Mátrabérc

Táv: 55 km, szint: 2734 m, szintidő: 13 óra.

„A természet maga a megtestesült harmónia, a természet egy ritmikus szimfónia.” (Osho)

A reggel első napsugarai törnek utat a fák között a Mátra keleti végében, amikor Sirok-Kőkútpusztától lassú kocogással elindulok a hatodik Mátrabérc túrámon. Alig múlt 6 óra, a remek fuvarnak köszönhetően még elcsípem a mezőny elejét, így nem számítok nagy előzgetésre. Lábaim nagyon könnyedén futnak alattam, bár az éjjel csak három órát aludtam, és a hét nem éppen a pihenésről szólt, de mégis energikusnak érzem magam.

Szolidan morzsolom futva az emelkedőket is, azonban bizonyos lejtőszög felett gyaloglásra váltok, van még néhány kilométer előttem, csak óvatosan. Kisebb bolyba csapódnak a futók, kóstolgatjuk egymást. Ki-ki hol gyorsabb, valaki az emelkedőkön süvít, valaki a lejtőkön való száguldozást kedveli. Én alapból mindkettőt szívesen próbálgatom, fél szemem az órán, csak a pulzus ne szálljon el.

Egy srác nem bír lerázni, én sem őt. Hozzám beszél, jönne velem, ha megfelel nekem a tempó. A tempó jó, de én nem szeretnék máshoz alkalmazkodni, és ezt meg is mondom neki. Sebaj, majd ő alkalmazkodik hozzám, ő viszont nem szeret egyedül futni. Mondjuk itt vannak páran… Csaba mögöttem trappol, meghódítjuk Gazos-követ. Fura érzés, olyan könnyen jöttünk fel. A kilátás káprázatos, a természet csodálatos, és most a legszebb arcát mutatja.

Könnyű a légzés, jó a pulzus, a lábak frissek. Száguldunk. A várt teljesítési idő sokáig nem foglalkoztat. 10 órán belül fixen meglesz, az már látszott az első métereken, sőt, már hajnalok hajnalán, amikor kikeltem az ágyból. 9:20 még hozható, 9 belül már az álomvilág határát súrolja, és ott van az a bizonyos egyéni csúcs, 8:31 (hivatalosan 8:24, csak rossz volt az óra), amit még csak meg sem tudtam közelíteni 2010 óta. Oroszlánvár lábánál iszom egy kis vizet a frissítő ponton, és közben gyanúsan méregetem az órámat… 1:20-at mutat… Hm, megállt vagy mi van vele? Nem állt meg. A másodpercek szépen telnek…

Csaba előre megy, aminek örülök, mert mögötte lazán felsétálok a csúcsra. Az első pecsét. Háttérben a Kékes, a torony meredeken fúródik a felhőtlen kék égbe. Milyen közelinek tűnik, de mégis milyen messze van – mondja Csaba. Másfél óra és ott vagyunk – mondja valaki… Kell néhány másodperc mire rájövök, hogy én mondtam… Ennyire bízom magamban? Hm, ez elég új dolog. 3 órán belül csak egyszer jutottam fel oda, éppen 2010-ben. Viszont utána két óra mély holtpont és vánszorgás következett. A Mátrabérc már csak ilyen, mindig fáj… Vagy mégsem…?

A következő két hegy – Nagy Szár és Cserepes – meghódítása pofátlanul könnyen megy. Lefele a markazi kapuhoz azonban egy elég „ismerős” érzésre leszek figyelmes. A gyors ereszkedés közben fáradtságot érzek. Ez magával hoz egy másik ismerős érzést: nem fogom bírni ezt a tempót a végéig… Valóban csak álomvilág lenne a 9 órán belüli teljesítés…? Egyszer sikerült, aztán soha többet…?

A felszabadult hangulatom kezd semmivé foszlani, amikor néhányan elkezdünk a Kékes oldalában kapaszkodni… felfele… Kezdetben nem is tűnik fel a dolog, annyira lefoglalnak a pesszimista gondolatok és a vészterv kidolgozása fejben… Eltelik jó néhány perc, mire leesik, hogy rossz helyen vagyunk. Nézek a többiekre, és rázom a fejem, ez bizony nem az országos kék, amin haladnunk. De bizony az, kapom a megerősítést. Nem sokkal később nagyon mélyen alattunk kiabálást hallunk: a turistaút lent fut. Szuper. Egyszer nem hallgatok a megérzésemre, egyszer hagyom, hogy az aggodalom eluralkodjon rajtam, egyszer hagyom, hogy mások vezessenek, és máris csőstül jön a baj…

Egy ösvényszerű valamin kocogunk Csabával a kékkel párhuzamosan, reménykedve abban, hogy valahol csatlakozunk, és nem vesztünk vele sok időt. A kocogással gyorsan fel kell hagynunk, mert keresztbe dőlt fák sokasága állja az utunkat. Kúszunk, mászunk, majd arra jutunk, hogy jobban járunk, ha leereszkedünk az útra, mert ennek a kínlódásnak nincs értelme, el kell fogadjuk, hogy jelentős szintet másztunk feleslegesen. Néhány perc után elérjük a kéket. Azért a helyzet ott sem túl biztató… Némi akrobatikus képesség elkel a haladáshoz.

Kissé bosszúsan folytatom tovább a túrát, viszont ez az érzés kiszorítja a kishitű elképzeléseket, miszerint itt megint nem fogok jó időt menni. Elszántan gyorsítani kezdek, és nemsokára azt veszem észre, hogy sorban szedem össze az embereket felfele, Csabát és a többi sporit pedig szépen elhagytam magam mögött.

Sötét-lápa nyereg, már teljesen jó hangulatban, innen három lépcsős emelkedő az ország legmagasabb pontjáig. Jól megy, nagyon is jól… Olyan gyorsan jön a síház, hogy kezdetben csak víziónak hiszem. Pecsét. Nézem az órát. Basszus. 2:57. Vigyor az arcra, ezt már el kell hinnem. És nincs holtpont, még csak a távolban sem. Felszippantok egy szendvicset, egy túró rudit és vagy fél liter teát. Csaba érkezik, fáradtnak tűnik. Megyek előre, úgyis utolérsz – mondom neki, és indulok tovább. Akkor látom utoljára.

A túra futóverseny jellegét itt kezdi elveszíteni, amikor a Hanák Kolos gyalogosai elözönlik az utat. Előzgetésbe kezdek, szerencsére nem túl nehéz, a legtöbben készségesen félre húzódnak. Sombokor, zuhanás lefele, egyszer megindul egy fej nagyságú szikladarab, utat engednek neki, senki nem akarja feltartóztatni.

Nagy lendületemet a Csór-hegy dupla lépcsője töri meg. Bár nem hosszú, de meredeksége miatt mégis ez a legnehezebben mászható hegy a Bércen. A nap telibe kap, már korábban éreztem, hogy a végére meglehetősen meleg lesz. A tetőn meg is válok felsőmtől, majd kapok egy pecsétet. Nem igazán emlékszem olyan Mátrabércre, ahol a Csór-hegy – Galyatető szakaszon ne lett volna holtpontom. Most ez nagyjából úgy néz ki, hogy még az emelkedők nagy részét is megfutom. Azokon a részeken, ahol sétálok, ott pedig a tájban gyönyörködöm, és próbálok töltődni a természet energiából.

Galyatető. Egy mars szelet bánja, hogy felértem ide. Gyorsulni kellene, bár így is jó a tempó, de innen azért nagyon hosszan lehet ereszkedni, viszonylag kellemes terepen. Piszkés-tetőtől be is lobbannak a rakéták. Egy futó hölgyet üldözök, makacsul tartja magát, ráadásul felfele jobban megy, mint én. Igaz, ezt csak Vörös-kőnél tudja kihasználni, lefele elsuhanok mellette. A kedvenc szakaszom következik, sajnos Ágasvárig sok helyen szűk az ösvény, ahol nehéz a gyalogosokat kerülgetni, de még így is elég szédületes a sebesség.

Szamár-kő lassú megmászása után, a két hegy között futni kezdek, és azon kapom magam, hogy még az emelkedőn is tart a lendületem. Visszaemlékszem, hogy pont tíz évvel ezelőtt, amikor először voltam ezen a túrán, sőt, először voltam életemben a Mátrában, az ágasvári emelkedőt laposkúszásban tudtam csak legyőzni, miközben oxigénsátorért könyörögtem a mindenhatóhoz… Mosolyogva érkezem fel, és az órára nézve ekkor kezdek el először komolyan sakkozni, hogy milyen teljesítési idő várható. Bármilyen oldalról vizsgálom a helyzetet, ebből bizony nagyon könnyen egyéni csúcs lehet… Jesszus… A következő gondolat szinte megrémiszt: 8 órán belül is beérhetek…

Gördülnek a kövek, pörög a láb. A turistaháznál legalább száz ember vételezik a csapból, illetve a büféből, én lassítás nélkül tovább megyek. Nem sokkal később, a kerítés fordulójánál teljes erőből belerúgok egy kiálló gyökérbe, ami miattt aztán jó darabig csillagokat látok. De a fantasztikus hangulatomat semmi se tudja elvenni. A Csörgő-patak völgyében elönt a meghatottság érzése, amibe némi eufória is vegyül. Ennek okát a völgy szépségének, a kiváló fizikai és lelki állapotomnak tudom be. Libabőrös lesz a karom és a tarkóm, ahogy hosszú lépésekkel futok végig a patak partján. A gyalogosok sorban félreállnak, kiabálják: „Futó, futó!”

Mátrakeresztes, 6:05. Egy pillanatra dilemmába esem, ha kihagyom a frissítést, akkor meglehet a 8 órán belüli teljesítés, viszont akkor kockáztatok egy eléhezést és egy csúnya holtpontot, ami az összképet igencsak lehúzná. Így amellett döntök, hogy leküldöm a második szendvicsemet sok szörppel, egy kis töltekezés, és 6:12-nél indulok tovább.

Jó öreg Muzsla… Az évek alatt összegyűjtött tapasztalatok alapján arra kellett rájönnöm, hogy itt nem a felfele lassú, hanem sokkal inkább a hegy túloldalán a lefele… És ez ma sincs másképp. Bár már a tartalékokat élem fel, mégis egész kellemesre sikerül a csúcskő elérése. Viszont innen nem megy jól a futás. Kilencven százalékban lejt az út, de már eléggé érzem az izomfáradtságot, az ízületeim sem úgy működnek, mint 5 órája, és a lábfejem előre nyomulása a cipőben állandó és erős fájdalmat okoz minden egyes lépésnél, ezért nehéz kikapcsolni az agy reflexét, hogy futás helyett inkább gyalogoljak.

Kora délután a nap már égeti az arcomon a bőrt, lángol az egész fejem. Az út a Diós-patak völgyébe nem éppen a legkomfortosabbra sikerül. Köves talaj, magas sziklákról leugrálás, kánikulai hőség, szemből nagy totálban kapom az áldást a napból… De szép is a teljesítménytúrázás… :) Szerencsére a patak nincs teljesen kiszáradva, ezért egyszerűen beleugrom, és nagy lendülettel locsolni kezdem az arcom. Hihetetlen érzés. Az emberi értékrend villámgyors megváltozása. A víz, a két tenyeremben most többet jelent nekem bármilyen anyagi jólétnél. A víznek olyan tiszta, természetes illata van, hogy kedvem lenne itt maradni még egy kicsit, de a másodpercek mennek…

Kifele menet a völgyből egy hölgybe próbálok lelket önteni, aki néhány percre a céltól akarja feladni a túrát, úgy tűnik, hallgat rám, mert félig pityeregve azért megindul Szurdokpüspöki felé. Közben az órám 8:00-ra vált, vagyis nem érek be nyolcon belül, de még így is káprázatos egyéni csúcs van kilátásban, nagyon rövid időn belül.

Ez a rövid idő pontosan 7 perc, ennyi idő kell míg egy komolyabb ritmusváltás után, szinte sprintelve zúzok be a bevezető úton az iskoláig, be a kapun, be a célba.

Nem igazán tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez valami kivételes élmény volt. Nemcsak maga a túra, hanem a felfedezés, hogy ugyanúgy, mint az élet minden területén, itt is belül dől el minden. Az egész azon múlik, hogy mennyire engedjük, hogy a körülmények uralják a belsőnket. Tanulságos „út” volt, az biztos. A múltbeli túrák, futások alatt berögzült „gondolatmintákat” elfelejthetem. Újra kell építenem mindent. De menni fog. Mert ez a mostani Mátrabérc a legjobb bizonyítéka ennek…

8 óra 7 perc. Még mindig jó érzés leírni… :)

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m.

A P85 körül nem voltak túl jó ómenek részemről. Először 2005-ben sikerült teljesítenem úgy, hogy Dömöstől a lábamban egy durva izomgyulladástól szenvedtem, végül bő 15 óra után még Hegedűs Robitól megkaptam a teljesítésért járó szép jelvényt. 5 évet vártam a következő vállalkozásra, 2010-ben nagy mellénnyel a terepfutó versenyre neveztem, de már az elején teljesen szétcsúsztam fejben, így Dömösről fülemet-farkamat behúzva haza sunnyogtam. Két éve lenyomtam az 50B verziót, de a 85-ös táv újra meghódítása mostanáig váratott magára. Az elmúlt néhány túra olyan jól ment, hogy természetesnek tűnt: újra nekivágok a mumusnak.

A jó logisztikai megoldásnak köszönhetően ráértem 6-kor kelni, és 7-kor indulni Gödöllőről, fél 8-ra már a rajtban voltam. Vic-et sikerült felfedeznem a hatalmas tömegben, és végül 7:50-kor el is rajtoltunk.

Vic a szokásához híven kemény tempót ment volna az elején, én azonban diszkréten visszafogtam. 58 perc alatt értünk fel a Kevély csúcsra, ahol még nem oszlott el teljesen a pára és a köd, viszont rendkívül szép időben lehetett részünk, ezért megváltam a meleg felsőtől, és innen végig két technikai pólóban nyomtam. A visszafogott tempó olyan jól sikerült, hogy 166 lett a max. pulzusom, szóval nem hajtottuk szét magunkat. :)

Lassan előzgettük a gyalogos mezőnyt, Tölgyikreknél pecsétet kaptunk.

Szőke-forrás völgye káprázatos élményt nyújtott, a párán áttörő napsugár látványa sokszor megállásra kényszerített.

Az őszi erdőt egyébként is nagyon szeretem, ebben a szép időben a legszebb arcát mutatta a táj.

A forráson olykor át kellett kelnünk, néha kicsit túlóvatoskodtam, nem akartam csurom vizes cipővel folytatni az utat. :)

Leértünk Dömösre, ahol megterített asztal fogadott minket. Igazi gasztronómia élmény volt lekváros kenyeret sonkaszalámival, trappista sajtot aszalt gyümölccsel enni, de kellett az energia, hiszen tudtuk mi vár ránk: a béka segge alól fel kell jutnunk a Visegrádi-hegység legmagasabb pontjára, Dobogókőre.

Teli hassal nem is kapkodtuk el a dolgot, lassan bandukoltunk felfele. Közben a terepfutó élmezőny söpört el mellettünk. A háromszoros Spartathlon győztes, Lubics Szilvia diszkréten hagyott állva minket, de mosolyogva és heves köszönésekkel próbált javítani megalázott helyzetünkön. :) Megkíséreltünk vele futni egy darabig, ez kb. 30-ezred másodpercig sikerült is… :P Végül persze új, női pályacsúccsal nyerte meg a versenyt.

Kissé kidögölve, lógó nyelvvel érkeztünk a hegyre, ahol persze szurkolói szekció és fotósok vártak minket, nem volt mese, futni és mosolyogni kellett, illetve egy „87 km, mi az nekünk, ilyeneket szoktunk reggelizni” arckifejezést erőltetni az arcunkra. :)

Hamar tovább álltunk, és innen valahogy gyorsabban teltek a kilométerek, talán azért, mert kevesebb volt a hegy. Kopár-csárdánál jóízűen lakmároztunk a gulyásból, majd meghódítottuk a Kakuk-hegyet.

A nap már lemenőben volt, Vic aggódott, hogy még Nagykovácsi előtt ránk sötétedik, de én biztos voltam benne, hogy még éppen beérünk. Így is történt. Közben azon kaptuk magunkat, hogy a terepfutó mezőny hátsó szekcióját elkezdtük visszaelőzgetni. A plébánián megint hatalmas lakomát csaptunk. Kicsit furcsa helyzet volt, ugyanis 65 km után én már nem igazán szoktam kívánni a szilárd ételt, valószínűleg a savasodás miatt, most viszont farkaséhes voltam, aminek néhány szelet kenyér látta kárát. Kifele menet a várt hidegrázás is elmaradt, így nagyon jó kedvvel vágtunk neki a sötét etapnak.

Kezdetben óvatosan haladtunk, aztán valahol még Fekete-fej előtt bekapcsoltuk a turbót. Nagyjából hasonlóan alakult a vége, mint az idei Kinizsin: ahelyett, hogy elfáradva vonszoltuk volna magunkat, kőkemény tempót futottunk a sötét éjszakában. Nem kis koncentráció kellett hozzá, hogy az imbolygó fejlámpa fényében ezredmásodpercek alatt megtervezzem a következő lépéseket a köves erdei talajon. Ebből is látszott, hogy fejben is teljesen tiszta maradtam.

Néhány ellenőrző pont a semmiből bukkant fel, és sokszor nagyon kellemes meglepetést okoztak a frissítő pontok is. A zsákom nagy részét haza kellett vinnem, így legközelebb jóval kevesebb kajával indulok el, nagy luxus volt végigcipelni a távon. Másik kellemes meglepetés: János-hegyen nem volt köd, így egy remek fotót sikerült készítenem az Erzsébet-kilátóról, előtérben Vic-kel és az UFÓ-lámpájával. :)

Lezúztunk a hegyről, a kegytemplomnál halálra rémisztett minket két kutya, aztán kiderült, hogy kerítés mögött csaholnak, csak mi azt ugye nem láttuk a sötétben. A Végvári-szikláig versenyt futottunk két terepfutóval, mi nyertünk. :) És innen már nem volt sok hátra a célig, a köves lejtőn óvatosan lekocogtunk Budaörsre, ahol 12 óra 44 perc után utunk véget ért.

A célban jelvény, oklevél, sör, virsli és a rendező Ebola, aki szerencsére sokkal jobb arc, mint az afrikai társai. :)

Megköszöntük a rendezést, nagyon fullos volt, és e mellé egy remek időjárás is társult. Jövőre újra itt.

Következhet a Börzsönyi Vulkántúra.

Gödöllői Erdei Félmaraton

Tavaly még teljesen véletlenül csöppentem a versenybe, amikor egy futóedzésem alkalmával belefutottam a mezőnybe. Idén, köszönhetően a facebook terepfutás csoportnak, már jó előre neveztem a 21 km-es távra.

Nagy felkészülés nem előzte meg a versenyt, így egy kellemes enjoy-futásra készültem a hazai pályán. Reggel 30 fokot mutatott a hőmérő az erkélyen, hát ez megint egy húzós menet lesz, bár már megszoktam, hogy félmaratont én mindig hőségben futok (kivétel két éve Angliában).

9 után a rajtban voltam, a máriabesnyői bazilikánál, és már épp azon gondolkodtam, hogy mivel fogom elütni a maradék fél órát, amikor egy ismerős integetett felém. Gréta a sportedző tanfolyamon volt az osztályfőnököm, és nagy érdeme van abban, hogy kellően felkészülten jelenhettem meg a májusi záróvizsgán. Így beszélgetéssel hamar elment a rajtig az idő annak ellenére, hogy azt negyedórával eltolták.

Valahogy a mezőny elején indultam, és persze hiába vigyáztam, elvitt a lendület. Sajna a Polar mellkaspánt otthon maradt, így csak a légzésből következtettem, hogy mégis milyen a tempó. Nem mentek rosszul az első kilométerek, egy ötös boly közepén gyorsan pörögtek a lábak. 5. kilihez 25 perc alatt értem oda, ajaj, ez így túl gyors... Egyelőre viszont remekül éreztem magam, így nem lassítottam. Ennek eredménye, hogy 7. kilinél még mindig hoztam az 5 perces átlagot.

Aztán egy frissítő pont után emelkedők hada várt ránk, még az elsőket sikerült megfutni, de a meredekebbeknél célszerű volt gyalogolni, mert jobb volt az energia-felhasználás – haladás arány. Nagyjából féltávtól üldöztem egy hölgyet, akiről később kiderült, hogy ő lett az első a nők között. Az autópálya-hídra is együtt értünk fel, itt már nagyon éreztem a hőséget, és elkezdtem várni a táv végét.

A Pap-Miksa kútnál kicsit cseles volt a karika, azon kívül, hogy egy mély lejtőből és egy hosszú emelkedőből állt, rendező hiányában szerintem néhányan másodjára is elindultak rajta. Szerencsére élvezhettem a hazai pálya előnyeit, innen becsukott szemmel is visszataláltam volna a templomhoz. Nem volt már sok hátra, és főleg lejtős, sík szakaszok maradtak a végére, de az energiám is a végén járt, ezért a tervezett hajrázásom elmaradt.

Bár az elején még úgy tűnt, hogy behúzom két óra alatt, a hőség megint átszabott mindent (mint oly sokszor az évek alatt), így 2:08-cal csorogtam át a célkapu alatt. Persze teljesen elégedett vagyok, a lényeg úgyis a futás és a természet öröme volt, ebből kijutott minden.

Gréta 2 perccel utánam érkezett, és szolidan elfoglalta a dobogó 3. fokát, nagy gratuláció neki. Újratöltés, fényképezkedés, eredményhirdetés, és indulhattunk haza. Hát erre jövőre is jönni kell… :) 

Kinizsi Százas

Táv: 100 km, szint: 2930 m, szintidő: 24 óra.

„De az ösvények már csak ilyenek: az ember egyszer Shakespeare paradicsomában lebeg, és már arra számít, hogy meglátja a nimfákat meg a pánsípos srácokat, aztán hirtelen azon kapja magát, hogy kínlódik a könyörtelenül sütő nap alatt a porban, bozótban, az átkozott tölgyek között… Éppen olyan ez az egész, mint az élet.”

(Jack Kerouac: Dharma hobók, 2006)

Remek ötletnek tűnt az új logisztikai megoldás: kocsival mentem ki a rajtba, Békásra, ami „csak” másfél órával volt rövidebb, mint tömegközlekedéssel. Mivel korán érkeztem, így majdnem a pole-pozícióból tudtam rajtolni 6:45-kor.

A túrataktikán is újítottam, alapvetően két dolgot szerettem volna elkerülni: a tömeget és a várakozást a pontokon. Ezért a pontnyitások határozták meg sebességemet. A 6,5-ös átlaghoz nem kellett túlzottan megerőltetnem magam, a Kevély csúcsáig egy métert sem futottam, viszont még így is elég elhúztam. A hegyen szinte alig találkoztam valakivel, iszonyúan élveztem a „magányt”.

Azonban a hajnali álmosságom nem akart elmúlni, nagyokat ásítva próbáltam felhúzni a pulzust, de sejtettem, hogy futás nélkül ez nem fog menni, viszont akkor félő, hogy pontnyitás előtt érkezek Hosszú-hegyre.

Végül 9:02-re értem fel a ponthoz, és meglepődve láttam, hogy a pont már régóta üzemelhet. Innen picit belehúztam, és a Pilis lábáig kocogásra váltottam. Jól esett futni, bár a szerpentinen megint gyalogoltam, még mindig az álmossággal küzdve. A kilátás szép volt a tiszta időben.

Mikor elértem a szerpentin utolsó ágát, elhatároztam, hogy futni kezdek, mert 120 fölé nem ment a pulzus, és folyton az ágyamat vizualizáltam. Az enyhén hullámos utat végig futottam egészen a nyeregig, és ez végre meghozta a várt eredményt: masszív 140-es pulzus, és a fáradtság is párologni kezdett. 10:35-öt mutatott az órám, a pont itt is nyitva volt, viszont a pontőr azt mondta, hogy a Gete valószínűleg nem fog hamarabb nyitni. Na remek, van 3 órám 15 km-re, ez elég csigalassúnak tűnik. Bedobtam egy szendót és egy kólát, aztán bandukolva elindultam, mert nagyon nem szerettem volna leereszteni, hiszen most indult be a normál vérkeringésem.

Kesztölc előtt beért qvic, repesztett, mint szél, és ösztönözni akart volna a futásra, de én nem szerettem volna ücsörögni a hegyen. Így kocogás-gyaloglás kombóval kezdtük a katlant, ami idén is méltó volt nevére. Perzselt a nap, én sajnos rosszul bírom a meleget, így kissé letaglózott a kánikula, különösen a Nagy-Gete megmászása közben. Értem én, hogy ritkítani kell az erdőt, de miért pont mindig a legdurvább emelkedők mellett kell eltüntetni a hűs árnyékot nyújtó fákat…? 13:25-re értünk fel, és hát nyitva volt a pont, állítólag már jó ideje… Na ennyit a taktikáról.

Sebaj, innen viszont már lehet nyomni. qvic a gázt nyomta, a nap meg engem le a földre. Mire leértem a hegyről, már borzasztó volt a meleg. Lemaradva kóvályogtam a kövek között, aztán a kék keresztre rátérve szinte belehasaltam a lefele csordogáló kis vízfolyamba. Ez jókor jött, és titkon számítottam is rá. Kissé rendbe hozott a hideg víz, és egy felhő is a segítségemre sietett. Ennek köszönhetően Hegyes-kőig beértem qvic-ot, akihez csatlakozott az elsőbálozós Gergő. A lépést nem tudtam tartani, a nap visszajött, én megint belassultam, és a pincékhez már csak besétáltam.

A Kőszikla legyőzését a szokásos taktikával abszolváltam: a pincéknél lenyomta egy fél marék sóval megszórt kenyeret. Viszont teljesen meglepett az a tény, hogy Mogyorósbányára az itinerben megjelölt pontnyitásra érkeztünk a lassúságom ellenére. Le is gyűrtünk gyorsan egy tál zöldséglevest, én a biztonság kedvéért nyomtam egy kávét is, és még egy kólát is eltüntettem a tatyóban.

A második 50 is a szokásosan indult: nehezen. Lötyögött a hasamban a sok folyadék, túlzottan nem esett jól a futás, különösen akkor nem, amikor Pélihez közeledve ismét nyílt terepem repesztettünk. Még mindig meleg volt. De szerencsére jött a forrás, és még egy titkos pontot is találtunk mellette. Aztán qvic úgy döntött, hogy nem jön tovább, és leült hintázni. :)

A biztonság kedvéért azért még qvic-kal felkészültünk egy hatalmas hotdog evésre és jégkása ivásra, ezért teljes gázzal viharzottunk le a völgybe, és… a hotdog-ember nem volt ott… Bakker, még csak 16:25 volt.

Ez van, nincs mit tenni, saját táskából kellett frissíteni. Lemaradtam kicsit, és megettem egy fél szendvicset, banán pürét és vagy fél liter vizet. Már éppen felkészültem, hogy üldözőbe veszem a srácokat, de bevártak. Az időzítés tökéletes volt. Éppen akkor kezdett hatni a bevitt táplálék, amikor már éreztem, hogy a napnak nincs nagy ereje. De volt ott még valami más is… Csak nem értettem mi.

Mindenesetre hirtelen nagyon jól éreztem magam, és még Pusztamarót előtt legszívesebben gyorsultam volna. Valahogy bátortalan voltam, hiszen ez az egyik legkevésbé kedvelt szakaszom, itt sosem vagyok túlzottan feldobva.

Megindultunk Bánya-hegyre, és egyre jobban pörgött alattam a hajtómű. Nem akartam előre menni, qvic biztosan tudta volna tartani a lépést, de Gergőnek már problémái adódtak. Egyébként kemény a srác, egy maratonon mindkettőnket lenyomna, mint bélyeget oda-vissza, viszont az ultrákhoz még nem szokott hozzá. Itt, 70 kilométernél előjöttek olyan gondok, amelyek még szokatlanok számára, mint például a kidörzsölés vagy a gyomor teljes elsavasodása.

Bánya-hegyen nem volt az a nagy tolongás. Heten-nyolcan mehettek el előttünk, a kiszolgáló személyzet még nem állt készenlétben, se kanál a gulyáshoz, se árlap a kajákhoz. Egy kólát azért bedobtam, annak persze tudták az árát. Gergőnek adtam ananászt, talán segít valamit a gyomrán, és némi pihenés után megkezdtük az ereszkedést.

A srácok kicsit felpörögtek, qvic kemény tempót kezdett diktálni, bár ennyi futás után már csalóka a sebesség-érzet, de több szakaszon 9-10 km-t nyomtunk óránként, az tuti. Időnként sétával pihentünk. Nekem nagyon mehetnékem volt, a pusztamaróti „energiatöbbletem” nem akart csillapodni, ami azért nem szokványos állapot nálam, főleg így 80 km környékén. Elértük a vértestolnai műutat, már csak mosolyogni tudtam az emlékeken, tavaly itt adtam fel… Most vígan továbbfutva előztem le egy srácot, akit éppen egy masszázzsal próbált versenyben tartani hölgyismerőse.

Koldusszállásig nyomtuk rendesen, Gergő nem panaszkodott, de a légzésén hallottam, hogy azért nem túl kellemes neki a tempó. Ismerős a légzés, én is így veszem a levegőt, amikor szenvedek, mint állat. Bőven világos volt még a ponton, és nem kis meglepetésre már teát is kaptunk, idén jobban felkészült volt a rendező személyzet. 9 km emelkedő következett. Ananásszal és banánpürével próbáltam használhatóvá tenni a gyomrom, szükségem volt még szénhidrátra, amit végül zselés cukor formájában vittem be.

Még a lejtő előtt elővettem a fejlámpát, nem szívesem rúgtam volna szét a lábam egy kőben. Elértük az utolsó pontot is, kellemes tábortűz mellett kaptuk a pecsétet. Néhány csepp eső is hullott az égből, de szépen megúsztuk az estére beígért viharos időt. Innen qvic-ot próbáltuk visszafogni, Gergőnek már nagyon nem volt kedve futni, nekem inkább a biztonságos beérkezés számított, illetve az aszfalton nem akartam szétcsapni a már „kissé” fáradt ízületeket. A szurdokban kissé bizonytalanul haladtam, de jól megoldottuk egymás segítését.

15 óra 49 perces menet után érkeztem be az Öreg-tó melletti táborba, még fél 11 sem volt. Átvettük az oklevelet, jelvényt, készítettünk egy jó kis célfotót, és elmentünk kajálni. Valamiért a tatai babgulyás mindig jól esik, nagyjából a mennyben éreztem magam, mikor belekóstoltam, pedig valójában egy sima menza-leves. De egy ilyen viszontagságos út után az ember átértékeli a dolgokat. Kaja után még begyűjtöttük Rushboy-t és a leggyorsabb hölgyet, Mártit is, és qvic hazarepített minket.

Érdekesen alakult az idei túra. Az eleje nagyon nehezen indult, a meleg idő nem volt túl kegyes hozzám, féltávnál pedig egy lyukas garast se tettem volna arra, hogy a második fele gyorsabb lesz. Ilyen ez a Kinizsi, mindig tartogat meglepetést, minden alkalom más és más. Imádom…

Negyednyolcas

Táv: 50 km, szint: 1880 m.

 

A semmitmondó név mögött egy szép útvonal-vezetésű, remek túra rejtőzött. Volt némi sejtésem már akkor is, amikor még otthon átnéztem a térképet. A Visegrádi-hegységet az erős tagoltsága miatt a legszebb magyar hegyvidéknek tartom, és éppen ugyanezért nem a legkönnyebb túrahelyszín. Összefoglalva, ebben a hegységben általában szép és nehéz túrákat szerveznek. Ez most sem volt másképp.

Szentendréről még nyolc előtt sikerült elindulnom, és mivel a város széléről rajtoltattak, hamar túljutottam az aszfaltos szakaszon, és az útra festett jeleknek köszönhetően könnyen az erdőben találtam magam. Vörös-kőig nagyjából egy órát töltöttem emelkedőn, rendesen bemelegítve a hajtó- és futóműveket. Kicsit párás volt a kilátás, de még nem jártam ezen a hegyen, ezért rendesen körülnéztem.

Egy remekül kocogható, hosszú szakasz következett, a pirosról váltottam az OKT útvonalra, valahol az Urak asztalánál csatlakoztam, és megkezdtem a Beac Maxit visszafele. Innen tulajdonképpen már nem is találkoztam túrázóval, leszámítva a pilisszentlászlói túra rövidtávosait. Felmásztam a Moli pihenőbe, majd a Borjúfőről is megtekintettem a kilátást, azt hiszem 8 éve voltam itt utoljára.

 

A Duna mintha egy fehér dunnát húzott volna magára, csak sejteni lehetett a folyó hollétét. Egy rétre érve dobtam egy balost, és bár egy szekérút összeköti a kéket az Apátkúti-völggyel, a fára festett jelek egy elég kalandos árokba vittek. Út tulajdonképpen nem volt, így a szűz erdőben robogtam lefele a völgybe.

 

Megkaptam a második pecsétet, és ráfordultam a jelöletlen Spartacus-ösvényre. Természetesen még soha nem jártam itt, ezért kicsit utána olvastam. A Visegrádi-hegység legszebb helyének tartják, hát nem véletlenül. Egy combos emelkedővel indul az ösvény, majd egy hosszú szakaszon a hegy oldalában fut az út, kicsit a Kékesi kékre hasonlít, de itt szebb az erdő. Nagyon jól esett ott futni, de aztán véget ért az erdő, és kénytelen voltam megállni. A kilátás miatt.

 

Rövidtávosok ücsörögtek a sziklaperemeken, és bámulták a távoli Dél-Börzsöny púpját, és a még mindig felhőben rejtőzködő Duna-vonulatot. Sajnos odébb kellett állnom, de az izgalmak továbbra is maradtak, kissé technikás terep következett, meredek hegyoldal, beszakadt árkok, kidőlt fák, néha nem voltam tisztában, hogy még az ösvényen vagyok-e. Az ösvény egy kellemes szakasszal zárul, és fut bele a zöldbe, nem messze Pilisszentlászlótól. Megfordult a fejemben, hogy a rendezők helyében átnevezném a túrát Spartacusra, bár állítólag az azonos nevű turista egyesületről kapta a nevét az ösvény, de akkor is méltó lenne rá, hogy elnevezzenek róla egy ilyen remek túrát, hiszen a Spartacus-ösvény az összes távban benne van.

 

A település sörözőjének teraszán megejtettem egy frissítést, és fejben felkészültem a hátralévő részekre, ezeket már jól ismertem. A piros kereszten nemrég futottunk qvic-kal, a piros háromszögön pedig nyáron sétálgattam lefele a nejemmel. Valamiért akkor könnyebbnek tűnt, most felfele az a 3,7 km szigorúan monoton emelkedő Dobogókőre nem esett annyira jól, szerencsére minél feljebb jut az ember, annál kisebb a lejtőszög. A parkolóban lévő vízcsapnál kaptam a pecsétet és az infót, hogy elsőként értem ide. Tehát nem számíthatok sok túratársra, pedig a sárgán a forrásig szívesen mentem volna valakivel. Nem a kedvenc szakaszom, nem is jártam itt túl gyakran, de sikerrel jutottam túl rajta, lecsorogtam Lajos-forráshoz. Ennyi embert itt még életemben nem láttam, a vízvételről lemondhattam, de a pontőrök kisegítettek egy kis szörppel. Itt elszüttyögtem néhány percet, mire végre rájöttem, hol megy le a jelzés, a piknikezők biztos hülyének néztek, ahogy szaladgáltam körbe-körbe a mezőn, és benéztem a bokrokba a sárga után kutatva.

 

Még volt egy emelkedő a Kő-hegyre, meglepődtem, de egész jó állapotban voltam, így a pecsét után simán lefutottam az elég hosszúra sikeredett lejtőn, és visszaértem Szentendrére.

 

8:12-nél állítottam meg az órát, nem rossz, nem hajtottam szét magam, de így már ötre hazaértem Gödöllőre.

 

A Dél-Börzsönyi kilátások után éreztem magam így, kellemesen szép és kellemesen nehéz túrán voltam túl. Ha továbbra is megrendezik, sanszos, hogy bekerül a kedvenceim közé.

 

 

 

 

Bükk 900-as csúcsai

Táv: kb. 24 km, szint: kb. 1500 m.

 

Egy újabb nap a pokolban…

 

Megint egy forró napra esett a kedvenc bükki túrám, ahogy tavaly is. Okulva a múltból, most meg sem fordult a fejemben az egyéni csúcs gondolata, qvic pedig felajánlotta, hogy menjünk együtt, de akkor a nehezebb verziót, a visszafele kört csináljuk. Mindenképpen egy hasznos tapasztalat-szerzésnek gondoltam, ezért belementem. Duónkat még Sára egészítette ki, aki bár most túrázott először a Bükkben, elég könnyen vette ezt a húzós terepen haladó túrát.

 

No hát akkor visszafele. Felső-Borovnyák ugye csak bemelegítés, egy combos emelkedőt követően, innen viszont a Pipis meghódítása már új terepre vitt engem. Itt, a reggel elfogyasztott két liter víz távozott belőlem vizelet formájában, ennyit a hidratálásról. Szerencsére most feltöltöttem magam több mint két liter folyadékkal, még mindig frissek az emlékek a tavalyi majdnem kiszáradásról és szomjhalálról…

 

Kicsit meglepődtem, de Kis-kőhát sokkal közelebb volt, mint vártam, egy órán belül bezsebeltük a harmadik pecsétet is. Bár volt egy kis hamis illúzió a dologban, hiszen eddigi négy teljesítésem alatt ez volt mindig az utolsó csúcs. Cserébe azonban egy remek kis ösvényt fedeztünk fel, ami majdnem az oszloptól indul, így nem kellett botladoznunk a fatörmelékekben. Jól megjegyeztem lent a bejáratot, normál körnél ez igen hasznos lesz.

 

Nagy-kőhát, nem volt gond, kifele azonban qvic nem vacakolt az átjáró megkeresésével, egyszerűen nekiestünk a szögesdrótos kerítésnek.

 

Ez van, ha csak irányban és emlékezetből tájékozódunk. Némi szitkozódás után hamar ráleltünk Három-kőre, majd Büszkés-hegyet is olyan útvonalon cserkésztük be, amin még nem jártam. Memorizáltam.

 

Tar-kő, kezdett meleg lenni. Mivel Sára most járt itt először, kimentünk bámészkodni és fotózni a teraszra, a látvány megunhatatlan.

 

Kis kerülővel mentünk vissza, meg is lett az eredményre, kissé oldalazva mentünk le a hegyről, de végül megtaláltuk az ismerős szekérutat, ami a Virágos lábához vitt. Ez a hegy innen se könnyű, amonnan se. Nagy-kopasz viszont nagyon halovány volt, főleg ahhoz képest, ahogy tavaly közelítettem meg, egy három méteres árokból kikúszva…

 

Istállós-kő tetején is pihentünk egy kicsit. Sajnálattal láttam, hogy az izzadtságomtól már átázott a nadrágom, ami annyit jelent, hogy kezdem rosszul viselni a hőséget. Pedig még 10 csúcs hátravan, távban ugyan kevesebb, de szintben több mint a fele. Azért reménykedtem, hogy kibírom a végéig, 5-6 órát azért még a legnagyobb hőségben is bírok pörögni nagyobb teljesítménnyel.

 

Ispán-hegy fele találkoztunk az első csapattal, innen már szivárogtak az emberek a normál körön. A napon brutál meleg volt, a Kukucsó se a legárnyékosabb csúcs. Jöttek a bércek, az útvonal innen nagyjából lefedte az általam is bejárt útvonalat, csak persze visszafele. A 16. csúcson találkoztunk olyanokkal, akik még csak a negyediken pecsételtek… Nem irigyeltük őket, az igazán meleg még csak most kezdődik.

 

Nagy-István erősétől már számoltam a hátralévő emelkedőket, a meleg már kezdett erőteljesen megviselni. Fodor-hegyet is iszonyú magasnak éreztem, de a legdurvább Bálvány volt… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Bálványra ilyen lassan fogok felmenni… :) Az előtte lévő hosszú napos emelkedő egyszerűen lenyomott a földre, alig vártam az árnyékos részt. Már nem erőltettem a dolgot, hiszen a cél közelében voltunk, lassan felsétáltam, pecsételtem, és leültem egy kőre, megvártam a többieket, míg lejönnek a kilátóból.

 

A végén lefele még sikerült egy jót futnunk, így 5:29-cel értünk célba. Igaza volt qvic-nak, ezen a túrán a legnagyobb előny, ha jó úton mész. Nem biztos, hogy a légvonal a leggyorsabb, olykor jobb, ha kerül az ember, mert időt és energiát is spórolhat. Klassz volt így visszafele, legalább négy ponton módosítanom kell a saját útvonalamat, és egy kellemes 25 fokban kizárt, hogy ne legyen meg az új egyéni csúcsom. A katonai bakancs ötlete is remek volt részemről, rövidtávon és ilyen zord terepen kiválóan szerepel. Jövőre hátha eljön végre az én időm… :)

 

 

 

 

Kék Balaton 75

Táv: 74,5 km, szint: 1974 m.

 

„A pokol is ilyen lehet, csak nem ennyire szép…”

 

Nem mondhatnám, hogy jól kezdődik a nap… A rajtba való kijutás 3 órát vesz igénybe, a vonat is késik, a tervezett 8 órás indulás reménye lassan semmivé válik. Pétfürdő, vasútállomás, szolid 40 percet ácsorgok a tűző napon az itinerért, és bár még csak reggel van, szép lassan izzadni kezdek. Forró napunk lesz…

 

Kocogva indulok el a település utcáin, úgy gondoltam, hogy kényelmes tempóban is meglehet a 12 óra, s bár hoztam fejlámpát, világosban szeretnék beérni. A tájékozódás nem a legegyszerűbb, GPS-szel a kézben is simán benézek több letérőt is, ez a Balaton-felvidék, ismerős érzés. 1 óra 40 percbe telik, míg Litér határába érek, ahonnan először pillantom meg a magyar tengert. Gyönyörű. Az ellenőrző pont felkutatása már nem megy olyan könnyen, a kocsmában a pultos lelkesen bélyegez nekünk, mint később kiderül, nem is ő a pontőr… :) Még mindig jobb, mintha elküldött volna minket a búsba. Aztán néhány perc múlva megtaláljuk az igazi pontot, a frissítéssel együtt. Ekkor már tudatosul bennem, hogy ez bizony keményebb menet lesz, mint gondoltam. Egyrészt a tájékozódás miatt, csak az útvonal felét ismerem, de sokkal jobban aggaszt az a sárga korong az égen, ami ontja magából a forróságot…

 

Egy patakmeder következik, naivan azt hisszük, hogy kellemesen hűvös, árnyékos lesz. Igazából a legrosszabb történik, ami történhet… Egy járhatatlan, útnak még a legnagyobb jóindulattal se mondható ösvényen botorkálunk teljesen nyílt terepen, olykor nyakig érő susnyás, bozótos, dzsindzsás igyekszik minket maradásra bírni. Mikor végre kijutok, kicsit magasabb tempóra kapcsolok, és elhagyom ideiglenes túratársakat. A jó útnak nem sokáig örülhetek, újabb völgy következik, hát… ember nem járt erre évek óta, az tuti. Ezt megcáfolva, egy futóba botlom, aki éppen egy tájékozódási ponton rögzíti az infókat, amit az itinerre kell lejegyeznünk. Az ilyesféle ellenőrzés ezen a kesze-kusza útvonalon nélkülözhetetlen, különben rengeteg pontőr kellene, viszont én nagyon nem szeretem, mert könnyen el lehet menni a pontok mellett. Eddig szerencsém volt.

 

Ketten folytatjuk tovább, bekocogunk Almádiba, és mindketten konstatáljuk, hogy szinte elviselhetetlen a meleg. A vasútállomáson egyszerűen fellocsolom magam vízzel, kulacsom tartalmát beöntöm a pólóm alá a tarkómnál és elől is. Nincs mit tenni, közvetlenül kell hűtenem magam. Először fordul meg a fejemben, hogy ebből megint nem lesz végig kocogás, nem fogom így bírni… Ráadásul tudom mi következik, fel és le…

 

Almádiból fel a Csere-hegyi kilátóba… Immáron ismét egyedül, gyorsan mászom felfele, az árnyékos rész ellenére a meleg teljes súlyával a nyakamra ül, és nyom lefele. Energiaörlő kilométerek. Lefele Alsóőrsre, majd Palóznakra kicsit kényelmesebben haladok. A kálváriánál is utolérek valakit, hosszú ruházatán teljesen ledöbbenek, csak én nem bírom a meleget?! Egy utcai csap alá egyszerűen befekszem, elücsörögnék itt néhány órát. De várnak a hegyek.

 

Palóznakról fel az Endrődi-kilátóba… Kicsit mintha vesztettem volna a lendületből. Talán, de lefele Csopakra igyekszem kompenzálni a lassú hegymeneteket.

 

Csopakról fel a Péter-hegyre… Az igazi mélypont. Jól ismerem már ezt a kis „hegyecskét”, felfele és lefele se túlzottan „turista-barát”. Már csak vánszorgok felfele, pedig itt még a fák árnyékot nyújtanak. Aztán jön egy parlagirtott terület. Ó, már csak ez hiányzott… Mintha egy sütőben lépkednék. Mikor felérek az irtás szélére, lerogyok egy fa alá, és visszanézek a Balatonra. A pokol is ilyen lehet, csak nem ennyire szép… És még nem értem fel. De itt a lefelében sincs sok köszönet, hatalmasat zakózom, ma már másodszor, és gyanítom nem ez volt az utolsó, kissé-teljesen kimerülve érek le Arácsra…

 

Arácsról fel a Jókai-kilátóba… Ez már csak a hab a tortán. Néha gomolyfelhők enyhítik a perzselő hőséget, de sajnos nem túl gyakori a jelenség. A kilátóba most nem mászom fel, le szeretnék jutni minél hamarabb, bár Balatonfüred utcái is ontják magukból a hőt. Megkeresem az 50-es célt, legalább árnyékos helyen van, egy kövön ücsörögve eltüntetek két szelet dinnyét, néhány pogácsát, de főleg folyadékból töltöm fel magam. 8 óra alatt értem ide, nem túl jó idő. Érkezik egy kis csapat, akik folyamatosan a „sarkamat a taposták”, folyton beértek. Elhatározom, hogy követem őket, igen jó tempót gyalogolnak, és látszólag ismerik is a terepet, nekem viszont a hátralévő 26 km teljesen ismeretlen.

 

Fotó: Tarnai Máté

 

 

A következő két óra monotonon és nem túl jó hangulatban telik. A csapat mögött gyalogolva próbálom tartani a lépést, néha elég nehézkesen megy. A hőség teljesen kifacsart, és enyhülés csak nagyon lassan várható. Szerencsére a terep már sokkal barátságosabb, kevés szintek, és jól járható utak maradtak a végére. Változás a zádorvári pont után következik be, ahol kólával, pogácsával és sós ropival fogadnak minket a pontőrök. Ez most éppen jókor jött. Jól feltöltöm magam, és mivel a nap is már nagyon alacsonyan jár, ezért teljesen megújulva folytatom tovább az utat, hogy még legyűrjem a maradék 13 km-t.

 

Tempónk fokozódik, egyre többet kocogunk bele, Füred előtt nem gondoltam volna, hogy így fog menni a vége. Bár a cél előtt még kavargunk egy sort, de Óbudavár már csak egy karnyújtásnyira van, még éppen világosban, 9 óra után néhány perccel érkezünk meg. Nem túl sok embert találunk a háznál, nem kell tolonganunk a kajáért, lencselevest és virslit kapunk, szavakban nem tudom önteni, hogy 75 km után milyen jól esik a meleg étel… Elbúcsúzom a társaktól, és birtokba veszem a szállásomat. Végül is jól végződött ez a forró kaland.

 

Még 2005 környékén a Kék Balaton 30 a kedvenc túrám volt, ezért is döntöttem, hogy eljövök erre a rendezvényre. Nem csalódtam. Ilyen a Balaton-felvidék. Logisztika szempontjából az 50-es távot célszerűbb választani, Füredről még könnyen haza lehet jutni aznap, a maradék 25 km pedig a Balatontól távol halad, az első 50-eshez képest kevésbé látványos. De ha továbbra is rendezni fogják, az 50 km a minimum, amit kötelezően be fogok vállalni.

 

 

Következik a Bükk 900-as csúcsai.