Volt egyszer egy Beac Maxi

Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a korai teljesítménytúrázós éveimre. Húsz évvel ezelőtt kezdtem ezt a sportot, egyik középiskolai csoporttársam, később jó cimborám, Lévai Viktor inspirálására. Neki már akkor is a hosszú távú túrák feküdtek igazán, így néhányra én is elkísértem. Ebből az egyik igazi klasszikus a Beac Maxi elnevezésű túra, amely 2005 környékén (is) az egyik legnehezebb kihívást adó teljesítménytúrának számított a 110 kilométerével és a 3800 méter körüli szintemelkedésével.

A túra a mai napig igazi unikum, mivel az Országos Kék börzsönyi szakaszának (kb. 50 km) leküzdése után Nagymaroson kompra kell szállni, hogy a Dunán átkelve Visegrádon folytassuk utunkat. A komp óránként jár, így ez komoly taktikai eleme az útvonalnak, hiszen aki nem szeret sokat állni, annak pár perccel a komp indulása előtt kell érkeznie, aki pedig a Pilis előtt szeretné kipihenni a Börzsönyt, érdemes a két járat között csekkolnia a nagymarosi ponton. A túra a dunántúli szakaszon ugyancsak az OKT-n halad Dobogókőig. A klasszikus Beac Maxi itt váltott a sárga jelzésre, megcélozva ezzel Lajosforrást, majd néhány zegzugos ösvényt használva ért a Kevély aljába, ahonnan a nyeregbe kellett felkapaszkodni. Itt már a gyorsabb lábúak is sötétben nyomták a túrát, a nyeregtől ismét az OKT-n jutottunk a budai Virágos-nyeregbe, ahonnan egy „vágással” már pik-pakk a hűvösvölgyi célban találtuk magunkat.

A túra 2013-ban nevet és részben útvonalat is váltott. A Turista Kékszalag Maxi az OKT útvonalát használja egészen a Virágos-nyeregig, távban kb. 3 kilométert, szintben pedig 200 métert vesztett az új útvonal. A teljesítménytúrát a Téry Ödön TBT rendezi, egyszerű, ám nagyszerű szervezés jellemzi a túráit, ahogy a Maxit is. Sok kritikát kaptak, amiért az ellenőrző pontokat nem úgy telepítik, hogy kizárják a rövidítés lehetőségét, így például a Visegrád – Pilisszentlászló szakaszt sokan a jóval kedvezőbb haladású és rövidebb Apátkúti-völgyben abszolválják, a Barát-halmon keresztül futó, masszív mászásokban – de kilátásokban is – gazdag OKT helyett. Mindemellett az ellátás az évek előre haladtával komoly fejlődési ívet mutat, míg korábban ilyen téren elég puritán volt a túra, ma már szinte minden ellenőrző pont lehetőséget kínál a frissítésre, az útvonalon magunkhoz vehetünk levest, dinnyét, szendvicseket, csokit, sütit és persze a hidratáltságunkat is lehet vízzel, kólával, sörrel támogatni.

A korábbi Beac Maxit egyetlen egyszer, 2005-ben teljesítettem, azóta igyekszem minden évben valamelyik résztávot lenyomni 50 vagy 60 kilométeren. Mostanában nincsenek olyan kihívásaim, ahová egy 110-es „edzés” beférne, de talán egyik évben újra ez a rendezvény lesz a fő célom. Mivel Viktor egy évet sem hagy ki, ezért kézen fekvő, hogy vagy vele indulok Magyarkúton, ha a börzsönyi szakaszt akarom megfutni, vagy hozzá csatlakozom Nagymaroson, ha a pilisi-budai szakaszon akarok edzeni.

Idén ez utóbbit választottam azzal a „kis” csavarral, hogy Viktort „elengedtem” a hármas komppal, én pedig négykor keltem át a Dunán. Túratársamat kicsit „megrágta” a Börzsöny, így egy hosszabb pihenős szakaszt tervezett be a Kis Rigóig, ennek köszönhetően már Pap-rét után sikerült ledolgoznom az egy órás hátrányomat hozzá képest. Előre futottam, és az étteremben megvártam egy gőzölgő leves társaságában. Kb. másfél órámba telt lefutni a 15 kilométert Visegrádtól, jó kis edzés volt a már megszokott, de megunhatatlanul szép pilisi tájon.

Egy komoly frissítést követően együtt indultunk tovább, és Dobogókőig szépen ránk sötétedett. Mivel már régen találkoztunk, ezért bőven akadt beszéd-témánk, olykor az tűnt fel, hogy a nehéznek várt szakaszok egyszerűen úgy fogytak el alattunk, hogy észre sem vettük.

 

A Dera-szurdokot a rendezők tanácsára „megkerültük” – miután betoltunk egy-egy finom szendvicset -, sajnos a leszakadt hidakat még mindig nem pótolták, sötétben kissé veszélyesnek mutatkozik a mély völgy, különösen olyanoknak, akik már közel 90 kilométert nyomtak le előtte. Az ezt követő viszonylag egyhangú menet röppent el a leggyorsabban, néhány témát átbeszélve arra ocsúdtam fel, hogy fent vagyunk a Kevély-nyeregben.

 

Itt felrémlett a 2005-ös emlék, amikor már annyira ki voltunk készülve, hogy a két nyereg között (Kevély és Virágos) nagyjából másfél kilométert tettünk meg óránként, és felcsoszogva a Csúcs-hegyhez, gyönyörködhettünk a napfelkeltében. Most azért jelentősen gyorsabban haladtunk, éjjel egy óra körül már a Budai-hegységben tapostuk a turistautat, és végül pontban kettő órakor értünk be a célba.

Bár Viktornak ez volt a 23. teljesített Beac Maxija, de szerintem még most sem unta meg, se a rendezvényt, se az útvonalat. Már több túratárstól hallottam, hogy egy-egy ilyen hosszú kihívást indikátornak használnak: mind fizikailag, mint szellemileg rendben kell lenni, hogy egy ekkora terhelést kibírjon az ember. Aki pedig futva-gyalogolva teszi meg ezt a távot, az még komolyabb kondíció birtokában érezheti magát.

 

Már jó ideje nem túráztunk együtt, szuper volt feleleveníteni a régi szép idők érzeteit, remélem lesz még ilyenre alkalom. Bár öregszünk és folyamatosan csökken a regenerációs képességünk, de ahogy mondani szoktam: nem az eltelt idő számít, hanem hogy mivel töltjük ezt az időt. Viktornak simán belefér még 23 Turista Kékszalag Maxi, és talán én is elkísérem többször, 50, 60, vagy éppen 107 kilométeren át.

Julian Alps Sky Race

Ezelőtt még soha nem jártam az Alpokban, se túrázóként, se futóként. Juhász Robi javaslatára választottam a Júliát Szlovéniában, és egyből a százasra neveztem. Aztán hallottam olyan rémhíreket, hogy az Alpok közül éppen a Júlia a legveszedelmesebb, ami abban merül ki, hogy nagyon nehezen járható felfelé és lefelé egyaránt. Á, jó lesz az! Az élet úgy hozta, hogy a július-augusztus hónapok minőségi edzések nélkül, a kialvatlanság jegyében teltek, így némi pesszimista hezitálás után átneveztem a 30-as távra. A szeptember már egész tűrhető lett az edzések szempontjából, intervallos síkfutásokkal és rövid, hegyi felfutásokkal próbáltam legalább egy részét visszaszerezni a régi formámnak, és csökkenteni a kockázatát, hogy belehaljak ebbe a „baba-távba”.

Szerdán utaztunk ki Bledbe, és a csütörtök reggelt egy akklimatizáló futással kezdtük Karcsival (14km/500m), majd szombaton közvetlen a verseny előtt toltam egy erős bemelegítést (2,7km/100m). Mindkét alkalommal éreztem az erőt, így azt elég biztatónak találtam.

A 10:30-as turnussal indultam, kicsit aggódtam, hogy lesz-e tömörülés az elején, illetve mi lesz, ha utolérem az előző turnus végét, de szerencsére minden patent volt. Az első két kili még aszfalton emelkedett, egy szolid sprinttel 10-12-en törtünk előre, és el is szakadtunk a követőktől. Aztán becsörtettünk az erdőbe, és megkezdődött a végtelen mászás. Vittem botokat, és az elején még úgy tűnt, hogy talán kocogni is tudok felfelé, de ez az ötlet nagyon gyorsan homályba merült: gyalogosan is brutál nehéz volt a köves-gyökeres-meredek emelkedők leküzdése.

Az első pont a Golica oldalában fogadott, itt lassítás nélkül mentem tovább, megcélozva a kopár szerpentint. Életemben először szembesültem alpesi kilátással, szedegettem is az államat a földről, és áldottam magam, hogy hoztam kamerát, tök mindegy mennyi időt vesztek vele, ezt meg kell örökíteni.

Fura volt érezni, hogy milyen kemény intenzitással hajtom magam, mégis alig haladok. Na majd lefele…! Hümm… Elértem a hegy végét, és elhűlve láttam, hogy az előttem futó már csak apró hangya, közvetlen alattam. Mi a szösz? Hogy jutok oda le? Brutális lejtmenet következett. Egy szlovén srác tapadt a hátamra, gondoltam előre elengedem, és ellesem az alpesi lejtőzés trükkjeit. A spori csetlett-botlott, esett, mint az ólajtó. Hát ezzel nem mentem sokra…

 Visszaelőztem.

Az egész verseny két fontos tanulságot adott, és ezt mind ezen a lejtőn tapasztaltam meg. Az egyik, hogy ezt a fajta lejtőfutást gyakorolni kell, és ezt otthon elég nehéz megvalósítani, néha muszáj lesz kijönni ide edzeni. A másik, hogy a korábban jól bevált frissítési taktika (az első 3 órában 4 gél) az ilyen terepen nem működik, ugyanis a lejtők hasonló tempóban emésztik fel az energiát, mint az emelkedők.

Ennek köszönhetően a lejtő aljára érve sikerült elég komolyan eléheznem. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy bemutattam életem legnagyobb esését: tompítás nélkül odavertem magam a sarkamtól a tarkómig, a botjaim pedig olyan messzire repültek, hogy utána keresni kellett őket a fűben.

Hogy mennyire tud egy futó „hidegfejjel” versenyezni, az a nehéz szituációkban derül ki. Mondjuk ez a „kis” eléhezés nem volt annyira durva, de figyelmeztettem magamat, hogy továbbra is okosan tegyem a dolgom. Így a pontra érve a legfontosabb teendőkkel kezdtem: Hammer por bekeverés és kulacs feltöltés. Aztán ittam egy pohár kólát, és csak utána vettem el két darab banánt és egy fél almát, amit már futva ettem meg.

Hamar helyreállt a rendszer. Ebben sokat segített az a kb. 8 kili sík kerékpárút, ami átvitt minket a következő hegyhez. Mikor a verseny előtt kiderült, hogy ez bizony benne lesz az útvonalban, kicsit bosszankodtam rajta, de aztán rájöttem, hogy az UB-ra is edzenem kell. 

Beálltam egy kényelmes 5:30-5:45-ös tempóra, mehettem volna gyorsabban is, de a pulzus csak nagyon lassan csökkent, úgy tűnik a Golica mély nyomot hagyott a vérkeringésben. Közben rendeztem a soraimat: elraktam a botokat, és meghúztam a mellkaspántomat, mert az egy ideje le-lecsúszkált a hasamra. Csekkoltam az állapotomat is, és örömmel nyugtáztam, hogy a lábaim még mennyire frissek. Mégiscsak van hatása a sok szintezésnek a HHH-n. 

Kiváló hangulatban, szinte fütyörészve érkeztem a hegyhez, és lendületesen felmásztam a vízeséshez. Aztán a szurdok járhatatlansága ismét teljes koncentrációt igényelt. Próbáltam a látványból erőt nyerni, nem igazán ment. Hangos hörgések közepette másztam fel a műútra, és ledöbbenve figyeltem az órát, hogy mindössze egy kilométer volt ez a nehéz szakasz, de ez több mint húsz percembe telt, ami a leglassúbb kilométerem lett a versenyen. 

Ezen kicsit feldühödve futásnak eredtem felfelé, bár a szintrajz szerint itt már nem kellene emelkedőnek lennie… Vagy csak én szeretném, hogy ne legyen…? Mindenesetre már nem érdekelt semmi, a ponton még kértem egy kis kólát, aztán közel teljes gázra kapcsoltam. Visszaértem a terepre, ahol végre lehetett nagyobb tempót futni, jól esett a lábaimnak. Itt-ott a fák között már felbukkant Kranjska Gora, aztán jött egy újabb patak, majd megint erdő. Szerintem az útvonal vége is elég szép lett, a városon belül már a szervezői gárda terelgetett minket a cél felé. A hangulatos utcákon pedig végig tapsoltak az emberek.

Egy fantasztikusan jó versenyen vehettem részt itt a Júlia Alpokban. Pazar látvány, tanító jellegű terepviszonyok, szuper szervezés, mosolygós emberek. Örültem a sok magyarnak, akikkel a verseny előtt, közben és után is találkozhattam.

Gratulálok Karcsinak, akit én hívtam, hogy jöjjön ide, és aki 57 évesen letolta az 57+ km-es távot eszméletlen sok szinttel, és aki a végén úgy nyilatkozott, hogy élete legmeghatározóbb élményét élhette itt meg. 

Gratulálok Emesének, aki egy könnyed futással korcsoport elsőként állhatott dobogóra. A közösen összerakott futások kezdenek beérni, persze Zergetalpakon neki egyszerűbb volt haladni ezen a terepen. 

A végére pedig a számok, amit az órám mért.

Táv: 33,7 km

Szint: 1650 m

Menetidő: 4:59:09

Tempó: 8:52 min/km

AHR: 160

Horská Vyzva (cseh terep-ultra sztori)

 

A szüzesség elvesztése mindig izgalmas tapasztalat. 😊 Most éppen a külföldön teljesített terepfutó versenyek területén történt ez meg velem. Még Juhász Robi futó-kolléga ötlete alapján neveztem be a szlovén Julian Alps Ultra Sky Trail-re, ami szeptemberben kerül megrendezésre, azonban előtte mindenképpen szerettem volna legalább közel hasonló hegyvidéken kipróbálni, hogy mégis mennyire más ott a terepfutás.

 

Erre jött Karcsi őrnagy úr fantasztikus ajánlata: menjek el vele a cseh Jeseniky hegyvidékre, ahol a „Hegyi kihívás” elnevezésű versenyen tesztelhetjük, hogy mennyire vagyunk kemények a zord körülmények között. Hagytam magam rábeszélni, gondoltam egy Mátrabérc nehézségű versenyen mi baj lehet… Hm, azért akadt néhány… 😊 Többek között az, hogy ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a hasonló paraméterű magyar trail.

 

Csütörtökön autózunk át cseh földre, szerencsére a járványügyi feltételeknek megfelelünk, ami biztos: uniós védettségi igazolvány nélkül ez az egész buli nem jöhetett volna létre. Kicsit jobban izgulok az időjárás miatt, ugyanis az utunkon végig kitartóan ömlik az eső, és Karcsi szerint a verseny helyszínén már egy hete hasonlóak a körülmények. A hőmérséklet az otthonihoz képest szerény húsz fokot esik, polár pulcsi és esőkabát is előkerül. Délután három körül érünk a festői Vöröshegy-nyeregbe. Az 1010 méter magasan elhelyezkedő síparadicsom a helyszíne a szállásunknak és a verseny rajtjának is.

 

 

A fotók többségét egyébként még Karcsi készítette egy korábbi bejárás során, így legalább részben vissza tudják adni az élményt. A verseny péntek éjjel, 23:50-kor indul, így az egész napot pihenéssel, hangolódással töltjük. Nekem a legnagyobb dilemmám, hogy saját tempóban, vagy Karcsi tempójában menjek. Az előbbi ellen az szól, hogy éjjelre komoly ködöt jósolnak, és bár van track az órámra töltve, azért nagy esély látok rá, hogy egyedül bizony eltévednék. Az utóbbi ellen pedig az, hogy Karcsival meglehetősen különbözik a futó-ritmusunk: míg ő felfelé óvatos és tartalékol, lefelé pedig őrült tempót megy, addig én felfelé is szeretem a dinamikus haladást, a lefeléket pedig többnyire pihenésre használom. A túlélési esélyeket is latolgatva, végül úgy döntök, hogy Karcsival megyek.

 

Már fél körül beállunk a rajtba, a készülődésnek elég profi hatása van: rajtkapu, zene, fotósok, felvezető quad, semmit nem bíznak a véletlenre. A nyugat-európai versenyekre jellemző, hogy olyan tág szintidőt adnak meg, hogy túrázók is tudják teljesíteni. Ez itt is így van, 20 óra áll rendelkezésre a 64 kilométer és 2800 méter szintemelkedés leküzdésére.

 

A rajtpisztoly eldördülése után hamar rájövök, hogy Karcsi stratégiája, hogy hátulról induljunk, nem tűnik annyira hatékonynak, ugyanis máris az első emelkedőn beragadunk a túrázók közé. Tötymörgősnek érzem a tempót, és kell legalább másfél kilométer, mire legalább annyira széthúz a tömeg, hogy tudjunk előzni. Ott már a lejtőszög is csökken, így végre futásnak tudunk eredni.

 

Karcsi előre megy, én követem, és közben szívélyesen üdvözöl minket a töménytelen mennyiségű sár… Na bakker, ez jól kezdődik. 10-15 perc, és már csónakázom a cipőben, gyanítom ez egész úton így lesz. Aztán olyan szakaszok jönnek, ahol már annyira mocsaras a talaj, hogy fapallók vannak kiépítve, másképpen csak csónakkal tudnánk haladni.

 

 

Ezen azért lényegesen egyszerűbb a futás, egészen addig, amíg megérkezünk az első komolyabb kaptatóhoz. Már itt feltűnik, hogy ezek az ösvények nem hasonlítanak a nálunk megszokotthoz: gyökerek, kövek, leszakadások nehezítik a meredekség miatt egyébként is rohadt-nehéz haladást. Azért örülök, hogy legalább a tájékozódással nem kell bíbelődjek. Egyik lépésnél Karcsi felkiált: itt sár van. Cuppannak a cipők, és a következő lépésnél olyan furának érzem a talajt, mintha az eddigi tompítás eltűnt volna. Lenézek a jobb lábamra, és elkerekedett szemekkel látom, hogy nincs rajta a cipő… Mi a szösz?! Hátranézek, a lámpám fénye megcsillan a cipőm narancssárga nyelvén, csak az látszik ki a fekete, erdei sárból. Alig bírom kiráncigálni, az erdő meg akarja tartani a cipőt. Mikor végre sikerül, nyugtázom, hogy színig van folyós sárral, aminek csak egy részét tudom kiönteni. Visszadugom a lábam, nem mondom, hogy örömtáncot járok az érzéstől… 😊

 

A következő projekt: felfutni a hegyvidék legmagasabb pontjára, ami Pradéd, 1491 méteren. Szerencsére itt a felfutni szó szerint értendő. Az egész útvonalra jellemző, hogy nagyon jól futható, széles dózerutak és szinte járhatatlan ösvények váltogatják egymást. Most az elsőből kapunk egy jó nagy adagot, ráadásul az utolsó hosszú kaptató aszfaltos, és ezt oda-vissza is meg kell járjuk.

 

 

Csekkolunk a csúcson, és már söprünk is lefelé. Karcsi nem viccel, ha tartani akarom a tempóját, erőből kell fussak, ami megszül egy 4:07-es kilométert is. Itt még megengedhetem magamnak, 12 kilinél járunk, frissek a lábak, kicsi a sérülés esélye. Lent egy frissítő állomás vár ránk, gyors víztöltés, és mehetünk is tovább, természetesen felfelé. Nem tudom pontosan hol, de valahol lecsap ránk a köd. Már csak azt látom, hogy szinte semmit sem látok. Karcsi előre megy, rátapad egy srácra, és irdatlan tempót kezdenek el nyomni. Ennek fele sem tréfa, muszáj tapadjak, különben elveszítem futótársam.

 

Kb. 1400 méteren futunk egy gerincen, először enyhén felfelé, aztán megindulunk lefelé. Kizárólag Karcsi cipőjének fényvisszaverő csíkját látom, mindent beborít a köd. Az ösvényt nem tudom minek nevezni, a legutolsó gondolatom lenne, hogy ez turistaút, inkább valami szívató-pálya montisoknak. Fogalmam sincs hova lépek, csak nyomom, mint a süket, vagyis mint a vak… Közben pulzusom felugrik 170-re, aminek az oka, hogy a szél pont olyan szögben érkezik felénk, hogy még az alapból ritkább levegőt is kifújja a számból. Ahogy látom, három kimenetele lehet ennek a résznek: infarktus, fulladás, vagy kéz- és nyaktörés. Már éppen azon gondolkodom, hogy szólni kellene Karcsinak, amikor több embert is beérünk, és hirtelen nyoma sem lesz a ködnek. Mi pedig ráfordulunk a „Halál-ösvény”-re…

 

Valószínűleg csak Karcsi nevezte el így, mivel ez a nagyon szűk, és áfonya-gyökerekkel tűzdelt ösvényt bal oldalról egy olyan hegyoldal határolja, ahol ha lecsúszunk, akkor a versenytársak már csak egy perces néma csenddel tudják kérni a hegy szellemét, hogy fogadja be lelkünket. Futótársam önbeteljesítő jóslata alapján háromszor is elesik, de élve megússza. Egy idő után jobbnak látom az élre állni, átveszem a safety car szerepet, mögöttünk többen is jönnek kihasználva, hogy nem nekik kell tájékozódni. A kalandos ösvény tovább fokozza az izgalmakat: egészen derékmagasságig összezárnak előttem a fenyőfák. Láncfűrész nem volt a kötelező felszerelések között, nem ártott volna. Aztán végre kiérünk egy kétnyomsávos útra, ahol megint felpörgethetjük a lábakat.

 

Azt vettem észre, hogy itt a mezőny közepe környékén a cseh srácok nagyon rutinosak a kemény terepen, viszont ha tempót kell futni, akkor mindig messze lemaradnak. Ennek következtében folyamatosan egymást kerülgetjük. Sajnos a futás most sem tart túl sokáig, újra emelkedni kezdünk, de ami ennél rosszabb: a köd is megjelenik. De nem is akárhogy. A látótávolság nullára csökken, ha lenézek, csak a cipőm körvonalát látom. Ami még fura, hogy azt sem érzem mikor emelkedünk, mikor vagyunk síkon.

 

Dobunk egy balost, és egy brutál meredek és persze köves emelkedőn kapaszkodunk tovább, ami egy lépcsősorhoz vezet. Közel derékszögig kell emelni a lábamat, elég dinamikusan haladunk, csak azt nem tudom, hogy hány száz lépcsőfok vár ránk… Szerencsére hamarosan felérünk a hegy tetejébe vágott mesterséges medencéhez, és azon nyomban el is tévedünk.

 

 

Egyébként pöpecül ki van szalagozva az útvonal, csak követtem két srácot, ők vittek be a dzsindzsásba. Karcsi segítségével gyorsan korrigálunk, és már zúzhatunk is lefelé a lejtőn, ahol mint mindig, megint az élre állunk, és hátra hagyjuk a cseh sporikat. Meglegyint egy kisebb holtpont, be kellene keverjem az újabb adag Hammer port, de már megvárom a lejtő alján található pontot, ahová egy hosszú ereszkedést követően meg is érkezünk. Féltávnál járunk, közel 8 km-t jövünk óránként, és hamarosan világos lesz. Jól bekajálok banánból, szinte azonnal érzem, hogy energiaszintem visszatér az eredeti pozícióba. Oké, szuper minden, jöhet a második fele! Akkor még nem tudtam, hogy az igazi rémálom most következik… 😊

 

A következő 7 kilométeren 1000 méter szintet emelkedünk. Az első fele rendesen elaltat, ugyanis aszfaltos úton kényelmesen lehet kocogni. Majd jön egy hajtűkanyar, egy fahídon betérünk az erdőbe, és egy rendkívül szűk, óriási kövekkel tűzdelt ösvénnyel találom szembe magam, ahonnan teljes szélességben zúdul le a víz. Hát ez meg…? Sajnos felfújható kajakot sem hoztam magammal, nagyon nem tudok alternatívát találni a haladásra, csak ezen az égbetörő patakon tudunk felfelé kapaszkodni. Túl sokat szerencsére nem kell így mennünk, hamar rájövök, hogy ez valóban egy ösvény, csak éppen a hegyről lezúduló víz átvette az uralmat. A helyzet nem sokat változik, néhány száz méterenként újabb és újabb patakokkal találkozunk. Nekem egyébként nagyon tetszik ez a rész, igazi vadregényes, mesebeli erdő olyan magas fákkal, hogy a tetejüket sem lehet látni.

 

Sajnos Karcsi lábai kezdik megsínyleni a nem mindennapos terepviszonyokat, itt felfelé rendesen belassulunk. Nálam a tempó-csökkenés jelentős pulzus-esést eredményez, amit azért nem szeretek, mert olyan érzésem lesz, mivel teljesen elfáradtam volna. Természetesen a fáradás folyamatosan teret hódít bennem, de egy nagyobb intenzitással még visszább tudnám fogni. Már világosban érünk fel a gerincre, de pechünkre még innen is emelkedni kell, egészen az 1422 méteren található Keprnik csúcsáig.

 

Végre jön a lejtő. Aham… Végre… Egy kb. 7-8 kilométeres kört kell megtennünk, ennek fele lefelé, fele felfelé. A lejtő azonban a legborzalmasabb álmainkat testesíti meg: éles, kiálló kövek amerre csak ellátni, energiazabáló mintázatban vannak beágyazva a talajba. Az ezeken való gyors haladást tanulni és gyakorolni kell. Kicsiny országunkba nincs túl sok lehetőség rá, én annyiban vagyok előnyösebb helyzetben, hogy a Bükk 900-as csúcsai mozgalmat már többször megfutottam, és ott bőven van az embernek ilyen terepben része, például a Kukucsón vagy az Ispán-hegyen. Lényeg, hogy minél inkább a kövek csúcspontját vegyük igénybe az elrugaszkodáshoz, így kell a legkevesebbet emelni a lábon, és így használja fel a comb a legkevesebb energiát. Ehhez kell egy jó csillapítású cipő, némi egyensúly-érzék, erős core-izmok, és görcsre nem hajlamos lábizmok. Nem utolsó sorban, ha a kövek közé lépünk, és már van „némi” fáradtság az izmokban, akkor könnyen az intenzíven ébredhetünk megműtött lábbal.

 

Azért van akkora mázlink, hogy a lejtő alja a megszokott dózerra vált, így azon futva kicsit növelni tudjuk az átlagot.

 

 

Ramzovába érkezünk, 48 km-nél található az utolsó ellenőrző pont. Feltankolunk, és nekimegyünk az utolsó, de minden képzeletet felülmúló emelkedőnek. Zöld-kék kombinációval juthatunk vissza a kör elejére. A zöld turistaút a verseny legpompázatosabb részére visz minket, zubogók, vízesések mindenhol. Persze minél vadabb egy táj, annál nehezebben járható, de ezt igazán akkor érezzük, amikor rákanyarodunk a kékre.

 

Gyök kettővel haladunk felfelé, ami nagyjából 22-23 percet jelent kilométerenként. A hatalmas kövek és a marasztaló gyökerek sokaságát olykor-olykor megtöri egy-egy vízátfolyás az ösvényen. Hálás vagyok a Dynafit Ultra 100-nak, tulajdonképpen mindentől megvédi a lábamat, hiába csónakázom benne órák óta. Hamarosan felérünk egy sziklakompozícióhoz, de sajnos a megpróbáltatásoknak még messze nincs vége.

 

 

Hogy mégis milyenek ezek a hegyi „ösvények”, ez a kis videó próbálja bemutatni, persze a teljes „élményt” nem tudja visszaadni. 😊

 

 

El sem hiszem, mire végre visszakerülünk a kör elejére. Vissza kell másznunk Keprnik-re, hogy onnan még egy 3 kilométeres emelkedővel és egy ugyanilyen hosszú lejtővel zárjuk a versenyt.

 

 

A lejtőn visszakapjuk a megszokott dózerutat. Pulzusom 110 alatt, én már csak módjával kocogok lefelé, Karcsi azonban begyújtja a rakétákat, és előre fut. Így végül egész jó tempóban érünk célba, kellemesen meleg napsütésben, taps-fogadtatásban.

 

 

Megkapjuk a fából készült Finisher érmet, és meleg ételt is osztanak. A nevezésnél Karcsi nekem aranygaluskát kért, hát nem tudom, hogy ettem-e ennél jobbat életemben. Persze lehet, hogy a körülmények miatt éreztem így. 😊 Ez egy nagyon kemény, és tanulságos verseny volt. Össze kell magam kapjam, ha teljesíteni szeretném a szlovén Julian Alps-ot, ahol majdnem kétszer ennyi szint vár rám, és valószínűleg hasonlóan kemény körülmények. 

 

Nagy köszönet Karcsinak a meghívásért, az egész hétvége lemenedzseléséért, valamint a közös futásért, mászásért. Még egy érdekesség, hogy a versenyt a cseh Dynafit Team tagja nyerte, 6 percen belüli tempóval… Ez egy elképzelhetetlen sebesség ezen a terepen, szerintem földönkívüli technológiával készült cipőben futhatott, ami kvantum-emeléssel lebeg a föld felett. 😊

Privát Iszinik 100

 

Pünkösd óta tervben volt, hogy végre futok egy hosszút, ezzel felmérve, hogy 3 hónappal a szlovén verseny előtt mégis milyen formában vagyok; hogy kapjak egy diagnózist: milyen irányba toljam az edzéseimet. Sajnos folyton közbe jött valami, így mire észbe kaptam, már eltelt a nyár első hónapjának a fele. Két hete, Lévai Viktor cimborám indult a privát Kinizsin, pechemre oda sem tudtam menni, viszont ez adott ötletet ahhoz, hogy mi legyen a saját futásommal.

 

A Kinizsi Százas számomra az alfa és az omega a teljesítménytúrázásban és a terepfutásban is. Ez azért jelentem így ki, mert igazából mindkét sport, ami most jelentősen meghatározza életemet, a Kinizsivel kezdődött. Viktor hívott el az elsőre, aztán nem volt megállás, 3-4 alkalommal együtt, és néhány alkalommal egyedül róttam a már jól ismert ösvényeket. 2005 óta nyolcszor teljesítettem hivatalosan a túrát, abból hétszer futva. 2015-től az UTH került a középpontba, és azóta csak 2018-ban jártam újra a K100-on, a páromat kísértem végig, ugyancsak futva.

 

És most miért fordítva? Az Iszinik a Kinizsi inverze, ami Tatáról indul, és Békásmegyeren végződik. Ilyen verzióban még sosem teljesítettem, pedig hivatalosan is megrendezték már többször. Kíváncsi voltam, milyen „hazafelé menni”, illetve milyen néhány hegyet a „túloldalról” mászni.

 

Így történt.

 

-        Hajnali háromkor kelni, de így is aludni 6 órát: bíztató előjel.

-        Lekésni az éjszakai buszt, mert az negyedórával hamarabb elmegy: kicsit bosszantó.

-        Leinteni egy taxit 2500-ért: ilyen az élet, nincs mit tenni.

-        Így elérni a 4:30-as tatai vonatot, ezáltal időben elkezdeni futni: megfizethetetlen.

 

Tóvároskertnél már úgy szállok le a vonatról, hogy azonnal tudjak rajtolni, bár ehhez még kocognom kell pár percet, ugyanis a hivatalos út az Öreg-tó partján található ifjúsági tábortól indul. Innen indítom az órát, és már futhatok is visszafelé, ahonnan jöttem, hogy célba vegyem a közel 100 km-re lévő Békást.

 

 

Ami célt kitűztem: két dologra nagyon figyelni: az intenzitásra és a frissítésre. Alapvetően 150 körül akarom tartani a pulzust, hegymenetben max 160. A frissítésből már vannak jó tapasztalataim, de inkább a 6-8 órás szekcióból, 10 óra fölött még nem igazán kísérleteztem komolyan.

 

Tatát elhagyva, keresztülvágok Bajon (3 km), majd a pincéknél (5 km) mérem el a hegyet. Itt előkotrom a zsákomból a botokat, és kicsit csörömpölve az aszfalton kocogok felfelé. A nap szépen süt, bár szelet és hidegebb időt jósoltak, ami számomra nagyon kedvező.

 

 

Mivel az órám max 15 órát bír, ezért otthon úgy döntöttem, hogy nem teszek rá track-et, azzal sem merítve jobban az aksit, megpróbálok emlékezetből menni. Ez azért egy naiv elképzelés volt, hiszen három éve nem jártam a túrán, és akkor is „fordítva”. Mókásan nézhetek ki, ahogy elég gyakran hátra-hátra sandítok, hogy vajon úgy mennyire ismerős a táj. Jópárszor benézem az utat, de azért összességében elmondható, hogy elég jól vannak jelölve az ösvények, így végül sehol sem kavargok egy-két percnél tovább.

 

Koldusszállást (17 km) 1:50 alatt érem el, és rákanyarodom az országos kékre. Ez az út diszkréten felvisz Vértestolnáig, vagyis annak bekötő útjáig (22 km), ahol egy jelzett fa mögé lépve találok egy depó-csomagot fél liter ásványvízzel. Ezt még szerdán helyezték el munkatársaim, akik hegyi bringával teljesítették pontosan ugyanezt az útvonalat. Az ilyesfajta depózás szerintem egy marha jó dolog. Éppen feltöltöm kulacsomat, amikor egy autó áll meg mellettem: Viktor száll ki a kocsiból. Említette, hogy valószínűleg kijön, és egy ideig még el is kísér, de az nem most lesz, csak éppen útba esett neki, egyébként megy fel Pusztamarótra.

 

Ismét a botokkal lavírozva futok neki Bányahegynek (28 km), vagyis inkább fel rá. Nyilván a másik oldalról sem nehezebb, mint innen, csak ugye most ez két és fél óra után történik, és nem tíz óra után. Amellett, hogy az időjárás nagyon kedvező, az előző esti esőzés miatt a növények még nedvesek, így fent a hegyen egyszerűen beledörgölöm az arcom a fűbe, remélve, hogy nem egy vaddisznó pisikélt oda néhány perce. 😊

 

Megindulok lefelé, és döbbenten konstatálom, hogy a lejtő hatvan százaléka emelkedik… Pedig még a botokat is elraktam, mondván, hogy Péliföldig szépen legurulok. Sebaj, megy az így is, és ráadásul hamarosan találkozom Viktorral, aki szembe futva jön elém.

 

 

Utoljára januárban, egy privát Téli Mátrán futottunk együtt, most a köves oldalúton zúzunk lefelé, és hamarosan el is érjük a parkolót Pusztamarótnál (34 km), ahol Viktor autója parkol. Nyílik a csomagtartó, és egy svédasztal tárul elém.

 

 

Igazából elég sok mindent hoztam magammal, így azokra csapok le, amit nem lehet csak úgy hurcolászni órákon át: sózott paradicsomot és banánt eszem, de már ezt is inkább futás közben, mert haladni kell, még sok van hátra. 😊

 

 

A Péli-Pusztamarót szakasz számomra a legnagyobb mumus a Kinizsi második felében. Innen azért nagyon baráti a dolog, kellemesen hosszú lejtők pacsiznak egymással, és Viktorral beszélgetve gyorsan mennek a kilik. A Bika-völgybe (39 km) leérve, újra előkerülnek a botok.

 

 

Hamarosan kiérünk az erdőből, és jobbra feltűnik a Nagy-Gete tiszteletet parancsoló púpja. Lelkemben megjelenik egy kis mosoly: az már a táv második felében van.

 

 

Előtte azonban még meg kell látogassam a bajóti Öreg-követ, ami bal kéz felől meredezik az ég felé.

 

 

A műutat elérve a közös futásunk sajnos véget ér, Viktor visszafordul. Így is nagyon jó volt, hogy ennyit tudott velem jönni idézve a régi időket, amikor közösen rajtoltunk és értünk célba a hagyományos túrán. Kell legalább negyedóra, mire fejben visszaállok a magányos futásra. A páros futások előnye, hogy sokkal könnyebb terelgetni a gondolatokat, mint egyedül. De ma ez is elég jól megy, viszonylag kevés „fehér zajjal” az agyamban haladok végig. Ehhez azért jelentősen hozzájárul, hogy fél napon át kint vagyok a természetben.

 

A Szent-kút (43 km) egy igazi szent hely, valahogy ezt érzem a zsigereimben. Keverek Hammer port, töltöm a kulacsokat, és előveszem az egyetlen kis szendvicsemet, amit már séta közben el is fogyasztok. Nagyon jól esik, és elég gyorsan szívódik is, a lábaim máris visznek tovább: egyszerűen felfutok az öreg-kői pihenőhöz (45 km), ahol már több kirándulóval is találkozom. Lefelé is végtelenül könnyűnek tűnik a futás, miközben csodálkozom, hogy bal kézre szinte teljesen kiirtották az erdőt.

 

Mogyorósbányán (48 km) a közkedvelt közcsapnál állok meg, vajon hány ezer (millió) embert mentett már meg ez a kis csap a szomjhaláltól? Fejpántomat egy sivatagi sapkára cserélem, sajnos a Dynafit-nak nincs ilyen sapijuk, így egy Columbia darabot szereztem be. Bár most kezdődik a Katlan, az a 15 km, ami a Kinizsi-túrázók erejének legalább felét fel szokta őrölni, de ahhoz hőség is kell, és az most hiánycikk.

 

Felfelé kocogva a Kősziklára (ilyen még soha nem történt velem a túloldalon) nem győzök hálálkodni az égnek, hogy mennyire megkímél a forróságtól. Ez a mai túra azért komoly tortúra is lehetett volna, ha például három nappal korábban jövök.

 

A tokodi pincéknél 6:23-nál csippan az órám, 50 km-t jöttem eddig, 1400 méter szinttel. Ez egész jó részidő egy százas táv első felében.

 

 

Lelkesedésemet azonban nem engedhetem szabadjára, hiszen csak most jön a neheze. Önbeteljesítő a jóslatom: a Hegyes-kő (53 km) már az elején megfog, itt már muszáj gyalogolnom. Erőteljesen használom a botokat, a karomban érzem, hogy holnap nem csak a combjaimban lesz izomláz. Néhol a kéket is alig találom, lefelé kicsit könnyebb tájékozódni. Felkapaszkodom a legmeredekebb köves falon, és fent majdnem felkap a szél. A nap sehol, felhős az ég, sivatagi sapkám lobog a szélben a fejem körül.

 

Rátérek a kék kereszt jelzésre, amit csak emlékezetből teszek, mert ezen az úton nagyjából egy jelzést látok. Igaz, túl sok hely nincs is, ahová lehetne festeni, szántóföldeken futva távolodok a Hegyes-kőtől. Hát, itt csak tippelni tudok, hogy hol kell lemenni a völgybe, ismét vissza-visszanézek, mennyire ismerős a táj. Szerencsére elsőre meglelem azt a dzsindzsás kis nyomorult ösvényt, ahol majdnem fenéken csúszva zuhanok lefelé.

 

Visszaérek a kékre, és az első jelzett fa tövében megtalálom a második, egyben utolsó depócsomagomat. Ezt a helyet nagyon sikerült eltalálni, a hegy lábánál annyira hűvös van, hogy majdnem jéghideg az ásványvíz és a kóla. Le is ülök a földre, és egy húzásra leöntöm a torkomon az ásványvizet. Na jól van Gete, lássuk mit tudsz!

 

Sok mindent… Lefelé jönni itt nem egyszerű, de felfelé sem annyira komfortos… Igyekszem nem gondolkodni egyáltalán, csak szúrom a botot előre, pakolom a lábaimat, figyelem, hogy a karjaim ne kerüljenek a szívvonal fölé. Egyik lépés a másik után, csak így lehet feljutni, a szlovén Alpokban sem lesz ez másképp, csak ott négyszer-ötször lesz hosszabb az emelkedő.

 

 

Nem mondom, hogy nem örülök a kereszt látványának (57 km), de a fotó készítése után egyből gyújtom a rakétákat, és megindulok lefelé. Könnyű, hat perces tempóban zúzok, nem akarok gyorsabban menni, kicsit kímélve a lábaimat, és pihentetve a vérkeringést. Itt nagyon-nagyon hosszan lehet lejtőzni, és utána még Dorogon (62 km) is kényelmes a futás.

 

Betérek a temetőbe egy kis vízért, elfog a „mennyivel jobb itt a Gete után, mint a Gete előtt” érzés, és itt már megengedhetek magamnak egy kis lelkesedést is. 😊 Teljesen jó állapotban vagyok, több mint 8 kilométert jövök óránként, és már „csak” három hegy van hátra.

 

Aztán átkocogok Kesztölcre (67 km), és felnézve a Kétágú-hegyre nyugtázom, hogy most már vissza kell vegyek a tempóból. Bármennyire is jól megy, még 32 kili hátra van, és mivel ez nem verseny, hanem „csak egy felmérő edzés”, ezért nem is szedhetem szét magam. Bár azért sejtem, hogy két napig érdekes lesz a járás, és az árnyékszékről való felállás. 😊

 

 

Lassan felbotozom a hegyre, és ott még pár percre meg is kell álljak, újabb adag port bekeverni. Nehezebben indulnak újra a hajtóművek, kicsit már lomhábban veszem fel az utazósebességet. Majd az útkövetéssel bénázom, Pilis-nyereg (73 km) után a zöld elég ritkán jelzett, és keresztül-kasul vágják az utak. Egyszer még Viktort is felhívom, mintha ő meg tudná mondani, hogy hol vagyok, de egy húszszoros teljesítő még így is megoldja: addig beszél hozzám, míg rálelek a zöldre. 😊

 

Végre futhatok lefelé a Pilisről, a szerpentinen is sok emberrel találkozom. A kilátás páratlan, mint mindig, és újra megnézhetem a Getét, felemelő érzés most már a túloldalról látni.

 

 

Néhány perccel később pedig felmérhetem, hogy mennyi van még hátra. A kép közepén kiemelkedő „kis” púpocska a Kevély, azon túl pedig már a cél.

 

 

A szerpentin alján még kell tegyek egy kitérőt a Trézsi-kúthoz. Fogytán a vizem, és nem kockáztathatok, hogy dehidratált legyek a végére. Fontos alapszabály terep-ultrákon: a frissítésre mindig szánj időt, és inkább picit kalkulálj túl, mint alul!

 

A Hosszú-hegy (84 km) nem egy kemény terep, itt még felfelé is tudok futni, bár ez a „futás” olyan 9 perc körüli tempó, amit egy erősebb gyalogos is simán tud. 😊 Lefelé sem porzok úgy már, ahogy eddig. A gyomrom kezd bekeményedni, ami azért nem egy normális állapot. Két dologra tudok gondolni: Dorogon ettem egy péksütit, illetve nemrég egy egyszerű cukros gélt, na ezeket el kell felejtsem. A Hammer Perpetuem ultra-ital tökéletesen elég ilyen távon 3 órán túl, ezt kiegészíteni maximum sós keksszel vagy egy kis banánnal lehet, az édesség csak pillanatnyi segítség, hosszú távon viszont ront a teljesítményen.

 

Felkapaszkodom a Kevély-nyeregbe (91 km), majd tovább a hegycsúcsig.

 

 

Fent bringásokkal és túrázókkal is találkozom, még bőven világos van. És hamarosan célba érek! Őrület! Még egy Kinizsin sem értem be világosban, kivéve az elsőn: hajnali fél ötkor… 😊 Persze a hivatalos túrán több mint egy órával később tudunk csak indulni, és két héttel hamarabb van.

 

A lefelé már nem esik túl jól a rázkódó gyomromnak, de már látom a végét. Dobok egy balost a piros keresztre, és pár száz méter után gyaloglásra váltok. Az órám 13:40-et mutat, ennyi, ma ennyit bírtam futni. 😊 Még van hátra 2-3 kilométer, ezt már lesétálom, és végül 13:58-nál dobom le magam a Spar előtti padra Békásmegyeren (98 km/3000 m szint).

 

Pihenek pár percet, csak nézek ki a fejemből, aztán megpróbálom kulturált állapotba szedni magam, hogy felszállhassak a hév-re. Addig szöszmötölök, amíg utolér a hidegrázás, amit ugye a kimerültség okoz: egyszerűen megborul a hőháztartás. Ó, öreg barátom, rég találkoztunk már! Nem is tudom mikor éreztem ilyet utoljára. Magamra veszem az Alpine Wind dzsekit, bár lehelet-vékony, de legalább a szelet fogja. Még így is teljes erőből megfeszítem az izmaimat, hogy ne fagyjak jéggé. Ilyen állapotban, zombiként ballagok a megálló felé. Ég veled Iszinik, jó kis buli volt! 😊

 

Köszönetnyilvánítás:

 

-        Kinizsi Természetbarát Egyesületnek, amiért ápolják ezt a szép hagyományt.

-        Dynafit Team Hungary-nak, amiért futhatok a cuccokban.

-        Lévai Viktornak, a közös futásért, a frissítésért, és amiért belerángatott ebbe a marhaságba.

-        Gabesznak, Daninak, Albertnak, amiért kivitték a két depócsomagot.

-        Családomnak, amiért megteremtették a feltételeket, hogy ilyen sokat távol legyek.