3x50, avagy 48 órás túrakaland „csodaországban”

Táv: 154 km, szint: 4996 m, szintidő: 49 óra.

„Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni addig, amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik.” (Bob Proctor)

"Két dolgot tehetsz, ha zuhansz: vagy végigüvöltöd az utat, míg földet érsz, vagy élvezed a kilátást!" (ismeretlen)

1. szakasz: Az éjszakai menet (50 km/1543 m)

Péntek este 6 óra. Mire kiérek Normafára, a túra rajtjába, ismét rendesen esik, ahogy az elmúlt két napban nem túl ritkán. Vajon mennyien gondolhatnak minket épelméjűnek, amikor este, esőben, teljesen felázott hegyvidéki terepen belekezdünk egy 150 km-es túrába? Mindenesetre ezek a zord körülmények még inkább alkalmassá tették ezt az egyébként is kemény rendezvényt arra, hogy az ember a lelki határait feszegesse.

Pontosan indul a tömegrajt a zöld kereszt jelzésen, lefele Makkosmária irányába. Hárman az élre törünk, laza futással faljuk az első métereket. Az indulók között találkoztam Márton Danival is, aki valószínűleg nem fog sokáig hátul maradni.

Bár a fákról folyamatosan csöpög a víz, az ezerféle zöld színben pompázó erdő látványa mégis örömet okoz. A templommal szemben kapjuk az első pecsétet, és folytatjuk a kocogást, ezúttal a piros sáv jelzésen, fel a János-hegyre. Az élen lévő hármas is kezd szétszakadni, egyikünk inkább gyalogol, míg a harmadik srác kemény tempót megy az emelkedőn is. Így másodikként egyedül érek fel az Erzsébet-kilátó lábához, ahol szinte már egybefüggő az esőfüggöny.

Pecsételést követően üldözőbe veszem az első helyen futó túratársat. A hegy meglehetősen köves, ezért különösebben nem csúszik a talaj, kényelmesen lehet száguldozni. Még az első műutas kereszteződésnél be is érem a srácot, és átveszem a vezetést.

Innentől teljesen a végéig magányosan telik az utam, ami persze több szempontból sem igaz. Egyrészt néhány kilométerenként találkozom a pontőrökkel, másrészt pedig végig ott van velem az erdő. Ez is egy olyan momentum volt az életemben, amit szerettem volna kiküszöbölni: ne érezzem magam egyedül éjszaka az erdőben. Úgy tűnik, hogy ezt is sikerült megvalósítani. Remekül érzem magam, jól megy a futás, és még az időjárás is kezd hozzám alkalmazkodni: csendesedik az eső.

Pontban este 8-kor érkezem a piros sáv jelzésen Nagykovácsiba. Ez nagyon biztató eddig, hiszen tervem szerint még Solymárt is lámpa nélkül szeretném elérni.

A Zsíros-hegyi pont után a sárga sáv jelzésre váltok, és ereszkedni kezdek lefele. Az alsó völgyek mélyén már nagyon sötét van, de a jó helyismeretnek köszönhetően pontosan és gyorsan haladok. Közben nyugtázom, hogy a futódzsekim és a teljes ruházatom átázott, illetve az eső újra bekeményít.

A solymári benzinkútnál a pecsét mellé még ellátást is kapok, vajas kenyér és szörp formájában. Nem sokat pihenek, gyorsan bevetem magam a varázslatos szépségű Alsó-Jegenye-völgybe. Igaz, ebből a szépségből most nem sokat látni, konkrétan semmit. A völgy mélyén olyan sötét van, hogy a felkapcsolt fejlámpám fénykardként hasít bele. A patak völgyét nappal sokan látogatják, a hegység egyetlen vízesése is itt található. A víz csobogását folyamatosan hallom, és fejben képet is tudok hozzá illeszteni, kanyargó patakocska, kopár sziklafalak, fából készült hidak. Ez utóbbit valóban látom is, hiszen átkelek rajtuk.

A völgyet elhagyva emelkedésbe kezdek, továbbra is a sárga sávon. Egyszer csak két pici fénypontra leszek figyelmes, amelyek egymás mellett és egymással szinkronban gyorsan mozognak. Kell egy kis idő, míg rájövök, hogy valamilyen állat fut előttem, és időnként visszanéz. A talajtól viszonyított magasságából ítélve egy róka lehet. Egy ideig kísér az utamon, majd eltűnik a sűrűben.

Szeretem ezt a sárga turistautat, hosszan kanyarog a Csúcs-hegy oldalában. Ezt megszakítva a Guckler Károly útra térek, ami már az Országos Kéktúra jelzését viseli, és innen 3 km-es ereszkedés következik. Ez a szakasz két kellemes meglepetést is hoz: egyrészt eláll az eső, másrészt a Rozália téglagyárnál nem keltem fel az érdeklődését egy telepőrző blökinek sem. Magam mögött hagyom a Budai-hegységet, és az ürömi műúton átkelve már a Köves-bércre tartok. A hegy lábánál lévő ponton kapom az infót: Solymáron Dani átvette a 2. helyet.

A hegy túloldalán Pilisborosjenő településre érkezem, aminek határában megint találkozok egy világító szempárral. Ezúttal egy macsek lapul az úton, és figyeli a világító fejű embert. Nem fél tőlem, mosolygunk egymásra. Belül is mosolygok, remek ez a mai nap, nagy kár lett volna kihagyni. Kevély-nyereg megmászása kissé lomhára sikerül, ezt szeretném egy gyors lefelével kompenzálni, azonban itt megváltoznak a talajviszonyok. A gyors lefutás majdnem gyors felborulásba torkollik. Alig-alig találok szilárd talajt a lábam alatt, szinte minden felületet folyós sár ural. Bicsaklom jobbra-balra, hogy talpon tudjak maradni. Ez az első olyan szakasz, ahol nehézséget okoz a haladás, és gyanítom, hogy nem ez lesz az utolsó a hétvégén.

A mai szakasz utolsó pontja: Hosszú-hegy. Könnyű a feljutás, és végig nagyon jól érzem magam. Azon is csak mosolygok, amikor a gerincre felérve nagy robajjal felugrik mellettem egy őz, és átvágtat keresztbe az úton. Valóban nem egy magányos út ez. A pecsét után lekocogok a hegyről, és a széles dózerúton a magasba lendítem a karjaimat: igen, sikerült!

Kiérek a Szántói-nyeregbe, és Pilisszántóig kocogok a műúton. Az iskolát elsőre megtalálom, és néhány meglepett tekintet kíséretében adom le az itinert a rendezőknek. 0:55-öt mutat az óra. 7,2 km-t jöttem óránként az éjszakai menetben. Ez az idő még engem is meglep.

Körbevezetnek az iskolában, fürdő, konyha, tornamatrac az alváshoz. Nem is kell más, egyből tusolni indulok, hihetetlen jó érzés a meleg vízben lazítani egy kicsit. Közben érkezik Dani is, és az ebédlőben csatlakozik az éjjeli vacsorához. Majd előbányászom a hálózsákot, és lefekszem egy osztályteremben. Szuper szakasz volt, de a holnapi biztos keményebb lesz.

2. szakasz: Az igazi kihívás (52 km/1890 m)

Szombat reggel 10 óra. Esik az eső. Mindenki fáradtnak tűnik, kivéve azokat, akik a 2. szakaszt egy külön túra keretében teljesítik. Vagyis szeretnék teljesíteni. A hajnali jó hangulatom gyorsan párolog. Alig aludtam valamit, köszönhetően a felpörgött vérkeringésnek, illetve a folyamatos mozgásnak a tanteremben és a folyosón.

A tömegrajtot követően a friss emberek fürge lábakkal indulnak neki a szántói emelkedőnek. Én kicsit hátrébb egy bolyban negatív gondolatokkal küzdök. Egyelőre csak a mai sötét jövőt látom, pedig a jelennel kellene foglalkoznom.

Végre síkra vált a talaj, és a túrafutók elkezdenek kiválni a tömegből. Nehezen indulnak a hajtóművek, és a talaj nagyon nem kedvez a haladásnak. A sárga keresztről leérünk a sárga sáv jelzésre, ahol minden túrázó rémálma válik valóra. Az út maga egy egybefüggő, folyós sártenger. Minél gyorsabban szeretnék haladni, annál többet csúszom vissza.

Szinte megváltás a piros sáv keresztezése, és a jobbra fordulás. Az már más kérdés, hogy egy végtelen emelkedőn találjuk magunkat.

Az élmezőny is szétszakad, egy bozótos részhez már egyedül érkezem. Ennyi vizet, még soha nem kaptam a nyakamba egyszerre. A benyúló ágakról és levelekről ömlik a víz, hidromasszázs jelleggel dől az áldás mindenhonnan, így mire felérek Pilis-nyeregbe, már úgy festek, mint aki most mászott ki egy medencéből, és nagyjából úgy érzem magam, mint ez a macsek…

Zöld keresztre váltok, és a negatív gondolatok kezdenek elmélyülni. Dobogókőre tartok felfele egy meglehetősen barátságtalan úton. Az eső irgalmatlanul szakad. Előttem még 42 km, kegyetlen terepviszonyokkal. És ha valamilyen csoda folytán be is érek, holnap kezdődik előröl az egész…

Na most álljon meg a menet! Legalábbis a gondolatmenet. Egyetlen kérdés van csak: Miért jöttem ide? Azért, hogy jól érezzem magam, és adott esetben felülírjam a korábban berögzült és begyepesedett gondolataimat… És ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, függetlenül a körülményektől. Tudom, hogy az ego mit akar: kényelmet, biztonságot, változatlanságot, a régi megszokott gondolatokat és érzéseket. Vagyis adjam fel, sétáljak vissza, 2-3 órán belül már lefürödve, szárazon, jóllakottan ülhetnék fel egy hazafele tartó buszra… De nem kapja meg. Itt csak két választás van: félelem vagy szeretet. Félve tekintetek a természetre és a hátralévő útra, vagy szeretettel gondolok a természetre és a várható kalandokra, élményekre. Köztes megoldás nincs. Nem ülhetek be egy meleg fotelbe chipsszel és kólával, hogy majd átgondolom a döntést. Itt helyben, azonnal kell dönteni. A jó hír viszont az, hogy tényleg pusztán döntés kérdése. Én – az egóval ellentétben – a bizonytalanságot, a kalandvágyat, a kreativitást választom. És tovább megyek.

Miért jó, ha esik az eső? Mert hűti a mozgás által felhevült szervezetet. Jobb lenne, ha 40 fok lenne? Dehogy, hiszen az olaj a tűzre, még jobban felforrósodna a szervezet. Vagyis jelen helyzetben az eső egy megfelelő körülmény. Mosolyra húzom a számat. Tudsz te, ha akarsz…

Közben Dani és Zoli ér be, és ezzel megoldódik a tájékozódási problémám is. Ugyanis az esőfüggöny mellé még a leszálló pára is rontja a látási viszonyokat, így elég nehéz felfedezni a távoli jelzéseket. Dani viszont ismeri az út kanyarulatait. Együtt érünk fel a Rezső-kilátóba, ahol elég kaotikus kilátás fogad minket.

Viszont biztatónak tűnik, hogy 7 km-es lejtő következik egészen a Kaincz-forrásig. Hogy utána mi jön… Abba majd ott ráérek belegondolni. Sajnos az előző negatív gondolathullám lecsengéseként még Szakó-nyereg előtt sikerül megrántanom a csípőm jobb oldalát. De ez a momentum már nem tud eltántorítani szilárd elhatározásomtól: teljesítem a 3x50-et.

Elég gyorsra sikerül az ereszkedés, még olyan futókat is befogunk, akik csak a mai túrán vesznek részt. A forrásnál egy esőbeállóban kapjuk a pecsétet. Az eddigi legdurvább víztömeggel találkozunk, erre mondják, mintha dézsából öntenék. Semmi gond, hiszen a következő 2,5 km-en 500 métert kell emelkednünk…

Az emelkedőt a Vadálló-kövek előtt és mellett már valószínűleg sokan „imába foglalták”, köztük a néhai Terep Százas verseny résztvevői, de a ma éjszaka rajtoló UTH-n indulók közül is lesznek néhányan, aki elátkoznak minden olyan rendezőt, aki képes beletenni ezt a szakaszt egy gyorsasági rendezvénybe… Bár a 3x50 nem verseny, de azért a szintidő itt is megszorongathat néhány embert. Én meg nem tudom számolni hányszor voltam ezen az úton… Lefele. De felfele még SOHA. Persze nekem is egy 150 km-es túrán kell ezt kipróbálni… Nem baj, sokkal rosszabb lenne, ha holnap délután kettőkor kellene leküzdeni. Azt hiszem ennél több pozitívumot nem tudok erről mondani.

Igazi kínlódás a mászás. Nagyon sok részen muszáj a kezeket is használni, kapaszkodom sziklába, fába, fűbe, levegőbe… Közben imám meghallgatik, eláll az eső. Már ideje volt. Néhol egészen a kövek külső peremén mászom, ott elkelne egy biztosító kötél, vagy inkább másszak beljebb, onnan kisebbet esem… Dani gyorsabb, eltűnik a szem elől, egy kissrác kapaszkodik mögöttem, aki elképesztő tempót megy, tulajdonképpen a rajt óta előttünk futott, csak a Lukács-árokban értük utol. Az utolsó kemény szakasz végig sziklamászás négykézláb, aztán végre normális szögre vált az út, és elvánszorgok Prédikálószékig.

Pont van, Dani van, kilátás nincs, energia nincs. Nem valami jó a leltár eredménye. Futni kellene, de porzik a tank, levegővel nem megy, valamit kellene tölteni. A pontőr szerint nagy eséllyel Pilisszentlászlón kapunk ellátást, de addig el kellene jutni. Előkaparok valamit a táskából, fogalmam sincs mi az, csak nyelem. Energia jön, de a lábak elég tompán puffannak, ezt így nem fogom sokáig bírni, de talán az etetőig menni fog. Jön a piros kereszt, és valami gondolatok nélküli automatikus mozgással végül csak eljutok a Kis Rigó étterem előtt található frissítő pontig.

Az étteremből illathegyek szivárognak, most extraérzékeny a gyomrom. Nem esne rosszul bent egy háromfogásos ebéd… Helyette van két szelet lekváros kenyér, azért ez se rossz, sőt… Kicsit zavar, hogy ismeretlen szakasz következik, és itt bizony az energiát már be kellene osztani, mert az elmúlt fél órában már tartalékon mentem, és bár most megy a feltöltés, ilyenkor már nagyon gyorsan szokott apadni az energia.

Indulunk tovább, Dani vezet… bele az Amazonasba… Bakker, mi folyik itt…? Feltételezem, hogy a Bükkös-patakot alapból egyszerűen csak át lehetne lépni, de most… Még átúszni is veszélyes. A megduzzadt pataknak komoly sodrása van, és bár csurom vizesek vagyunk, de azért ezt a jakuzzit most inkább nem próbálnám ki… Többször átkelünk a hömpölygő folyón, néha olyan nyakatekert módszerrel, hogy már borítékolva van a csobbanás, de aztán mégis megússzuk. Inkább jöjjön a dömörkapui emelkedő.

100 méter szintemelkedés, mi az nekünk. Közben olyan dolog történik, amiről valószínűleg már az összes induló régen lemondott: kisüt a nap! Még csak itt-ott bújik ki a felhők mögül, de az égre nézve már nyilvánvaló, hogy ebből akár hosszabb napsütés is lehet. A Lomb-hegyi nyeregig nagyjából annyi történik, hogy Dani meglép előlem, illetve végre valahára levehetem a teljesen rám rohadt futódzsekit, és pólóban fürdőzöm a meleg, friss napsütésben. Ez a jutalmam, megérdemlem.

A következő jutalom annak felfedezése, hogy a mumus sárga sáv jelzés a Fagyos katonáig fel van újítva. Pedig már belekalkuláltam egy szolid elkavarást. Viszont így ideális körülmények között kocogok a 2. szakasz vége felé. Remek út, remek idő, a lábaim is még bírják, energia is van. Mosolygok. Mégis csak jó ez mai nap. Is.

Egész laposnak tűnik az emelkedő Dobogókő széléig, ahol a ponton kólával várnak. Ez megkoronázza a napot. Néhány csokis nápolyit is kapok. Innen már csak egy 8 km-es száguldás a célig. Lezúzok a hegyről, és vízszintesre érve elfutok néhány szabadin legelő paci és kiscsikó mellett. Abszolút nincs nekik kerítés, de eszükbe sincs megszökni. Én szököm, de már nem sokáig, a Magas-hegyi nyeregből egy rövid ereszkedés, és a már megszokott pilisszántói műúton találom magam.

8 óra 37 perces út ért véget. Felhőtlenül boldognak kellene lennem, de valahogy még mindig ott van a szürke gondolat a fejemben, hogy van még egy ötvenes… Nincs nagy tolongás az iskolában, Dani 20 perccel előttem ért be, és még talán három futó, akik csak a mai távra jöttek. Alighogy leadom az itinert, kezembe nyomnak egy tál paprikás krumplit. Az élet ajándékait fogadd el. Leülök a többiekhez, és enni kezdek…

3. szakasz: Úton hazafele (52 km/1563 m)

Vasárnap hajnali 6 óra. Már 5 előtt felkeltem, és felmértem a károkat. A csípőm jobb oldala minden lépésből tompán fáj. A bal bokám ugyancsak fáj, mivel tegnap próbálta átvenni a megrántott csípőmről a terhet. Ezen most nincs értelme gondolkodni, a futás törölve, hiszen még gyalogolva is bicegek. A gyaloglást valahogy megoldom, remélem, hogy egy „kis” bejáródás után az ízületek könnyebben fognak majd hajlani.

Ezen a túrán az emelkedők sosem fogynak el. Az első 6 km-en 530 métert kell leküzdenünk, fel egyenes a Pilis tetejére, a Boldog Özséb kilátóba. „Kis” bejáródás, mi…? Megy, de nem igazán jól. Billegek jobbra-balra, nem jelent túl jót. Viszont a gyaloglás ellenére egész elől haladok, csak néhányan húztak el a messzeségbe. Ma már szép időnk van, a szerpentinen tűz rám a nap, szeretném legalább az utolsó napot szárazon megúszni.

1:10 alatt érem el a csúcsot, remek. Legszívesebben futnék lefele, de nem lehet. A gyaloglás is fájdalmas, valamit tenni kellene, nem figyelhetek 10 órán át a fájdalomra. A téli jégkár rendesen megroppantotta az erdőt, az erdészek szépen takarítottak, de az utak mente tele van faágakkal. Harmadikra sikerül találnom egy megfelelő botot, amire támaszkodva levehetem a teher nagy részét a csípőmről. Kell egy kis idő, míg megszokom, de aztán már remekül megy a haladás. A fájdalom kezd csillapodni. Terelem a gondolataimat, az erdőt csodálom, az illatokat szívom be, és örülök a jó időnek.

A hangulatomban igazi változás Sasfészeknél áll be. Bár lefele légtornász ügyességet kíván a lejtő leküzdése, valahogy mégis boldogság önt el. Ráadásul a Kétágú-hegyig elképesztően szép szakasz következik, tátott szájjal haladok. A botozás olyan jól megy, hogy egész gyors tempót fel tudok venni. Kesztölc határában kapok pecsétet, innen az OKT megy Klastrompusztáig. Jól esik a gondolat, hogy onnantól teljesen a túra végéig ismerem az utat, vagyis tudom mi vár rám, hogyan osszam be az erőt.

Két srácot követek, majd a ponttól együtt megyünk egy darabig. Egy ideig jókat mosolygok magamban a pontőr megjegyzésén, miszerint orális szexből kaptunk rendesen a túrán, sajnos rossz oldalon álltunk... Majd üdvözöljük a tegnapi sárga sáv rémes útját, aminek az összes felmenője szerintem meg lett említve a két nap alatt. Sajnos egy esőmentes éjszaka nem sokat segített az útnak, a Salomon cipőm ismét U-47 lesz, tengeralattjáróként merül a sárban. Aztán mikor végre Csévi-nyeregnél becsatlakozik a piros sáv, javul az út minősége.

Már nem is emlékszem, hogy mikor gyalogoltam utoljára ennyit. A túrafutás évek óta a mozgásformám, most érdekes ez az állapot. Mindenesetre több időm van bámészkodni, például a Kopár-csárda előtti fenyvesek lenyűgözőek. A csárdánál etetés van, szokásos két kenyér megint lecsúszik, ezúttal ülve eszem meg, jól esik kicsit ücsörögni. De amint végzek, már odébb is állok, és egészen a Hosszú-árokig egyedül rovom az utat.

Nagyon jó érzés visszaérni a Budai-hegységbe. Felfele a Nagy-szénásra leperegnek előttem az elmúlt két nap eseményei. Nem semmi kis kaland volt. A hegy leküzdésével tulajdonképpen véget értek a megpróbáltatások. 8-9 km kellemes séta van még hátra a célig. Közben összefutok egyik edzőtársammal, a mázlista az OKT mellett lakik Nagykovácsiban. Zsíros-hegyen észreveszek még egy szokatlan dolgot: valószínűleg vízhólyag nőtt a talpamra. Nem is egy. És nem is kicsi. Nagyjából 10 éve volt utoljára vízhólyagom túrán. Ennyire káros a gyaloglás? A köves kék sávon rendesen sziszegek már, nem gondoltam volna, hogy a végén még ezzel fogok küzdeni.

Leérek Budaligetre, és véget ér a terep. Jön az aszfalt. Na az se kutya ám… 150 km környékén… Vízhólyagosan… Sebaj, már itt a vége. Valahol… Még egy Máriaremete… Még egy Nagy-rét… És végre Hűvüsvölgy, gyermekvasút… Valaki adjon egy széket…

10 óra 12 perc alatt értem be. Először Dani gratulál, majd a rendezőség is. Oklevél, jelvény…

Teljesítettem a 154 km-es távot… Hirtelen nem tudom mit tegyek. Fáj mindenem, legszívesebben lefeküdnék a fűbe pár órára. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene válnom a rendkívül „illatos” ruháimtól, így a vasútállomás egy félreeső padján átöltözöm. Huh, tiszta ruha… Mikor örültem utoljára ennyire tiszta ruhának…? Ja, tegnap este…

Visszacsoszogok a pizzériához, és bemegyek, hogy igyak végre egy jó kávét. A pultos ránéz világháborút megélt arcomra, és megkérdezi:

- Milyen hosszú túra volt?

- 150 km. Egy éjszaka és két nappal.

Miután megkapom a kávét, hallom, hogy hátramegy, és elhűlve újságol:

- Tudod mennyit mentek? 150 km-t! Egy éjszaka és…

Nagy gondolkodók tanításai szerint, a rendszeresen eltöltött idő a természetben képes belső változásokat előidézni az emberben, amely változások segítenek visszatalálni eredeti természetes mivoltunkhoz. Ez egy meglehetősen hasznos gondolatnak tűnik, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban az emberi természetre az elhidegülés egymás és önmagunk iránt, a mély pesszimizmus, a felszínes gondolkodás és életmód jellemző. A visszatalálás még a természetben sem olyan egyszerű, hiszen az a bizonyos belső hang, az egónk, a korábban berögzült gondolatminták alapján megpróbál újra és újra letéríteni a helyes útról. De győzhetünk…

Mátrabérc

Táv: 55 km, szint: 2734 m, szintidő: 13 óra.

„A természet maga a megtestesült harmónia, a természet egy ritmikus szimfónia.” (Osho)

A reggel első napsugarai törnek utat a fák között a Mátra keleti végében, amikor Sirok-Kőkútpusztától lassú kocogással elindulok a hatodik Mátrabérc túrámon. Alig múlt 6 óra, a remek fuvarnak köszönhetően még elcsípem a mezőny elejét, így nem számítok nagy előzgetésre. Lábaim nagyon könnyedén futnak alattam, bár az éjjel csak három órát aludtam, és a hét nem éppen a pihenésről szólt, de mégis energikusnak érzem magam.

Szolidan morzsolom futva az emelkedőket is, azonban bizonyos lejtőszög felett gyaloglásra váltok, van még néhány kilométer előttem, csak óvatosan. Kisebb bolyba csapódnak a futók, kóstolgatjuk egymást. Ki-ki hol gyorsabb, valaki az emelkedőkön süvít, valaki a lejtőkön való száguldozást kedveli. Én alapból mindkettőt szívesen próbálgatom, fél szemem az órán, csak a pulzus ne szálljon el.

Egy srác nem bír lerázni, én sem őt. Hozzám beszél, jönne velem, ha megfelel nekem a tempó. A tempó jó, de én nem szeretnék máshoz alkalmazkodni, és ezt meg is mondom neki. Sebaj, majd ő alkalmazkodik hozzám, ő viszont nem szeret egyedül futni. Mondjuk itt vannak páran… Csaba mögöttem trappol, meghódítjuk Gazos-követ. Fura érzés, olyan könnyen jöttünk fel. A kilátás káprázatos, a természet csodálatos, és most a legszebb arcát mutatja.

Könnyű a légzés, jó a pulzus, a lábak frissek. Száguldunk. A várt teljesítési idő sokáig nem foglalkoztat. 10 órán belül fixen meglesz, az már látszott az első métereken, sőt, már hajnalok hajnalán, amikor kikeltem az ágyból. 9:20 még hozható, 9 belül már az álomvilág határát súrolja, és ott van az a bizonyos egyéni csúcs, 8:31 (hivatalosan 8:24, csak rossz volt az óra), amit még csak meg sem tudtam közelíteni 2010 óta. Oroszlánvár lábánál iszom egy kis vizet a frissítő ponton, és közben gyanúsan méregetem az órámat… 1:20-at mutat… Hm, megállt vagy mi van vele? Nem állt meg. A másodpercek szépen telnek…

Csaba előre megy, aminek örülök, mert mögötte lazán felsétálok a csúcsra. Az első pecsét. Háttérben a Kékes, a torony meredeken fúródik a felhőtlen kék égbe. Milyen közelinek tűnik, de mégis milyen messze van – mondja Csaba. Másfél óra és ott vagyunk – mondja valaki… Kell néhány másodperc mire rájövök, hogy én mondtam… Ennyire bízom magamban? Hm, ez elég új dolog. 3 órán belül csak egyszer jutottam fel oda, éppen 2010-ben. Viszont utána két óra mély holtpont és vánszorgás következett. A Mátrabérc már csak ilyen, mindig fáj… Vagy mégsem…?

A következő két hegy – Nagy Szár és Cserepes – meghódítása pofátlanul könnyen megy. Lefele a markazi kapuhoz azonban egy elég „ismerős” érzésre leszek figyelmes. A gyors ereszkedés közben fáradtságot érzek. Ez magával hoz egy másik ismerős érzést: nem fogom bírni ezt a tempót a végéig… Valóban csak álomvilág lenne a 9 órán belüli teljesítés…? Egyszer sikerült, aztán soha többet…?

A felszabadult hangulatom kezd semmivé foszlani, amikor néhányan elkezdünk a Kékes oldalában kapaszkodni… felfele… Kezdetben nem is tűnik fel a dolog, annyira lefoglalnak a pesszimista gondolatok és a vészterv kidolgozása fejben… Eltelik jó néhány perc, mire leesik, hogy rossz helyen vagyunk. Nézek a többiekre, és rázom a fejem, ez bizony nem az országos kék, amin haladnunk. De bizony az, kapom a megerősítést. Nem sokkal később nagyon mélyen alattunk kiabálást hallunk: a turistaút lent fut. Szuper. Egyszer nem hallgatok a megérzésemre, egyszer hagyom, hogy az aggodalom eluralkodjon rajtam, egyszer hagyom, hogy mások vezessenek, és máris csőstül jön a baj…

Egy ösvényszerű valamin kocogunk Csabával a kékkel párhuzamosan, reménykedve abban, hogy valahol csatlakozunk, és nem vesztünk vele sok időt. A kocogással gyorsan fel kell hagynunk, mert keresztbe dőlt fák sokasága állja az utunkat. Kúszunk, mászunk, majd arra jutunk, hogy jobban járunk, ha leereszkedünk az útra, mert ennek a kínlódásnak nincs értelme, el kell fogadjuk, hogy jelentős szintet másztunk feleslegesen. Néhány perc után elérjük a kéket. Azért a helyzet ott sem túl biztató… Némi akrobatikus képesség elkel a haladáshoz.

Kissé bosszúsan folytatom tovább a túrát, viszont ez az érzés kiszorítja a kishitű elképzeléseket, miszerint itt megint nem fogok jó időt menni. Elszántan gyorsítani kezdek, és nemsokára azt veszem észre, hogy sorban szedem össze az embereket felfele, Csabát és a többi sporit pedig szépen elhagytam magam mögött.

Sötét-lápa nyereg, már teljesen jó hangulatban, innen három lépcsős emelkedő az ország legmagasabb pontjáig. Jól megy, nagyon is jól… Olyan gyorsan jön a síház, hogy kezdetben csak víziónak hiszem. Pecsét. Nézem az órát. Basszus. 2:57. Vigyor az arcra, ezt már el kell hinnem. És nincs holtpont, még csak a távolban sem. Felszippantok egy szendvicset, egy túró rudit és vagy fél liter teát. Csaba érkezik, fáradtnak tűnik. Megyek előre, úgyis utolérsz – mondom neki, és indulok tovább. Akkor látom utoljára.

A túra futóverseny jellegét itt kezdi elveszíteni, amikor a Hanák Kolos gyalogosai elözönlik az utat. Előzgetésbe kezdek, szerencsére nem túl nehéz, a legtöbben készségesen félre húzódnak. Sombokor, zuhanás lefele, egyszer megindul egy fej nagyságú szikladarab, utat engednek neki, senki nem akarja feltartóztatni.

Nagy lendületemet a Csór-hegy dupla lépcsője töri meg. Bár nem hosszú, de meredeksége miatt mégis ez a legnehezebben mászható hegy a Bércen. A nap telibe kap, már korábban éreztem, hogy a végére meglehetősen meleg lesz. A tetőn meg is válok felsőmtől, majd kapok egy pecsétet. Nem igazán emlékszem olyan Mátrabércre, ahol a Csór-hegy – Galyatető szakaszon ne lett volna holtpontom. Most ez nagyjából úgy néz ki, hogy még az emelkedők nagy részét is megfutom. Azokon a részeken, ahol sétálok, ott pedig a tájban gyönyörködöm, és próbálok töltődni a természet energiából.

Galyatető. Egy mars szelet bánja, hogy felértem ide. Gyorsulni kellene, bár így is jó a tempó, de innen azért nagyon hosszan lehet ereszkedni, viszonylag kellemes terepen. Piszkés-tetőtől be is lobbannak a rakéták. Egy futó hölgyet üldözök, makacsul tartja magát, ráadásul felfele jobban megy, mint én. Igaz, ezt csak Vörös-kőnél tudja kihasználni, lefele elsuhanok mellette. A kedvenc szakaszom következik, sajnos Ágasvárig sok helyen szűk az ösvény, ahol nehéz a gyalogosokat kerülgetni, de még így is elég szédületes a sebesség.

Szamár-kő lassú megmászása után, a két hegy között futni kezdek, és azon kapom magam, hogy még az emelkedőn is tart a lendületem. Visszaemlékszem, hogy pont tíz évvel ezelőtt, amikor először voltam ezen a túrán, sőt, először voltam életemben a Mátrában, az ágasvári emelkedőt laposkúszásban tudtam csak legyőzni, miközben oxigénsátorért könyörögtem a mindenhatóhoz… Mosolyogva érkezem fel, és az órára nézve ekkor kezdek el először komolyan sakkozni, hogy milyen teljesítési idő várható. Bármilyen oldalról vizsgálom a helyzetet, ebből bizony nagyon könnyen egyéni csúcs lehet… Jesszus… A következő gondolat szinte megrémiszt: 8 órán belül is beérhetek…

Gördülnek a kövek, pörög a láb. A turistaháznál legalább száz ember vételezik a csapból, illetve a büféből, én lassítás nélkül tovább megyek. Nem sokkal később, a kerítés fordulójánál teljes erőből belerúgok egy kiálló gyökérbe, ami miattt aztán jó darabig csillagokat látok. De a fantasztikus hangulatomat semmi se tudja elvenni. A Csörgő-patak völgyében elönt a meghatottság érzése, amibe némi eufória is vegyül. Ennek okát a völgy szépségének, a kiváló fizikai és lelki állapotomnak tudom be. Libabőrös lesz a karom és a tarkóm, ahogy hosszú lépésekkel futok végig a patak partján. A gyalogosok sorban félreállnak, kiabálják: „Futó, futó!”

Mátrakeresztes, 6:05. Egy pillanatra dilemmába esem, ha kihagyom a frissítést, akkor meglehet a 8 órán belüli teljesítés, viszont akkor kockáztatok egy eléhezést és egy csúnya holtpontot, ami az összképet igencsak lehúzná. Így amellett döntök, hogy leküldöm a második szendvicsemet sok szörppel, egy kis töltekezés, és 6:12-nél indulok tovább.

Jó öreg Muzsla… Az évek alatt összegyűjtött tapasztalatok alapján arra kellett rájönnöm, hogy itt nem a felfele lassú, hanem sokkal inkább a hegy túloldalán a lefele… És ez ma sincs másképp. Bár már a tartalékokat élem fel, mégis egész kellemesre sikerül a csúcskő elérése. Viszont innen nem megy jól a futás. Kilencven százalékban lejt az út, de már eléggé érzem az izomfáradtságot, az ízületeim sem úgy működnek, mint 5 órája, és a lábfejem előre nyomulása a cipőben állandó és erős fájdalmat okoz minden egyes lépésnél, ezért nehéz kikapcsolni az agy reflexét, hogy futás helyett inkább gyalogoljak.

Kora délután a nap már égeti az arcomon a bőrt, lángol az egész fejem. Az út a Diós-patak völgyébe nem éppen a legkomfortosabbra sikerül. Köves talaj, magas sziklákról leugrálás, kánikulai hőség, szemből nagy totálban kapom az áldást a napból… De szép is a teljesítménytúrázás… :) Szerencsére a patak nincs teljesen kiszáradva, ezért egyszerűen beleugrom, és nagy lendülettel locsolni kezdem az arcom. Hihetetlen érzés. Az emberi értékrend villámgyors megváltozása. A víz, a két tenyeremben most többet jelent nekem bármilyen anyagi jólétnél. A víznek olyan tiszta, természetes illata van, hogy kedvem lenne itt maradni még egy kicsit, de a másodpercek mennek…

Kifele menet a völgyből egy hölgybe próbálok lelket önteni, aki néhány percre a céltól akarja feladni a túrát, úgy tűnik, hallgat rám, mert félig pityeregve azért megindul Szurdokpüspöki felé. Közben az órám 8:00-ra vált, vagyis nem érek be nyolcon belül, de még így is káprázatos egyéni csúcs van kilátásban, nagyon rövid időn belül.

Ez a rövid idő pontosan 7 perc, ennyi idő kell míg egy komolyabb ritmusváltás után, szinte sprintelve zúzok be a bevezető úton az iskoláig, be a kapun, be a célba.

Nem igazán tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez valami kivételes élmény volt. Nemcsak maga a túra, hanem a felfedezés, hogy ugyanúgy, mint az élet minden területén, itt is belül dől el minden. Az egész azon múlik, hogy mennyire engedjük, hogy a körülmények uralják a belsőnket. Tanulságos „út” volt, az biztos. A múltbeli túrák, futások alatt berögzült „gondolatmintákat” elfelejthetem. Újra kell építenem mindent. De menni fog. Mert ez a mostani Mátrabérc a legjobb bizonyítéka ennek…

8 óra 7 perc. Még mindig jó érzés leírni… :)

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m.

A P85 körül nem voltak túl jó ómenek részemről. Először 2005-ben sikerült teljesítenem úgy, hogy Dömöstől a lábamban egy durva izomgyulladástól szenvedtem, végül bő 15 óra után még Hegedűs Robitól megkaptam a teljesítésért járó szép jelvényt. 5 évet vártam a következő vállalkozásra, 2010-ben nagy mellénnyel a terepfutó versenyre neveztem, de már az elején teljesen szétcsúsztam fejben, így Dömösről fülemet-farkamat behúzva haza sunnyogtam. Két éve lenyomtam az 50B verziót, de a 85-ös táv újra meghódítása mostanáig váratott magára. Az elmúlt néhány túra olyan jól ment, hogy természetesnek tűnt: újra nekivágok a mumusnak.

A jó logisztikai megoldásnak köszönhetően ráértem 6-kor kelni, és 7-kor indulni Gödöllőről, fél 8-ra már a rajtban voltam. Vic-et sikerült felfedeznem a hatalmas tömegben, és végül 7:50-kor el is rajtoltunk.

Vic a szokásához híven kemény tempót ment volna az elején, én azonban diszkréten visszafogtam. 58 perc alatt értünk fel a Kevély csúcsra, ahol még nem oszlott el teljesen a pára és a köd, viszont rendkívül szép időben lehetett részünk, ezért megváltam a meleg felsőtől, és innen végig két technikai pólóban nyomtam. A visszafogott tempó olyan jól sikerült, hogy 166 lett a max. pulzusom, szóval nem hajtottuk szét magunkat. :)

Lassan előzgettük a gyalogos mezőnyt, Tölgyikreknél pecsétet kaptunk.

Szőke-forrás völgye káprázatos élményt nyújtott, a párán áttörő napsugár látványa sokszor megállásra kényszerített.

Az őszi erdőt egyébként is nagyon szeretem, ebben a szép időben a legszebb arcát mutatta a táj.

A forráson olykor át kellett kelnünk, néha kicsit túlóvatoskodtam, nem akartam csurom vizes cipővel folytatni az utat. :)

Leértünk Dömösre, ahol megterített asztal fogadott minket. Igazi gasztronómia élmény volt lekváros kenyeret sonkaszalámival, trappista sajtot aszalt gyümölccsel enni, de kellett az energia, hiszen tudtuk mi vár ránk: a béka segge alól fel kell jutnunk a Visegrádi-hegység legmagasabb pontjára, Dobogókőre.

Teli hassal nem is kapkodtuk el a dolgot, lassan bandukoltunk felfele. Közben a terepfutó élmezőny söpört el mellettünk. A háromszoros Spartathlon győztes, Lubics Szilvia diszkréten hagyott állva minket, de mosolyogva és heves köszönésekkel próbált javítani megalázott helyzetünkön. :) Megkíséreltünk vele futni egy darabig, ez kb. 30-ezred másodpercig sikerült is… :P Végül persze új, női pályacsúccsal nyerte meg a versenyt.

Kissé kidögölve, lógó nyelvvel érkeztünk a hegyre, ahol persze szurkolói szekció és fotósok vártak minket, nem volt mese, futni és mosolyogni kellett, illetve egy „87 km, mi az nekünk, ilyeneket szoktunk reggelizni” arckifejezést erőltetni az arcunkra. :)

Hamar tovább álltunk, és innen valahogy gyorsabban teltek a kilométerek, talán azért, mert kevesebb volt a hegy. Kopár-csárdánál jóízűen lakmároztunk a gulyásból, majd meghódítottuk a Kakuk-hegyet.

A nap már lemenőben volt, Vic aggódott, hogy még Nagykovácsi előtt ránk sötétedik, de én biztos voltam benne, hogy még éppen beérünk. Így is történt. Közben azon kaptuk magunkat, hogy a terepfutó mezőny hátsó szekcióját elkezdtük visszaelőzgetni. A plébánián megint hatalmas lakomát csaptunk. Kicsit furcsa helyzet volt, ugyanis 65 km után én már nem igazán szoktam kívánni a szilárd ételt, valószínűleg a savasodás miatt, most viszont farkaséhes voltam, aminek néhány szelet kenyér látta kárát. Kifele menet a várt hidegrázás is elmaradt, így nagyon jó kedvvel vágtunk neki a sötét etapnak.

Kezdetben óvatosan haladtunk, aztán valahol még Fekete-fej előtt bekapcsoltuk a turbót. Nagyjából hasonlóan alakult a vége, mint az idei Kinizsin: ahelyett, hogy elfáradva vonszoltuk volna magunkat, kőkemény tempót futottunk a sötét éjszakában. Nem kis koncentráció kellett hozzá, hogy az imbolygó fejlámpa fényében ezredmásodpercek alatt megtervezzem a következő lépéseket a köves erdei talajon. Ebből is látszott, hogy fejben is teljesen tiszta maradtam.

Néhány ellenőrző pont a semmiből bukkant fel, és sokszor nagyon kellemes meglepetést okoztak a frissítő pontok is. A zsákom nagy részét haza kellett vinnem, így legközelebb jóval kevesebb kajával indulok el, nagy luxus volt végigcipelni a távon. Másik kellemes meglepetés: János-hegyen nem volt köd, így egy remek fotót sikerült készítenem az Erzsébet-kilátóról, előtérben Vic-kel és az UFÓ-lámpájával. :)

Lezúztunk a hegyről, a kegytemplomnál halálra rémisztett minket két kutya, aztán kiderült, hogy kerítés mögött csaholnak, csak mi azt ugye nem láttuk a sötétben. A Végvári-szikláig versenyt futottunk két terepfutóval, mi nyertünk. :) És innen már nem volt sok hátra a célig, a köves lejtőn óvatosan lekocogtunk Budaörsre, ahol 12 óra 44 perc után utunk véget ért.

A célban jelvény, oklevél, sör, virsli és a rendező Ebola, aki szerencsére sokkal jobb arc, mint az afrikai társai. :)

Megköszöntük a rendezést, nagyon fullos volt, és e mellé egy remek időjárás is társult. Jövőre újra itt.

Következhet a Börzsönyi Vulkántúra.

Gödöllői Erdei Félmaraton

Tavaly még teljesen véletlenül csöppentem a versenybe, amikor egy futóedzésem alkalmával belefutottam a mezőnybe. Idén, köszönhetően a facebook terepfutás csoportnak, már jó előre neveztem a 21 km-es távra.

Nagy felkészülés nem előzte meg a versenyt, így egy kellemes enjoy-futásra készültem a hazai pályán. Reggel 30 fokot mutatott a hőmérő az erkélyen, hát ez megint egy húzós menet lesz, bár már megszoktam, hogy félmaratont én mindig hőségben futok (kivétel két éve Angliában).

9 után a rajtban voltam, a máriabesnyői bazilikánál, és már épp azon gondolkodtam, hogy mivel fogom elütni a maradék fél órát, amikor egy ismerős integetett felém. Gréta a sportedző tanfolyamon volt az osztályfőnököm, és nagy érdeme van abban, hogy kellően felkészülten jelenhettem meg a májusi záróvizsgán. Így beszélgetéssel hamar elment a rajtig az idő annak ellenére, hogy azt negyedórával eltolták.

Valahogy a mezőny elején indultam, és persze hiába vigyáztam, elvitt a lendület. Sajna a Polar mellkaspánt otthon maradt, így csak a légzésből következtettem, hogy mégis milyen a tempó. Nem mentek rosszul az első kilométerek, egy ötös boly közepén gyorsan pörögtek a lábak. 5. kilihez 25 perc alatt értem oda, ajaj, ez így túl gyors... Egyelőre viszont remekül éreztem magam, így nem lassítottam. Ennek eredménye, hogy 7. kilinél még mindig hoztam az 5 perces átlagot.

Aztán egy frissítő pont után emelkedők hada várt ránk, még az elsőket sikerült megfutni, de a meredekebbeknél célszerű volt gyalogolni, mert jobb volt az energia-felhasználás – haladás arány. Nagyjából féltávtól üldöztem egy hölgyet, akiről később kiderült, hogy ő lett az első a nők között. Az autópálya-hídra is együtt értünk fel, itt már nagyon éreztem a hőséget, és elkezdtem várni a táv végét.

A Pap-Miksa kútnál kicsit cseles volt a karika, azon kívül, hogy egy mély lejtőből és egy hosszú emelkedőből állt, rendező hiányában szerintem néhányan másodjára is elindultak rajta. Szerencsére élvezhettem a hazai pálya előnyeit, innen becsukott szemmel is visszataláltam volna a templomhoz. Nem volt már sok hátra, és főleg lejtős, sík szakaszok maradtak a végére, de az energiám is a végén járt, ezért a tervezett hajrázásom elmaradt.

Bár az elején még úgy tűnt, hogy behúzom két óra alatt, a hőség megint átszabott mindent (mint oly sokszor az évek alatt), így 2:08-cal csorogtam át a célkapu alatt. Persze teljesen elégedett vagyok, a lényeg úgyis a futás és a természet öröme volt, ebből kijutott minden.

Gréta 2 perccel utánam érkezett, és szolidan elfoglalta a dobogó 3. fokát, nagy gratuláció neki. Újratöltés, fényképezkedés, eredményhirdetés, és indulhattunk haza. Hát erre jövőre is jönni kell… :) 

Kinizsi Százas

Táv: 100 km, szint: 2930 m, szintidő: 24 óra.

„De az ösvények már csak ilyenek: az ember egyszer Shakespeare paradicsomában lebeg, és már arra számít, hogy meglátja a nimfákat meg a pánsípos srácokat, aztán hirtelen azon kapja magát, hogy kínlódik a könyörtelenül sütő nap alatt a porban, bozótban, az átkozott tölgyek között… Éppen olyan ez az egész, mint az élet.”

(Jack Kerouac: Dharma hobók, 2006)

Remek ötletnek tűnt az új logisztikai megoldás: kocsival mentem ki a rajtba, Békásra, ami „csak” másfél órával volt rövidebb, mint tömegközlekedéssel. Mivel korán érkeztem, így majdnem a pole-pozícióból tudtam rajtolni 6:45-kor.

A túrataktikán is újítottam, alapvetően két dolgot szerettem volna elkerülni: a tömeget és a várakozást a pontokon. Ezért a pontnyitások határozták meg sebességemet. A 6,5-ös átlaghoz nem kellett túlzottan megerőltetnem magam, a Kevély csúcsáig egy métert sem futottam, viszont még így is elég elhúztam. A hegyen szinte alig találkoztam valakivel, iszonyúan élveztem a „magányt”.

Azonban a hajnali álmosságom nem akart elmúlni, nagyokat ásítva próbáltam felhúzni a pulzust, de sejtettem, hogy futás nélkül ez nem fog menni, viszont akkor félő, hogy pontnyitás előtt érkezek Hosszú-hegyre.

Végül 9:02-re értem fel a ponthoz, és meglepődve láttam, hogy a pont már régóta üzemelhet. Innen picit belehúztam, és a Pilis lábáig kocogásra váltottam. Jól esett futni, bár a szerpentinen megint gyalogoltam, még mindig az álmossággal küzdve. A kilátás szép volt a tiszta időben.

Mikor elértem a szerpentin utolsó ágát, elhatároztam, hogy futni kezdek, mert 120 fölé nem ment a pulzus, és folyton az ágyamat vizualizáltam. Az enyhén hullámos utat végig futottam egészen a nyeregig, és ez végre meghozta a várt eredményt: masszív 140-es pulzus, és a fáradtság is párologni kezdett. 10:35-öt mutatott az órám, a pont itt is nyitva volt, viszont a pontőr azt mondta, hogy a Gete valószínűleg nem fog hamarabb nyitni. Na remek, van 3 órám 15 km-re, ez elég csigalassúnak tűnik. Bedobtam egy szendót és egy kólát, aztán bandukolva elindultam, mert nagyon nem szerettem volna leereszteni, hiszen most indult be a normál vérkeringésem.

Kesztölc előtt beért qvic, repesztett, mint szél, és ösztönözni akart volna a futásra, de én nem szerettem volna ücsörögni a hegyen. Így kocogás-gyaloglás kombóval kezdtük a katlant, ami idén is méltó volt nevére. Perzselt a nap, én sajnos rosszul bírom a meleget, így kissé letaglózott a kánikula, különösen a Nagy-Gete megmászása közben. Értem én, hogy ritkítani kell az erdőt, de miért pont mindig a legdurvább emelkedők mellett kell eltüntetni a hűs árnyékot nyújtó fákat…? 13:25-re értünk fel, és hát nyitva volt a pont, állítólag már jó ideje… Na ennyit a taktikáról.

Sebaj, innen viszont már lehet nyomni. qvic a gázt nyomta, a nap meg engem le a földre. Mire leértem a hegyről, már borzasztó volt a meleg. Lemaradva kóvályogtam a kövek között, aztán a kék keresztre rátérve szinte belehasaltam a lefele csordogáló kis vízfolyamba. Ez jókor jött, és titkon számítottam is rá. Kissé rendbe hozott a hideg víz, és egy felhő is a segítségemre sietett. Ennek köszönhetően Hegyes-kőig beértem qvic-ot, akihez csatlakozott az elsőbálozós Gergő. A lépést nem tudtam tartani, a nap visszajött, én megint belassultam, és a pincékhez már csak besétáltam.

A Kőszikla legyőzését a szokásos taktikával abszolváltam: a pincéknél lenyomta egy fél marék sóval megszórt kenyeret. Viszont teljesen meglepett az a tény, hogy Mogyorósbányára az itinerben megjelölt pontnyitásra érkeztünk a lassúságom ellenére. Le is gyűrtünk gyorsan egy tál zöldséglevest, én a biztonság kedvéért nyomtam egy kávét is, és még egy kólát is eltüntettem a tatyóban.

A második 50 is a szokásosan indult: nehezen. Lötyögött a hasamban a sok folyadék, túlzottan nem esett jól a futás, különösen akkor nem, amikor Pélihez közeledve ismét nyílt terepem repesztettünk. Még mindig meleg volt. De szerencsére jött a forrás, és még egy titkos pontot is találtunk mellette. Aztán qvic úgy döntött, hogy nem jön tovább, és leült hintázni. :)

A biztonság kedvéért azért még qvic-kal felkészültünk egy hatalmas hotdog evésre és jégkása ivásra, ezért teljes gázzal viharzottunk le a völgybe, és… a hotdog-ember nem volt ott… Bakker, még csak 16:25 volt.

Ez van, nincs mit tenni, saját táskából kellett frissíteni. Lemaradtam kicsit, és megettem egy fél szendvicset, banán pürét és vagy fél liter vizet. Már éppen felkészültem, hogy üldözőbe veszem a srácokat, de bevártak. Az időzítés tökéletes volt. Éppen akkor kezdett hatni a bevitt táplálék, amikor már éreztem, hogy a napnak nincs nagy ereje. De volt ott még valami más is… Csak nem értettem mi.

Mindenesetre hirtelen nagyon jól éreztem magam, és még Pusztamarót előtt legszívesebben gyorsultam volna. Valahogy bátortalan voltam, hiszen ez az egyik legkevésbé kedvelt szakaszom, itt sosem vagyok túlzottan feldobva.

Megindultunk Bánya-hegyre, és egyre jobban pörgött alattam a hajtómű. Nem akartam előre menni, qvic biztosan tudta volna tartani a lépést, de Gergőnek már problémái adódtak. Egyébként kemény a srác, egy maratonon mindkettőnket lenyomna, mint bélyeget oda-vissza, viszont az ultrákhoz még nem szokott hozzá. Itt, 70 kilométernél előjöttek olyan gondok, amelyek még szokatlanok számára, mint például a kidörzsölés vagy a gyomor teljes elsavasodása.

Bánya-hegyen nem volt az a nagy tolongás. Heten-nyolcan mehettek el előttünk, a kiszolgáló személyzet még nem állt készenlétben, se kanál a gulyáshoz, se árlap a kajákhoz. Egy kólát azért bedobtam, annak persze tudták az árát. Gergőnek adtam ananászt, talán segít valamit a gyomrán, és némi pihenés után megkezdtük az ereszkedést.

A srácok kicsit felpörögtek, qvic kemény tempót kezdett diktálni, bár ennyi futás után már csalóka a sebesség-érzet, de több szakaszon 9-10 km-t nyomtunk óránként, az tuti. Időnként sétával pihentünk. Nekem nagyon mehetnékem volt, a pusztamaróti „energiatöbbletem” nem akart csillapodni, ami azért nem szokványos állapot nálam, főleg így 80 km környékén. Elértük a vértestolnai műutat, már csak mosolyogni tudtam az emlékeken, tavaly itt adtam fel… Most vígan továbbfutva előztem le egy srácot, akit éppen egy masszázzsal próbált versenyben tartani hölgyismerőse.

Koldusszállásig nyomtuk rendesen, Gergő nem panaszkodott, de a légzésén hallottam, hogy azért nem túl kellemes neki a tempó. Ismerős a légzés, én is így veszem a levegőt, amikor szenvedek, mint állat. Bőven világos volt még a ponton, és nem kis meglepetésre már teát is kaptunk, idén jobban felkészült volt a rendező személyzet. 9 km emelkedő következett. Ananásszal és banánpürével próbáltam használhatóvá tenni a gyomrom, szükségem volt még szénhidrátra, amit végül zselés cukor formájában vittem be.

Még a lejtő előtt elővettem a fejlámpát, nem szívesem rúgtam volna szét a lábam egy kőben. Elértük az utolsó pontot is, kellemes tábortűz mellett kaptuk a pecsétet. Néhány csepp eső is hullott az égből, de szépen megúsztuk az estére beígért viharos időt. Innen qvic-ot próbáltuk visszafogni, Gergőnek már nagyon nem volt kedve futni, nekem inkább a biztonságos beérkezés számított, illetve az aszfalton nem akartam szétcsapni a már „kissé” fáradt ízületeket. A szurdokban kissé bizonytalanul haladtam, de jól megoldottuk egymás segítését.

15 óra 49 perces menet után érkeztem be az Öreg-tó melletti táborba, még fél 11 sem volt. Átvettük az oklevelet, jelvényt, készítettünk egy jó kis célfotót, és elmentünk kajálni. Valamiért a tatai babgulyás mindig jól esik, nagyjából a mennyben éreztem magam, mikor belekóstoltam, pedig valójában egy sima menza-leves. De egy ilyen viszontagságos út után az ember átértékeli a dolgokat. Kaja után még begyűjtöttük Rushboy-t és a leggyorsabb hölgyet, Mártit is, és qvic hazarepített minket.

Érdekesen alakult az idei túra. Az eleje nagyon nehezen indult, a meleg idő nem volt túl kegyes hozzám, féltávnál pedig egy lyukas garast se tettem volna arra, hogy a második fele gyorsabb lesz. Ilyen ez a Kinizsi, mindig tartogat meglepetést, minden alkalom más és más. Imádom…

Negyednyolcas

Táv: 50 km, szint: 1880 m.

 

A semmitmondó név mögött egy szép útvonal-vezetésű, remek túra rejtőzött. Volt némi sejtésem már akkor is, amikor még otthon átnéztem a térképet. A Visegrádi-hegységet az erős tagoltsága miatt a legszebb magyar hegyvidéknek tartom, és éppen ugyanezért nem a legkönnyebb túrahelyszín. Összefoglalva, ebben a hegységben általában szép és nehéz túrákat szerveznek. Ez most sem volt másképp.

Szentendréről még nyolc előtt sikerült elindulnom, és mivel a város széléről rajtoltattak, hamar túljutottam az aszfaltos szakaszon, és az útra festett jeleknek köszönhetően könnyen az erdőben találtam magam. Vörös-kőig nagyjából egy órát töltöttem emelkedőn, rendesen bemelegítve a hajtó- és futóműveket. Kicsit párás volt a kilátás, de még nem jártam ezen a hegyen, ezért rendesen körülnéztem.

Egy remekül kocogható, hosszú szakasz következett, a pirosról váltottam az OKT útvonalra, valahol az Urak asztalánál csatlakoztam, és megkezdtem a Beac Maxit visszafele. Innen tulajdonképpen már nem is találkoztam túrázóval, leszámítva a pilisszentlászlói túra rövidtávosait. Felmásztam a Moli pihenőbe, majd a Borjúfőről is megtekintettem a kilátást, azt hiszem 8 éve voltam itt utoljára.

 

A Duna mintha egy fehér dunnát húzott volna magára, csak sejteni lehetett a folyó hollétét. Egy rétre érve dobtam egy balost, és bár egy szekérút összeköti a kéket az Apátkúti-völggyel, a fára festett jelek egy elég kalandos árokba vittek. Út tulajdonképpen nem volt, így a szűz erdőben robogtam lefele a völgybe.

 

Megkaptam a második pecsétet, és ráfordultam a jelöletlen Spartacus-ösvényre. Természetesen még soha nem jártam itt, ezért kicsit utána olvastam. A Visegrádi-hegység legszebb helyének tartják, hát nem véletlenül. Egy combos emelkedővel indul az ösvény, majd egy hosszú szakaszon a hegy oldalában fut az út, kicsit a Kékesi kékre hasonlít, de itt szebb az erdő. Nagyon jól esett ott futni, de aztán véget ért az erdő, és kénytelen voltam megállni. A kilátás miatt.

 

Rövidtávosok ücsörögtek a sziklaperemeken, és bámulták a távoli Dél-Börzsöny púpját, és a még mindig felhőben rejtőzködő Duna-vonulatot. Sajnos odébb kellett állnom, de az izgalmak továbbra is maradtak, kissé technikás terep következett, meredek hegyoldal, beszakadt árkok, kidőlt fák, néha nem voltam tisztában, hogy még az ösvényen vagyok-e. Az ösvény egy kellemes szakasszal zárul, és fut bele a zöldbe, nem messze Pilisszentlászlótól. Megfordult a fejemben, hogy a rendezők helyében átnevezném a túrát Spartacusra, bár állítólag az azonos nevű turista egyesületről kapta a nevét az ösvény, de akkor is méltó lenne rá, hogy elnevezzenek róla egy ilyen remek túrát, hiszen a Spartacus-ösvény az összes távban benne van.

 

A település sörözőjének teraszán megejtettem egy frissítést, és fejben felkészültem a hátralévő részekre, ezeket már jól ismertem. A piros kereszten nemrég futottunk qvic-kal, a piros háromszögön pedig nyáron sétálgattam lefele a nejemmel. Valamiért akkor könnyebbnek tűnt, most felfele az a 3,7 km szigorúan monoton emelkedő Dobogókőre nem esett annyira jól, szerencsére minél feljebb jut az ember, annál kisebb a lejtőszög. A parkolóban lévő vízcsapnál kaptam a pecsétet és az infót, hogy elsőként értem ide. Tehát nem számíthatok sok túratársra, pedig a sárgán a forrásig szívesen mentem volna valakivel. Nem a kedvenc szakaszom, nem is jártam itt túl gyakran, de sikerrel jutottam túl rajta, lecsorogtam Lajos-forráshoz. Ennyi embert itt még életemben nem láttam, a vízvételről lemondhattam, de a pontőrök kisegítettek egy kis szörppel. Itt elszüttyögtem néhány percet, mire végre rájöttem, hol megy le a jelzés, a piknikezők biztos hülyének néztek, ahogy szaladgáltam körbe-körbe a mezőn, és benéztem a bokrokba a sárga után kutatva.

 

Még volt egy emelkedő a Kő-hegyre, meglepődtem, de egész jó állapotban voltam, így a pecsét után simán lefutottam az elég hosszúra sikeredett lejtőn, és visszaértem Szentendrére.

 

8:12-nél állítottam meg az órát, nem rossz, nem hajtottam szét magam, de így már ötre hazaértem Gödöllőre.

 

A Dél-Börzsönyi kilátások után éreztem magam így, kellemesen szép és kellemesen nehéz túrán voltam túl. Ha továbbra is megrendezik, sanszos, hogy bekerül a kedvenceim közé.