mutatja, hogy Szob csak 3,4 km. Ránézek az órára, akár 6 fél is meglehet. Csak ennyi kell Ferónak, begyújtja a rakétákat. Csatlakozom én is. Ez az utolsó szakasz egyébként is elég monoton, jobb hamar túlesni rajta. A köves részeken majdnem a köveken esünk túl, de azért épségben átvészeljük a száguldást. Végre kiérünk az aszfaltra, már nem kell a lábunk elé figyelni. Feró mintha egy picit lassulna, vagy csak nekem vannak friss emlékeim a tavalyi pesti félmaratonról és maratonról. Mindenesetre beelőzök és elkezdem nyújtani a lépéseket. Már látni a Visegrádi-hegységet, a Dunát, a várost. Leérek a főútra, visszanézek, Feró kicsit lemaradt. Bevárom, pofátlanság lenne előtte beérnem, hiszen ha ő nincs, magamtól biztos nem nyomom neki ennyire, és sokszor kizökkentett a rossz ritmusból. 16 perc szükséges erre a 3,4 km-re, hm, ez azért elég kemény így a végén. Benyitok a szobi vasútállomás épületébe, pontosan 6 óra 25 perccel a rajtunk után. Nem kis meglepetésemre a cél már nyitva van. De azért, hogy ne legyen minden olyan szép, a kitűzőre még várni kell, de az oklevelet megkapjuk. Feró hoz kólát a büféből, lerogyunk egy padra, csak bámulok ki a fejemből. Érdekes egy menet volt. Már a múlt héten a Népek Tavasza után is volt egy kósza gondolatom, de akkor még úgy gondoltam, hogy csak az csak véletlen volt. Ezek után már nem tudom arra fogni. Valószínűleg soha nem voltam olyan jó formában, mint most vagyok. Egy órával hamarabb beértem, mint tavaly. Reménykedem benne, hogy a Mátrabércig ez kitart, és titkon remélem, hogy akár a Kinizsiig is. Közben befut qvic, átvonatozunk Nagymarosra a kocsihoz, és indulunk haza. Ismét egy jó nap a Börzsönyben.  

Népek Tavasza hegyi maraton

Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.

A Nap sugarai előbújnak a sötét hófelhők mögül. Megint érdekes az időjárás, a Népek Tavaszán erre sosem lehet felkészülni. Már neveztem, várom a fél nyolcat, közben a távoli hegycsúcsokat figyelem. Koncentrált és nyugodt vagyok. Ez általában nem jellemző, inkább ideges szoktam lenni. Most ennek nyoma sincs, sőt már egy ideje másképp állok az ilyen kihívások elé. Hiába a nehéz terep, a szűk szintidő, mégis úgy érzem, hogy ez most menni fog. És nem is lesz túl nehéz. Persze abban biztos vagyok, hogy szétfutom magam, sőt talán még holtpontjaim is lesznek, de akkor is megcsinálom. Ez a sokadik túrám itt, jó néhány 15-ös távot teljesítettem, egyszer édesanyámmal is, illetve 2008-ban lefutottam a 30-as távot, elég nyögve- nyelősen. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is bevállalom, éppen itt volt az ideje.

Lenyomjuk az órát, és megindulunk Gulicskának. Nem sok esélyt látok rá, hogy sokáig tudom tartani qvic tempóját, de az első néhány emelkedőn még a nyomában vagyok. Pulzusom hamar eléri a szokásos tartományt. Engedem, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szétterjedjen a tüdőmben, aztán bejusson a vérembe és a sejtjeimbe. Felérek a hegyre, többen a kilátást csodálják, én is vetek rá egy pillantást, elképesztő a látvány. Feltöltöm lelkem, és megindulok lefele. Nem egyszerű. A kövek lefagytak, csúszik minden, amire rálépek, nehéz gyorsan haladni. qvic meg is lép előlem, kisebb súlyával sokkal vakmerőbben mehet nálam. Hoztam nordic-botot, ezekkel próbálom kiegyensúlyozni magam. Eszembe jut, hogy nagynéném reggel kéz- és lábtörést kívánt. Eléggé sanszosnak tűnik. Kicsit megkönnyebbülök, amikor túl vagyok a nehéz szakaszon, és pecsételtetek Fehérkőlápán. 36 perc alatt értem ide, az itinerben megjelölt 48 perc helyett, ez biztató, máris van 12 perc előnyöm.

Amint vízszintessé válik a talaj a talpam alatt, megérzem a hegy energiáját. Még a tarkómon is feláll a szőr, kitölti minden sejtemet. Magamban mosolygok, itthon vagyok. Ez annyira feldob, hogy a tervezett tempónál kicsit gyorsabban haladok, a szerpentinen kanyargok lefele. A felső szakasz kitűnően futható, leszámítva azt a három gyalogost, akik egyenesen vágják a kanyarokat, és folyton elém kerülnek. Nem állnának félre, nekem kell előzgetnem őket legalább négyszer. Kicsit lejjebb a lefagyások óvatosságra intenek, nem szeretnék matrica lenni a jégbordákon. Szinte bezuhanok Lillafüredre, kihasználom az aszfaltot, felpörgetem magam, most úgy is sokáig csak erőltetett menet lesz. A kerítés mellett felkapaszkodom a magas lépcsőkön, és feltűnik a végtelen Vesszős-völgy. Szép és nehéz. Egy ideig felváltva kocogok és gyalogolok felfele, aztán a meredekebb részeken úgy döntök, hogy nem érdemes fecsérelni az erőt, egyenletes gyaloglásra váltok. Itt már szépen megmaradt a hó, viszont a Vesszős-forrásból csordogáló víz egy medret vágott középen. Ebben haladok, sokkal jobban tudok talajt fogni. Ezt az is bizonyítja, hogy három nordicos, dzsoggoló srác mellett egyszerűen csak elsétálok. Kicsit fújtatva érek fel, de azért jó visszanézni. Két kemény emelkedő kipipálva. Egy hosszabb etap következik a második pontig, végig jól futható, a leágazás előtt két harmincas futót fogok be, majd pecsételtetek. 1:47, ami annyit jelent, hogy még 5 percet hoztam az ideális időn. Perfekt.

Egy meseszép fenyvesben taposom az egyre mélyülő havat, szerencsére egy viszonylag széles sáv már ki van járva előttem. Jávorkútig egyedül futok, ahol utolérek egy 42-es srácot. Éppen jókor, ugyanis egy szakaszon elveszítjük a jelzést. Végül térkép és gps segítségével kikövetkeztetjük, hogy a turistaút egy részét egyszerűen kiirtották. Jó megoldás volt, gratulálok. Erre elmegy néhány perc, nem örülök túlságosan, de a lényeg, hogy hamar visszatalálunk az útra. A srác leszakadozik, így egyedül kocogok be Bánkútra. Még tombol a síszezon, néhány tucat ember síléccel és bottal felszerelve tart a pályák felé. Kíváncsi vagyok mikor kérdezik meg, hogy hol hagytam a síléceket, hiszen bot van nálam. A síháznál majdnem belerohanok egy rendezőbe, akitől kapok egy kis vizet, és útbaigazítást. Valamint egy infót, mi szerint qvic 18 perce távozott. Ez teljesen jó, nagyjából úgy számoltam, hogy 40 perces előnnyel fog célba érni, ez a részidő egyelőre ezt igazolja. A kéken megyek tovább, a hegy oldalában már lábszárközépig süllyedek a hóba. Március 15. olé! Ilyen ez a túra, néha a tavasz tombol, néha pedig a kemény tél. Balra a kilátást csodálom, az államat néhányszor össze kell szednem, mert leesik a látványtól. A kereszteződésig bukdácsolom a mély hóban, majd a Nyír-kő felé kanyarodva, autónyomban folytatom a futást, ez sem túl egyszerű, kicsit szűk a nyom. Sokáig felfele is kocogok, az utolsó emelkedőn sétálok csak. Mintha egy rendezői kabát tűnne fel a hegytetőn, és nem tévedek, felértem a ponthoz. 3:14, ami még mindig 11 perccel jobb az ideálisnál, viszont 6 percet vesztettem az előnyből. De ez nem baj, bele volt kalkulálva, igazából azt hittem, hogy Bánkút környékén holtpontig jutok, de semmi probléma nem volt.

Széles úton megyek tovább, viszont egyszer még régen jártam erre, rémlik, hogy ez nem lesz ennyire ideális. S lám igazam van, be kell térnem jobbra egy gigantikus emelkedőn. Szerencsére nem tart sokáig, újra futhatok, jobban odalépek a gáznak. Nehezebb terepre számítottam ezen a szakaszon, kellemesen meglepnek a szelíd lejtők. Hamar jön a Jubileumi-forrás, ami annyit jelent, hogy innen már jóval otthonosabban mozoghatok, errefele már sokszor jártam. Befutok Ómassára, és mielőtt megcéloznám Garadnát, kihalászok egy mogyoróvajas szendvicset a táskámból. Eszembe jutott ugyan, hogy a pihenőnél kellene ennem, de így sok időt spórolok, a műúton tudok futni és enni egyszerre. Feltűnik Garadna rengeteg emberrel, a magányos futásnak annyi, innen már sok rövidtávossal fogok találkozni. Köztük Ákossal és Lucával, akik a 30-ason nyomulnak. Az idős hölgyektől megkapom a pecsétet. Kicsit elképedek az időn, itt az ideális időt elég szűkre vették. 3:55 alatt értem ide, ami már csak 8 perccel jobb az ideálisnál, tehát újabb 3 percet vesztettem. Ráadásul most jön az Arany-lépcső, potenciális holtpont veszély. Sebaj, megoldom. qvic szerint az utolsó tízet nagyon meg kell hajtani, különben nem érek be időben. Közben lehajtok egy pohár forró teát, még a gyomrom is belefájdul, annyira meleg, és tüzet lehelek, mint egy sárkány. Na gyerünk Arany-lépcső, mutasd mit tudsz!

Lassan kocogok felfele, amíg szét nem válik a két jelzés. Aztán egy szűk szakaszon sikeresen beragadok egy csoport mögé, és néhány percig nem tudok előzni. Nem egy futóbarát társaság, bár ezen a nehéz szakaszon érthető, hogy csak magukra figyelnek. Feljebb technikássá válik a terep, kidőlt fák, óriás kövek nehezítik a haladást. Kicsit kiesem a ritmusból, lángol a fejem, ezért muszáj megmártóznom a patak jéghideg vizében. Nagyon jól esik az arcomnak és kezemnek, azért már nincs olyan hideg, érződik a tavasz. Örvénykő még egy nagyobb szusszanás, és ezzel legyűrtem az utolsó nagy emelkedőt is. Kapok pecsétet. 4:37, még mindig 9 perccel az ideálison belül. Ez bíztató, viszont az már kevésbé, hogy 1 óra 23 percem van a következő 11, 6 km-re. Kemény, de sikerülhet, hiszen innen már csak gurulni kell.

Magamban elmondok egy imát a hegynek, amikor elindulok lefele Örvénykőről. Bíznom kell a laza izmaimban, lélekjelenlétemben, 30 km futás után ez már nem olyan egyszerű. De menni fog! Nem kerülgetek senkit, elég tekintélyt parancsolóan zúzhatok, mert mindenki reppen szét előlem. Majdnem belebotlok egy 42-es srácba, csodálkozom rajta, még Vesszősön felfele alázott le csúnyán, most eléggé el van készülve, eddig tartott a lendülete. Az enyém csak most jön meg. Síkfutó tempót veszek fel, néha lenézek a lábaimra, hogy kellően hosszúak-e a lépéseim. Vállint-keresztnél állva hagyok egy harmincas futóbolyt, bár az élen álló hölgy rám tapad, és Csókásig tartja is a lépést. Újabb pecsét, 5:03, ez már brutális, 5 km-en 4 percet hoztam az időn. Rendben, akkor ez a tempó megfelelő.

Innen már nincs követőm, viszont egyre több az ember, főleg, amikor becsatlakozik a 10 km-es táv. Megint az iskolások, mint tavaly. Nem sokat törődöm velük, szerencsére azért nem kell fellöknöm egyiket sem, bár egy-kettő megérdemelné a beszólások miatt, azért alapjában előzékenyen félreállnak. Az utolsó ponton annyian vannak, hogy sokáig nem is látom a pontőröket. 5:23, innen már biztosan beérek szintidőn belül.

A zöld kereszt okoz némi meglepetést, mert iszonyúan sáros, és a tömeg is egyre csak nő. Még a gyógyszergyár előtt sikerül megelőznöm egy 42-es futót, aztán térdig sárosan kifutok a műútra, és onnan be a célba. Időm: 5:45. Szóhoz sem jutok, elképesztő menet volt. Örvénykőtől 10,3 km/h-s átlagot jöttem. Nem nagyon bírom felfogni, de nem is baj. A lényeg, hogy itt vagyok a célban, sikerült. Fizikailag úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és néhányszor még visszatolatott. Viszont fejben úgy gondolom, hogy nincs olyan dolog a világon, ami miatt ezt most kihagytam volna.
 

Édesanyám emlékére

(1953-2008)

IV. Téli Margita Terep Maraton

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

A Gyermekvasút óta csak egyszer futottam, így a mai napra nem vártam nagy eredményt, főleg ha a havas terepviszonyokra gondolok. Ráadásul egy edzésen sikeresen meghúztam egyik bokaszalagomat, ami néha fájdogált, de futás közben különösen nem zavart. A múlt heti edzőtábor és vizsga elég kimerítő volt, de ezt a futást semmiképpen nem akartam kihagyni.

Jó ötlet volt a rendezők részéről a tornaterembe helyezni a nevezést, így a tavalyi húsz perces sorban állás helyett, most húsz másodperc alatt megkapom a rajtszámot és az itinert. Kilenckor rajtolunk a hév megállóból, ahol szépen felsorakozik az egész mezőny. Én a vége fele állok, nem tervezek nagy időt, ötfél és hat óra közötti teljesítésre gondolok.


Máriabesnyőig kint az úton futok, a letakarított aszfalt vonzóbb számomra, havas-jeges útból lesz még bőven elég. A tavalyi papírforma megint bejön, Margitáig elég nehézkesen haladok, pulzusom a béka segge alatt, alig bírom feljebb tornászni. A templomtól egy fickót üldözök, és csak a Margita lábánál bírom befogni. Felfele kocogok és sétálok felváltva, végül 1:46 alatt érek fel, ez nem is túl rossz.

Rövid frissítést követően megindulok lefele. Egy nagyjából tíz fős futóbolyba csöppenek, legalábbis ennyi ember van látótávolságon belül. Ugyancsak tavalyi papírforma: tolom neki rendesen. Arra számítottam, hogy itt-ott bele fogok sétálni, mert következik néhány kisebb emelkedő, de észre sem veszem őket. Hamarosan a boly közepéről az élre ugrom, a gyalogos túrán indulók röppenek szét előlem. Domonyvölgyig megy ez a tempó, a tízes boly kettészakad, három srác és egy hölgy kíséretében érkezek a frissítő ponthoz. 21 km 2:38, ez így teljesen jó.

Némi tea és nápolyi után kicsit nehézkes visszaállni a tempóra, főleg mivel tudom, hogy a zöld házi emelkedő következik. A harmincas úton még mindig én megyek elől, aztán felfele a két srác és a hölgy beelőz. A hölggyel egyszerűen nem tudok mit kezdeni, úgy fut felfele, mintha húznák, ha a tüdőmet kiköpném, akkor sem bírnám lehagyni. Viszont síkon és lejtőn gyorsabb vagyok, ezért a hosszú sárga szakaszon legalább ötször előzzük meg egymást. A kőkereszti ponthoz négyen érkezünk, 30 km, 3:55.

A két srác kicsit kikészült, velük már nem lesz gond. A hölgy viszont legalább két perccel hamarabb továbbindul, és persze felfele Juharosnak. Még 9 km van hátra, nem sok esélyt látok, hogy utolérem. Innen vissza Gödöllőig teljesen egyedül futok, vagyis pontosítok, egyik részen egy tucat felnőtt vaddisznó robog át előttem a hóban. Fantasztikus látvány, már csak ezért is megérte eljönni. A városban még átfutok a kedvenc erdőmön, el az egyetem mellett, és beérek az Alsó-parkba, ahol lakom, és ahol mellesleg a cél is található. 5:05 lett a vége, ami persze rosszabb, mint a tavalyi, de jobb, mint amire számítottam. Megkapom a második érmemet, a kitűzőt és az oklevelet. Gödöllő az én városom, Margita az én túrám, jövőre is jövök.

Via Dolorosa terepfutó 35

Táv: 34,5 km, szint: 1614 m

40 km-esre hirdették, de a végül 35 lett belőle. Nád Béla a Csurgó-forrásnál elmondta, hogy minden éven szeretne az útvonalon egy kicsit változtatni. Én nagyon nem bántam, valahogy ezen a napon nem voltam csúcsformában. Tavaly szép emlékekkel jöttem el Markazról, akkor a 25-ös távon begyűjtöttem a leggyorsabb teljesítésért járó kupát. Most szerényebb célokkal érkeztem, beérni 6 órán belül a 35 km-es terepfutó távon. qvic kísért el, kicsit átmozgatta magát a P85 előtt.

Az időjárás kedvező volt, bár a korábbi eső miatt az első emelkedő ragadt a sártól, így tíz kilós cipőkkel nyomtuk felfele. Hát mit mondjak, fáradt voltam. Nehézkesen ment gyorsan haladni, túl lassúnak éreztem, ezért kicsit meglepődtem, hogy 31 perc alatt felértünk a markazi várhoz. Ez annyira nem rossz.

Botorkáltunk a hegyoldalban, egy lejtő és egy emelkedőt követően elértük a Markazi kaput (1:13). Innen a kéken zúztunk a Mátrabércen visszafele, bár a „zúzás” kicsit túlzás, sok volt az emelkedő. A hegycsúcsok felhőbe öltöztek, csodálatosan néztek ki. Oroszlánvár után már nagyon vártam a következő pontot, vészesen fogyott az energiám. Leértünk a Csurgó-forráshoz (2:20), itt toltam egy kis kaját és szörpöt. Utolért minket László Szilvi, akivel együtt indultunk, csak az elején lemaradt. Innen együtt mentünk a Szent István csevicéig. 1000 méter szintemelkedés után végre lejtős és sík szakaszok váltották egymást elég hosszan. A recski tábornál megálltunk egy pecsétre (2:58), kis vízre és egy fotóra.

Most jártam itt először. A csevice is hamar eljött, szükség volt egy nagy generálra (3:34). A lekváros kenyér és a tea jókor jött. Ketten futottunk tovább, legalábbis egy darabig. Sajnos emlékeztem rá, hogy itt sok emelkedő lesz. Felmásztunk az Ilona-völgybe, sok turistával találkoztunk és egy szép vízeséssel. Az ezt követő emelkedők nehezen mentek, de csak visszaértünk a Markazi kapuhoz (4:33).

Az utolsó 6 kili végig lejtett, le kellett futnunk a Mátráról. Ez nagyon jól esett, qvic nyomában jó tempót mentem, a végén még néhány futót is sikerült beérnünk. Még egy sprint a markazi főúton, és célba értünk (5:15). Megkaptam az érmet, igazán szép darab, megérte a futós távon indulni. Zuhanyzás és paprikás krumpli után indultunk haza.

24. SPAR Budapest Nemzetközi Maraton

Egyrészt kíváncsiságból, másrészt fizikai és mentális állóképességem fejlesztése céljából vállaltam be életem első aszfaltos maratonját. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen érezni a sebességet hosszú távon. Kitűztem egy négy órás teljesítést, az első felében 5:50-es, a másodikban 5:30-as ezreket szerettem volna futni.

Bementem Pestre, és az átöltözést követően már a folyosón ácsorogtam, a 4-4:30-as zóna második felében.

Az első 20 km eseménytelenül és gyorsan telt, bár az elején nehezen álltam rá az 5:50-es tempóra, túl lassúnak tűnt. Illetve átérve Budára, az alsó rakparton szembe futottam a Nappal és a széllel. Ez így együtt nem volt túl szerencsés. Éreztem, hogy a szerveztem kívánja a folyadékot, a fejem a mosakodást, muszáj lesz terven felül is frissíteni. 2:01-es félmaratont futottam, ez bíztató volt, se nem túl lassú, se nem túl gyors.

Innen kezdtem gyorsítani, 5:30 alatti kilik és folyamatos előzések következtek. Furcsa, de jobban éreztem magam ebben a tempóban, mint a lassúbban. Jött a 6-os út fordítója, ismét frissítettem, és már visszafele nyomtam a gázt. Sikerült egy öt percest futni, harmadszorra találkoztam Gál Pistivel, aki a szemben jövő sávban tolta, majd jóval később a záróbusz is megjelent. Na ezt nem szerettem volna a későbbiekben látni. Szépen tartottam a sebességet, de a folyamatos frissítés miatt értékes másodperceket vesztettem.

Harmincöt környékén éreztem, hogy a fejem már túl forró, az arcom lángol. Ez így nem fog menni. Egy sráctól hallottam, hogy 29 fok van. Pazar. Az edzettségi állapotom, a szokatlan meleg és a jelenlegi tempó nem fért meg együtt. Mivel az első kettőn nem tudtam változtatni, így nem volt mese, lassulnom kellett. Nem esett nehezemre. Hat perc körüli tempóra váltottam, ezzel csak kihúzom a végéig. Fejben számolgattam, így kicsúszok a négy órából, hacsak a végén nem hajrázok egy óriásit. Esélytelen volt, de nem érdekelt az idő. Ráadásul a Ferdinánd-híd lábánál a hajtóművek kezdtek leállni. Persze tudtam mi a bajom, nincs hozzászokva a szervezetem, hogy 40 km-t lefussak fél banánnal és néhány pohár vízzel.

Az utolsó 3 kilin jól jöttek a gyakori frissítő pontok, ittam vizet, kólával is kínáltak, meleg volt, mint a pisi, de lement az is. Elszüttyögtem néhány percet, de utána jobban éreztem magam. A Dózsán tepertem, egy hónapja a félmaratonon itt 4:30-as ezret mentem, most a 6 percet is csak kínlódással tudtam kipréselni magamból. Ez a különbség a két táv között. A Hősök tere látványa kicsit felpörgetett, viszont a városligeti kitérő nagyon nem hiányzott. Aztán beértem a 400 méteres folyosóra, sokan bíztattak, szurkoltak. Kihúztam magam, és magabiztos, hosszú léptekkel futottam be a célba, nem láthatták rajtam az elmúlt néhány kilométer viszontagságait.

A célban még a nevemet is bemondták. 4:06:17 lett az időm. Remek, csúcs, tökéletes. Megkaptam az érmet, és mindenféle szponzori ajándékot. Hát ennyi volt.

Következhet a Via Dolorosa terepfutó 40. Végre újra a Mátrában.

Budai tájakon 50

Táv: 48,1 km, szint: 1420 m.

Egész héten nagy dilemma volt, hogy szombaton túrázzak-e, a kánikula miatt valahogy egyáltalán nem akarózott mozogni. Aztán nagy szerencsére a hétvégére hűvösebb lett, így Hűvösvölgyben a helyem. Laza, futós-gyalogos tempót terveztem.

Teljesen elképesztő módon, másfél óra alatt jutok ki tömegközlekedéssel a rajtba Gödöllőről. Igaz, a metróhoz és a buszhoz is futnom kell, de legalább bemelegedem. A nevezés gyorsan megy, leadom táskámat, és nem sokkal 8 után indulok útnak. Otthon végignéztem az útvonalat, néhai edzőköreim kombinálva, így a tájékozódással nem lehet probléma. Lassú kocogással, majd felfele gyaloglással már az elején beelőzök vagy harminc embert, és 27 perc után pecsételtetek a Kaán Károly-kilátó előtt. A Hárs-hegyet elég jól ismerem, itt sokat lehet vágni, többen meg is teszik. Én 48 km-t akarok menni, így maradok a jelölt úton. Lefele öreg bácsikát előzök, érintem Szépjuhásznét, és már a piroson nyomulok. Még a műút előtt újabb öreg bácsika mellett megyek el, vagyis nem… ez ugyanaz a bácsika. Talált egy rövidebb utat. Fekete-fejre felfele érzem, hogy valahogy nem úgy megy, ahogy szokott. Nem sietek, nem kell senki tempójához alkalmazkodnom, de valami mégse az igazi. Így a pont után (0:55) még inkább lassítok.

A lovardánál visszanézek a hegyekre, még mindig sok a felhő, amit nagyon nem bánok, nem sok kedvem lenne szenvedni a hőségben.

Lassan felkocogok a következő pontig (1:21), és ez a monoton tempó végre helyrezökkent. Kicsit gyorsítok is, újabb túrázókat fogok be, majd leesik az állam az erdő látványától. A p+ után jobbra egy nagy részen kivágták a fákat. Így csupaszon teljesen ismeretlennek tűnik a terep, még a betérőt is majdnem elnézem. Vicces lenne, ha itt eltévednék. A háromszögre térve letérek a rövidtávról, és célba veszem a Nagy-kopaszt. Régi szép emlékek. Itt általában futottam, most inkább gyalogolok felfele, és néha belekocogok. Beérem az ötvenes táv sereghajtóit, útba igazítok néhány embert. A Tarnai-pihenőről a kilátás még most is fantasztikus.

Lefele lehet nyomni, a s+-nél belebotlom a következő pontba (2:09), kapok szörpöt és almát, pont jókor jön. Átkocogok a murvás útra, hála az égnek a Nap felhők mögé bújt, így hűvösben sokkal barátibb felfele nyomulni. Gyorsan telnek a kilik Nagykovácsiig, ahol balra fordulok, és már nagyon várom a beígért frissítő pontot. Csak nem jön, pedig a szervezetem már teljesen üres, nagy generálra van szükségem. Kiderült, kicsit feljebb költözött. Most már mindegy, tolom be a kenyereket, a lekvár hihetetlenül finom. Még székeket is hoztak, leülök, eszem-iszom, nincs kedvem felállni. Maximum még egy kenyérért. Eredetileg öt percet terveztem pihenni, már a tízet is túlléptem, de nem hajt senki. Végül csak elindulok, bár sokat nem kocoghatok, végig emelkedik az út. Kutya-hegyre felfele hamar jön a következő pont (3:46), és végre lefele is mehetek, begyújtom a rakétákat.

Elérem Nagy-szénást, egy sráccal együtt kapaszkodom fel a csúcsra. Már jártam itt párszor, de ilyen szépnek még sosem láttam a kilátást.

Visszaérek Nagykovácsiba, a Zsíros-hegynél újabb ponthoz érek (4:23), és… dinnyét kapok. Óriási. Ennél jobb frissítést ki sem találhattam volna. Jól lakott napközisként ugrok neki a dinnyeszeletnek, majd teljesen felfrissülve zúzok le Solymárra. Nem bírom megállni, muszáj bemennem a kocsmába egy kóláért. Később kiderült, hogy kár volt, mert Solymár határában egy ponton vízzel és almával kínálnak (5:01).

A zöldön haladok tovább, ezen az úton visszafele még nem jártam. Ráadásul az új zöld eltér a régitől, ez egy kicsit megkavar, mint kiderül szinte mindenkit. A helyismeretemre hagyatkozva végül rábukkanok az új jelzésre, és már verőfényes napsütésben érkezem a Virágos-nyeregbe. Innen már csak egy izmos mászás az Újlaki-hegyre (6:11), ahonnan majdnem lefúj a szél. Már értem miért ücsörög kabátban a pontőr. A kilátás persze pazar, mint mindig.

Még egy laza kocogás lefele, és beérek a célba 6:47-es idővel. Megkapom a jutalmat, leülök egy kicsit kajálni, majd átöltözöm. Remek kis túra volt így a nyár közepén.    

Kinizsi Százas

(a harmadik)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Négykor kelek. Öt órát aludtam, kétszer annyit, mint tavaly a Terep Százas futóverseny előtt. Gyors pakolás és szendvicskészítés, korán lehúzok a hévhez, még véletlenül sem akarom lekésni, mert akkor máris elbuktam a túrát. Vidéki élet hátránya: majdnem két óra szükséges, ahhoz, hogy kiérjek Békásmegyerre, a K100 új rajtjába. A békási héven már óriási a tömeg, és a gimnázium előtt is óriási sor kígyózik, örülök, hogy előneveztem. Azért a pékség előtt is találok bőven túrázókat, gyorsan regisztráltatok, és beállok a sorba. Ismerősöket keresek. Először Szilárdi Tomit bököm oldalba, majd végre megérkezik Ákos és qvic is. 6:45-kor indul az első ember, ránk csak 6:50-kor kerül sor.


Bár most kimarad a Róka-hegy, azért az emelkedőket nem ússzuk meg. Erős gyalogos tempót megyünk, lassan előzgetünk. Ha valóban úgy nyitnak a pontok, ahogy a füzetben van, nincs értelme gyorsan menni.

Felkúszunk Ezüst-Kevélyre, qvic gyorsítani kezd, megpróbál meglógni, de nem sikerül neki. Végig látótávolságban marad. Itt már belekocogok. Ákos elől próbálok megpattanni, de ez sem jön össze. Így végül hárman találkozunk a Nagy-Kevély csúcsán.


57 perc, ami remek idő, viszont nem érzem a tempót, ami már nem túl jó, mert még hátravan vagy 93 km. Lassítok, leszakadok a srácokról, úgyis egyéni menetet terveztem. Átkelek a csobánkai műúton, itt találkozok az első depókocsikkal, köztük egy honvédségi furgonnal. A rajtban láttam több egyenruhást, egyiküket arcról meg is ismertem. Na de bajtársak, egy katonának saját menetfelszereléssel illik lenyomni azt a 100 km-t. Mi ez a puhányság?! Depókocsi??? :)

 Két futó srác érkezik mellém, Gábor és István. Mondom nekik, hogy nem érdemes sietni, de még így is a hivatalos nyitás előtt érkezünk a hosszú-hegyi pontra (2:00). A rendezők már várnak, pecsételnek, nem morgolódnak, sőt biztatnak minket. Nekem nem sietős, kicsit nézelődöm, a két srác rögtön indul tovább, talán nem is látom őket többet. Aztán megindulok lefele, és kb. 3 perc után elfutok mellettük.

Felmagasodik előttem a Pilis, nekem viszont két bajom is van. Egyik: korog a gyomrom, pedig a nyeregig nem terveztem enni. A másik: a jobb talpam első fele megfájdult. Gyorsan lekapom a cipőmet, ellenőrzöm van-e benne kavics, vagy esetleg meggyűrődött-e az egyik zoknim, de minden negatív. Cipő vissza, újra futok, ugyanúgy fáj. A franc! Csak egyszer fájt a talpam, amikor négy éve vízhólyagom volt, de azóta semmi, úgyhogy nem tudom mi a frász van vele?! Eszembe jut, hogy talán a belső zokni lehet az oka, talán túlságosan kitapostam az évek alatt. Hoztam váltózoknit, majd a ponton lecserélem. A tavalyiból okulva most óvatosan mászom a szerpentinen, teljesen kihasználom a botok nyújtotta segítséget. Még fotózgatok is.


Egyenesbe érve újra tolni kezdem, nincs mese, gyorsan a nyeregbe kell érjek frissíteni és zoknit cserélni. Gábor és István még jobban nyomja, ugyanis utolérnek, és előttem csekkolnak (3:36). Leülök egy asztalhoz, nekiesek egy szendvicsnek. Gábor a táskájából mogyorót, aszalt gyümit, magnéziumtablettát ránt elő, nagy lakomába kezdünk. Közben lehámozom zoknimat, nézem a talpam, semmi sérülés. Mindegy, most már cserélek. Iszom még egy pohár narancslevet, aztán otthagyom a fiúkat.

Hiába a zoknicsere, nem változik semmi, így csak reménykedni tudok, hogy a fájdalom egyszer elmúlik. Szerencsére a futásban nem akadályoz, így gyorsan telnek a kilik. Egy újabb srác tűnik fel mögöttem, majd előttem, egy pici övtáskával nyomja, abban is csak a mobilját tartja. Szinte egyfolytában beszél a depójával, még a helyes irányt is telefonon kapja. Vele együtt Gáborék is nagy lendülettel érkeznek, és a Kétágú-hegyről lefele, a nyílt terepen tetemes előnyre tesznek szert.

Lebukdácsolok a műútig, a forró aszfaltos kocogás közben arra a hideg üdítőre gondolok, amit mindjárt letolok a kesztölci sörözőben. Mögöttem –balazs- masszívan közeledik, és egy hírrel földbe döngöli látomásomat: a sörözőt bezárták. Jaj ne! Terveim szerint itt mosakodást, víztöltést, kólázást kellett volna megejtenem. Nagy mázli, hogy néhány kedves hölgy büfét nyitott a túra idejére, így tudok kólát venni. Viszont egy vízcsap nagyon hiányzik, szükségem van plusz vízre, a Gete már feni rám a fogát, a katlanban pedig megint hőség lesz. Apropó, Pataki Zitához lesz egy-két keresetlen szavam. :) Mentségére legyen szólva, szinte folyamatosan hűvös szellő fúj, ezért nem érzem annyira fullasztónak a meleget.

Átkelek a műúton, és végre homokos talajra érkezem. A talpam nem lett rosszabb, sőt, enyhült a fájdalom. Elérem Dorog határát, qvic csörög rám, és életmentő hírt közöl: talált csapot. Igaz, be kell érte menni a temetőbe. Előveszem a füzetet, és a rajzolt térképről tájékozódom. Hamar eltalálok a Molnár sörözőig, majd kicsivel később a temető is meglesz. Egy futó jön ki felfrissülve a kapun. Jó helyen járok. :) Gyorsan megtöltöm 8 deci vízzel a két flakonomat, mosakodásra szánom útközben, remélem kitart a tokodi pincékig. Még bevizezem a pólómat és a nadrágomat, veszek egy mély levegőt, és nekirontok a Getének.

Bensőséges a viszonyom ezzel a heggyel. Eddig utáltam, mint a bűnt, most inkább tisztelettel és alázattal közelítek. Nem kapkodok, nordicos tempót megyek, szépen egyenletesen haladok felfele. Felérek az első hosszú emelkedőn, rendesen bemelegszem. Egyik flakonból vizet locsolok az arcomra és a fejemre. Nagyon kellemes, érzem, hogy ez a módszer beválik, nem borul fel a hőháztartásom. Kiérek a hegy szélére, csodálatos a kilátás.


Negyedszer járok itt, de csak most először tudom élvezni. Meg is örökítem az alattam elterülő tájat, már látszik a Hegyeskő is, a következő „falat”. A vízszintes részeken belekocogok, majd egy utolsó mászás, és felérek a csúcsra (6:04). A mobilos srác a kereszt alatt ücsörög, nem fest túl jól. Körbenézek a hegytetőn… aha, itt ájultam el tavaly. Kicsit jobbra megkerülök egy bokrot, az árnyékában Gábor és István falatozik. Egy fél banán erejéig csatlakozom. Újra locsolok magamra vizet. Elégedett és boldog vagyok. Most már szeretem ezt a hegyet. Előre engedem a srácokat, lefele lassabban megyek, vagyis inkább zuhanok. Két bottal elég szerencsétlenül nézhetek ki a nyaktörő lejtőn. Kicsit lejjebb az út mintha köves lenne. :) Nem örülök, de leérek. A k+ a szokásos módon megy, stabilan haladok, nyelem a port, sokadjára előzöm a mobilos srácot, és még mindig szép a táj. Visszanézek a Getére. Ég veled!


Hegyeskő mellett haladok, amikor qvic helyzetjelentést kér mobilon. Minden zsír, nála is, ő már Mogyin jár. Ákos valszeg a pincéknél uborkázik. Lefele próbálom nyújtani a lépéseket, valaki hátulról közelít. Futóbolond amat. Bekanyarodunk a tokodi pincékhez, megmártózunk a kút vizében, majd a frissítő ponthoz megyünk. Le a kalappal! A kaja mellé még pavilonnal fedett asztalokat és lócákat is kiraktak. Egy fél zsíros kenyérre öntök vagy negyed kiló sót, és egyben lenyelem. Mellé uborka és víz. Azt már említenem se kell, hogy Gábor és István is itt kajál. Most én indulok hamarabb, és egyedül hódítom meg a Kősziklát. Könnyű falat. Lefele kocogva magamban mosolygok, nagyon jó napot fogtam ki, már a talpam se fáj, minden klappol. Mogyorósbánya, táv: 51,75 km, szint: 1705 m. Menetidő: 7:39. Ekkor már gyanús volt, hogy a tervezett 19 órával kicsit alábecsültem magam.

Amikor belépek a Kakukk sörözőbe, Ákos egy szendviccsel küzd. Ha nem lenne előtte az a pohár sör, a szendvics nyerne. :) Pecsét után veszek jégkrémet, kólát, és két szendviccsel leküldöm. Ákos már indul, amikor én még vizet töltök a flakonokba, még mindig meleg van, szükségem lehet rá. László Szilvi érkezik, váltunk néhány szót, aztán én is útra kelek. A betérőnél amatot érem utol, és közben képbe kerül egy újabb arc is: Gyuri. Rövid futás után, az emelkedőn hárman vonatozunk, Öreg-kőnél pecsét (8:29), majd együtt porzunk lefele. A rossz irányba. amatnak lesz először gyanús, az ipszilonban jobbra tartunk bal helyett. Előkapom a gps-t, fél perc alatt pozicionál, hát valóban rossz helyen vagyunk. A térképen látom, hogy így is elérnénk a műúton a kéket, de ezzel rövidítenénk. Inkább vesztünk 5-6 percet, visszamászunk a helyes útra.


Péliföldön a Szent-kutat amúgy is kár lett volna kihagyni. Mosakszom, iszom, töltök. Gyuri és amat lassabban végez, kicsit ellépek. Pusztamarótig nem szimpatikus részek következnek.

Hosszú aszfalt után nyílt terepen emelkedem, majd zárt erdőben kicsit durvábban tovább emelkedem. A meleg nem akar csillapodni, de jó, hogy van nálam víz. Egy almát is kivések a táskámból, nagyon jól esik a savanyú íze. Végre átbukom a hegyen, lefele nyomhatom a gázt. Már éppen arra gondolok, hogy régóta nem láttam senkit, amikor két futót fogok be. Ismerősnek tűnnek. Gábor és István, akik Mogyiról hamarabb indultak. Ráadásul a bajóti műúton megállnak depózni, így elporzok mellettük. Innen viszont csökken a sebességem, emelkedők sorozata következik. A Domoszló-völgyben elmélyülten figyelek egy sporit, aki lemászik az árokba, hogy levágja a hurkot. Közben amat zárkózik fel, és Pusztamaróton látom utoljára a túrán. Itt pihenek pár percet, majd irány Bánya-hegy. Lassabban megyek, mint szeretném. Talán kezdek fáradni? Nem hiszem. A hőháztartással se lehet gondom, már érezhetően hűvösebb van. Talán a sóhiány? Eszembe jut, hogy van nálam egy csomag sós mogyoró. Eszem egy marékkal. Keveset kell várni a hatására, rendesen felpörget. A hegy oldalában lazán kocogok, néhol még az emelkedőkön is. Azért még elpusztítok néhány szem mogyorót, mire felérek a bánya-hegyi ponthoz (11:24).

Kicsit leülök a fűbe, szendvicsezem, teázom, újra töltök. Ideiglenes társak érkezését figyelem: Gyuri, Gábor, István, mobilos srác. Eddig nagyjából harmincan haladtak itt át. Energiával feltöltve zúzok le a Gerecséről, hosszú szakaszon nagyon jó átlagot lehet menni. Hamar elérem a dzsungeles-létrás szakaszt, itt újra többen vagyunk. Gyuri mögött haladok. A gaz rendesen benőtt mindent, szinte csak zöldet látok, imádkozom, nehogy belerúgjak egy kőbe. A jelzésen érkezünk a vértestolnai műúthoz, ahol Gyuri lemarad.

Itt határozom el, hogy taktikát váltok. Eddig „biztonsági játékra” törekedtem, lazán, okosan, de mégis gyorsan haladni. Most viszont számolni kezdek. Ez az én napom, úgy érzem lehetek egy kicsit vakmerőbb. Nagy esélyem van rá, hogy 13 óránál megfogom a kolduszállási pontot. Onnan 2:53 alatt kellene célba érjek ahhoz, hogy egyéni csúcsot állítsak fel. Az már csak 16 kila, amit jelenlegi állapotomban max. két és fél óra alatt ledarálok. Hát hajrá! A lassú kocogást futásra váltom, nem kímélem az emelkedőket sem. Koldusszállásig szinte semmit sem sétálok. Már messziről látom a pontot, majd kapom a pecsétet (13:00).

Éppen megvan. :) Viszont a teára nem számítok, de kihagyhatatlan.


Forró, de piszok jól esik. Kapok egy vaskos citromkarikát is, abból se hagyok sokat. Eszem még mogyorót és csokit is, a célig már nincs több frissítés, nyomni kell! Hosszan futok az első komolyabb kaptatóig. Közben a frissítésen töröm az agyam. Mostantól másképp fogom csinálni, több savanyú és sós kaját kell magammal hozzak, és kevesebb édeset. Az édeset egy idő után már nem kívánom, és valószínűleg nem véletlenül. Amíg mászom felfele a mobilos srác beér egy másik futóval. Szépen el is húznak. Kezd sötétedni, az erdő mélyén már alig látom a köveket az utakon, de szerencsére sok a nyílt terep, ahol még világos van. Megmászom a második emelkedőt, és balra meglátom Tata fényeit és a tavakat. Már nincs sok! Mielőtt ereszkedni kezdenék, felrakom a fejlámpát, a völgyben már muszáj használni. Teljesen egyedül vagyok éjszaka az erdőben, nehéz elképzelni, hogy ezen az úton reggelig még többszáz ember fog végigmasírozni. Már meg sem lepődöm, amikor a baji vadászház előtt utolérem a két srácot. Egyikük kicsit elkészült. Begyűjtöm az utolsó pecsétet (14:26).

Nem sok esélyt hagyok a fiúknak, hogy kövessenek, tolom lefele rendesen. Csak az utolsó völgy lassít le, nagy nehezen lebotorkálok. Lefutok a baji hétvégi házak között, és végre leérek a hegyről. Éppen arra gondolok, hogy véget értek a megpróbáltatások, amikor a földúton megbotlom egy kőben. A botok repülnek és én is. Először előre hajolok, majd hátra, a derekam roppan egyet, aztán kiterülök. Feltápászkodom, keresem a botokat, fejlámpám villódzik össze-vissza. Már látom a reggeli helyi újság címlapját: Ufók jártak a baji szántóföldön! Összekaparom magam, újra futok. Bajon valamilyen bulit tartanak, jól öltözött lányok tipegnek a járdákon, nincs mese, muszáj hosszú léptekkel magabiztos kiállással futni. Aztán egy kocsi megáll mellettem, egy hölgy kiszól az ablakon: hol találja a sátras bulit? Majdnem kiröhögöm. Hát nem egy Columbo, az biztos. :) Pont egy fejlámpás, túrabotos, izzadt, koszos, büdös embertől érdeklődik. Sorry, nem vagyok helybeli. :) Átfutok Tatára, a táblánál magasba emelem a botokat, megjöttem, jesssz!!! Néhány perc múlva elérem a tábort, a célt. Itt a vége (15:23).

qvic gratulál először, aztán a rendezők is, megkapom a jelvényt, emléklapot, és a kajajegyet. Ákos 12 perccel ért be hamarabb, ez óriási PB az ő részéről is. Megkeresem az ebédlőben, kicsit rokkantnak néz ki, de csak a vízhólyagok miatt. Szerencsére a lábam kibírta, sőt, a tavalyival ellentétben, semmilyen sérülést nem szereztem. Pedig az elején hogy paráztam a fájdalom miatt… Virslit kapok és teát, gulyást csak éjfél után adnak, nem bánom, a tavalyi elég necces volt. Míg eszem, Ákos elmeséli kalandját a pilis-nyeregi baracklével és utána a kétágú-hegyi bokorral. Legutóbb is ez történt, nem tanult belőle. :) qvic előáll a kocsival, átöltözöm, és indulunk haza. Ismét egy győzelem a Kinizsi ellen.

piedcat vs. K100      3:1