Népek Tavasza 42 terepfutás

Táv: 43,27 km, szint: 1570 méter, szintidő: 6 óra.

7:11. Verőfényes napsütés, és már a köd is kezd felszállni. Mivel qvic még megvárja Ákost, így egyedül rajtolok. Számítottam a sárra, de az első emelkedő állapota eléggé lehúzza a hangulatomat. Még bottal se megy igazán, egy méter előre, fél méter vissza. Pulzusom gyorsan felmegy, mintha nagyon gyorsan futnék, valójában alig haladok. Kicsit feljebb az erdő látványa már jobb kedvre derít, ebben az évben ez az első túrám igazi hegyi, gyönyörű környezetben. A hóvirág-mezők végelláthatatlannak tűnnek, egy hölgy találóan megjegyzi: mintha pattogatott kukoricát szórtak volna szét az erdőben. A képet csak az extra-rövidtávosok rontják, akik a jelölt út helyett nyílegyenesen nyomulnak fel Gulicskára, így néhányukat többször is le kell előznöm. A tetőn egy pillantás a kilátásra, aztán már csak a ponton állok meg. 3 perccel rosszabb, mint tavaly, hát igen, ez várható volt.

Sebaj, most mindjárt letérek jobbra, és egy remekül futható szakasz következik… Legalábbis tavaly még az volt. Bokáig süllyedek a sárba, és kidőlt fák, gallyak rengetege nehezíti a haladást. Remek, ez így elég necces lesz. Eszembe jut, hogy talán vissza kellene fordulni, vagy átnevezni a 30-ra. Az tartja bennem a lelket, hogy beérek két futót, akik előttem rajtoltak. Nem sokáig láthatom őket, ugyanis még bőven a letérő előtt elmennek jobbra, és vágnak egy nagyot. Jön a szerpentin, végre futhatok egy jót, eszem ágában sincs levágni. Lillafüreden legalább 5 fokot esik a hőmérséklet, de hamar visszamelegszem, amikor meglátom a végtelen Vesszős völgyét. Teljesen egyedül, egyenletesen nyomom felfele, majd meglátom a két futótársat. Úgy nézem, hogy az emelkedő végére befogom őket. Ma elég naiv vagyok, a srácok szépen levágják az utolsó kanyart, ráadásul a terep is minősíthetetlen, a föld nagyon ragaszkodik hozzám, alig bírom kirángatni a cipőm a trutyiból. A p+ ismét futható, hamarosan csak megelőzöm a sporikat. Nem sokkal a pont előtt qvic beér, és együtt megyünk tovább. Közben beérjük a pontőröket is, akik még nem értek az elágazáshoz, így futtában kapjuk a pecsétet. Hoztam még két percet az itinerhez képest, de a tavalyi időmtől bőven el vagyok maradva.

qvic élre áll, és keményebb tempót kezd diktálni, a fenyvesben lehet is tolni rendesen. Így egész hamar érjük el Jávorkutat és Csipkéskutat. Aztán a bánkúti emelkedő lábánál megállok folyó ügyeket intézni, és qvic eltűnik a szemem elől. Remek hangulatban érkezem a síházhoz, másodikként. A rendező közli, hogy ha még sietek, beérem az előttem futót. Mosolyogok, na azért ennyire nem vagyok naiv. Szó, mi szó, egy gél eltüntetése után zúzok rendesen, főleg az Ördög-oldal ad erre lehetőséget. Nyír-kőhöz érek, egy-két perccel az itiner időtervén belül. Iszom egy kis vizet, közben három futó érkezik, a következő emelkedőn el is húznak. Nagy megkönnyebbülésemre a régi romjelzés végig jól futható, pedig óriási dagonyára számítottam. Így történhet, hogy most sikerül időben Garadnára érkeznem. Előtte a műúton még eszem egy fél szendvicset, a ponton nem akarok sokat vacakolni, ráadásul ismét bejön a rövidtáv is.

Első meglepetésem Garadnán, hogy eltűnt a híd. Kerülni nem akarok, ezért átkelek a patakon, szerencsére megúszom szárazon. A nagy tömegben kiszúr a rendező, és terelget tovább, először menjek pecsételni. Legalább hatan állnak sorban, lengetem az itinert, hogy 42-es vagyok, esetleg soron kívül kaphatnék egy pecsétet. Semmi reakció, kivárom a sorom, aztán megkérdezik, hogy mi az a 42-es? Hát izé, 42 km-en vagyok. Ja, oké, és beírnak a harmincasok közé. Aztán rájönnek a hibára, elővesznek egy másik papírt, közben szépen múlik az idő. Végre megkapom a pecsétet, gondolom, most már mindegy, egy tea még belefér. Gőzölgő bödönből kapok egy fél pohárral, még a kezem is megégetem. Így nem iszom egy kortyot sem, hanem leteszem a hölgy elé, és mondom neki, hogy adja a következő futónak, addig legalább kihűl. Csalódottan távozom.

Nekimegyek az utolsó komolyabb emelkedőnek, kezdetben futva, aztán már csak gyalogolva. Nem akarom széthajtani itt magam, a végére még bőven kell tartalék. Szerencsére nincs az a nagy tömeg, és a köves Arany-lépcsőn nem kell sokat küzdeni a sárral. Így sikerül felérnem Örvény-kőre, éppen az időterv szerint. Itt már lelkesebben fogadnak. Ááá, futó, akkor kaphatok vizet és szőlőcukrot. Én vizet kérek. Ekkor megszólal mellettem egy rövidtávos, hogy ő kérhetne-e szőlőcukrot. Erre a pontőr elkezdi keresni a zacskókban a szőlőcukrot, a víz persze sehol. Hát ilyen nincs. Legyintek egyet, és gyorsan távozom. A piros fele vissza szembe találkozom a két futótárssal. Mivel kezdek kiszorulni a szintidőből muszáj felkapcsolnom néhány fokozatot. Tavaly ez egész jól ment, most viszont fáradtabb vagyok.

Tolom neki rendesen, rövidtávosokat előzgetek. Aztán beérek két futót, és már meg sem lepődöm, hogy a „rövidtávos” maratonistákat vélem bennük felfedezni. Egy hölgy csatlakozik hozzám, ő is kemény tempót diktál. A hosszú aszfaltos szakaszon is tartja velem a lépést, a két srác lemarad. Előnyöm tiszavirág életű, ugyanis Csókásig én a kijelölt turistaúton megyek, míg ők a műúton vágnak. A ponton óriási a tömeg, most már pofátlanul előre megyek, és a rendezők elé teszem az itinert, akik azért megjegyzik, hogy nem kellene annyira sietni…

Itt már annyira szűkös a terv, hogy nagyon gyorsan kellene futni. Sajnos ez több okból se jön össze. Egyrészt az eddigi út viszontagságait már érzem a lábamban, másrészt a sár és rövidtávosok is feltartanak rendesen, tisztelet a kivételnek, akik előzékenyen elengednek, és még figyelmeztetik a többieket is. Percenként nézem az órát, és még mindig nem értem le. Aztán végre feltűnnek az épületek, de akkor már tudom, hogy nem lesz meg. Amikor beérek az emlékpark mögé, akkor telik le a 6 óra. Még két percbe telik átverekedni magam a tömegen, és végre letehetem az itinert a célban. 6:02.

Összefoglalva még csak annyit, hogy nem éreztem magam rosszabb formában, mint tavaly. Az, hogy mégis 17 perccel mentem rosszabbat, elsősorban a sáros útviszonyoknak köszönhetem, tavaly azért a bánkúti hótaposás ellenére sokkal kedvezőbb volt a terep. Illetve 7-8 percet veszthettem a pontokon is. Persze nem várható el ettől az egyesülettől, hogy egy ilyen nagy tömegeket mozgató túrán külön foglalkozzon 15-20 emberrel, akik egy húzós szintidőn belül futnak hegyi maratont. Bár túl sokat nem kellene változtatni, csak a futóknak előnyük lenne a pecsételésnél, és nekik a frissítést előre ki kellene rakni, hogy ne a 120 fokos teát kelljen szürcsölgetni, és ne kelljen perceket várni arra, hogy előkerüljön a vizes palack. De ezek csak apróságok. Ennek ellenére megyek jövőre is, és akkor belekalkulálom a pontokon eltöltött holtidőket.


Átlag pulzus: 164.
Max pulzus: 180.
Elégetett kalória: 5100.

V. Téli Margita Terep Maraton

 

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Rendesen „kiéhezve” érkeztem a szokásos, kötelező Margita Maratonra, mivel a csütörtök-péntekre tervezett katonai túlélő verseny elmaradt, ezért már nagyon vágytam az erdőre és a futásra. Így viszont kicsit elereszthettem magam, kipihent voltam, és rendesen motivált. A pihenés jól sikerült, éjjel nyolc órát aludtam, és gödöllői lévén, ráértem hétkor kelni. Átsétáltam az iskolába, és már nyomták is a kezembe a rajtszámot és itinert. Közben találkoztam Feróval, vele mentem ki a rajtba, és egy darabig együtt is futottunk.

Jól sikerült kezdeni, a főúton toltam a kakaót, ami még belefért, majd sáros részek következtek, kicsit izgultunk, hogy végig ilyen lesz, de szerencsére átlagban sokkal jobb volt a terep. Feró már az első emelkedőn meglógott, bár Margita fele még sokáig láttam elöl a sapkáját. A gyenge kezdést egy jelentős visszaesés követ, mondotta anno a főiskolai tesi tanárom a futásaimra. Fura, hogy ez járt a fejemben, mert most pont az ellenkezője történik. Felfele végig egyenletes tempóban futottam, sorba szedtem le az embereket. Piszok jól esett a futás, éreztem, hogy kipihent vagyok. 1:30-cal értem a kilátóhoz, szerintem ilyen jó sem volt még eddig. Lefele hasonló tempót mentem, így sikerült leráznom végre azt a futóbojt, amelyikben kezdettől haladtam, és felzárkóztam a következő csoportra.

Domonyvölgy is hamar eljött, egy-két percet frissítettem, és megváltam a dzsekimtől, mert nagyon meleg volt már benne. Nyomtam egy kis gélt is, a zöld házi emelkedő nem szokott túlzottan tetszeni. Most is így volt. Sokan tömörödtünk, és futva-gyalogolva próbáltunk túl lenni a hosszú emelkedőn. A combom elkezdett sajogni, amit nem tudtam mire vélni. Már a Mátrában is éreztem, de akkor azt hittem, csak egyedi eset volt. Hát nem. Pedig soha nem szoktam görcsölni, mindig is lazák voltak az izmaim futás közben. Emiatt egy kicsit visszaesett a tempóm. 3:24-nél voltam a Kőkeresztnél. Ez egy kicsit elgondolkodtatott. A legjobb időm 4:24, tehát egy órán belül kellene beérnem, és kereken 9 km van hátra. Talán meg tudom csípni. Sajnos Juharoson nem tudtam olyan tempót futni, amit szerettem volna, csak lefele kezdtem újra begyújtani a rakétákat. A végét toltam, ahogy bírtam, bár fájt a combom, de nem érdekelt. Mikor túljutottam az egyetemi erdőn, már tudtam, hogy nem lesz meg a PB, de azért még nem adtam fel. Végül 4:26-tal értem célba. Mosolyogtam magamon, félig örömömben, hogy beértem, félig kínomban, hogy csak két perccel maradtam el. Sebaj, szép volt, jó volt, bárcsak mindig ilyen lenne.

Besétáltam az iskolába, és ott ért némi csalódás. Sajnálattal láttam, hogy a válság elérte a Margita SE-t is. Az eddig megszokott hatalmas, névre szóló érem helyett, egy kicsi, sorozatgyártmányt kaptam. A kitűző ugyanolyan volt, mint a tavaly, az oklevéllel egyetemben. Gondoltam eszem egy jót, emlékeztem a finom lekváros kenyerekre. Hát a lekvár olyan vizes volt, hogy lefolyt a kenyeremről, így egy fél szelet után abbahagytam a lakmározást. A teának semmi íze nem volt, vagy csak én fogtam ki egy rossz szériát. Mindegy. Átvettem a cipőmet, és haza sétáltam.

Magashegy 45 terepfutás

Táv: 46,4 km, szint: 760 m, szintidő: 7 óra.

Több okból választottam ezt a rendezvényt. A Cserehát lábánál születtem, és majdnem húsz évig itt éltem, édesapámnak pedig konkrétan Felsővadász volt a szülőfaluja. Ezért még a vasárnapi maratonról is lemondtam, az időjárás egyébként sem volt túl kedvező aznap, annál inkább szombaton.

Nyolc körül értem a felsővadászi Rákóczi kastélyba, amely ma iskolaként funkcionál.

Roland, a szervező elmondta, hogy már ketten el is indultak a 9 órás tömegrajt ellenére, de ne izguljak, mert Vadmalac és Ebola is jelezte, hogy jönnek. Így megvártam a 9 órát, és egészkor rajtoltunk is, a „tömegrajt” negyedik tagja Tibet volt.

Vadmalaccal már az elején elszakadtunk. Nem terveztem, hogy vele megyek, hiszen tudtam, hogy jobb futó nálam, de azért próbáltam tartani a tempóját. Kiérve a faluból, az első emelkedőn lazán felkocogtunk, kapkodtam a levegőt rendesen, eszembe jutott, hogy le kellene szakadnom. Aztán mégis csak mentem futótársam szélárnyékában, és beszélgettünk. Nyésta után Szanticskát lőttük be, ahol nagynéném szokott szakácskodni, most csak a pontőrök vártak minket, és máris tömték belénk a kiflit, almát, puszedlit, szőlőcukrot, ásványvizet. Mindketten hallottuk, hogy remek ellátásban lesz részünk, ezért nagyon nem lepődtünk meg. Felkocogtunk a közeli Magashegyre, ahol csak létrafokokat kellett számolni.

Gagyvendégiben hasonlóan tárt karokkal, és megterített asztallal vártak minket, de Gagybátor volt a csúcspont. Házi készítésű sütikkel kínáltak, ami hihetetlenül finom volt. Utána egy rövid idegenvezetés következett a szolidan, de nagyon ízlésesen díszített református templomban. Mondtuk, hogy szívesen maradnánk még, de hát versenyen vagyunk, vagy mi a szösz, ezért odébb álltunk. De előtte még kaptunk egy rövid prospektust a településről. Vadmalac se nagyon emlékezett, hogy valaha találkozott-e ilyen kedves vendéglátással és ellátással, pedig ő régebben mozog ebben a körben.

Egy hosszabb etap következett, Irotáig jelzetlen utakon futottunk, kellemes hangulatú erdők és mezők váltották egymást. Nagyjából fél távnál értük el a következő pontot, és egyben utolértük a két korábban induló futót, Czégény Erzsébetet és párját. A kis falusi háznál a bőség zavarában azt sem tudtam mihez nyúljak, zsíros és lekváros kenyér, kakaós csiga, bukta, túrós batyu, tea és ásványvíz volt a kínálat, illetve a szokásos alma, csoki, szőlőcukor. Vadmalac ekkor már aggódott, hogy ezen a futáson inkább hízni fogunk, mint fogyni, de azért nem álltunk ellen a csábításnak. Teli hassal folytattuk az utat.

Egy hosszú lejtőn nyomultunk lefele Lak településre, kicsit nyomtam a gázt, meg is érezte a bal combfeszítő izmom, bár számomra elég idegen az izomgörcs. Tetőzte a problémát, hogy Tomorra végig műúton kellett mennünk, szép tempóban haladtunk, csak a lábaink bírták nehezen. A kocsma előtt meszeltek le minket a pontőrök, amikor megálltam, majdnem sírógörcsöt kaptam az izomgörcstől. Egy kis nyújtás jót tett neki, illetve kicsit visszafogtuk magunkat, mert Vadmalac meg a vádlijaira panaszkodott. Egy magas dombon kellett átkelnünk, hogy elérjük Kupa faluját. Felfele fél távnál futótársam megállt, görcs közeli állapotba álltak be lábai. Lassan sétáltam tovább, majd a tetőről visszanéztem, Vadmalac kissé lemaradt, de azért jött rendesen, így lassan kocogni kezdtem lefele. Kupán célba vettem a Mezőgazdasági Múzeumot, ahol megkaptam az utolsó pecsétet, és elmajszoltam egy-két puszedlit. Közben megérkezett Vadmalac is, megvártam, míg végez, és együtt indultunk tovább.

Kifele a településről futótársam ismét lemaradt, az izomgörcs rendesen visszafogta, nekem még szerencsém volt, kicsit zsibbadt a combfeszítőm, de különösebben nem fájt. A piros jelzésen toltam fent a domb gerincén, a felsővadászi műúttal párhuzamosan. Gyorsulni szerettem volna, de a szervezetem már nem tudott miből energiát nyerni. Bár sokat ettünk útközben, a hozzám képest erős iramú futás szívta az erőmet rendesen. Néhány rövidtávost előzve tértem le a jelzésről jobbra, az út már a műútra vitt, a célegyenesbe. Lefele elég sáros volt néhány szakasz, így ezt a futást sem úsztam meg esés nélkül, nadrágommal felszedtem egy kis sarat. Csak részben volt jó érzés már a műúton futni, a combom nem igazán lelkesedett érte, viszont szinte már éreztem a gulyásleves illatát, amit beígértek nekünk. Felsővadászon a buszmegállóban a már végzett rövidtávosok vártak arra a buszra, amit én is szerettem volna elérni, de nem jött össze. Befutottam a kastélyhoz, és megállítottam az órát 5:26-nál.

Mikor beértem a belső terembe, elsőre nem tudtam, hogy melyik sarokba köpjem a tüdőmet. Kicsit szétfutottam magam, úgy tűnik. Közben már nyomták a kezembe az emléklapot, kitűzőkből választhattam, és Roland megjutalmazott az 1. helyezettnek járó kupával.

Aztán még egy üveg bodza lekvárt is kaptam, és már toltak is be az ebédlőbe, hogy elfogyasszam a megérdemelt gulyásomat. Előtte azonban még letusoltam, ami elég mennyei érzés volt ennyi futás után. Mire végeztem, megérkezett Vadmalac is, csak néhány perccel maradt le tőlem. Sajnáltam, hogy így járt a lábával, az első felében sokat húzott engem, együtt kellett volna, hogy beérjünk. Összességében ez egy remek kis túra és futás volt. Szép a Cserehát, a rendezők pedig nagyon kitettek magukért, le a kalappal. Ellátás tekintetében nekem első helyre ugrott ez a rendezvény, és a tájékozódást is nagyon jól segítette a sűrű szalagozás, szinte lehetetlen volt eltévedni. Talán jövőre is eljövök.

Édesapám emlékére

(1950 Felsővadász - 2009 Miskolc)

Bükk 900-as csúcsai

„Zengő sziklái, szépséges, bükki havasoknak,
Hol Tar-kő és Bánkút csúcsai felmagasodnak,
Köd-hajnal üli meg a harmatos völgyeket,
Reggeli Nagymezőn egy könnyű sétát teszek.”

(Scheffer János: Séta a Bükkben)

Táv: 25 km, szint: 2000 m, szintidő: 12 óra.

Négykor kelek, bár teljesen felesleges ez a korai ébredés, mert qvic szűk negyven percet késik a fuvarral. Így mikor rám csörög, hogy megérkezett, én már ismét félálomban vagyok. Nem mondanám, hogy az égből hulló eső nagyon felpörgetne, egy órán keresztül mintha dézsából öntenék a kocsira a vizet. Aztán keletebbre érve megszűnik ez a rémálom, Borsodban valószínűleg nem is esett, bár a lillafüredi utat itt-ott tócsák tarkítják. Nem sikerül faragnunk a késésből, ezért csak 7:45-kor tudok rajtolni, qvic negyedórával később gyújtja a rakétákat.

Egyből nekiesek a sípályának. Eléggé hevesre sikerül, majdnem bedurrantom combizmaimat a meredek emelkedőn. De megvan az eredménye, percek alatt begyűjtöm az első pecsétet Felső-Borovnyákon, és megelőzöm az első túratársat.

Zúzok vissza, a z+-en futva a Bálvány is könnyű prédának bizonyul. A kilátóból túrázók jönnek lefele, Pipis-hegy után érdeklődnek. Mondanám, hogy én is arra tartok, de nem sok esélyt látok rá, hogy követni tudnának, ezért csak a jelzetlen ösvény mutatom meg, ami egy nyílt terepre vezet. Itt már szükségem van a gps-re, bár nagyjából emlékszem, hogy hol érdemes letérni az útról, és támadni a csúcsot. Még fent is találkozok pecsételővel, egy kicsit elidőzöm, mire megtalálom a fák közé rejtett oszlopot.

Lefele szlalomozom a bokrok között, követem a gps által mutatott ideális irányt, közben reménykedem, hogy nem visz be valami nagy dzsindzsásba. Még Fodor-hegyet is sikerül erőltetett menetben megmásznom. Ismét egy túratárssal találkozom. Pecsételek, fotózok, tovább állok. Kissé oldalazva futok le a hegyről. Az egész túrámat a faropogás-recsegés jellemzi. Mivel igyekszem teljesen irányban haladni, ezért nem igazán érdekel, hogy mi kerül utamba. Általában fatörmelékeken taposok, néhol méteres sziklalépcsőkön ugra-bugrálok lefele, csalán-, szömörce- és vadmálna-mezőkön nyargalok keresztül, a lassú felfeléket muszáj gyors ereszkedésekkel kompenzálnom. Ezzel a taktikával viszont a legrövidebb úton tudok haladni két csúcs között.

Nagy István erősére is felkapaszkodom, itt eltöltök pár percet, mire végre rábukkanok az oszlopra. Hangokat hallok, balról egy ismerős arc rongyol felém. qvic 5 csúcs alatt behozta a 15 perc lemaradását.

Bár ő általában keményen kezd. Innen együtt megyünk tovább egy darabig. Nekem ez a harmadik túrám, eddig mindig csak követtem a Bükkben jártasabb társakat, most egyedül akarok végigmenni. Ezért nem is nagyon figyelem qvic hátát, hogy merre tart, inkább a gps-en tartom a szemem, ennek ellenére mégis mögötte futok, ugyanis hajszálpontosan a gps által megadott utat követi. Ennyire nem tudhatja fejből az utat! Pedig tudja. Huta-bérc lábához érek, qvic már a sűrű fenyves bejáratát keresi. Lassan felkúszunk a hegyre, pecsét, fotó, indulás. A következő csúcsig még bírom követni ideiglenes társamat, Mély-sár-bércen még találkozunk két sráccal, az oszlop tövében lakomáznak. Innen már kicsit később indulok tovább, és egyedül folytatom a túrát. A hegyek láncra fűzése viszonylag könnyen megy, egyikről le, másikra fel. Nekem Vörös-sár hegy a tízedik csúcs, ránézek az órámra, pont két óra alatt gyűjtöttem be a tíz pecsétet. Konstatálom, hogy ez nagyon rendben van eddig. Úgy terveztem, hogy az eddigi legjobb időmet (7:25) másfél órával fogom megjavítani, de ezzel a tempóval 5 óra körüli teljesítés is szóba jöhet. Persze számítok rá, hogy a második felében fáradni fogok, és a hegyek között már nagyobbak a távolságok.

Az energiám megint a leggyilkosabb hegy oldalában kezd el vészesen fogyni, még sikerül felvonszolnom magamat Ispán-hegyre. Lerogyok egy kőre, eszem egy szendvicset és szilvát, és bámulom a gyönyörű tájat. Illetve a cipőm talpát, ami lassan kezdi megadni magát.

Remélem azért a túra végéig kibírja, mezítláb kemény lenne a fatörmelékeken ugrálni.

Újult erővel támadom a Bükk legmagasabb pontját, s bár felfele megyek, lábamnak mégis komfortosnak tűnik a turistaút a zord hegyoldalak után. Pecsételek Istállós-kőn, majd a Nagy-kopasz felé veszem az irányt. Keresztezek egy utat, amin futnék néhány métert, de sikerül egy olyat esnem, hogy még a föld is beleremeg. Néhány másodpercig nem tápászkodom fel. De jól esik így feküdni itt az út közepén! Pár perc múlva már a hegy oldalában kúszom, elég meredek oldalt választottam a feljutásra. Pecsét után gyorsan lejutok a zk+ turistaútig, amin végre hosszan futhatok a Virágos-sár hegy lábáig.

Ez is a nehezebben mászható hegyek egyike, legalábbis úgy érzem, hogy sokáig tart mire felérek. Otthon, mikor terveztem az útvonalat, sokat dilemmáztam, hogy innen merre induljak tovább, végül a nyílegyenes út mellett döntöttem, nem akarok nagyot kerülni a kéken. Elsősorban az iránytűre hagyatkozom, tartom végig a DK-i irányt. A gps egyébként sem kedveli nagyon a fenyveseket, a sűrű ágak árnyékolnak, ritkábban frissíti a jelet. Nagyjából húsz méterre az oszloptól érek ki az erdőből, így könnyen levadászom ezt a pecsétet is. A Büszkés-hegy sem jelent nagy problémát, bár a gps-en jelölt ösvényt nem találom. Visszajutok a kékre, majd a háromszögre kanyarodva kiérek Három-kőhöz, ahol megcsodálhatom a panorámát.

Az utolsó három csúcs ismét közel van egymáshoz, ezért néhány perc elég hozzá, hogy a széles útról betérve, már a Nagy-kőhát oszlopára vadásszak. A gps jelöl egy lyukat a kerítésen, arra veszem az irányt. Nem egyszerű feladat, a túrán eddig még nem látott susnyásba futok, nagyon nehézkes a haladás. Egyszer csak megjelenik előttem a kerítés, vele párhuzamosan tolom magam előtt az erdőt. Hirtelen fényre leszek figyelmes, és a kerítésen egy átjárót fedezek fel. Ezt nem jelöli a térkép. Hát ez pompás! Átmászom a létrán, nagyon örülök, hogy nem a rozsdás drótkerítésen kellett ugyanezt végrehajtanom. Vidámságom tiszavirág életű, ugyanis a túloldal annyira zárt a bokrok által, hogy már az is eszembe jut, hogy előveszem késem, és egy kicsit megritkítom a növényzetet. Aztán néhány szelíd ágacska között találok átjárót, és végre felbukkan az ismerős hegytető, és az oszlop is láthatóvá válik. A kifele menet már egyszerűbben zajlik, egy szűk ösvényen elérem az útra visszavezető létrát. Rövid futás után már láthatóvá is válik a Kis-kőhát, ahova a sűrűn nőtt fák között sétálva jutok fel, és pecsételek a 20. oszlopon. Egész jól állok idővel, bár az már látszik, hogy az öt órás teljesítés elúszott. A kékig kicsit kalandos lejutni, a gps olyan utakra visz, amit a legnagyobb jóindulattal se lehet útnak nevezni. Aztán mikor végre kijutok a kékre, elönt a megkönnyebbülés, innen már egyszerű a dolog, csak vissza kell futnom Bánkútra.

Két perccel egy óra után érkezem, ami 5:17-es teljesítést jelent. Penge. A célban megkapom a kitűzőt és a harmadik teljesítésért járó extra kitűzőt is. Páratlan ellátás fogad, finom leves, üdítők sora, kenyér. Csapok egy nagy lakomát, rám fér, eléggé kimerültem. A zuhany is nagyon jól esik, amit még az ebéd előtt iktatok be. Miután felfrissültem és jól laktam, beszélek Katival telefonon, majd kiülök a síház elé. Második érkező voltam, qvic ért be elsőnek, de ő már úton van a második körén, így egyedül dekkolok a célban néhány órát. Négy körül kezdenek szivárogni az emberek. Majd megjelenik qvic is, sajnos a közben esősre váltott idő visszafordította, így nem sikerült a bravúr. Hat óra körül indulunk haza.

Ez a túra bekerült az idei top 3-ba. Igazi természet-közeli élményt nyújtott, minden percét élveztem. A gps fantasztikus találmány, mindvégig magabiztosnak éreztem a vele való tájékozódást. Három év óta most használtam ki leginkább. Remélem, jövőre is sikerül ide eljutnom, és lefaraghatom azt a 17 percet.

Az útvonal:

30. Kinizsi Százas

„A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.”
(Jack Kerouac)

Táv: 100,15 km, szint: 2930 m.

Szép napra ébredek. Talán túl szép is. Mit is ígértek a drága meteorológusaink? Egész héten meleg, napsütés, kivéve a szombat, amikor lehűlés és zápor várható. Még tegnap konzultáltam qvic-kal, hogy vigyünk-e hosszú ujjú felsőt és esőkabátot. Végül úgy döntöttem, hogy kabát jöhet, de a felső nem. Talán nem lesz annyira hideg. Kicsit kómásan készülődöm hajnalban. Meg is van az eredménye. Leérek a ház elé, amikor rájövök, hogy fent hagytam a telefont. Hát ez jól kezdődik. Nélküle nem megyek, viszont ha lekésem a hévet, akkor a Kinizsi marad ki. Felpörgök. Megvan a telcsi, és még a hév is megvár. Közben konstatálom, hogy így 4:50-kor is már meleg van. Mi lesz később?

A héven sem unatkozom, meg kell szerelnem a fejlámpámat. Persze reménykedem, hogy nem kell majd használnom. De amatőr módon, csak reggel néztem meg, hogy világít-e. Hát nem világított. Szétkapom, összerakom, most már jó. Az út hátralevő része menetrend szerint zajlik. Ismét rám tör az a nyugalom, ami nem szokott jellemző lenni rám, főleg egy száz kilis futás előtt. Így amikor összetalálkozom Tamással és Alicével, és megkérdezik mit tervezek, gondolkodás nélkül közlöm, hogy 15 órán belül szeretnék beérni.

6:30-ra érek Békásra. Óriási a sor az iskola előtt. Szerencsére neveztem előre, így csak a reggelimet kell elfogyasztanom, és mosdóbeli ügyeket intézni. Közben megjelenik qvic is, és már Ákos és Luca is a helyszínen van. Összeállt a csapat, bár nem megyünk együtt, de a cél ugyanaz. Eljön a 7 óra, már csak a stoppert kell indítanom, lenyomom a gombot… és eltűnik a számlapról minden. Na jól van kérem, most már elég a szívatásomból! Nincs mit tenni, maradt a telefonom. Ákosékkal együtt indulok, qvic egy órával később csatlakozik a hatalmas tömeghez. Bár az elején csak gyalogosan nyomjuk, mégis sorban előzgetjük az embereket. Felmászunk az aszfaltos emelkedőn. Úgy gondolom a futóizmokat is melegíteni kellene, Luca még korainak tartja a futást, így lassan távolodni kezdek tőlük.

Az első néhány óra az előzgetés jegyében telik. Igyekszem okosan haladni, minél kevesebbet futni emelkedőn. Közben figyelem az embereket, és persze a tájat is, amit már jól ismerek, de ennyi év után sem unalmas. Nagy-Kevélyre nagyjából 54 perc alatt érek fel, lefele kicsit gyorsabban megyek. Beérem Tamásékat, váltunk pár szót, majd Rushboy-hoz csatlakozom egy időre, és megtárgyalunk néhány nagyobb túrát és futást. Az emelkedő előtt két futó kezd tolni maguk előtt, majd előre engedem őket, így felhúzatom magam a Hosszú-hegyre. Pecsét még nincs, de szignót kapunk a lapra (2:00), ezért idővesztés nélkül folytathatjuk az utat.

Lefele egy kicsit rá akarok taposni a gázra. Nem megy valami jól. Valahol a szántói műút előtt megszédülök. A fene! Nem mondhatnám, hogy nagyon jól indult a nap, de ez most már túlzás. Abbahagyom a futást, sétálgatok, próbálok rájönni, hogy mi a bajom. Néhány perc után ismét futni kezdek, de hamar fel kell hagyjak vele, mert újra szédülni kezdek.

A Pilis lábához érkezem, még szerencse, hogy itt egyébként sem haladnék túl gyorsan. Ez így nem fog menni. Felfele nehezen fogom kipihenni ezt a valamit, amiről azt sem tudom micsoda. Mindenesetre nagy lépéshosszokkal gyalogolok, legalább haladjak valamennyire. Így annyira nem érzem vacakul magam, de kicsit gyorsítva újra forogni kezd velem a világ. Már a szerpentin felénél járok, amikor nyomást érzek a gyomorszáj környékén, aztán szép lassan lejjebb csúszik a gyomromba, majd a beleimbe. Az a két túrórudi jut eszembe, amit a Kevélyek után ettem meg. Talán romlottak voltak. Lehet. Mindenesetre most vagy nagyon gyorsan megemésztem őket, vagy megpróbálom kihányni. Szerencsére az előbbi verziót jön be. Felérve a sík útra kicsit tisztul előttem a kép, és óvatosan bepróbálkozok a kocogással. Oké, nincs gond. Csak szép nyugodtan, nem kell kapkodni. Lassan kezdem visszanyerni erőmet, és a szédülés is elmúlik, egyre gyorsabban tudom szedni lábaimat. Lefele a nyeregbe már biztosra veszem, hogy kilábaltam ebből a rosszullétből. A ponton alig találok embert, az élen induló mezőnynek szinte a teljes egészét magam mögött hagytam. Itt már pecsétet is kapok, bár a pont még hivatalosan nincs nyitva (3:32). A büfé már működik, fél liter narancslevet tüntetek el egy szendvics kíséretében, és tovább állok.

Felfrissülve és megkönnyebbülve futok az immáron néptelen erdőben. Érdekes, hogy két órája még egymás sarkát tapostuk, de így jobban élvezem a túrát. Kétágú-hegyen utolérek két futót, és velük csorgok le Kesztölcre.

Két dolog kelti fel a figyelmem. Az egyik, hogy a pilisi állapotom ellenére nagyon fittnek érzem magam, a másik pedig, hogy itt, a halálkatlan kapujában borzasztó meleg van. Legalábbis nekem annak tűnik, ahogy a forró aszfalton kocogok be a településre. A sörözőt nyitva találom, veszek egy fél literes teát, a hátizsákba rejtem. Bő vízzel megmosakszom, a só piszokul marja a szememet. Üres flakonomat vízzel töltöm, felkészülök a Gete meghódítására. Kesztölcről kifele menet, szokásomhoz híven visszanézek és búcsút intek a Pilisnek.

Egyedül nyelem a port a szűk ösvényen, ami bevezet Dorogra. Meleg van, a fene essen bele! Még mindig nem ismerem fejből az utcákat, így az itiner alapján követem az útvonalat. Mivel frissítettem a sörözőbe, ezért nem terveztem, hogy benézek a temetőbe, de a Nap szívja belőlem a vizet, és a bőrömön is érzem a perzselő erejét. A halálkatlan megint próbára fog tenni, az már fix. Egy gyors mosdást beiktatok a temetőben, majd felhívom barátnőmet, Katit, hogy a hangjából lelki erőt gyűjtsek a Nagy-Gete megmászásához. Megnyugtatom, hogy minden rendben, jól megy minden, nincs semmi baj. Alighogy lerakom a telefont, dühös kutyaugatásra leszek figyelmes. Két blöki vadul csahol egy kerítés mögött. Szeretem a kutyákat, még a mérgeseket is, bár azokat csak a kerítés túloldaláról. Egyiküket nem hatja meg, hogy be van zárva, egy ügyes mozdulattal átbújik a kerítés alatt. Alig hiszem el, de egyik pillanatról a másikra egy kutyatámadás aktív résztvevőjévé válok, ahol nem én vagyok a kutya. Az eb nem sokat cifrázza a dolgokat, kétszer körbejár, aztán szeretné fogaival közelebbről is megismerni a bokámat. Cipőm orrával megpöckölöm az állkapcsát, éppen csak annyira, hogy ráharapjon a nyelvére. Nem akarom bántani, mert nem ő tehet a szituációról, ő csak a portát védi. Viszont azt sem akarom, hogy megharapjon, mert akkor mehetek vissza Dorogra, az orvosi rendelőbe, aztán tetanusszal a fenekemben folytathatom tovább a túrát. Végül is a szintidőbe beleférne. A kutyus meglepődik azon, hogy én voltam a gyorsabb, és még mindig vicsorítva visszavonulót fúj. Én pedig egy kicsit magasabb adrenalin szinttel haladok tovább utamon.

A kutyával történő afféromat végignézte egy futó srác, aki néhány perc múlva mögém is érkezik. Először a pólójára leszek figyelmes, majd már az arcáról is felismerem Fridman mestert, aki tavaly lenyomta a Tata-Budapest-Tata 200 km-es távot. Mivel olvastam a beszámolóját, és többször végignéztem az útról készült videót, ezért képben vagyok a nagy eseményről. Előzékenyen elengedem, mutatom neki az utat, de nem akar menni, most nem siet, csak szimplán Kinizsizik. Beszélgetni kezdünk, és olykor gyalogolva, olykor kocogva morzsoljuk magunk alatt az utat. Mindketten érezzük a meleg kevésbé jótékony hatását, többször használnom kell a flakonomat, ilyenkor egyszerűen vizet locsolok a fejemre, hogy a hőháztartásom ne boruljon meg. Hatásos, de drasztikus taktika, sajnos egy idő után érzem, hogy fájdogál a fejem. Még így sem tudom elkerülni, hogy egy kicsit megszúrjon a Nap. Viszont a jó társaságnak köszönhetően gyorsan felérünk a kereszthez, pedig még azt hittem van még pukli, amin túl kell jutnunk. Megkapjuk a pecsétet (5:50), majd piknikezünk egyet néhány fa hűvös árnyékában. Magamba szippantok egy szendvicset, Fridmannak ez kicsit nehezebben megy. Frissítést követően óvatosan, de azért sietve araszolgatunk lefele a boka- és nyaktörő ösvényen. Elképzelem, ha most esne az eső, kicsit másképpen festene a lejutás ezen a borzalmas lejtőn. Lassan feledésbe merül a Nagy-Gete, egész könnyen túljutottam rajta, ebben ideiglenes társam keze is benne van.

Mielőtt nekiugranánk Hegyes-kőnek, megmosakszunk egy tiszta vízfolyásban, amiből találunk bőven a kék+-re rátérve. Néha a Nap felhő mögé bújik, érezhetően hűvösebb a levegő, és érezhetően gyorsabban tudok haladni. De ezt nem túl gyakran élvezhetjük, annál inkább a forró panorámát Hegyes-kő, illetve a távoli Gerecse felé.

Lekocogunk a tokodi pincékhez, ahol már várnak minket a vendégszerető helyiek, egy-egy pohár hideg vizet nyomnak a kezünkbe, túrórudit (na azt nem kellett volna), zsíros kenyeret és uborkát. Sajnos az uborkából is eggyel többet eszek, mint ami még egészséges lenne a gyomromnak, szerencsére csak a túra vége felé érzem hatását. Gyors lakmározást követően támadjuk a Kősziklát. Nem megyünk túl gyorsan felfele, de mégis majdnem holtpontig jutok. Beállok Fridman mögé, így sikerül feljutnom, majd lefutnom a kicsinek tűnő, de alattomos „kavicsról”. Mogyorósbányán a Kakukk vendéglő tárt ajtókkal vár ránk. Táv: 51,7 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:18. Eddigi legjobb.

Lerogyok egy asztal mellé két pogácsa és egy kóla társaságában. Leveszem a cipőmet, mennyei érzés nélküle. Elfogyasztom az ebédet, feltöltöm a camelbakot, és veszek még egy jégkrémet is. Közben Fridman távozik, szerinte még találkozunk, én annyira nem bízom benne. Elég jól előre jöttem a mezőnyben, benne vagyok az első tízben. Egy-két futó még érkezik, míg én elszöszmötölöm azt a húsz percet, amit egyébként is pihenésre szántam. A feltöltődés utolsó, de leghatásosabb mozzanataként felhívom Katit, és beszélek vele pár percet. Nekivágok a második etapnak, egy futó sráccal rohamozzuk a bajóti Öreg-követ. Közben telefont kapok qvic-tól, most indult Mogyiról. Görcsölget a lába, ezért nem hiszi, hogy utolér. Én pedig nem bánnám, ha legkésőbb Bánya-hegyig csatlakozna, a végét valószínűleg nem szívesen tenném meg egyedül. Az Öreg-kőnél nem találok pontot, mint tavaly, ezért készítek róla egy fotót.

Lefele már egyedül megyek, beesek Péliföldszentkeresztre, és a legnagyobb meglepetésemre a Mária kútnál Fridman és Zsotyek iszogat. Utóbbi srác szintén megcsinálta azt a 200 km-es bravúrt, amit Fridman, csak korábban. Sajnos már csak később jutott eszembe, hogy egy fotó erejéig össze kellett volna állítanom a srácokat, igazi ereklye lett volna az a kép. Ők a túra igazi bennfentesei, ők igazán tudják, hogy mit hoz ki az emberből ez az útvonal.

Óvatosan indulok tovább, még mindig meleg van, és Gete után a második mumusom, Pusztamarót következik. Az aszfalton még szépen felsétálgatok, de a földútra érve érzem, hogy lassulok. Sós mogyit morzsolgatok, közben figyelem, ahogy Zsotyek távolodik, jóval nagyobb sebességgel halad, mint én. Átbukva a hegyen, lefele már újra futok. A Bika-völgyben találom az idei feltételes ellenőrző pontot, és néhány gallon szódavizet, amit szívesen megcsapolok. Fridman érkezik, nem értem hogyan került mögém. Nincs semmi gondja, csak közelebbi kapcsolatba került egy bokorral. Innen ismét együtt folytatjuk, óriási szerencsém van, Fridman a túra legnehezebb szakaszain segít át. Közben felhők érkeznek, üldözik a Napot, ami egyelőre jól helyezkedik, mert még mindig ezerrel tűz. Egész gyorsan leküzdjük az emelkedőket, és ámulunk a pusztamaróti tájfutókon, akik kétszer körbefutnak minket, egyik bokorból ki, másikba be. Nem állunk meg Pusztamaróton, nincs is igazán szükségem rá. Az üdülőig sokat emelkedik a Gerecse oldalában, de ezt a szakaszt már szeretem. A napfény már alacsonyabbról süt be a fák közé, gyönyörű itt az erdő jobbról, balról pedig a sziklás hegyoldal. Fridman kicsit lemarad táplálkozni, én is elrágcsálok egy almát és egy csokit. Futótársam új erőre kap, és élre áll, szorgosan követem, legalább Bánya-hegyig tartsam vele a tempót. Sikerül is, de érzem, hogy itt pár perc pihenőt kell tartsak, és fel is kell töltsem magam.

Nyolcadikként pecsételtetek (10:40), aztán ledobom magam a fűbe. Finom teát kapok, jól jön a szendvicshez és mogyoróhoz. Fridman elköszön, neki innen már hazai pálya. Én néhány perccel később indulok. Előtte leltárba veszem fizikai állapotomat. Izmaim lazák, ízületeim nem fájnak, talpam kicsit sajog, de nem vészes, vízhólyagom nincs (már öt éve), kicsit talán fáradtabb vagyok, mint tavaly ilyenkor, de ezt a nagyobb sebességnek és a viszontagságos útnak tulajdonítom. qvic sajnos nem ért utol, így egyedül indulok le a hegyről. Egész jól megy, viszonylag jól járható úton kocoghatok, míg el nem érem az első létrát. El kezd esni az eső. Mosolygok magamban. Nem lepődöm meg, a mai napon minden rossz összejön, gondolhattam volna, hogy a tavalyi teljesítésem túlságosan ideális volt. Nem lehet minden év ilyen. Csendben ázom, amikor elérem a bozótost. Dzsungelharc következik, bár mintha nem lenne annyira sűrű a növényzet, mint amennyire emlékeztem. Viszont minden csurom víz, így én sem úszom meg, most már nem csak felülről jön az áldás, hanem oldalról és alulról is. Kiérek a rétre, és furcsa érzésem támad. Még sosem jártam itt egyedül. Olyan, mintha nem is a Kinizsin lennék. Mielőtt még elérném a vértestolnai műutat, sajnos a tokodi uborka miatt kényszerpihenőt kell beiktassak. Na jól van, most már csak beérek, még ha többször félre is kell álljak a célig. A műútról a túrán utoljára hívom fel Katit, szükségem van még egy kis támogatásra.

Kicsit jobban belehúzok, egyrészt jól esik, másrészt is jól esik, egyre jobban, lassan lefolyik rólam a ruhám is. Már mindenem vizes, a zoknim, a cipőm is, ezért nem különösebben foglalkozom a kikerülhetetlennek tűnő tócsákkal, egyszerűen átgázolok rajtuk. Monoton és magányos az út, főleg, hogy sötét felhők árnyékolják a már amúgy is sötét erdőt. Ezért kicsit örülök, amikor felbukkan a koldusszállási pont (12:15), annak viszont már kevésbé, amikor kiderül, hogy nincs tea, mivel késtek az alapanyaggal. Letörök, mint a bili füle, már fél órája a citromos teáról fantáziálgattam. Kiderül, hogy Fridman hat percre van előttem, esélyem sincs, hogy utolérjem. Eszem egy kis csokit, és a felhígított izolöttyel öblítek. Nem kívánja a gyomrom, de még hátra van 16 km, szükség van az energiára. Lassú, egyenletes kocogásba kezdek. Az eső elállt, de hűvös van. Túl sokat álltam. Vacogok, ráz a hideg. A kimerültség miatt nehéz tartani a hőt, muszáj mozogjak. Nincs vele gond, a szigorúan monoton emelkedő egy részét is sikerül megkocognom. Egyre sötétebb van, de bízom benne, hogy még világosban elérem a baji pincéket. A villanyvezetékek után jobbra fordulok. Nagyon hosszúnak tűnik az emelkedő. Sáros is, csúszik is. Érzem a kimerültséget, most már szívesen a célban lennék. Energiám már alig van. Belekotrok a táskámba, egy Balcsi szelet kerül a kezemben. Nem tölt el boldogsággal a tudat, hogy ezt meg kell ennem. Alig forog a számban, mintha fűrészport ennék. Csak lemegy. Addigra fel is érek, és a hosszú egyenesen újra tudok kocogni. Balra lent meglátom a tatai tavakat. Mindjárt, mindjárt, már nincs sok hátra! A Nap éppen lemenőben van. Csodálatos a kép, próbálom memorizálni, és folyamatosan lebegtetni lelki szemeim előtt. Ebből is erőt nyerek. Lefutok a sötét völgybe, és a túra utolsó emelkedőjét leküzdve elérem a túra utolsó pontját, a baji vadászházat (13:47).

Előkotrom a fejlámpámat, de nem használom, csak az utolsó völgyben. Nincs kedvem csobbanni a két méter mély vizes árokban, bár nem rontanék sokat a helyzeten. Vizes vagyok, sáros, koszos, büdös, de így a 97. km-nél talán érthető. Óvatosan lebotorkálok, és beérek a pincék közé. Egy rendező jön szembe, bíztat, 8. vagyok, már nincs sok. Elhagyva a pincéket, rátérek a Bajra vezető földútra. Széttárom a karom, ennyi volt, nem megy tovább a futás. Nagyon kimerültem, az izmokkal nincs baj, egyszerűen kedvem nincs. A Nap utolsó sugarai még vörösre festik a felhők szélét. Mosolygok. Talán már ezért a látványért is megérte. Meg kellene néznem a telefonon, hogy mennyi az idő, hogy motivációt szerezzek a futáshoz. Megteszem, 21:22. Nem is olyan rossz. 38 percem van a 15 órás teljesítéshez. Ez könnyen meglehet. Na jól van, hadd szóljon! Közepes iramban, egyenletesen futni kezdek be a településre. Érzem, hogy ez kitart a célig. Járókelők mellett kocogok el, vajon mit gondolhatnak? Én már nem gondolkodom semmin, egyszerűen csak átélem a pillanatot. Itt a célegyenes, átfutok Tatára, még néhány kanyar az ifjúsági táborig.

A kapunál már hajráznak, mutatják merre menjek. Szinte teljesen néptelen a cél. Belépek az épületbe, hárman fogadnak, elveszik lapomat, ráírják a célidőt. 21:45. Nyolcadik érkező. Fogadom a gratulációt, az oklevelet, a jelvényt, a kajajegyet. Nem bírok szólni, nincs is nagyon kihez. Fura, hogy qvic előtt értem be, mindig ő gratulált elsőnek. Kicsit összekaparom agysejtjeimet, és felhívom barátnőmet. Jól esik vele beszélgetni, ő nem is sejti mennyire jól. Ilyenkor az emberben minden átértékelődik. Besétálok az ebédlőbe, beváltom a jegyemet virslire. Itt sincs senki, néhány perc után jön még egy srác, aki utánam ért be. Eltelik még negyedóra, mire qvic is megjelenik. Látom, neki is kemény volt, a görcsök miatt valószínűleg sokkal keményebb, mint nekem. De neki is sikerült, ráadásul ez a tízedik Kinizsije volt. Megkajálunk, átöltözünk, megvárjuk Lucáékat, fél 12-kor érkeznek. Éjfél után indulunk haza kocsival, qvic-nak még van ereje vezetni, nekem már nem nagyon lenne. Néha elveszítem a valóságot, de nem alszom el. Majd csak qvic lakásában már Pesten, nagyjából fél 2 körül.

Bár 38 percet javítottam a tavalyi időmön, mégis azt mondom, hogy nem ez volt a legjobb Kinizsim. A tavalyi sokkal könnyebbnek tűnt. Most kaptam hideget, meleget, esőt, volt szédülés, pici napszúrás, habzó szájú kutya, szolid hasmenés. 100 km-en keresztül bármi előfordulhat még egy jó edzettségi állapotban lévő embernél is. A Kinizsinek a szépsége maga a nehézsége. Ha nem ilyen lenne, talán nem lenne ekkora presztízse. Talán nem lennénk annyira büszkék rá, hogy teljesítettük. Ezért csináljuk. Ezért kockáztatunk. Ezért áll rajthoz ezer ember. Idén is. Jövőre is.

piedcat vs. K100      4:1

További fotók 

A Budapest-Tata távolságot háromszor teljesítettem. 2008-ban nehéz volt és lassú, 2009-ben könnyű és gyors, 2010-ben pedig nehéz és gyors. A részidők viszonylatában így fest a három túra:

Vidróczki 46

Táv: 46 km, szint: 2105 m.

A Kinizsi előtt még szerettem volna egy hosszút és szinteset futni. Több alternatíva is szóba jött, de mivel qvic a Mátrabérc pótlásaként keményen készült a Vidróczkira, ezért mentem vele. Tavaly én a hatvanast, ő a negyvenest nyomta, most cseréltünk.

Kissé kalandos kocsikázást követően, hat óra után érkeztünk Szorospatakra, ahol a DÁTÉ panzióból indult a túra.

Megjött Ákos és Luca is, szintén nyakig a K100 felkészülésben. 6:30-kor indultam qvic-kal. Nem akartam túlságosan nyomni, de gondoltam az első pontig tartom vele a tempót, ami a 13,2 km/h-ás átlagból ítélve elég keményre sikerült. 10 perc után kaptuk meg az első pecsétet, és már felfele másztunk.

Itt már visszavettem, a botokat kihasználva haladtam felfele, és még bámészkodni is volt időm, ez a táj mindig lenyűgöz.

  

qvic eltűnt előttem, pont a legrosszabbkor, ugyanis ott, ahol tavaly elkavartam, most is sikerült. Az ember kétszer nem lép ugyanabba a sz**ba, hát én igen. Úgy tűnik az idő nagyon megszépítette a tavalyi túrámat, de most fél órával a rajt után elöntöttek a kellemetlen emlékek. Egy ideig bozótos és sár akadályozta a futást, sőt néha a sima gyaloglást is. de azért még elég jó időben felértem Mátraszentlászlóra (1:15), ahol megváltam felsőmtől, és pólóban nyomtam tovább.

Hamar ráleltem a K+-re, és kifejezetten jól ment rajta a futás, majd egyenletes tempóban másztam felfele Galyavárra.

Két túrázót éretem utol, egyébként nem sok emberrel találkoztam utamon. A csúcson kaptam a pecsétet (2:00), majd zúzás tovább. Két hete a Mátrabércen nyomtam itt, szokatlan volt a néptelen fenyvesben futni. Lecsorogtam Mátraszentimrére (2:35), ahol frissítettem vízzel, keksszel, almával. Mivel innen vált el a hatvanas táv az enyémtől, ezért átvettem qvic-tól a vezetést.

Beérkeztem a Csörgő-patak völgyébe, ami gyönyörű szép, viszont a Vándor-forrásig elég nehéz benne haladni. Néhány jelzésvesztés és technikás patakátkelés után csekkoltam a következő ponton a forrásnál (3:12). A piros turistaút a patak mellett ismét ismerős volt, és beérve Mátrakeresztesre, futás közben lenyomtam egy szendvicset, mert már eléggé korgott a gyomrom.

A Vidróczki-barlang megtalálása némi fejtörést okozott, derékig érő gazban próbáltam megtalálni az odavezető utat, majd végre ráleltem a pontőrök hűlt helyére, a két srác ugyanis a pataknál játszott. Gondoltam pecsételek önállóan, de aztán csak előkerültek, nem számítottak még érkező emberre (3:43).

Az igazi káosz csak akkor következett, amikor letértem az ominózus P+ jelzésről. Átrágtam magam néhány bokron, bukdácsoltam a sziklákon, és visszafordultam néhányszor, mire becsatlakoztam a már járhatónak mondható útra. Ismét a Mátrabérc útvonalára tértem rá, és a Nyikom-nyeregig mentem, ahonnan ismeretlen, de annál szebb szakasz kezdődött. Szalajkás-tető miatt is megérte erre jönni, a ponton le is fotóztak, mint első érkezőt, és persze megkaptam a pecsétet is (4:29).

Kicsivel odébb döbbenetes kilátás tárult elém, muszáj volt megállnom egy percre lelkileg feltöltődni. A sárga most könnyebben ment, mint tavaly, így viszonylag gyorsan visszaértem Mátrakeresztesre, a frissítő pont nagyon jókor jött. Kenettem magamnak néhány lekváros kenyeret, és ivólével küldtem le.

Kosiktanyáig visszanyertem erőmet, kissé mocsaras utakon értem el a pontot (5:35). Már nem volt sok hátra, ezért próbáltam felélni a tartalékokat is, de azért még így sem siettem túlságosan. A turistaháznál sokan pihengettek, lazán elfutottam közöttük. Aztán még lazábban megindultam Ágasvárra felfele. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így egyenletes tempóban sikerült felsétálnom (6:08).

A lefele is könnyen ment, a botok nagy segítségemre voltak. A pirosra rátérve rákapcsoltam, jól esett a sebesség a kellemes lejtőkön. Meg is lett az eredménye, az utolsó 5,3 km-t 37 perc alatt tettem meg. A célegyenesbe még egy sprintet is sikerült megejtenem.

Beestem a panzióba, óra megáll, 6:45. Kissé meglepődve írták be az időmet, 46-os érkezőt még nem vártak mostanában. Később kiderült, hogy első lettem ezen a távon, és az eredményeket fel is tették a Bátonyterenyei Város Sportegyesület honlapjára. Kicsit kifújtam magam, aztán tusoltam, és elfogyasztottam a megrendelt ebédemet, ami egy finom gulyásból és két palacsintából állt. Utána kiálltam az útra, és izgultam egy kicsit qvic-ért, hogy beérjen a tervezett 8 órán belül. Nem kellett őt félteni, éppen az órát sasoltam, amikor felbukkant a feje. Közeledett.

Végül 7:57-tel érkezett, így méltón bepótolta a Mátrabércet. Nagy gratuláció még Lucának és Ákosnak is, 10:10-et mentek a hatvanas távon.

Kemény, de szép nap volt a mai.

Mátrabérc 2010

Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

Még szombat sincs, amikor felébredek. Megint nem tudok aludni, pedig nem is izgulok annyira. Nem baj, már megszoktam. Meditálgatással telik a maradék három óra az ébresztőig. Mégis frissen kelek. Eljött ez a nap is. Fél óra alatt összekészülődöm, és már úton is vagyok a belváros felé. Egy kutya csatlakozik hozzám. Jól nevelt kis blöki, német juhász. Feróék már várnak a Dózsán, bár nem tudják mire vélni a kutyát. Elmesélem, mosolyognak, indulunk. Egy óra Szurdokpüspöki, csatlakozunk Ákoshoz és Lucához immár egy autóban. Délről kerüljük a Mátrát, és nem sokkal fél hat után érkezünk meg Sirokra. Már vagyunk néhányan. Szállingóznak az emberek, nagyrészt futók, akik a Mátrabérc-Trail elnevezésű terepfutó versenyen indulnak. Nekem is azon kellett volna, de már későn néztem meg a kiírást. Annyira nem izgat, nem ez a lényeg.

6:00. Elindítják a futókat. Megyek velük. A műúton még Ritchy-vel futok, aki most kezdte újra bontogatni a szárnyait. Bekanyarodunk a földútra, ellépek tőle. Sokan már az elején gyalogolnak. Előzgetek. A talaj minősége nem éppen ideális. Puha sár és foltokban óriási tócsák. Egyikben elsüllyedek bokáig. Remek, már az elején megadja az alaphangulatot. Lenézek a cipőmre. Ismét úgy néz ki, ahogy szokott. Nem látom a színét. Kicsit széthúz a mezőny, a szűk ösvényeken egymást követve kocogunk felfele. Nagyon jól esik, érzem az energiát a lábamban. De nem szabad elbíznom magam. Mantrát mormolva emlékeztetem magam: a Mátrabércen vagyok, nem egy laza futóedzésen. Komolyabb emelkedők jönnek, lassulunk. Előttem feltűnik egy ismerős. Vörös haja lobog futás közben úgy 160 centire a földtől. László Szilvi mögé érkezem. Együtt folytatjuk, néha előtte, néha mögötte.

  

Egyszer csak egy zöld foltra leszek figyelmes a földön. Egy itiner. Elrakom, hátha megtalálom a gazdáját. Újabb meredek kaptató, aztán létrák, megint kaptató, megint létrák. Használom a nordic botokat, bár igyekszem nem sok súlyt terhelni a karjaimra, mert elég gyorsan elfáradnak. Már a Domoszló-kapu felé gurulok, amikor meghallok egy srácot telefonálni. Éppen panaszkodik, hogy elhagyta itinerét. Kezébe nyomom, hálát rebesget, és hogy meghív egy sörre. A frissítő ponton iszom egy fél pohár vizet, közben nézem, hogy az addig lehagyott emberek szépen visszaelőznek. Szilvi is jön, majd még egy hölgy, aki mögé zárkózom, és így kúszunk fel Oroszlánvárra. Itt csak a túrázóknak van pecsét (1:37). Készítettem két időtervet, egy 9 órásat és egy 8 és fél órásat. Még az utóbbin is bőven belül vagyok. Ez így rendben is van, konstatálom. Leveszem a felsőmet, mert ezen a nagyon szép tavaszi napon hosszúban már igencsak meleg van a terepfutáshoz. Ha már nyitom a táskát, kiveszek egy banánt is. Közben Szilvi meglép, és mivel lejtő következik, gyanítom egyhamar nem érem utol, már ha utolérem valaha.

Lefele gyilkos tempót megyek. qvic-tól tanultam, kár, hogy most nincs itt. Túl vagyok Cserepesen, már a Nagy-Szárt mászom. Jó páran mennek előttem. A sort Szilvi vezeti, már elég magasan jár. Egyesével kezdem leszedni az embereket. Mindenki félreáll, nem reklámozom, hogy én csak a túrán vagyok. Még éppen elcsípem a csúcson Szilvit. Visszanéz, látom a tekintetében: te már megint itt? Kapok tőle néhány futós bókot, nagyon jól esik. Az ő tempójában nyomulunk felfele az ország csúcsára. Közben néhány másodpercet el kell vesztegetnünk, mert Csanyát el kell engedjük. Valahol a Sötét-lápa nyereg előtt átveszem a vezetést, és kicsit ellépek. Az utolsó két kilométer nagyon durva. A botokkal araszolgatok, eszemben sincs futni.

Szilvi felzárkózik, és itt vagyunk Kékestetőn. Külön ellenőriznek minket, Szilvi tovább megy, biztos vagyok benne, hogy már csak a célban látom újra. Megkapom a pecsétet (2:58). Ó jaj! Ezt nem kellett volna. Belém hasít a gondolat, hogy ennek meglesz a böjtje. Pihenek is pár percet, iszom két pohár levest, és letolok egy szendvicset. A nehezén már túl vagyok. Jó lenne ezt a tempót tartani, de túl kockázatos. Sok szint van még.

Visszafogottabban indulok tovább immáron egyedül. Beindul a Hanák túra is. Sok az ember, ők is lassítanak engem, de most nem bánom. Szerencsére a meredek lejtő nem túl népes. Viszonylag gyorsan leérek. Egyszer meg is csúszom az egyik sziklán, és egy kővel lejjebb fogok talajt, de meg tudom őrizni egyensúlyomat. A Mátra-nyeregből támadom a Csór-hegyet. Kényelmesen botozva fel is érek (3:39).

Még mindig 8 és fél órán belül vagyok. Felpörget a tudat, de a testemen nem érzem a hatását. Lassulok. A korábbi tempóm eléggé feledésbe merül. A lejtőkön se vagyok igazán gyors. Talán a frissítéssel van a gond? Tudom jól, hogy nem. Elfutottam az elejét, ki kellene valahogy pihennem. A legrosszabb helyen vagyok. Az elágazásig van néhány emelkedő, amit nem túlzottan kedvelek. Tűz a nap, sok az ember, a Mátra belém kóstol. Na jól van, most jön a neheze. Abbahagyom a futást, gyaloglásra váltok, abból is a szerényebb fajtát preferálom. Felfele farmeros iskolás gyerekek előznek. Egyikük vissza is néz rám. Olvasok a tekintetéből: „A bácsi kikészült?” Gondolatban válaszolok: „Még nem, de ha most gyorsulnék, akkor nem érnék fel Galyatetőre.” A frissítő ponton megállok szörpözni, és eszem egy kis csokit. Nincs sok értelme, a gyomrom tele van. Elindulok felfele, tempóm csiga. Ráadásul Galyatető a kedvenc hegyem, ide mindig gyorsan felérek. Hát most nem. Óvatosan megyek, és közben reménykedem, hogy mire felérek, kipihenem magam annyira, hogy az azt követő hosszú gyorsasági szakaszt ismét jó tempóban abszolváljam. Fáj a fejem és a gyomrom is, nem túl jó előjelek. Az ellenőrző pontot a kilátóhoz rakták, előtte megállok a büfénél. Veszem egy kólát, felét ledöntöm, hátha jobb lesz. Nem lesz. Rosszabb. Felküzdöm magam a ponthoz, kapom a pecsétet (4:37). A két időterv között vagyok. Ez még nem vészes, könnyen behozható. Feltéve, ha össze tudom magam kaparni.

Lassú kocogással indulok el lefele. Nem mondhatnám, hogy túlzottan jól esik. Főleg a gyomrom nem csipázza a rázkódást. De azért haladok, és ahogy telnek a percek, mintha egyre könnyedebb és gyorsabb lenne a futásom. Valóban. Nem csak hallucinálok. A csillagvizsgálóig tart a gyötrelmes menet, innen végre ismét felkapcsolhatok néhány fokozatot. Berobogok Mátraszentlászlóra, a frissítőt kihagyom, mint ahogy eddig minden alkalommal, és már zúzok is fel a kilátóhoz. Felfele is nyomom, megvan az eredménye, ismét 8 és félen belülre kerülök (5:14).

Lefele is tolom, bár meg kell állnom vizelési ingeremet enyhíteni. A kéket végigvigyorgom magamban, nem hittem volna, hogy sikerül feltámadnom, és most ennek kifejezetten örülök. Persze azért nem dőlhetek hátra, van még itt néhány aprócska hegyecske, amelyek rám várnak.

Szamár-kő előtt utolérek egy kisebb csoportot, és mögöttük haladva lépkedek fel a sziklákon. Lassan haladnak. Ezt most kifejezetten nem bánom. Ágasvár fele lehagyom őket, majd az emelkedőn újabb csapat mögé érkezem. Elengednek, köztük Feró barátnője is, akit csak később, a célban ismerek meg. Fent gyönyörű a kilátás, megkapom a megérdemelt pecsétemet is (5:57).

A következő lejtő sok embernek nem a kedvence, nekem most jól megy. Kellő tereprutinnal és jó cipővel egész gyorsan lehet haladni, csak a kis kölykökre kell vigyázzak, akik előttem kacsáznak. Hamar leérek, a turistaházat most kihagyom, inkább egy kis vizet töltök az üres kólás flakonomba. A Csörgő-patak most feltűnően szép arcát mutatja.

Hihetetlen gyönyörű ez a táj. Bekocogok Mátrakeresztesre (6:25). Két órát szánok a Muzslára, ezért a maradék öt percet frissítéssel és egy kis pihenéssel töltöm. Szendvicset eszem, szörpözök, illetve előhorgászok a táskámból egy tubus energia gélt. Ilyet se használtam még túrán, itt az ideje, hogy kipróbáljam. Hamarabb nem mertem, nem tudom a gyomrom hogyan reagál rá. Elszopogatom a felét, és nekiesem a hegynek.

Megtiltom magamnak a futást felfele, viszont most nagyon kihasználom, hogy a karjaim még nem fáradtak, ezért a botokkal jól rá tudok segíteni a gyaloglásnak.

Egész jól haladok, végig előzgetek, érzem a gél hatását. Azért a Nyikom-nyeregben még eltüntetem a másik felét is. Úgy tippelem, hogy egy órán belül felérek, de elszámolom a csúcsokat, így 7:36-kor kapom az utolsó pecsétet.

Most kellene egy utolsó hajrá. 54 percem van, hogy beérjek 8 és fél órán belül. Szerencsére nincs sok rövidtávos errefele, nem tart fel senki, maximális sebességre kapcsolok. Így haladok nagyjából a Nagy-Koncsúrig, amikor érzem, hogy van egy kis problémám. Valószínűleg nem jól kötöttem meg a cipőmet, ezért eléggé előre csúszott benne a lábam. A sok kemény lejtő miatt a lábujjaim iszonyúan fájni kezdenek. Szép, napos időnk van, én csillagokat látok. Ezt így nem fogom bírni a végéig. Nem hiszem el! Többször muszáj lassítanom, és néha még gyalogolnom is. Aztán összeszorítom a fogaimat, és folytatom tovább a futást. A botokkal próbálok enyhíteni a nyomáson, amennyire csak lehet. Lefele a Diós-patak völgyébe tetőzik a fájdalom. Szinte beugrom a patakba. Időterv ide vagy oda, muszáj megmosakodnom. Őrület, mennyire jól esik a hideg víz. Mászás ki az útra, és most már futok végig.

Nézem az órát. Szurdokpüspökiben, a kék utcai csapnál járok, amikor 8:30-at mutat a stopper. Egy kicsit lekéstem. Sebaj. Nagyon jó érzés végigfutni az aszfalton az iskoláig. Rögtön a kapuban írják a célidőt. Órán szerint 8:31. Viszont a rendezők órája nem jár jól, így 8:24 kerül az oklevelemre. Apró szépséghiba. Feró ücsörög magába roskadva egy padon. Gratulálunk egymásnak, még erre van erőnk. Egyébként teljesen szétfutottuk magunkat. Megérte. Öt éve teljesítettem először a Mátrabércet. Akkor sosem gondoltam volna, hogy valaha is 9 óra alá megyek. Közel másfél órát hoztam a legjobb időn. Igaza volt László Szilvinek, sokat javultam az elmúlt néhány hónapban. Pedig nem mondhatnám, hogy szétalapoztam a telet. Ez a nap nem múlhatott volna el jobban. Idejött kétezer ember ugyanazon célból. Hogy túrázzon, fusson egy jót ezen a gyönyörű helyen. Amit Mátrának hívnak.

Kis pihenés, aztán megyek és megyek tovább. Egy újabb kihívás felé. Május 29: Kinizsi Százas.