Tavaszi öröm-kör a Bakonyban

Alpinrun csapatunk meghívást kapott a Bakony szívébe, Zircre, természetesen nem úsztuk meg futás nélkül. 

Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a futóbolt révén olyan vevőkkel találkozhatunk, akikkel osztozhatunk futós élményeinkben, sőt, adott esetben még közös edzést is tervezhetünk. Karcsi már régóta rendszeres vásárlónk, és mindig olyan termékeket választott, amiből arra következtettünk, hogy nem "kispályán" tolja a terepfutó sportot, pedig ahogy elmondta, már bőven túl van az ötödik X-en.

 

Egy ötlettől vezérelve, a Bakonyban élő Karcsit télen meghívtuk a "saját" hegyeinkbe, és egy laza harmincas körön bejártuk a Budai-hegység néhány, futók által gyakran látogatott pontját: a Csergezán-kilátót a Nagy-kopasz hegyen, a Pilisre tekintő Nagy-szénás hegycsúcsot, a nyaktörő lejtőt a Remete-hegyről és az alpesi körülményeket idéző Hosszú-erdő hegyet. A közös futás a januári első vasárnapon remek programnak bizonyult, jobban megismertük Karcsit, és nyugtáztuk, hogy a szerény, de kemény sportember mellett azért pörögni kell a lábaknak, ha tartani akarjuk a tempóját.

 

Már ennek a futásnak a végén lebeszéltük, hogy lesz "visszavágó", ezúttal Karcsi terepén fogjuk róni az ösvényeket. Ez most vált aktuálissá, és házigazdánk egy egész napos programot tálalt nekünk, futással, ebéddel, sörözéssel. 😊

Egy nem túl meleg napot választottunk a programra, viszont futás szempontjából tökéletesnek bizonyult: nincs izzadás, nincs szél, és a talaj is teljesen száraz. Reggel fél tízre érkeztünk a Bakony fővárosába, Zircre, és megismerkedtünk Karcsi párjával, Évával is. De nem húztuk sokáig az időt, némi szöszmötölés után már indult is az óra.

A településről a Mária úton száguldottunk kifelé, és a kálvária dombról még visszanézhettünk Zircre. Gabesz élre állt, és komoly "bemelegítő" tempót diktált. Közben Karcsi mögöttem idegenvezetést tartott, és én nem tudtam elképzelni, hogyan tud így beszélni, nekem csak lihegésre tellett. 😊 Aztán 20-30 percet követően a keringésem rendezte a sorokat, pedig már azt gondoltam, hogy ma én leszek a gyenge láncszem.

 

Szinte az egész útvonal egynyomsávos ösvényeken haladt, ami minden terepfutó álma, kellemesen hullámoztunk fel és le, ilyen körülmények között egész szép tempót lehet futni. Nem mellesleg, az a beszéd járja, hogy kis hazánkban a Bakonyban a legtisztább a levegő, a fővárosban lakók lévén, ezt most nagyon tudtuk értékelni.

 

6 km után értük el a Zoltay-forrást, amiből tudtunk frissíteni.

Nem sokkal később letértünk a jelzett turistaútról, és mesés kilátások közepette csorogtunk le Pénzesgyőrbe. Itt Karcsi megint megmutatta - ahogy a budaiban is -, hogy mennyire gyorsan fut lefelé, pörgettem, pörgettem, de ő mégis távolodott. Jó, hát a hazai pálya előnye... 😊

 

Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a tudatlan elme még ilyen szép környezetben is jelen van: elfutottunk egy illegális szemét-lerakó mellett, de ezt gyorsan felejtette a kis malac-farm, ahol a fekete malackák vigyorogva üdvözöltek minket. 😊

Az eddigi magas átlagtempónk csökkeni látszott, amikor beérkeztünk a kerteskői szurdokba, de ezt cseppet sem bántuk. A Bakonyt keresztül-kasul szelik az ehhez hasonló szurdok-völgyek, amelyek gyönyört okoznak mind szemnek, mind léleknek.

Jópár fotót ellőttünk, majd a zöld turistaúton folytattuk utunkat Bakonybél felé.

Ezen a kis gyöngyszem településen már több alkalommal volt szerencsém járni, de többnyire éjszaka, versenyek alkalmával, így most, világosban újdonság erejével hatott a látvány. A központban lévő közcsapnál megejtettünk egy frissítést, közben megcsodálhattam a bencés templom épületét kívülről.

Mielőtt irányban visszafordultunk volna, még elkocogtunk a turisták és házasulók által közkedvelt Szentkút mellett, majd egy szuszogós emelkedőt leküzdve tértünk rá arra az ösvényre, ami visszavezetett minket Pézesgyőrbe. 

Az utolsó 7 km-et ugyanazon a trail-en nyomtuk, mint odafele, ami persze egyáltalán nem volt unalmas, sőt... Sikerült egy mini-eltévedést is összehozni, Karcsi ugyanis hagyott minket kicsit ellépni. 😊 De szerencsére újra egymásra találtunk, így száz százalékos létszámmal teljesítettük ezt a bakonyi 30 kilométert, 700 méter szintemelkedéssel.

A futást követően nem részletezném, hogy milyen menüt rendeltünk egy helyi étteremből, mindenesetre bőségesen visszatöltöttük a szénhidrát-raktárakat, és a dehidratáció veszélyét is jelentősen csökkentettük. Közben egy újabb közös edzést beszéltünk meg. Karcsival ősszel részt veszünk egy szlovén "sky" versenyen, így arra gondoltam, hogy nyáron meghívom egy "kis" pilisi "föl és le" terepfutó edzésre.

Igazán jó napot zárhattunk, kellemesen átmozgatva magunkat, remek társaságban, és egy varázslatos helyen.

Kiss Péter emlékfutás a Mátrában

57 km, 2760 m szint

Február utolsó napja, egyben az alapozásom utolsó napja vasárnapra esett. Nem volt kérdés, hogy valami különleges futással kell zárnom ezt a remek időszakot: a körülményekhez képest szépen sikerült teljesítenem azt a minimumot, ami ahhoz kell, hogy az éven képes legyek valami elfogadható eredményt produkálni a betervezett versenyeken.

 

A Kiss Péter emléktúra privát lefutását először Feró említette meg. Nekem első körben a pilisi LeFaGySz jutott eszembe, mint finálé futás, de a KPEM jobb ötletnek bizonyult, és sokat nyomott a latba, hogy ide Feró is akart jönni.

 

A Kiss Péter emléktúrát a Hérics SE rendezi minden év februárjában, persze idén ez is elmaradt, mint sok minden más. Én egyetlen egyszer voltam a 20 km-es távon, az is elég combos, nehézsége méltó a túra nevét adó fiatalemberhez.

 

Kiss Péter egyénisége a magyar hegymászó sport igazi különlegessége volt. A hegymászás mellett tehetsége kiemelkedett még teljesítménytúrázásban, terepfutásban és barlangászatban is. Első magyarként mászta meg az Alpok mind a 82 (!!!) 4000 méter feletti hegyét. 2013-ban, 26 évesen lelte halálát mászó társával, Erőss Zsolttal együtt, a világ harmadik legmagasabb hegyének (Kancsendzönga, 8586 m) meghódítását követően, ereszkedés közben.

 

Kiss Péter

(forrás: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)

 

A sástói parkolóból indultunk, a túra egyébként a kalandparkból rajtoltatott volna. Két kilométeres bemelegítő lejtőzést követően Mátrafüredre érkeztünk, ahonnan a kék háromszög turistaútján támadtuk Kékestetőt. Szerintem ez a legjobb út felfelé, alig köves, szinte végig kényelmesen kocogható. A néhány meredek emelkedőt bot használatával próbáltam könnyűvé tenni, elég jól sikerült. A célom az volt, hogy 160 fölé ne menjem a pulzusom, így talán gyorsan ki tudom majd heverni a mai kalandot.

 

1:10 alatt küzdöttük le a 8 km-t 700 méter szinttel. A hegytetőn csak egy snowboard-ossal találkoztunk, aki még kihasználta azt a pár centit, ami még maradt a hóból a pályán. Egyébként örömmel konstatáltuk, hogy a déli oldal mennyire száraz, egyáltalán nem tapasztaltunk saras részeket, és jó reményekkel készültünk fel az északi oldalra, de előtte természetesen készítettünk egy fotót a Kiss Péter emléktáblával.

 

 

Az országos kéken kezdtük meg az ereszkedést, egy rövid jégbordás szakaszt követően szinte teljesen száraz ösvények fogadta minket. Nem győztem magamban mosolyogni, ilyen ideális körülményekre álmunkban sem számítottunk. A Sas-kőnél megálltam egy kötelező fotóra, itt a kilátás mindig pazar, bármilyen évszakban járok erre.

 

 

A markazi kapuig lendületesen haladtunk, majd lecsordogáltunk az Ilona-völgybe. A mélyebb részeken már tapadt a cipő a vizes-sáros talajon, de ez még mindig elhanyagolható haladási nehézséget okozott.

 

 

A Szent István Csevicéig nem futottunk le, ahogy a túrában lett volna, hanem dobtunk egy balost, és máris megkezdtük a visszamászást. Viszont nekem vizet kellett vételeznem, és erre megfelelőnek találtam az Ilona-patakot, ami kellően gyors folyású ahhoz, hogy talán nem nyelek be belőle valamilyen fertőzést.

 

Mélyen, a Kékes északi lábánál már nem száradt olyan gyorsan a talaj, pedig már-már azt hittük, hogy víz nélkül megússzuk. A sárga jelzésen haladtunk felfelé hol futva, hol a sarat dagasztva, gyalogolva. Rózsakunyhóig nem volt annyira egyszerű a menet, innen viszont egészen dinamikusan tudtunk kocogni, a jól ismert Pisztrángos-Sombokor szakaszt pedig különösen élveztem.

 

Feró egy kicsit túltolta a heti edzéseit, így főleg lefelé óvatosabban haladt, néhol előre futottam, mint például a Vörösmarty turistaháznál. Tippelgettünk, hogy a Gyöngyös-patak milyen állapotban lesz, ki is dolgoztam egy menekülési tervet, ha úgy találjuk, hogy a völgy veszélyes a haladáshoz. De itt is meglepetés ért minket, sár ugyan volt, és az átkeléseket sem úsztuk meg szárazon, de attól nem kellett tartani, hogy elsodor minket az ár. Botokkal egyszerűbben jutottam át egyik partról a másikra, Feró nem sokat töprenget hogyan teleportálja át magát: lábszárig gázolt a vízben.

 

Egy hónapja is jártunk Lajosházán, most azért jóval melegebb fogadott minket, és mivel ez egy katlan, innen csak felfelé mehettünk. A sárga négyzet ezen ága újdonság volt számomra, és persze piszok meredek, már kezdtem érezni a fáradtságot, a pulzus sem reagált már annyira gyorsan a nehéz szakaszokra. Mire végre felértünk, ismét futhattunk, aminek az lett az eredményre, hogy Ferót leráztam magamról, és csak negyedórával később derült ki, hogy ő egy hosszabb úton jutott fel Mátraházára.

 

Egyedül futottam a sárga háromszög jelzésen, itt már népes kiránduló csoportokkal is találkoztam, nem csoda, hiszen az időjárás már bőven a tavaszt idézte, tíz fok körüli meleggel, verőfényes napsütéssel. Mielőtt elértem volna a parkolót, bekanyarodtam egy kis ösvényen, és egy fa tövében megtaláltam a levelek alá rejtett depócsomagot, amit még hajnalban hoztunk fel ide kocsival. Falatozni kezdtem, és közben átszereltem a kulacsokat, és lám megérkezett Feró is, a másik irányból. 😊

 

Feltöltekezve futottunk le a honvéd üdülőig, csak azért, hogy újra másszunk. Elővettem a botokat a Dynafit Ultra Pro 15 literes zsák „zsebéből”, és pillanatok alatt összeraktam. Most próbáltam először a zsáknak ezen funkcióját, végre egy olyan zsák, amibe gyorsan tudom rejteni, és elővenni a botot, a zsákot nem kell levennem közben, és futás közben sincs útban.

 

Visszaértünk Sombokorhoz, és jobbra kanyarodva másodszor is nekimentünk a Kékesnek. Brutál az emelkedő, de ahhoz képest egész jól ment, hogy már 40 km és közel 2000 szint volt a lábamban.

 

Kékestető másodszor, komoly turistaforgalommal. Az egyetlen túráról rémlett, hogy innen a piros jelzésen távozunk, aminek az eleje szuper jól futható, viszont később kivicses-kavicsossá válik az ösvény. A hegynek ezen oldalán is találkoztunk turistákkal.

  

Zöld háromszögre váltottunk, és hamarosan elértük a Kis-kő szikláit.

  

Feró tudta, hogy mi vár ránk, én nem igazán, de lehet jobb is. 😊 Térd-gyilkos az a lejtő, ahol két kilométeren 400 méter szintet vesztünk, csak az a gondolat nyugtatott, hogy itt vissza is kell mászni… Na jó, csak viccelek, ennyire nem vagyok mazochista, igazából bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz itt visszafelé.

 

Lecsorogtunk a völgybe, és igazából le is jutottunk a Mátráról, innen Markaz már csak egy köpés lenne. De nem arra vettük az irányt, hanem felkapaszkodtunk a várhoz, ahol jó eséllyel még sosem jártam.

 

Fent megszabadultam a pulcsimtól, a nap már rendesen égetett, csak némi szellő enyhítette a tavaszi hőséget. Vettünk egy nagy levegőt, és megindultunk vissza. A botozás egy szuper jó dolog, főleg ha az ember egy „sky trail” versenyre készül, ahol minden kilométerre 50 méter szint jut. Egy gyenge pillanatomban beneveztem egy őszi szlovén versenyre, ahol a 100 kilométerben 5000 méter szintet rejtettek el. Most itt, 2600 méterrel a lábamban, a Kis-kő felé botorkálva egy brutál meredeken, egyelőre esélytelennek láttam, hogy azt abszolválni tudjam, de még van fél év felkészülni.

 

Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam a Kis-kő sziluettjét, el sem hiszem, hogy felértünk. A keresztúton montisokkal találkoztam, Feró is érkezett, falatozni kezdtünk, már csak 6 kilométer volt hátra, de ahhoz is kell egy kis energia, viszont az előző siratófal mindent kiszedett belőlünk. Örömmel nyugtáztam, hogy bár a vérkeringésem nem az igazi, éreztem a fáradtságot rendesen, viszont a lábaim teljesen frissnek tűntek. Kíváncsiságból még Mátrafüred előtt nyomtam egy sprintet, és nagyon jól ment. Hm, ezt biztató, talán mégis meg lesz az az 5000 szint, de az tuti, hogy az egész nyarat végig kell „szintezzem”.

 

Mátrafüreden már kerülgetni kellett a tömeget, a tavasz mindenkit kihúzott az odúból. Még egy 2 kilis mászás, és vissza is értünk Sástóra, a kiinduló pontra. 57 km, 2760 m szint, bő 9 óra alatt, kényelmes tempóban, tökéletes zárása volt az alapozós időszakomnak.

 

Bár csak 27 évesen jártam először a Mátrában (egy Mátrabérc túrán), valahogy mégis ez a kedvenc hegységem már régóta. Szépsége és vadsága lenyűgöz, és minden alkalommal tartogat valami újat, valami meglepőt. Most nagyon kedves volt hozzánk a hegy, így tél végén, olvadás után, ennél jobb körülményeket nem is kívánhattunk volna.

 

A végére pedig egy rövid kis videó-összeállítás a Kiss Péter emlék-futásunkról.

Téli Mátra instant futás

41 km, 1500 m szint

A Téli Mátra egy fogalom mind a teljesítménytúrázók, mind a terepfutók között. A Hanák Kolos Turistaegyesület által, minden január végén rendezett túra teljesítése gyalogosan vagy futva  a kihívást teljesítők részére egy jó visszajelzés a fizikai- és mentális állóképességükről. Az utóbbi években a január majdnem olyan szeszélyes lett, mint az április: olykor térdig érő hóban, viharos szélben, mínuszok között, vagy éppen majdnem tavaszi melegben, hidakon átzúduló víztömegeket leküzdve kell nyomulni a Mátra legkeményebb terepein.

 

Idén ez a rendezvény is elmaradt, bár az utóbbi években, elkerülve a nagy tömegeket, inkább egy héttel korábban futottam le az útvonalat. Valahogy a Mátrában - és a legtöbb hegyvidéken -, jobban szeretek egyedül vagy néhány ember társaságában csatangolni. Most két olyan futócimborával érkeztem Mátrafüredre, akikkel már nagyon sokszor jöttem ide, Feró és Viktor nagyon sokszoros TM teljesítők.

 

Felötlött bennünk, hogy külön fussunk, saját tempóban, magamat ismerve sejtettem, hogy az laktát-küszöb lett volna, ami persze nem gond, csak fennáll az esélye, hogy a következő hétre kiütném magam, és azért még van egy kis idő hátra az alapozásból. Így maradt a közös kényelmes tempó, és úgy terveztem, hogy néhány emelkedőt megfutok, amolyan intervall edzésként.

 

Számítottunk rá, hogy a terep nem lesz túl ideális. Sajnos egy héttel hamarabb kellett volna jönnünk, akkor még szép hó boríthatta a tájat, de a hét közepén átvonult "nyár" szinte teljesen eltüntette a téli csapadékot, és maradt a sár. Nem volt annyira vészes, mint amennyire féltem tőle, az Ultra 100, ugyan nem egy sárcipő, de egészen jól alkalmazkodott a körülményekhez. A hőmérséklet is inkább az őszre emlékeztetett minket, semmint a télre, plusz 3-4 fok uralkodott szinte mindenhol, talán Galyán és Kékesen volt kicsit hidegebb.

 

Mátrafüredről rajtoltunk, az iskolától, én használtam a Geogo ellenőrző rendszerét is, szeretem az ilyesfajta csekkoló alkalmazásokat. Mátraszentimréig nagyjából együtt haladtunk, a Lajosháza után kaptatót azért megfutottam, és nyugtáztam, hogy a keringésem kezd szépen alkalmazkodni a nehezebb körülményekhez, már van hatása az alapozásnak.

 

Galyatető felé kicsit meglógtam a srácoktól, és nem kis meglepetésemre összefüggő hómezők vártak fent, valamit szakadt a hó is, vagyis valami havaseső féle. Sajnos a felhő fölé nem sikerült feljutnom, szürke köd borított mindent, és a hőmérséklet sem volt túl marasztaló.

 

Innen kényelmes tempóban, már hárman együtt kocogtunk át a Csór-hegyig, majd a parádi műúton átkelve értük el a Vörösmarty turistaházat. Mivel Viktor szombaton még a Gerecsében is futott, hamarabb kezdett el fáradni, ezért a Pisztrángos tóig inkább túráztunk, mint futottunk, de ilyen időben nagyon kellemes volt, és legalább felkészültem lelkileg a futva történő csúcstámadásra.

 

Közben kiderült, hogy Feró is hasonlót tervez, megcsodáltuk a félig befagyott tavat, majd nekiestünk a hegynek. Apró, de gyors léptekkel indultam meg, Feró a nyomomban. Légzésünk folyamatosan gyorsult, de örömmel nyugtáztam, hogy a pulzus emelkedése 165-nél megállt, a tempót viszont egész jónak éreztem. Ha így menne végig, az már nagyon patent felkészültségre utalna. Sajnos nem így történt... 😊 A Sötét-lápa nyeregig még minden oké volt, bár Feró egy lépésnyire elém került, de nem is az volt a cél, hogy őt lenyomjam, főleg, hogy ő biztosan jobb formában van.

 

Következett a fennsíkra vezető "három lépcső". Itt már éreztem, hogy gyors gyaloglásra kell váltsak, mert a pulzus feljebb kúszott. 170 fölé nem engedtem, mert kinyírtam volna magam, viszont a tempó még így is tűrhetőnek tűnt, Feró, aki folytatta a dzsoggolást csak nagyon lassan távolodott. Aztán az utolsó lépcsőnél már elvesztettem szem elől, de tudtam, hogy nincs messze. A síkra felérve a lábaim megiramodtak, na ilyen még soha nem történt itt, általában oxigénsátorért könyörögve kóvályogtam össze-vissza. Most egyből futni kezdtem, és ha nem is olyan tempóban, mint Kékes előtt, szépen legyűrtem az utolsó métereket a csúcsig.

 

A Garmin szerint a Pisztrángos-Kékes távolság 2,1 km, 357 m szintemelkedéssel, ezt most 23:11 alatt sikerült abszolválni, valószínűleg soha nem voltam még ilyen gyors ezen a szakaszon. Fent népes kirándulók és jeges terep fogadott minket. Megvártuk Viktort, és közben kisütött a nap, ami hihetetlen kellemes élmény volt, így már napfényben fürdőzve zúztam lefelé, itt már ellépve a srácoktól.

 

Azért még egy meglepetés ért: a megszokott kék kereszt - piros kereszt útvonal-páros eltűnt, vagyis inkább átnevezték: ez lett az országos kék új szakasza, a nyugati sípályáról áthelyezték ide, a kék a Mátraházáról érkező piros turistaútba torkollik. Szerencsére működött a mobilnetem, így nem kavartam el, elég lett volna egy úttal odébb elindulni fentről, és lent már több kilométerre Mátrafüredtől érkeztem volna meg.

 

Szuper nap volt, minden percét élveztem, még órákon át el tudtam volna futogatni a Mátrában, főleg miután kisütött a nap. A cipő nyakig sáros lett, az utolsó vízmosásba páros lábbal, bokáig ugrottam bele, nagyjából sikerült megszabadítanom a potyautas sárrögöktől. A futás utáni meleg tea és napfürdőzés megkoronázta a privát eseményünket.

 

Balaton Szupermaraton, egyéni privát

4 nap: 196 km. 

„Ha minden verseny elmarad, rendezz egyet magadnak!” – Akár ez is lehetne ennek a beszámolónak a mottója, sajnos a jelenlegi járványügyi vészhelyzet miatt számos rendezvényt nem tartanak meg. Így félő például, hogy a májusi Szentlászló Trail-re sem mehetek, és ne adj isten, ha tovább húzódik a vírus-mizéria, akkor a Grossglockner Ultra Trail is csak álom marad…

 

De ne szaladjunk annyira előre, bízzunk benne, hogy hamar rend lesz újra. Szóval Balaton Szupermaraton. A sztori még tavaly kezdődött, amikor is edzésnek, párban futottuk körbe a tavat, egy héttel a verseny előtt. Semmilyen rossz szándék nem volt bennünk, hogy gerilla-versenyt szervezzünk, egyszerűen csak mérlegeltük, hogy sokkal jobban járunk, ha csendben, tömeg nélkül, csak a futást és a Balcsit élvezve teszünk egy „kört”. Lelkiismeret-furdalásom sem volt, hogy nem támogattam a rendező BSI-t, számos versenyén vettem már részt az elmúlt években.

 

Párban futva a BSZM-et egy kellemes nyaralás, főleg, ha még olyan szép idő is van hozzá, mint amilyen tavaly volt. De már akkor is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lenne ezt egyedül lenyomni. Idén ez megtörtént, ezúttal a verseny után egy héttel. Hát ez már nem volt nyaralás. 😊

 

Mivel „csak” edzésnek szántam a kihívást, ezért extra felkészülés nem volt, sőt… Egy enyhe gyulladás miatt, ami a talpamban keletkezett, egy hetet ki kellett hagynom, ami nem jött túl jól. Az biztos, hogy a vérkeringésem az eseményre teljesen kipihente magát, viszont az izmok már kezdtek elszokni a mozgástól.

 

A Balcsira majdnem a teljes Dynafit kollekciómat felvonultattam. Igaz, a melegebb cuccok és az esőkabát is a bőröndben maradt, néhány makacs szélfuvallaton kívül, tökéletes időjárásban volt részünk. A nagy tompítása miatt az Ultra Pro cipőt húztam, bíztam benne, hogy a talpfájásom nem fog előjönni menet közben. Igazam lett, két nap futás után sem éreztem a korábbi sérülést, így a harmadik és negyedik napon már aszfaltos cipőben futottam.

 

Az első nap Siófoktól Fonyódik tartott, mintegy 48 km-en át. A legmelegebb nap volt, így felülre a Glockner Ultra mezt, alulra a Vertical Short-ot vettem. Az volt a célom, hogy 150-es pulzus felé ne menjek, így talán átvészelem mind a négy napot. Azért meg kell említenem, hogy ilyesfajta terhelést még sosem élt át szervezetem, egyszer vettem részt a 3*50 km-es teljesítménytúrán, ahol az első két etapot futottam, de a harmadik már csak séta volt. Szóval többé kevésbé rejtély volt számomra, hogy hogyan fogok másnap, harmadnap, negyednap újra elrajtolni egy újabb ultrán.

 

Nem kezdtem túl jól, gondolataim csapongtak össze-vissza, ragaszkodtam a 150-es pulzushoz, ha elkezdett esni, akkor gyorsítottam. A ragaszkodás az egyik legrosszabb, amit tehet az ember, főleg ilyen helyzetben. Meg is lett az eredménye. Kísérőm minden napon két helyen várt autóval, hogy megejthessem a frissítést. Ezzel nem is volt gond, csakhogy amatőr módon megfeledkeztem a „FAL”-ról. A FAL az az időintervallum, amikor a szervezet átáll a szénhidrátról a zsír felhasználásra. Ez egy szuper jó tulajdonsága a testnek, ugyanis zsírból gazdálkodva szinte végtelenségig lehet terhelni a szervezetet, még ha nem túl zsíros is az illető. 😊 Viszont egy dologra nagyon oda kell figyelni: a FAL előtt plusz szénhidrátot kell bevinni, ugyanis az átálláshoz extra energia szükséges. Nos, én ezt aznap nem tettem meg, így fejjel rohantam a FAL-nak... 32 km-nél volt az utolsó frissítés, onnan még a 16 km a célig, és nekem egyszerűen elpárolgott az energiám. Végigvonszoltam magam az úton, és közben azon járt a fejem, hogy ilyen rossz kezdés után mégis hogyan tovább…?

 

A második napra esőt jósoltak, de hála az egeknek, nem lett belőle semmi. Így csak annyit tettem, hogy kompressziós karmelegítőt húztam a mezhez, alulra pedig a hosszú Ultra Long Tights-ot vettem fel. A négy nap legkeményebb etapja: 53 km Fonyódtól egészen a szigligeti vár lábáig. Fizikailag egyébként egész jól éreztem magam, az első éjszakán több mint tíz órát aludtam. Szinte félve tettem meg az első lépéseket, mintha arra készültem volna, hogy a tegnapi gyenge formám tovább folytatódik. De nem. Sőt. Elmém tengerének hullámai sokkal simábbak voltak, és azt már megtanultam, hogy ultrán ez a legfontosabb. Persze komoly testi felkészülést is igényel, de a pszichés hozzáállás jelentőségét én kb. 40 százalékra teszem. Így nagy meglepetésemre sokkal kiegyensúlyozottabbra sikerült a második nap, és a tempóm sem csökkent olyan mértékben, mint ahogy vártam.

 

Nagyon jó hangulatban, már 100 kilométerrel a lábamban érkezett a harmadik nap, ami a legrövidebb szakasz: 43 km Badacsony és Balatonfüred között. Szinte pofátlanul lazán mentem. Mivel szombat volt, így már találkoztam más futókkal is a Balaton-körön. Az időjárás is alkalmazkodott a hangulatomhoz, ragyogó napsütés, kellemes meleg. Minden adott volt ahhoz, hogy gyorsabb tempót menjek, mint az előző napon, és ez így is történt. Hatalmas örömöt éreztem, amikor befutottam a Tagore-sétányra. Balatonfüred egy káprázatosan szép hely, várt a megérdemelt pihenés és a tudat, hogy már csak egy nap van hátra.

 

Méltán hittem azt, hogy az utolsó etap már csak „hab lesz a tortán”, de sajnos a „fekete leves” jött. Valahogy minden összeesküdött ellenem. Mikor a sétányon elrajtoltam, olyan durva szembeszelet kaptam, hogy alig bírtam futásra ösztönözni magam. Ami nagyobb gondot jelentett, hogy a gyomrom nem volt százas. Pedig az elmúlt napokban nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat. Talán eddig tartott ki? Mindenesetre szolid kis görcsök tartották ott a figyelmem, és borították sötétbe a gondolataimat. A tempót csigalassúnak éreztem, és nem is jártam messze a valóságtól. Tíz kilométer környékén már a feladás járt a fejemben, bár énem másik fele azonnal tiltakozott: most hülyéskedsz, 155 km lefutása után, 40 km-re a céltól akarod feladni?!

 

Másfél óra telt el, és javulás állt be az állapotomban, a görcsök elmúltak. Viszont az erőmet annyira kivette ez a kezdés, hogy takarékra kellett vennem magam. Már csak az számított, hogy beérjek Siófokra, és meglegyen az edzés. Komolyabb bajom nem volt, biztos voltam benne, hogy sérülés nélkül sikerül abszolválni ezt a nem mindennapi kihívást. Annyira nem mindennapi, hogy tulajdonképpen még sosem csináltam 200 km-es edzőhetet.

 

Az utolsó 5 kilométeren bejátszott egy kis séta is, de már küszöbön volt a felszabadító gondolat: itt a vége. Így az utolsó nap nagyon elszállt a tervezettől, nagyjából 50 perccel gyorsabbra számítottam. De így is sok tanulságot levonhattam az elmúlt négy napból. Egyrészt, hogy a szervezet korlátai korlátlanok, kellő felkészüléssel tulajdonképpen bármit végre tud hajtani. Másrészt, ha most versenytempót kellett volna mennem, ahhoz nem lett volna elég az az alapozás, amit műveltem az őszi és téli hónapokban. Sebaj. Fantasztikusan telt ez a hosszú-hosszú hétvége. Ha sikerül, akkor hagyományt csinálunk a Balaton körbefutásából.

 

Remélve a jobbakat, talán lesz verseny is tavasszal, amire el tudok jutni. Ha mégsem, akkor marad az egyedül futás, vagy az edzés otthon. Mindenkinek kitartást!

 

Margita Terep Maraton, 4. hely

39 km, 650 m szint

Az alapozási időszak úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem. Egyrészt az idei tél nagyon barátságos arcát mutatta, valahogy hiányoztak az edzéseimből az időjárás és az annak következményeként kialakult kemény terepviszonyok okozta természetes „szenvedés”, ami rettentő jól tudja formálni a testet és lelket. Másrészt pedig többé kevésbé mindig fájt valami valahol a lábamban, így nagyjából 60-70%-os teljesítményt tudtam nyújtani az elmúlt hónapokban. Ezért bennem volt a félsz, hogy a tavaly szépen felépített kondim szépen leépült, de az első edzőverseny ezt szerencsére nem igazolta.

 

Ismét Gödöllő, ismét Margita, talán tizenharmadik alkalommal, de már jóideje nem számolom. Az időjárás perfektnek bizonyult, bár még reggel úgy gondoltam, hogy első alkalommal versenyen is bevetem az Alpine Wind széldzsekit, de gyorsan rájöttem, hogy két réteg bőven elég lesz. Az Ultra S-tech felső egyébként is pont ott meleg, ahol kell, a karján és a mellkasi részen. A terepviszonyok is igazodtak a klímához, 99%-ban tökéletesen futható volt a pálya, csak egy-két helyen tapasztaltam sarasodást.

 

Ez a verseny teljesítménytúrából jött létre, a rendezőség nem is fejlesztette tovább az elképzelést: nevezésnél hosszas sorban állás, papírra pecsételnek, nincs „futós” frissítés, tulajdonképpen egy túra, ahol szűkösebb a szintidő. De így a jó, így szeretjük. Mindenesetre 10 perccel a rajt előtt még nem tudtam átvenni a rajtszámot, így a bemelegítés csak fejben történt. 😊 Csúszott is az indulás pár percet, a rajt jelet pedig idén is a közlekedési lámpa zöldre váltása adta.

 

Ettől a futástól a maximális elvárásom azt volt, hogy tudjam tartani a pulzust 160-170 között, lehetőleg minél tovább. Minden edzésemet a Grossglockner köré próbálom építeni, ott az égbeszökő emelkedők miatt toppon kell lenni a vérkeringésnek. Nálam ehhez a pulzushoz alapvetően elég jó tempó társul, ezért nem igazán bíztam benne, hogy összejön a magas pulzustartomány. De már az első kilométereken éreztem, hogy kellemesen könnyedén megy a futás, és elég sokáig nem is csúsztam 5 perces tempó felé sem. Ez a sebesség azt eredményezte, hogy 7-8 kilométeren át az élbollyal futottam, sőt, egy kis útbenézésnek köszönhetően, részese lehettem 15 másodperc hírnévnek is: vezettem a versenyt. 😊

 

Egy óra menetidő alatt 12,3 km-t tettem meg, és már majdnem fent voltam Margitán, ami az útvonal legmagasabb pontja. Innen nagyon sokáig egyedül nyomtam, se előttem, se mögöttem senki. Ennek örültem rendesen, bár ugye ez edzőverseny, itt nem volt rossz egy kicsit nyomás nélkül, saját tempóban falni az utat. Domonyvölgybe érkezve a vízvételezést egy kicsit elbénáztam, ennek köszönhetően többen is beértek, így sajnos a zöld házi emelkedőnek már negyedmagammal estem neki. A vonatot én vezettem, és hát 170 alatt nem tudtam lerázni az üldözőket, felette pedig nem igazán esett volna jól futni, de nem is ez volt a cél.

 

Egy spori nagyon rámszállt, és a juharosi ponton sikerült is megelőznie. Próbáltam tartani a pozíciót, de elszállt a pulzus, vissza kellett vegyek. A frissítésem egyébként rendkívül jól ment, talán az eddigi legjobb volt maratoni távon. 4 adag Hammer gél, és fél energia szelet fogyott el az egész úton, és semmilyen energia-megingást nem éreztem menetközben.

 

Az utolsó 5 kili már Gödöllőn belül nem a kedvenc szakaszom. Itt már a pulzus is kezdett esni, utolért a fáradtság. De ennek is örültem, ilyen sokáig, ilyen pulzustartományban szerintem még sosem sikerült ennyire stabilan futni. Ezen kellene még fejleszteni egy kicsit júliusig.

 

Átfutva a hármas főúton, szemem sarkából láttam, hogy egy futó még nagyon sprintel utánam. Hm, szóval valaki még az utolsó húsz méteren is előzni akar. Na azt nem hagytam. 😊 Begyújtottam a rakétákat, és az iskola előtt, túrázók között szlalomozva, 4 perces tempóban viharzottunk be a célba. Azért még a végén is volt egy kis sorban állás, az előttem futó egy percen belül ért be. A rendezők felírták őt korcsoport 3. helynek, engem pedig korcsoport 4. helynek. Az időm pedig húsz másodperccel jobb lett, mint a tavalyi, 3:29:16. Szép volt Margita, jövőre ismét találkozunk.

Galyavár maraton

 42 km, 2700 m szint

A Galyavár túrákkal kapcsolatban mindig az volt az elméletem, hogy egy körnél többet megtenni elmebeteg dolog. J De ha jövőre szeretnék részt venni két magashegyi versenyen, akkor a minimum, hogy a felkészülés alatt kellő mennyiségű szintet tegyek a lábaimba, és - mivel úgy éreztem, hogy bottal könnyebb a menet -, ezért a karjaimba is.

 

Első nekirugaszkodásra a 6 kört, vagyis a maratont néztem ki. Bár nagyon sokszor jártam már Galyatetőn, Galyavárat is megmásztam már párszor, de ezt a kört ténylegesen még sosem jártam be. Erre a napra is kifogtuk a melegebb időt, mint oly sokszor már az ősszel. Arra számítottam, hogy az északi lejtőn, Mátraalmás irányába azért hideg lesz, felfelé a siratófalon pedig az erőlködéstől gyorsan felmelegszem. Éppen fordítva történt.

 

Nyolc előtt pár perccel indultam útnak, és a kilátó megtekintését követően kezdődhetett is az ereszkedés. Kevés szakaszt tudtam jó tempóban futni, a legtöbb helyen a botokkal erőteljesen korrigálva csordogáltam lefelé. Alig telt el tíz perc, és már pokoli hőséget éreztem a Dynafit Ultra S-Tech pulcsi alatt, így az gyorsan a derekamon kötött ki. Mátraalmáson volt egy csekkolás, és onnan indulhatott is a szigorúan monoton és meredek emelkedő.

 

A botokat szélesen fogva és magasan előre szúrva, illetve erőteljesen előre dőlve elég gyorsan tudtam haladni. Viszont ahelyett, hogy melegedtem volna, vacogni kezdtem. Kegyetlen hideg szél futott le a hegyről, és mikor felértem a Galya-fennsíkra, ott sem változott a helyzet. Na szép, vissza kellett volna vennem a felsőt, de nem akartam ezzel az időt húzni főleg abban a tudatban, hogy lefelé ismét hőség lesz. A hideget jobban bírom, így maradtam az aláöltözetben és pólóban.

 

1:02 lett az első kör, és nem éreztem túl erősnek. Örültem is neki, hogy a körök múlásával, nem túlzottan jelentős a lassulás, a leglomhább körömet végül 1:09-re sikerült abszolválni. A harmadik körben teljesen váratlanul csapott le rám egy holtpont. Már csak azt vettem észre, hogy inkább kerülgetem a nagyobb köveket átugrás helyett, megálltam pisilni, pedig nem is igazán kellett, és a hangulatom szintje is nagyot esett. Olyan „fal” érzetem volt, bár ezt túl korainak találtam, de lehet, hogy a lendületes mászások miatt időben előrébb jött az a bizonyos energia megingás.

 

Végül pont a „fázós” részen állt helyre az egyensúly, így mire féltávnál visszatértem a kiinduló pontra, ismét jókedvvel frissítettem, és vágtam neki a negyedik körnek. Fura módon a túra második felét jobban élveztem, bár akkor már volt olyan kör-rajtom, hogy pár perc állás után csípőficamos terminátornak éreztem magam. J  

 

A körözős kihívásoknak az az előnye, hogy a szép helyek újra és újra visszaköszönnek, a hátránya, hogy a nehéz részek szintén körönként megjelennek. Ehhez képest sikerült fejben „semlegesítenem” a galyavári kapaszkodót, így nem tartottam tőle annyira, hogy az teljesítmény-romláshoz vezetett volna. Az ellátás biztosítását is megkönnyítette a rendszeres visszatérés a kiinduló pontra. Vegyes frissítést használtam, vittem egy flakon Hammer szénhidrátot, és a második körtől kezdve minden körben letoltam egy kis lekváros vagy zsíros kenyeret. Mivel nem volt nagy a tempó, ezért nem tartottam a szétrázódástól.

 

Végül 6 óra 37 perc után csekkoltam az utolsó állomáson, vagyis Galyatetőn a turistaházban, ezzel véget ért a 42 km-es utam, amibe belelapátoltam 2700 méter szintet. Azért rendesen elfáradtam, de örültem neki, hogy nem csaptam szét magam, így a következő héten tudom folytatni az alapozást. Tervek szerint minden hónapban letolnék egy hasonló erősségű utat, ha már nem tudok edzeni az Alpokban, legalább úgy teszek, mintha… J

 

Ha minden jól alakul, akkor december 1-én újra „nekifutunk” a Börzsöny 25 legmagasabb csúcsának, hogy 9 óra alatt láncra fűzzük őket.   

Less Nándor Nomád Terepfutás 26, 4. hely

26 km, 870 m szint

A DHTE „Less Nándor emléktúrák és Nomád terepfutás” elnevezésű rendezvénye a teljesítménytúrázás csúcskategóriáját képviseli. 14 éve jártam itt először, és 3 éve utoljára. Sajnos a Dél-Bükk messzesége miatt nem tudok minden alkalommal eljönni, de idén jól előre elterveztem, hogy nem hagyom ki, hiszen a 26-os terepfutó táv éppen illeszkedik a felkészülésembe.

 

Egy hihetetlen szép őszi napot fogtunk ki, bár mikor hárman megérkeztünk Cserépfaluba, a 4 fok arra ösztönzött minket, hogy még egy kicsit maradjunk a fűtött autóban. Aztán muszáj volt elindulni, hogy ketten, Gabesszal a munkatársammal felvegyük a rajtszámot, illetve Viktor barátom, aki levitt minket, már a hosszútávos rajthoz készülődött.

 

Hamar eljött a 9 óra, és a rendezőség kíséretében sétáltunk ki a kis hídhoz, ahol meglehetősen kevesen, 20-30 fő sorakozott fel. Gabesz úgy döntött, hogy most inkább tartja az én szolid tempómat, aminek örültem, mert én csak csúcsra járatva tudnám tartani az ő tempóját – vagy egyáltalán nem bírnám követni -, viszont az a regenerációs időmet jelentősen meghosszabbította volna, amit nem engedhetek meg magamnak, hiszen nyakamon a Piros…

 

A rajtot követően három srác elég határozottan kilépett. Ez megnyugtatólag hatott ránk, legalább nem kell idegeskedni a dobogó miatt. 😊 A terepre rákanyarodva rögtön kisebb, de velős emelkedők fogadtak minket. Erős zihálásomból arra következtettem, hogy kicsit elkönnyelműsködtem a bemelegítést, ez még messze nem az üzemi hőmérséklet. Toltuk rendesen, bár úgy tűnt, hogy Gabesznak kicsit uncsi a Cserépváraljára tartó lejtő, mert bemutatott két olyan kommandós gurulást, hogy a TEK-esek egészen biztosan 10 ponttal értékelték volna. 😊

 

Két srác taposta a sarkunkat, egyikük szinte végig kísért minket, de folyton elnézte az utat, már itt az elején, a kaptárkövekhez lefelé is. Nyugtáztam, hogy milyen gyönyörű az erdő, és jó lenne fotózni is, de a sporttársak egyszerűen toltak felfelé a meredek emelkedőn, miután csekkoltunk a pontnál. Innen végre rendeződni látszott a légzés, a pulzusmérő is némileg megerősítette ezt, 160 körüli értékeket mutatott, ami nálam a „nyugisabb” versenytempó.

 

Vonatban zúztunk tovább, ahol én voltam a mozdonyvezető. Ennek annyira nem örültem, mert jött a szurdok, ahol így nekem kellett megtalálnom a legjobban futható sávot. Nem volt egyszerű dolgom, még az emlékek is feltörtek: itt párszor már majdnem nyakamat törtem a sietség miatt. Így nem csoda, hogy megkönnyebbültem, mikor végre kiértünk, az agyam viszont teljesen lefáradt.

 

Dobi-réten is dugókáztunk, majd jött a kedvenc sárga, kacskaringós útvonalam, amit mindig nagyon élvezek. Most sem volt másképp, szép kis tempót nyomtunk itt is, néha még ki is sodródtam az ideális ívről. 😊 A Hór-völgybe vezető lejtő előtt még kapaszkodtunk egyet egy combos emelkedőn, valahol itt csatlakozhatott az útvonalhoz az egyik rövidebb táv, mert túrázók tömegét kellett kerülgetnünk. Beértünk az oszlai tájházhoz, ahol egy rövid oda-visszát futottunk a csekkolás miatt. A ponton két másodpercnél többet nem töltöttünk, különösen annak tudatában, hogy a két „kísérőnk” még mindig szerette volna átvenni tőlünk a 4. helyet.

 

Aztán az ódorvári 2 kilométeres emelkedőn az egyiküknek végleg búcsút intettünk, és Gabesz úgy látta, hogy a másik srác lendülete is már a végét járja. A kaptatón az órám hülyeségeket mutatott, 110-es pulzus… na persze. Nagyon nem volt kedvem gyorsítani, szerintem 170 körül verhetett a ketyegő. Viszont a tetőn egyből sikerült ritmust váltani, és a ponthoz érve egyszerre csekkoltunk a folyton eltévedős kollégával. Itt tettünk pontot az üldözési jelenet végére, lefelé már nem bírt minket követni a sporttárs.

 

A végtelen hosszú lejtőn Gabesz vette át a tempó diktálását, bőven 5 perc alatt ereszkedtünk. Nekem ez éppen jó volt, kicsit még éreztem az achillesemben a múlt heti WTF-et. Kiértünk a bükkzsérci műútra, és onnan már látszódott az út utolsó kihívása: a Nyomó-hegy. Közben még néhány helybélitől szurkolást is kaptunk, tényleg népszerű itt ez a rendezvény. Felsétáltunk a hegyre, ahonnan már csak egy két kilométeres dózerúton kellett lecsorogni a művelődési háznál található célig.

 

2 óra 34 percre volt szükségünk a táv teljesítéséhez, végül az eredménylistába 4.-ként kerültünk be, holtversenyben. Mivel az első 6 abszolút érkezőt díjazták, ezért mi is oda állhattunk a dobogó mellé, illetve Gabesz első lett a korcsoportjában. Viktorra még várni kellett, de a takaros kis faluban jól el lehetett ütni az időt: belekóstoltunk a helyi gasztronómiába. 😊

 

A rendezvény megint hozta a szokásos magas színvonalat, és a futás is remekül ment. Most már jöhet november 1.