Ultra-Trail Hungary 115

Táv: 115 km, szint: 4100 m, szintidő: 20 óra.

„Ahhoz, hogy lélekben felemelkedj, a testednek meg kell halnia… Többször…”

Történt még tavaly novemberben, hogy a megunt futóruhatáram nézegetve, elhatároztam, hogy beszerzek egy új technikai futópólót. Valami egészen különlegesre vágytam, és hamar rá is bukkantam a Salomon-nak egy remek kis pólójára. Több felirat is állt rajta, de a legfeltűnőbb néhány mássalhangzó volt: FNSHR. Azonban akadt egy kis bökkenő, a pólóhoz ugyanis nem volt egyszerű hozzájutni. Először is be kellett csengetnem 18 ezer forintot. Na gondoltam, ennyit se adtam még ki pólóért, ez valóban különleges lesz. De ez még csak a kezdet volt, ugyanis fél évet kell várni a pólóra, csak május 15-én kaphatom meg… Hát ez igazán remek… na mindegy, tudok várni. És a feltételeknek még messze nem volt vége… Ugyanis 15-én még körbe is kell járjam a Visegrádi-hegységet, és nem árt, ha sietek, mert ha este 8-ra nem érek vissza a kiinduló helyre, akkor ugrott a póló… Basszus, itt már kezdett kicsit sok lenni… Oké, hogy egy remek kis pólóról van szó, na de ez már túlzásnak tűnik…

Viszont biztosítottak, hogy a póló mellé különleges élményeket is kapok. Elképesztő tájak, remek hangulat, eufória, meg ilyesmi. Ez annyira jól hangzott, hogy az apróbetűs rész már nem is érdekelt: lesz még fájdalom, szenvedés, anyázás, meg ilyesmi… Javasolták, hogy nem árt készülni, hát megtettem. Még soha ennyit nem futottam 6 hónap alatt, számtalan hegyet bejártam, egyéni terepfutó csúcsaim dőltek meg sorban, végtelenségig szívattam magam a János-hegyi Libegő alatt, monotonitástűrésem határát feszegettem a Gödöllői-dombságban…

Szóval mindent megtettem azért a nyavalyás pólóért, na! És végre eljött a nagy nap…

Éjfél előtt pár perccel már mindenki ott toporog Szentendrén, a Lázár Cár téren. Úgy tűnik, hogy sok embernek fáj a foga egy olyan pólóra, amire én is vágyom. Nagyon jól érzem magam. Remek az idő, csillagos az ég, póló-rövidnadrág szerkóban feszítek. Na igen, a terep az nem lesz ideális. Még el sem indultunk, de már a városban elterelték az utat, mert a Bükkös-patak kilépett a medréből. Sebaj, a kaland az kaland. És kell a póló!

Pár perc a rajtig...

A rajt után meglódul a mezőny, és süvítünk ki a városból. Nyugodtra veszem a tempót. Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen taktikával menjek, végül két irányt jelöltem ki magamnak. 1. 160-as pulzus alatt maradni, 2. igazodni a 18 órás időtervemhez. A lábaim nagyon frissek, mennek maguktól. Kényelmesen hátradőlve figyelem a futótársakat, és előzgetésbe kezdek. Már Kő-hegyre felfele kezd szétszakadni a csapat.

5 óra éjszakai futás vár ránk...

A turistaháznál igazi fesztiváli hangulat vár minket, megy a szurkolás javából. De aztán jön a zöld turistaút, és ízelítőt kapunk abból, amire mindenki számított az elmúlt napok időjárásából következtetve… A víz és a sár uralnak mindent. A kék kereszt még izgalmasabb kalandra hív. Torlódik a mezőny. Én mennék szívesen, néha az órára pillantok, 150 körül masszívan tartom a pulzust. Hömpölyög a víz, a sár pedig rendkívül futó-marasztaló, még szerencse, hogy jól bekötöttem a cipőmet, egyébként már elhagytam volna. Nem tudom milyen hosszú vonatot érek utol, de nagyon lassan haladnak. Kitörök oldalra, és előzök. Közben hallom, hogy néhányan már szitkokat morzsolnak a körülmények miatt. Ej, ez még nagyon korai. Messze még a vége. Élvezni kell a sarat is.

Részemről nagyon sokáig nem zavart, hogy teljesen beázott cipőben csónakázom a fák között. Igaz, az megfordul fejemben, hogy így elég nagy a veszélye a vízhólyagnak, hiszen nagyon gyorsan fel fog puhulni a bőr a talpamon. De most még semmi gond.

Kaptató a Bölcső-hegyre

Piszok jól megy a futás. Nem számolom hány embert előzök, de az már biztos, hogy a mezőny első felében vagyok. A piroson beállok egy külföldi spori mögé, és teljesen azonos lépés-ritmusban vontatom magam. Közben azért úszunk a mocsarakban, bokáig süllyedünk a sikárosi réten, de haladunk, és nem is lassan. Majd a Dobogókő előtti emelkedőn meglógok, és 2:50 alatt érek az első ponthoz.

 

Néhol egész kellemes volt a talaj...

Gyors frissítés után egy négyes bolyban zúzunk le a hegyről. A sorompóknál valaki rám kiállt: 62. vagyok. Hogy mi van??? Na ne már, az hogy lehet? Valami egészen jól működik ma bennem. Egy másik külföldi kolléga liheg a nyakamban, a fahídon azonban óriásit esik akkora robajjal, hogy egy pillanatig azt hiszem, a híd is leszakadt… Visszafutok hozzá, de a földön fekve kézzel jelzi, hogy nincs gond, és sűrű „okézések” közepette felpattan, és söprünk tovább. Negyedórával később, már a Vaskapu-völgyben fordítva történik meg az eset. Egy kiálló faágban szinte tompítás nélkül dobok egy hasast, amit legjobban a térdem fájlal. Hátulról jönnek a kérdések: „Okay? Okay?” Persze nincs gond, ez volt a kötelező esés.

Bár nagyon szépen fogy a táv, de azt nem mondom, hogy nem várom a napfelkeltét. Klastrom előtt jön egy technikás lejtő, na itt egyszer-kétszer elmorzsolok egy imát… Aztán belebotlok egy sporiba, aki megkér, hogy segítsek neki kicserélni az elemet a lámpájában. Könnyű mozzanat lenne, csak egy apró tüske kerül a gépezetbe… Eggyel kisebb elemet hozott, mint ami a lámpába való volt. Sebaj, mondom, tartson velem, egy óra múlva úgyis világos lesz. Hát ilyen terepen nem egyszerű két embernek egy lámpával menni, főleg egynyomsávos ösvényen. Sokszor megállok, és visszavilágítok, hogy ideiglenes futótársam lásson is valamit. Szerencsére mire felérünk Pilis-nyeregbe, már nincs szükség a lámpára. Felkapcsolok néhány sebességfokozatot.

Sasfészekből lefelé menet, egy vörös sávot veszek észre az ég alján. Sajnos a napfelkeltét nem élvezhetem, borult az égbolt, és hamarosan esni is kezd. Hallelujah! Eszembe jut a tavalyi 3x50 túra, pont egy éve 100 km-en keresztül áztam. Ez annál már csak jobb lehet. 5 órán belül érkezem Pilisszentlélekre, a 35 km-es ponthoz. Nem igazán tudom kifejezni, hogy mennyire fel vagyok dobódva… Innen egy nagyon hosszú szakaszon, egészen a Hirsch-oromig a verseny legjobb pillanatait élem át. Egyedül futok a piroson, csendesen esik rám az eső, engem pedig eufória-hullámok környékeznek. Egyik jön a másik után. Borzong a hátam, bizsereg a fejbőröm, és még a könny is kicsordul a szememből. Erre mondhatják, hogy abban a pillanatban sehol máshol nem érezném jobban magam, mint ott, ahol éppen vagyok. Ilyen a teljes összhang a természettel. Amikor együtt lélegzem a fákkal, amikor a talaj szinte fut alattam, és egyáltalán nem kell erőltetnem, hogy tegyem egyik lábam a másik után. A bejáráson felsétáltunk ezeken az emelkedőkön, most egyszerűen végigfutok mindent. Vigyorogva…

A tájékozódás lefele zökkent ki ebből az emelkedett hangulatból. A jelöletlen szakaszon hiába figyelem a szalagozást, mégis sikerül letérni az útról. Egy keresztútba futok, ahol nemzetközi futótalálkozó van kibontakozóban, United Kingdom, Poland, Hungary képviselői jönnek három irányból, és tanácstalanul vonogatják a vállukat, merre kellene menni. Szerencsére hamar rálelünk egy szalagra, ami már azon a földúton van, amelyik végig levisz egészen Pilismarótig.

Az etető ponton paradicsomleves a menü. Annyi tésztát teszek bele, hogy inkább már paradicsomos tészta. Nagyon jól esik, és kell is az energia, mert egy végtelen emelkedő következik Szakó-hegyre. Felfele sikerül az ösztöneim helyett a rossz szalagozást követni, ezért néhányan rádobunk néhány száz métert a 115 km-re… Lefelé a Lukács-árokba veszem észre, hogy komfort érzetem jelentősen megcsappant, és kell negyedóra míg rájövök, hogy fázom. Persze nem a hőmérséklet csökkent, hanem ez a fáradtság első jele, a testem már nem tudja tartani a megfelelő hőt egy szál pólóban. Felveszem a kabátom, és pár perc alatt jól átmelegszem.

Dömös, 55 km. A depócsomagból kiveszek néhány gélt, és egyet be is nyomok, mert tudom mi jön. Ázsiai kollégának kerekedik is a szeme, amikor a rendező felmutat a majdnem függőleges emelkedőre… Vadálló-kövek, hajrá. Meglepően jól megy, és közben nyugtázom magamban, hogy a legdurvább részen túl is vagyok. Akkor persze még nem tudtam, hogy a végén vár még rám hasonló emelkedő… Vagyis még kettő… Egymás után…

Prédikálószék, ahogy a rendezők látták reggel...

 

...és amikor én oda értem...

Prédikálószéken összefutok Vic barátommal, aki az „UTH-éhségét” azzal próbálja csillapítani, hogy kijött fotózni és videózni. Lepencéig sokat tudok futni, és a műút mellett futó ösvény is gyönyörű, csak ne kellene bokáig érő mocsárban caplatni… Sebaj, a ponton már 40 perces előnyöm van a 18 órás teljesítéshez képest…

…és ami a következő néhány kilométeren pillanatok alatt párolog el, ugyanis a 7-es átlagom váratlanul gyök2-es átlagra csökken. Ennek oka pedig az elképesztő talajviszonyok a Spartacus-ösvény előtti emelkedőn és oldalösvényen. Egyszerűen képtelenség talpon maradni. Lépek egyet, és többet csúszok vissza, mint ahonnan indultam… Néhányan mennek előttem, és elég mókás kép alakul ki. Mivel mindenki görnyed, egyensúlyoz, és próbál a fűszálakba kapaszkodni, úgy fest, mintha gombát szednénk… Itt már az én számból is jön a szitkozódás, tudom, hogy nem kellene, de nehéz tartani az egyensúlyt.

 

A Spartacus-ösvényen

Hihetetlen jó érzés végre felérni a normális szögű és teljesen jó talajú Spartacus-ösvényre. Néhány perc alatt helyre áll a lelki békém, és újra futni kezdek. Gyönyörű ez a vidék, jó, hogy belekerült az útvonalba. Pilisszentlászlón már üresen kong a gyomrom, így jól jön a zöldségleves, amihez végre ehetek kenyeret is. Többen érkezünk a pontra, a CREW sürög-forog körülöttünk, mindenkinek lesik a kívánságát, amiből akad bőven.

 

Kis Rigó étterem, "Már ennyit megtettem..."

Túl 70 km-en, úton Visegrád felé, két pozitívumot tudok szem előtt tartani, az egyik, hogy végre egy szakasz, ami végig lejt, illetve az Apátkúti-völgyben még sosem jártam, és az sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Ami viszont kevésbé komfortos: a folyamatos patak-átkelések. A legtöbb helyen van kő és fa, amelyeken egyensúlyozva meg lehet úszni szárazon, viszont megfáradt izmokkal és ízületekkel elég kockázatos a köveken való ugrálás. A bal combhajlító izmom már egy ideje fájdalmasan vinnyog, valószínűleg meghúzódott. Még egy húzódást nem hiszem, hogy megengedhetek magamnak. Így nincs mit tenni, többször is lábszárközépig gázolok a patakban, ami persze már semmit nem változtat a teljesen elázott cipőmön és zoknikon.

 

A "zacskós" sráccal folyamatosan kerülgettük egymást...

Visegrád, 80 km. A ponton kapott energia sokáig kitart, felsuhanok a Fellegvárhoz, azonban innen a jól ismert OKT igencsak csalódást okoz. A lefele futásból semmi nem lesz, olyan brutális sártenger fogad. Sárboardozni kezdek, deszka nélkül, itt megint sanszos, hogy görcsbe rándul valamelyik izmom, de szerencsére megúszom. Neverending emelkedő Moli-pihenőig... Úgy érzem, hogy csigalassúsággal haladok… 30 másodpercig próbálok futni, aztán 10 másodpercig gyalogolni… Nyöszörgök magamban, nagyon nem megy már a felfele futás… De hogy is mehetne?! 85 km-t jöttem eddig, 14 órája vagyok úton és 28 órája ébren…

Az Urak asztala oldalában végre sikerül valami futást imitálni. Közben újabb probléma merül fel: a gyomrom teljesen elsavasodott… Fél óráig forgatok a számban egy sportszeletet, alig tudom lenyelni, pedig korog a gyomrom, és alig van energiám. Ez meglehetősen leszűkíti a frissítés módját majd Pap-réten, de már tudom mit fogok enni…

Alig több mint 5-ös átlagot tudtam menni Visegrád és Pap-rét között. Na szép, mondhatom, a remek kezdést egy erőteljes visszaesés követett. Össze kell szednem magam! Persze tudom, hogy annyi előnyöm van a szintidőhöz képest, hogy hátrafele sétálva is beérnék, de annyira azért nem kellene feladni a 18 órás teljesítési tervet. A ponton megállok a sós kekszes doboz mellett, és feltűnés nélkül elmajszolgatom a doboz tartalmának felét. Egy idő után érzem, hogy kezdek telítődni, ez jó hír. Közben leltárt készítek: egy beállt izom, fáradt ízületek, fáradt keringés, alacsony pulzus. Viszont annak ellenére, hogy végig vízben állt a lábam, egy vízhólyagom sincs, illetve fejben teljesen rendben vagyok. És még 24 km van hátra. Na hajrá, hajtsuk meg!

 

Egy nem túl őszinte vigyor... :)

Már „csak” két hegy van hátra. De még milyenek… Futok végig a piroson, majd söprünk lefele a sárgán, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb… Ebből mekkora szívatás lesz… Előkotrok egy gélt… És még mindig lefele és lefele… Előkotrok még egy gélt… Hatalmas cumi kilátásban, kérdés, befér-e majd a szánkba…? Végre leérünk, ahonnan felnézhetünk… És még feljebb és még feljebb… Ó bazzzz…. Néhányan végső elcsigázottságukban szolidan káromkodnak egy sort. Sebaj, mindjárt vége. Még ezt leküzdjük… Meg a következőt… Megállás nélkül, elég jól haladok. Minden lépés fejleszt, minden lépés előre visz… Nem létezik más, csak a lépés… Lélegezz és lépj! Csak ez jár a fejemben, és így egész jó sebességgel és jó állapotban felérek Vörös-kőre, ahonnan már lenézhetek Szentendrére…

Atyaúristen… Itt kezdem felfogni, hogy Finisher lehetek… Érdekes, de a póló már egyáltalán nem érdekel. Persze jó lesz átvenni, de ami mögötte van, az az igazi érték…

Olvastam már a Nyerges-hegyről, hogy nem a futók szíve csücske lesz a 100. kilométer környékén. Elérek az aljába, egy tábla tájékoztat, hogy 800 méterre van a csúcs. Á, smafu! Aha… Smafu, mi…? A kezdeti lelkes hegymászás hamar semmivé foszlik. Egyre nehezebb a lépés, pedig csak az segíthet, hogy felérjek. Tudom, hogy mi a gond, a fáradtság. 130 fölé már nem tud menni a pulzus, úgy viszont nem egyszerű egy ilyen emelkedőt legyűrni. Sebaj, mi a legrosszabb, ami történhet? Lefekszem a hegytetőn, és csendben átadom a testem a földnek. Még mindig jobb egy ilyen gyönyörű környezetben, mint egy kórházi ágyban…

De felérek. Egyedül vagyok, hangosan hörgök, és vánszorgok a hegytetőn. Még lefelé is csak lépkedek egy darabig, „pihenek”. Csodaszép selymes füves mezőre érkezem. Próbálok mosolyogni a látványon, hát az a mosoly nem az igazi, na… Aztán kocogni kezdek. Irány Szentendre! Már nincs visszaút.

Bár a Skanzenig még sokat kellett menni, de már nem érdekelt semmi. Iszonyatos sebességgel futok, ami annyit tesz, hogy gyök2-ről gyök3-ra kapcsolok… Egy bandukoló sporit próbálok még bíztatni, hogy jöjjön, fussunk be a célba, de azt mondja neki már régóta másképp jó…

Nem igazán tudom leírni, hogy mit érzek, amikor végigfutok Szentendre utcáin. Süt a nap az égen és süt a nap belül is. Emberek tapsolnak, gratulálnak, mosolyognak… Én meg csak integetek, és megköszönöm a bíztatásokat… Aztán jön a célegyenes és a célkapu… Még néhány tanítványom is kijött szurkolni… 18 óra 9 perc… Hát sikerült… Itt vagyok, bejöttem… Csodálatos volt…

 

Célban...

Már útközben is felmerült bennem a gondolat, hogy fogok-e még jönni erre a versenyre, ha megrendezik. Nagyon jó az útvonal és profi a rendezés. Csak hát ugye a talajviszonyok… Eddig kettőből kétszer sártenger. Matematikailag egyre nagyobb az esélye, hogy hamarosan száraz UTH lesz. Vajon hány évet kell rá várni…? Viszont nagyon furdal a kíváncsiság, hogy ideális viszonyok között milyen élményt tudna nyújtani az UTH…

És itt az ominózus póló, amiért indult az egész:

Vic videója pedig jól érzékelteti a terepviszonyokat:

Köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért!

3x50, avagy 48 órás túrakaland „csodaországban”

Táv: 154 km, szint: 4996 m, szintidő: 49 óra.

„Bármennyire is szomorúan hangzik, legtöbben soha sem próbálnak meg semmit sem csinálni addig, amíg nem biztosak benne, hogy menni fog nekik.” (Bob Proctor)

"Két dolgot tehetsz, ha zuhansz: vagy végigüvöltöd az utat, míg földet érsz, vagy élvezed a kilátást!" (ismeretlen)

1. szakasz: Az éjszakai menet (50 km/1543 m)

Péntek este 6 óra. Mire kiérek Normafára, a túra rajtjába, ismét rendesen esik, ahogy az elmúlt két napban nem túl ritkán. Vajon mennyien gondolhatnak minket épelméjűnek, amikor este, esőben, teljesen felázott hegyvidéki terepen belekezdünk egy 150 km-es túrába? Mindenesetre ezek a zord körülmények még inkább alkalmassá tették ezt az egyébként is kemény rendezvényt arra, hogy az ember a lelki határait feszegesse.

Pontosan indul a tömegrajt a zöld kereszt jelzésen, lefele Makkosmária irányába. Hárman az élre törünk, laza futással faljuk az első métereket. Az indulók között találkoztam Márton Danival is, aki valószínűleg nem fog sokáig hátul maradni.

Bár a fákról folyamatosan csöpög a víz, az ezerféle zöld színben pompázó erdő látványa mégis örömet okoz. A templommal szemben kapjuk az első pecsétet, és folytatjuk a kocogást, ezúttal a piros sáv jelzésen, fel a János-hegyre. Az élen lévő hármas is kezd szétszakadni, egyikünk inkább gyalogol, míg a harmadik srác kemény tempót megy az emelkedőn is. Így másodikként egyedül érek fel az Erzsébet-kilátó lábához, ahol szinte már egybefüggő az esőfüggöny.

Pecsételést követően üldözőbe veszem az első helyen futó túratársat. A hegy meglehetősen köves, ezért különösebben nem csúszik a talaj, kényelmesen lehet száguldozni. Még az első műutas kereszteződésnél be is érem a srácot, és átveszem a vezetést.

Innentől teljesen a végéig magányosan telik az utam, ami persze több szempontból sem igaz. Egyrészt néhány kilométerenként találkozom a pontőrökkel, másrészt pedig végig ott van velem az erdő. Ez is egy olyan momentum volt az életemben, amit szerettem volna kiküszöbölni: ne érezzem magam egyedül éjszaka az erdőben. Úgy tűnik, hogy ezt is sikerült megvalósítani. Remekül érzem magam, jól megy a futás, és még az időjárás is kezd hozzám alkalmazkodni: csendesedik az eső.

Pontban este 8-kor érkezem a piros sáv jelzésen Nagykovácsiba. Ez nagyon biztató eddig, hiszen tervem szerint még Solymárt is lámpa nélkül szeretném elérni.

A Zsíros-hegyi pont után a sárga sáv jelzésre váltok, és ereszkedni kezdek lefele. Az alsó völgyek mélyén már nagyon sötét van, de a jó helyismeretnek köszönhetően pontosan és gyorsan haladok. Közben nyugtázom, hogy a futódzsekim és a teljes ruházatom átázott, illetve az eső újra bekeményít.

A solymári benzinkútnál a pecsét mellé még ellátást is kapok, vajas kenyér és szörp formájában. Nem sokat pihenek, gyorsan bevetem magam a varázslatos szépségű Alsó-Jegenye-völgybe. Igaz, ebből a szépségből most nem sokat látni, konkrétan semmit. A völgy mélyén olyan sötét van, hogy a felkapcsolt fejlámpám fénykardként hasít bele. A patak völgyét nappal sokan látogatják, a hegység egyetlen vízesése is itt található. A víz csobogását folyamatosan hallom, és fejben képet is tudok hozzá illeszteni, kanyargó patakocska, kopár sziklafalak, fából készült hidak. Ez utóbbit valóban látom is, hiszen átkelek rajtuk.

A völgyet elhagyva emelkedésbe kezdek, továbbra is a sárga sávon. Egyszer csak két pici fénypontra leszek figyelmes, amelyek egymás mellett és egymással szinkronban gyorsan mozognak. Kell egy kis idő, míg rájövök, hogy valamilyen állat fut előttem, és időnként visszanéz. A talajtól viszonyított magasságából ítélve egy róka lehet. Egy ideig kísér az utamon, majd eltűnik a sűrűben.

Szeretem ezt a sárga turistautat, hosszan kanyarog a Csúcs-hegy oldalában. Ezt megszakítva a Guckler Károly útra térek, ami már az Országos Kéktúra jelzését viseli, és innen 3 km-es ereszkedés következik. Ez a szakasz két kellemes meglepetést is hoz: egyrészt eláll az eső, másrészt a Rozália téglagyárnál nem keltem fel az érdeklődését egy telepőrző blökinek sem. Magam mögött hagyom a Budai-hegységet, és az ürömi műúton átkelve már a Köves-bércre tartok. A hegy lábánál lévő ponton kapom az infót: Solymáron Dani átvette a 2. helyet.

A hegy túloldalán Pilisborosjenő településre érkezem, aminek határában megint találkozok egy világító szempárral. Ezúttal egy macsek lapul az úton, és figyeli a világító fejű embert. Nem fél tőlem, mosolygunk egymásra. Belül is mosolygok, remek ez a mai nap, nagy kár lett volna kihagyni. Kevély-nyereg megmászása kissé lomhára sikerül, ezt szeretném egy gyors lefelével kompenzálni, azonban itt megváltoznak a talajviszonyok. A gyors lefutás majdnem gyors felborulásba torkollik. Alig-alig találok szilárd talajt a lábam alatt, szinte minden felületet folyós sár ural. Bicsaklom jobbra-balra, hogy talpon tudjak maradni. Ez az első olyan szakasz, ahol nehézséget okoz a haladás, és gyanítom, hogy nem ez lesz az utolsó a hétvégén.

A mai szakasz utolsó pontja: Hosszú-hegy. Könnyű a feljutás, és végig nagyon jól érzem magam. Azon is csak mosolygok, amikor a gerincre felérve nagy robajjal felugrik mellettem egy őz, és átvágtat keresztbe az úton. Valóban nem egy magányos út ez. A pecsét után lekocogok a hegyről, és a széles dózerúton a magasba lendítem a karjaimat: igen, sikerült!

Kiérek a Szántói-nyeregbe, és Pilisszántóig kocogok a műúton. Az iskolát elsőre megtalálom, és néhány meglepett tekintet kíséretében adom le az itinert a rendezőknek. 0:55-öt mutat az óra. 7,2 km-t jöttem óránként az éjszakai menetben. Ez az idő még engem is meglep.

Körbevezetnek az iskolában, fürdő, konyha, tornamatrac az alváshoz. Nem is kell más, egyből tusolni indulok, hihetetlen jó érzés a meleg vízben lazítani egy kicsit. Közben érkezik Dani is, és az ebédlőben csatlakozik az éjjeli vacsorához. Majd előbányászom a hálózsákot, és lefekszem egy osztályteremben. Szuper szakasz volt, de a holnapi biztos keményebb lesz.

2. szakasz: Az igazi kihívás (52 km/1890 m)

Szombat reggel 10 óra. Esik az eső. Mindenki fáradtnak tűnik, kivéve azokat, akik a 2. szakaszt egy külön túra keretében teljesítik. Vagyis szeretnék teljesíteni. A hajnali jó hangulatom gyorsan párolog. Alig aludtam valamit, köszönhetően a felpörgött vérkeringésnek, illetve a folyamatos mozgásnak a tanteremben és a folyosón.

A tömegrajtot követően a friss emberek fürge lábakkal indulnak neki a szántói emelkedőnek. Én kicsit hátrébb egy bolyban negatív gondolatokkal küzdök. Egyelőre csak a mai sötét jövőt látom, pedig a jelennel kellene foglalkoznom.

Végre síkra vált a talaj, és a túrafutók elkezdenek kiválni a tömegből. Nehezen indulnak a hajtóművek, és a talaj nagyon nem kedvez a haladásnak. A sárga keresztről leérünk a sárga sáv jelzésre, ahol minden túrázó rémálma válik valóra. Az út maga egy egybefüggő, folyós sártenger. Minél gyorsabban szeretnék haladni, annál többet csúszom vissza.

Szinte megváltás a piros sáv keresztezése, és a jobbra fordulás. Az már más kérdés, hogy egy végtelen emelkedőn találjuk magunkat.

Az élmezőny is szétszakad, egy bozótos részhez már egyedül érkezem. Ennyi vizet, még soha nem kaptam a nyakamba egyszerre. A benyúló ágakról és levelekről ömlik a víz, hidromasszázs jelleggel dől az áldás mindenhonnan, így mire felérek Pilis-nyeregbe, már úgy festek, mint aki most mászott ki egy medencéből, és nagyjából úgy érzem magam, mint ez a macsek…

Zöld keresztre váltok, és a negatív gondolatok kezdenek elmélyülni. Dobogókőre tartok felfele egy meglehetősen barátságtalan úton. Az eső irgalmatlanul szakad. Előttem még 42 km, kegyetlen terepviszonyokkal. És ha valamilyen csoda folytán be is érek, holnap kezdődik előröl az egész…

Na most álljon meg a menet! Legalábbis a gondolatmenet. Egyetlen kérdés van csak: Miért jöttem ide? Azért, hogy jól érezzem magam, és adott esetben felülírjam a korábban berögzült és begyepesedett gondolataimat… És ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, függetlenül a körülményektől. Tudom, hogy az ego mit akar: kényelmet, biztonságot, változatlanságot, a régi megszokott gondolatokat és érzéseket. Vagyis adjam fel, sétáljak vissza, 2-3 órán belül már lefürödve, szárazon, jóllakottan ülhetnék fel egy hazafele tartó buszra… De nem kapja meg. Itt csak két választás van: félelem vagy szeretet. Félve tekintetek a természetre és a hátralévő útra, vagy szeretettel gondolok a természetre és a várható kalandokra, élményekre. Köztes megoldás nincs. Nem ülhetek be egy meleg fotelbe chipsszel és kólával, hogy majd átgondolom a döntést. Itt helyben, azonnal kell dönteni. A jó hír viszont az, hogy tényleg pusztán döntés kérdése. Én – az egóval ellentétben – a bizonytalanságot, a kalandvágyat, a kreativitást választom. És tovább megyek.

Miért jó, ha esik az eső? Mert hűti a mozgás által felhevült szervezetet. Jobb lenne, ha 40 fok lenne? Dehogy, hiszen az olaj a tűzre, még jobban felforrósodna a szervezet. Vagyis jelen helyzetben az eső egy megfelelő körülmény. Mosolyra húzom a számat. Tudsz te, ha akarsz…

Közben Dani és Zoli ér be, és ezzel megoldódik a tájékozódási problémám is. Ugyanis az esőfüggöny mellé még a leszálló pára is rontja a látási viszonyokat, így elég nehéz felfedezni a távoli jelzéseket. Dani viszont ismeri az út kanyarulatait. Együtt érünk fel a Rezső-kilátóba, ahol elég kaotikus kilátás fogad minket.

Viszont biztatónak tűnik, hogy 7 km-es lejtő következik egészen a Kaincz-forrásig. Hogy utána mi jön… Abba majd ott ráérek belegondolni. Sajnos az előző negatív gondolathullám lecsengéseként még Szakó-nyereg előtt sikerül megrántanom a csípőm jobb oldalát. De ez a momentum már nem tud eltántorítani szilárd elhatározásomtól: teljesítem a 3x50-et.

Elég gyorsra sikerül az ereszkedés, még olyan futókat is befogunk, akik csak a mai túrán vesznek részt. A forrásnál egy esőbeállóban kapjuk a pecsétet. Az eddigi legdurvább víztömeggel találkozunk, erre mondják, mintha dézsából öntenék. Semmi gond, hiszen a következő 2,5 km-en 500 métert kell emelkednünk…

Az emelkedőt a Vadálló-kövek előtt és mellett már valószínűleg sokan „imába foglalták”, köztük a néhai Terep Százas verseny résztvevői, de a ma éjszaka rajtoló UTH-n indulók közül is lesznek néhányan, aki elátkoznak minden olyan rendezőt, aki képes beletenni ezt a szakaszt egy gyorsasági rendezvénybe… Bár a 3x50 nem verseny, de azért a szintidő itt is megszorongathat néhány embert. Én meg nem tudom számolni hányszor voltam ezen az úton… Lefele. De felfele még SOHA. Persze nekem is egy 150 km-es túrán kell ezt kipróbálni… Nem baj, sokkal rosszabb lenne, ha holnap délután kettőkor kellene leküzdeni. Azt hiszem ennél több pozitívumot nem tudok erről mondani.

Igazi kínlódás a mászás. Nagyon sok részen muszáj a kezeket is használni, kapaszkodom sziklába, fába, fűbe, levegőbe… Közben imám meghallgatik, eláll az eső. Már ideje volt. Néhol egészen a kövek külső peremén mászom, ott elkelne egy biztosító kötél, vagy inkább másszak beljebb, onnan kisebbet esem… Dani gyorsabb, eltűnik a szem elől, egy kissrác kapaszkodik mögöttem, aki elképesztő tempót megy, tulajdonképpen a rajt óta előttünk futott, csak a Lukács-árokban értük utol. Az utolsó kemény szakasz végig sziklamászás négykézláb, aztán végre normális szögre vált az út, és elvánszorgok Prédikálószékig.

Pont van, Dani van, kilátás nincs, energia nincs. Nem valami jó a leltár eredménye. Futni kellene, de porzik a tank, levegővel nem megy, valamit kellene tölteni. A pontőr szerint nagy eséllyel Pilisszentlászlón kapunk ellátást, de addig el kellene jutni. Előkaparok valamit a táskából, fogalmam sincs mi az, csak nyelem. Energia jön, de a lábak elég tompán puffannak, ezt így nem fogom sokáig bírni, de talán az etetőig menni fog. Jön a piros kereszt, és valami gondolatok nélküli automatikus mozgással végül csak eljutok a Kis Rigó étterem előtt található frissítő pontig.

Az étteremből illathegyek szivárognak, most extraérzékeny a gyomrom. Nem esne rosszul bent egy háromfogásos ebéd… Helyette van két szelet lekváros kenyér, azért ez se rossz, sőt… Kicsit zavar, hogy ismeretlen szakasz következik, és itt bizony az energiát már be kellene osztani, mert az elmúlt fél órában már tartalékon mentem, és bár most megy a feltöltés, ilyenkor már nagyon gyorsan szokott apadni az energia.

Indulunk tovább, Dani vezet… bele az Amazonasba… Bakker, mi folyik itt…? Feltételezem, hogy a Bükkös-patakot alapból egyszerűen csak át lehetne lépni, de most… Még átúszni is veszélyes. A megduzzadt pataknak komoly sodrása van, és bár csurom vizesek vagyunk, de azért ezt a jakuzzit most inkább nem próbálnám ki… Többször átkelünk a hömpölygő folyón, néha olyan nyakatekert módszerrel, hogy már borítékolva van a csobbanás, de aztán mégis megússzuk. Inkább jöjjön a dömörkapui emelkedő.

100 méter szintemelkedés, mi az nekünk. Közben olyan dolog történik, amiről valószínűleg már az összes induló régen lemondott: kisüt a nap! Még csak itt-ott bújik ki a felhők mögül, de az égre nézve már nyilvánvaló, hogy ebből akár hosszabb napsütés is lehet. A Lomb-hegyi nyeregig nagyjából annyi történik, hogy Dani meglép előlem, illetve végre valahára levehetem a teljesen rám rohadt futódzsekit, és pólóban fürdőzöm a meleg, friss napsütésben. Ez a jutalmam, megérdemlem.

A következő jutalom annak felfedezése, hogy a mumus sárga sáv jelzés a Fagyos katonáig fel van újítva. Pedig már belekalkuláltam egy szolid elkavarást. Viszont így ideális körülmények között kocogok a 2. szakasz vége felé. Remek út, remek idő, a lábaim is még bírják, energia is van. Mosolygok. Mégis csak jó ez mai nap. Is.

Egész laposnak tűnik az emelkedő Dobogókő széléig, ahol a ponton kólával várnak. Ez megkoronázza a napot. Néhány csokis nápolyit is kapok. Innen már csak egy 8 km-es száguldás a célig. Lezúzok a hegyről, és vízszintesre érve elfutok néhány szabadin legelő paci és kiscsikó mellett. Abszolút nincs nekik kerítés, de eszükbe sincs megszökni. Én szököm, de már nem sokáig, a Magas-hegyi nyeregből egy rövid ereszkedés, és a már megszokott pilisszántói műúton találom magam.

8 óra 37 perces út ért véget. Felhőtlenül boldognak kellene lennem, de valahogy még mindig ott van a szürke gondolat a fejemben, hogy van még egy ötvenes… Nincs nagy tolongás az iskolában, Dani 20 perccel előttem ért be, és még talán három futó, akik csak a mai távra jöttek. Alighogy leadom az itinert, kezembe nyomnak egy tál paprikás krumplit. Az élet ajándékait fogadd el. Leülök a többiekhez, és enni kezdek…

3. szakasz: Úton hazafele (52 km/1563 m)

Vasárnap hajnali 6 óra. Már 5 előtt felkeltem, és felmértem a károkat. A csípőm jobb oldala minden lépésből tompán fáj. A bal bokám ugyancsak fáj, mivel tegnap próbálta átvenni a megrántott csípőmről a terhet. Ezen most nincs értelme gondolkodni, a futás törölve, hiszen még gyalogolva is bicegek. A gyaloglást valahogy megoldom, remélem, hogy egy „kis” bejáródás után az ízületek könnyebben fognak majd hajlani.

Ezen a túrán az emelkedők sosem fogynak el. Az első 6 km-en 530 métert kell leküzdenünk, fel egyenes a Pilis tetejére, a Boldog Özséb kilátóba. „Kis” bejáródás, mi…? Megy, de nem igazán jól. Billegek jobbra-balra, nem jelent túl jót. Viszont a gyaloglás ellenére egész elől haladok, csak néhányan húztak el a messzeségbe. Ma már szép időnk van, a szerpentinen tűz rám a nap, szeretném legalább az utolsó napot szárazon megúszni.

1:10 alatt érem el a csúcsot, remek. Legszívesebben futnék lefele, de nem lehet. A gyaloglás is fájdalmas, valamit tenni kellene, nem figyelhetek 10 órán át a fájdalomra. A téli jégkár rendesen megroppantotta az erdőt, az erdészek szépen takarítottak, de az utak mente tele van faágakkal. Harmadikra sikerül találnom egy megfelelő botot, amire támaszkodva levehetem a teher nagy részét a csípőmről. Kell egy kis idő, míg megszokom, de aztán már remekül megy a haladás. A fájdalom kezd csillapodni. Terelem a gondolataimat, az erdőt csodálom, az illatokat szívom be, és örülök a jó időnek.

A hangulatomban igazi változás Sasfészeknél áll be. Bár lefele légtornász ügyességet kíván a lejtő leküzdése, valahogy mégis boldogság önt el. Ráadásul a Kétágú-hegyig elképesztően szép szakasz következik, tátott szájjal haladok. A botozás olyan jól megy, hogy egész gyors tempót fel tudok venni. Kesztölc határában kapok pecsétet, innen az OKT megy Klastrompusztáig. Jól esik a gondolat, hogy onnantól teljesen a túra végéig ismerem az utat, vagyis tudom mi vár rám, hogyan osszam be az erőt.

Két srácot követek, majd a ponttól együtt megyünk egy darabig. Egy ideig jókat mosolygok magamban a pontőr megjegyzésén, miszerint orális szexből kaptunk rendesen a túrán, sajnos rossz oldalon álltunk... Majd üdvözöljük a tegnapi sárga sáv rémes útját, aminek az összes felmenője szerintem meg lett említve a két nap alatt. Sajnos egy esőmentes éjszaka nem sokat segített az útnak, a Salomon cipőm ismét U-47 lesz, tengeralattjáróként merül a sárban. Aztán mikor végre Csévi-nyeregnél becsatlakozik a piros sáv, javul az út minősége.

Már nem is emlékszem, hogy mikor gyalogoltam utoljára ennyit. A túrafutás évek óta a mozgásformám, most érdekes ez az állapot. Mindenesetre több időm van bámészkodni, például a Kopár-csárda előtti fenyvesek lenyűgözőek. A csárdánál etetés van, szokásos két kenyér megint lecsúszik, ezúttal ülve eszem meg, jól esik kicsit ücsörögni. De amint végzek, már odébb is állok, és egészen a Hosszú-árokig egyedül rovom az utat.

Nagyon jó érzés visszaérni a Budai-hegységbe. Felfele a Nagy-szénásra leperegnek előttem az elmúlt két nap eseményei. Nem semmi kis kaland volt. A hegy leküzdésével tulajdonképpen véget értek a megpróbáltatások. 8-9 km kellemes séta van még hátra a célig. Közben összefutok egyik edzőtársammal, a mázlista az OKT mellett lakik Nagykovácsiban. Zsíros-hegyen észreveszek még egy szokatlan dolgot: valószínűleg vízhólyag nőtt a talpamra. Nem is egy. És nem is kicsi. Nagyjából 10 éve volt utoljára vízhólyagom túrán. Ennyire káros a gyaloglás? A köves kék sávon rendesen sziszegek már, nem gondoltam volna, hogy a végén még ezzel fogok küzdeni.

Leérek Budaligetre, és véget ér a terep. Jön az aszfalt. Na az se kutya ám… 150 km környékén… Vízhólyagosan… Sebaj, már itt a vége. Valahol… Még egy Máriaremete… Még egy Nagy-rét… És végre Hűvüsvölgy, gyermekvasút… Valaki adjon egy széket…

10 óra 12 perc alatt értem be. Először Dani gratulál, majd a rendezőség is. Oklevél, jelvény…

Teljesítettem a 154 km-es távot… Hirtelen nem tudom mit tegyek. Fáj mindenem, legszívesebben lefeküdnék a fűbe pár órára. Aztán eszembe jut, hogy meg kellene válnom a rendkívül „illatos” ruháimtól, így a vasútállomás egy félreeső padján átöltözöm. Huh, tiszta ruha… Mikor örültem utoljára ennyire tiszta ruhának…? Ja, tegnap este…

Visszacsoszogok a pizzériához, és bemegyek, hogy igyak végre egy jó kávét. A pultos ránéz világháborút megélt arcomra, és megkérdezi:

- Milyen hosszú túra volt?

- 150 km. Egy éjszaka és két nappal.

Miután megkapom a kávét, hallom, hogy hátramegy, és elhűlve újságol:

- Tudod mennyit mentek? 150 km-t! Egy éjszaka és…

Nagy gondolkodók tanításai szerint, a rendszeresen eltöltött idő a természetben képes belső változásokat előidézni az emberben, amely változások segítenek visszatalálni eredeti természetes mivoltunkhoz. Ez egy meglehetősen hasznos gondolatnak tűnik, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban az emberi természetre az elhidegülés egymás és önmagunk iránt, a mély pesszimizmus, a felszínes gondolkodás és életmód jellemző. A visszatalálás még a természetben sem olyan egyszerű, hiszen az a bizonyos belső hang, az egónk, a korábban berögzült gondolatminták alapján megpróbál újra és újra letéríteni a helyes útról. De győzhetünk…

Mátrabérc

Táv: 55 km, szint: 2734 m, szintidő: 13 óra.

„A természet maga a megtestesült harmónia, a természet egy ritmikus szimfónia.” (Osho)

A reggel első napsugarai törnek utat a fák között a Mátra keleti végében, amikor Sirok-Kőkútpusztától lassú kocogással elindulok a hatodik Mátrabérc túrámon. Alig múlt 6 óra, a remek fuvarnak köszönhetően még elcsípem a mezőny elejét, így nem számítok nagy előzgetésre. Lábaim nagyon könnyedén futnak alattam, bár az éjjel csak három órát aludtam, és a hét nem éppen a pihenésről szólt, de mégis energikusnak érzem magam.

Szolidan morzsolom futva az emelkedőket is, azonban bizonyos lejtőszög felett gyaloglásra váltok, van még néhány kilométer előttem, csak óvatosan. Kisebb bolyba csapódnak a futók, kóstolgatjuk egymást. Ki-ki hol gyorsabb, valaki az emelkedőkön süvít, valaki a lejtőkön való száguldozást kedveli. Én alapból mindkettőt szívesen próbálgatom, fél szemem az órán, csak a pulzus ne szálljon el.

Egy srác nem bír lerázni, én sem őt. Hozzám beszél, jönne velem, ha megfelel nekem a tempó. A tempó jó, de én nem szeretnék máshoz alkalmazkodni, és ezt meg is mondom neki. Sebaj, majd ő alkalmazkodik hozzám, ő viszont nem szeret egyedül futni. Mondjuk itt vannak páran… Csaba mögöttem trappol, meghódítjuk Gazos-követ. Fura érzés, olyan könnyen jöttünk fel. A kilátás káprázatos, a természet csodálatos, és most a legszebb arcát mutatja.

Könnyű a légzés, jó a pulzus, a lábak frissek. Száguldunk. A várt teljesítési idő sokáig nem foglalkoztat. 10 órán belül fixen meglesz, az már látszott az első métereken, sőt, már hajnalok hajnalán, amikor kikeltem az ágyból. 9:20 még hozható, 9 belül már az álomvilág határát súrolja, és ott van az a bizonyos egyéni csúcs, 8:31 (hivatalosan 8:24, csak rossz volt az óra), amit még csak meg sem tudtam közelíteni 2010 óta. Oroszlánvár lábánál iszom egy kis vizet a frissítő ponton, és közben gyanúsan méregetem az órámat… 1:20-at mutat… Hm, megállt vagy mi van vele? Nem állt meg. A másodpercek szépen telnek…

Csaba előre megy, aminek örülök, mert mögötte lazán felsétálok a csúcsra. Az első pecsét. Háttérben a Kékes, a torony meredeken fúródik a felhőtlen kék égbe. Milyen közelinek tűnik, de mégis milyen messze van – mondja Csaba. Másfél óra és ott vagyunk – mondja valaki… Kell néhány másodperc mire rájövök, hogy én mondtam… Ennyire bízom magamban? Hm, ez elég új dolog. 3 órán belül csak egyszer jutottam fel oda, éppen 2010-ben. Viszont utána két óra mély holtpont és vánszorgás következett. A Mátrabérc már csak ilyen, mindig fáj… Vagy mégsem…?

A következő két hegy – Nagy Szár és Cserepes – meghódítása pofátlanul könnyen megy. Lefele a markazi kapuhoz azonban egy elég „ismerős” érzésre leszek figyelmes. A gyors ereszkedés közben fáradtságot érzek. Ez magával hoz egy másik ismerős érzést: nem fogom bírni ezt a tempót a végéig… Valóban csak álomvilág lenne a 9 órán belüli teljesítés…? Egyszer sikerült, aztán soha többet…?

A felszabadult hangulatom kezd semmivé foszlani, amikor néhányan elkezdünk a Kékes oldalában kapaszkodni… felfele… Kezdetben nem is tűnik fel a dolog, annyira lefoglalnak a pesszimista gondolatok és a vészterv kidolgozása fejben… Eltelik jó néhány perc, mire leesik, hogy rossz helyen vagyunk. Nézek a többiekre, és rázom a fejem, ez bizony nem az országos kék, amin haladnunk. De bizony az, kapom a megerősítést. Nem sokkal később nagyon mélyen alattunk kiabálást hallunk: a turistaút lent fut. Szuper. Egyszer nem hallgatok a megérzésemre, egyszer hagyom, hogy az aggodalom eluralkodjon rajtam, egyszer hagyom, hogy mások vezessenek, és máris csőstül jön a baj…

Egy ösvényszerű valamin kocogunk Csabával a kékkel párhuzamosan, reménykedve abban, hogy valahol csatlakozunk, és nem vesztünk vele sok időt. A kocogással gyorsan fel kell hagynunk, mert keresztbe dőlt fák sokasága állja az utunkat. Kúszunk, mászunk, majd arra jutunk, hogy jobban járunk, ha leereszkedünk az útra, mert ennek a kínlódásnak nincs értelme, el kell fogadjuk, hogy jelentős szintet másztunk feleslegesen. Néhány perc után elérjük a kéket. Azért a helyzet ott sem túl biztató… Némi akrobatikus képesség elkel a haladáshoz.

Kissé bosszúsan folytatom tovább a túrát, viszont ez az érzés kiszorítja a kishitű elképzeléseket, miszerint itt megint nem fogok jó időt menni. Elszántan gyorsítani kezdek, és nemsokára azt veszem észre, hogy sorban szedem össze az embereket felfele, Csabát és a többi sporit pedig szépen elhagytam magam mögött.

Sötét-lápa nyereg, már teljesen jó hangulatban, innen három lépcsős emelkedő az ország legmagasabb pontjáig. Jól megy, nagyon is jól… Olyan gyorsan jön a síház, hogy kezdetben csak víziónak hiszem. Pecsét. Nézem az órát. Basszus. 2:57. Vigyor az arcra, ezt már el kell hinnem. És nincs holtpont, még csak a távolban sem. Felszippantok egy szendvicset, egy túró rudit és vagy fél liter teát. Csaba érkezik, fáradtnak tűnik. Megyek előre, úgyis utolérsz – mondom neki, és indulok tovább. Akkor látom utoljára.

A túra futóverseny jellegét itt kezdi elveszíteni, amikor a Hanák Kolos gyalogosai elözönlik az utat. Előzgetésbe kezdek, szerencsére nem túl nehéz, a legtöbben készségesen félre húzódnak. Sombokor, zuhanás lefele, egyszer megindul egy fej nagyságú szikladarab, utat engednek neki, senki nem akarja feltartóztatni.

Nagy lendületemet a Csór-hegy dupla lépcsője töri meg. Bár nem hosszú, de meredeksége miatt mégis ez a legnehezebben mászható hegy a Bércen. A nap telibe kap, már korábban éreztem, hogy a végére meglehetősen meleg lesz. A tetőn meg is válok felsőmtől, majd kapok egy pecsétet. Nem igazán emlékszem olyan Mátrabércre, ahol a Csór-hegy – Galyatető szakaszon ne lett volna holtpontom. Most ez nagyjából úgy néz ki, hogy még az emelkedők nagy részét is megfutom. Azokon a részeken, ahol sétálok, ott pedig a tájban gyönyörködöm, és próbálok töltődni a természet energiából.

Galyatető. Egy mars szelet bánja, hogy felértem ide. Gyorsulni kellene, bár így is jó a tempó, de innen azért nagyon hosszan lehet ereszkedni, viszonylag kellemes terepen. Piszkés-tetőtől be is lobbannak a rakéták. Egy futó hölgyet üldözök, makacsul tartja magát, ráadásul felfele jobban megy, mint én. Igaz, ezt csak Vörös-kőnél tudja kihasználni, lefele elsuhanok mellette. A kedvenc szakaszom következik, sajnos Ágasvárig sok helyen szűk az ösvény, ahol nehéz a gyalogosokat kerülgetni, de még így is elég szédületes a sebesség.

Szamár-kő lassú megmászása után, a két hegy között futni kezdek, és azon kapom magam, hogy még az emelkedőn is tart a lendületem. Visszaemlékszem, hogy pont tíz évvel ezelőtt, amikor először voltam ezen a túrán, sőt, először voltam életemben a Mátrában, az ágasvári emelkedőt laposkúszásban tudtam csak legyőzni, miközben oxigénsátorért könyörögtem a mindenhatóhoz… Mosolyogva érkezem fel, és az órára nézve ekkor kezdek el először komolyan sakkozni, hogy milyen teljesítési idő várható. Bármilyen oldalról vizsgálom a helyzetet, ebből bizony nagyon könnyen egyéni csúcs lehet… Jesszus… A következő gondolat szinte megrémiszt: 8 órán belül is beérhetek…

Gördülnek a kövek, pörög a láb. A turistaháznál legalább száz ember vételezik a csapból, illetve a büféből, én lassítás nélkül tovább megyek. Nem sokkal később, a kerítés fordulójánál teljes erőből belerúgok egy kiálló gyökérbe, ami miattt aztán jó darabig csillagokat látok. De a fantasztikus hangulatomat semmi se tudja elvenni. A Csörgő-patak völgyében elönt a meghatottság érzése, amibe némi eufória is vegyül. Ennek okát a völgy szépségének, a kiváló fizikai és lelki állapotomnak tudom be. Libabőrös lesz a karom és a tarkóm, ahogy hosszú lépésekkel futok végig a patak partján. A gyalogosok sorban félreállnak, kiabálják: „Futó, futó!”

Mátrakeresztes, 6:05. Egy pillanatra dilemmába esem, ha kihagyom a frissítést, akkor meglehet a 8 órán belüli teljesítés, viszont akkor kockáztatok egy eléhezést és egy csúnya holtpontot, ami az összképet igencsak lehúzná. Így amellett döntök, hogy leküldöm a második szendvicsemet sok szörppel, egy kis töltekezés, és 6:12-nél indulok tovább.

Jó öreg Muzsla… Az évek alatt összegyűjtött tapasztalatok alapján arra kellett rájönnöm, hogy itt nem a felfele lassú, hanem sokkal inkább a hegy túloldalán a lefele… És ez ma sincs másképp. Bár már a tartalékokat élem fel, mégis egész kellemesre sikerül a csúcskő elérése. Viszont innen nem megy jól a futás. Kilencven százalékban lejt az út, de már eléggé érzem az izomfáradtságot, az ízületeim sem úgy működnek, mint 5 órája, és a lábfejem előre nyomulása a cipőben állandó és erős fájdalmat okoz minden egyes lépésnél, ezért nehéz kikapcsolni az agy reflexét, hogy futás helyett inkább gyalogoljak.

Kora délután a nap már égeti az arcomon a bőrt, lángol az egész fejem. Az út a Diós-patak völgyébe nem éppen a legkomfortosabbra sikerül. Köves talaj, magas sziklákról leugrálás, kánikulai hőség, szemből nagy totálban kapom az áldást a napból… De szép is a teljesítménytúrázás… :) Szerencsére a patak nincs teljesen kiszáradva, ezért egyszerűen beleugrom, és nagy lendülettel locsolni kezdem az arcom. Hihetetlen érzés. Az emberi értékrend villámgyors megváltozása. A víz, a két tenyeremben most többet jelent nekem bármilyen anyagi jólétnél. A víznek olyan tiszta, természetes illata van, hogy kedvem lenne itt maradni még egy kicsit, de a másodpercek mennek…

Kifele menet a völgyből egy hölgybe próbálok lelket önteni, aki néhány percre a céltól akarja feladni a túrát, úgy tűnik, hallgat rám, mert félig pityeregve azért megindul Szurdokpüspöki felé. Közben az órám 8:00-ra vált, vagyis nem érek be nyolcon belül, de még így is káprázatos egyéni csúcs van kilátásban, nagyon rövid időn belül.

Ez a rövid idő pontosan 7 perc, ennyi idő kell míg egy komolyabb ritmusváltás után, szinte sprintelve zúzok be a bevezető úton az iskoláig, be a kapun, be a célba.

Nem igazán tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez valami kivételes élmény volt. Nemcsak maga a túra, hanem a felfedezés, hogy ugyanúgy, mint az élet minden területén, itt is belül dől el minden. Az egész azon múlik, hogy mennyire engedjük, hogy a körülmények uralják a belsőnket. Tanulságos „út” volt, az biztos. A múltbeli túrák, futások alatt berögzült „gondolatmintákat” elfelejthetem. Újra kell építenem mindent. De menni fog. Mert ez a mostani Mátrabérc a legjobb bizonyítéka ennek…

8 óra 7 perc. Még mindig jó érzés leírni… :)

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m.

A P85 körül nem voltak túl jó ómenek részemről. Először 2005-ben sikerült teljesítenem úgy, hogy Dömöstől a lábamban egy durva izomgyulladástól szenvedtem, végül bő 15 óra után még Hegedűs Robitól megkaptam a teljesítésért járó szép jelvényt. 5 évet vártam a következő vállalkozásra, 2010-ben nagy mellénnyel a terepfutó versenyre neveztem, de már az elején teljesen szétcsúsztam fejben, így Dömösről fülemet-farkamat behúzva haza sunnyogtam. Két éve lenyomtam az 50B verziót, de a 85-ös táv újra meghódítása mostanáig váratott magára. Az elmúlt néhány túra olyan jól ment, hogy természetesnek tűnt: újra nekivágok a mumusnak.

A jó logisztikai megoldásnak köszönhetően ráértem 6-kor kelni, és 7-kor indulni Gödöllőről, fél 8-ra már a rajtban voltam. Vic-et sikerült felfedeznem a hatalmas tömegben, és végül 7:50-kor el is rajtoltunk.

Vic a szokásához híven kemény tempót ment volna az elején, én azonban diszkréten visszafogtam. 58 perc alatt értünk fel a Kevély csúcsra, ahol még nem oszlott el teljesen a pára és a köd, viszont rendkívül szép időben lehetett részünk, ezért megváltam a meleg felsőtől, és innen végig két technikai pólóban nyomtam. A visszafogott tempó olyan jól sikerült, hogy 166 lett a max. pulzusom, szóval nem hajtottuk szét magunkat. :)

Lassan előzgettük a gyalogos mezőnyt, Tölgyikreknél pecsétet kaptunk.

Szőke-forrás völgye káprázatos élményt nyújtott, a párán áttörő napsugár látványa sokszor megállásra kényszerített.

Az őszi erdőt egyébként is nagyon szeretem, ebben a szép időben a legszebb arcát mutatta a táj.

A forráson olykor át kellett kelnünk, néha kicsit túlóvatoskodtam, nem akartam csurom vizes cipővel folytatni az utat. :)

Leértünk Dömösre, ahol megterített asztal fogadott minket. Igazi gasztronómia élmény volt lekváros kenyeret sonkaszalámival, trappista sajtot aszalt gyümölccsel enni, de kellett az energia, hiszen tudtuk mi vár ránk: a béka segge alól fel kell jutnunk a Visegrádi-hegység legmagasabb pontjára, Dobogókőre.

Teli hassal nem is kapkodtuk el a dolgot, lassan bandukoltunk felfele. Közben a terepfutó élmezőny söpört el mellettünk. A háromszoros Spartathlon győztes, Lubics Szilvia diszkréten hagyott állva minket, de mosolyogva és heves köszönésekkel próbált javítani megalázott helyzetünkön. :) Megkíséreltünk vele futni egy darabig, ez kb. 30-ezred másodpercig sikerült is… :P Végül persze új, női pályacsúccsal nyerte meg a versenyt.

Kissé kidögölve, lógó nyelvvel érkeztünk a hegyre, ahol persze szurkolói szekció és fotósok vártak minket, nem volt mese, futni és mosolyogni kellett, illetve egy „87 km, mi az nekünk, ilyeneket szoktunk reggelizni” arckifejezést erőltetni az arcunkra. :)

Hamar tovább álltunk, és innen valahogy gyorsabban teltek a kilométerek, talán azért, mert kevesebb volt a hegy. Kopár-csárdánál jóízűen lakmároztunk a gulyásból, majd meghódítottuk a Kakuk-hegyet.

A nap már lemenőben volt, Vic aggódott, hogy még Nagykovácsi előtt ránk sötétedik, de én biztos voltam benne, hogy még éppen beérünk. Így is történt. Közben azon kaptuk magunkat, hogy a terepfutó mezőny hátsó szekcióját elkezdtük visszaelőzgetni. A plébánián megint hatalmas lakomát csaptunk. Kicsit furcsa helyzet volt, ugyanis 65 km után én már nem igazán szoktam kívánni a szilárd ételt, valószínűleg a savasodás miatt, most viszont farkaséhes voltam, aminek néhány szelet kenyér látta kárát. Kifele menet a várt hidegrázás is elmaradt, így nagyon jó kedvvel vágtunk neki a sötét etapnak.

Kezdetben óvatosan haladtunk, aztán valahol még Fekete-fej előtt bekapcsoltuk a turbót. Nagyjából hasonlóan alakult a vége, mint az idei Kinizsin: ahelyett, hogy elfáradva vonszoltuk volna magunkat, kőkemény tempót futottunk a sötét éjszakában. Nem kis koncentráció kellett hozzá, hogy az imbolygó fejlámpa fényében ezredmásodpercek alatt megtervezzem a következő lépéseket a köves erdei talajon. Ebből is látszott, hogy fejben is teljesen tiszta maradtam.

Néhány ellenőrző pont a semmiből bukkant fel, és sokszor nagyon kellemes meglepetést okoztak a frissítő pontok is. A zsákom nagy részét haza kellett vinnem, így legközelebb jóval kevesebb kajával indulok el, nagy luxus volt végigcipelni a távon. Másik kellemes meglepetés: János-hegyen nem volt köd, így egy remek fotót sikerült készítenem az Erzsébet-kilátóról, előtérben Vic-kel és az UFÓ-lámpájával. :)

Lezúztunk a hegyről, a kegytemplomnál halálra rémisztett minket két kutya, aztán kiderült, hogy kerítés mögött csaholnak, csak mi azt ugye nem láttuk a sötétben. A Végvári-szikláig versenyt futottunk két terepfutóval, mi nyertünk. :) És innen már nem volt sok hátra a célig, a köves lejtőn óvatosan lekocogtunk Budaörsre, ahol 12 óra 44 perc után utunk véget ért.

A célban jelvény, oklevél, sör, virsli és a rendező Ebola, aki szerencsére sokkal jobb arc, mint az afrikai társai. :)

Megköszöntük a rendezést, nagyon fullos volt, és e mellé egy remek időjárás is társult. Jövőre újra itt.

Következhet a Börzsönyi Vulkántúra.