Mátrabérc 2008

Küzdelem földön, vízen, levegőben

Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

„Jövőre ugyanitt.” – így zártam le a beszámolómat, amit a 2005-ös Mátrabércről írtam. Azóta eltelt három év, és csak nem láttam újra a siroki vasúti megállót. 2006-ban már a túra gondolatától is rosszul lettem, tavaly bevállaltam a Hanákot, keveset futottam, még akkor se voltam igazán jó állapotban. Aztán októbertől rendszeresen futok, és az év végére kialakultak bennem a 2008-as célok. Az egyik ilyen cél megvalósításának jött el a napja.

3:10-kor az ébresztőre kelek, szűk öt órát aludtam. Óriási baromságot álmodtam, természetesen a Mátrabércről. Olyan lassan mentem, hogy már az első ponton haza akartak küldeni. Aztán iszonyúan eltévedhettem, mert hirtelen a Balaton-felvidéken kötöttem ki. Felmásztam az Endrődi-kilátóba, ahol Indiana Jones volt a pontőr. :) Ezen jót mulatok, míg elkészülök, Ákos négykor vesz fel a ház előtt. Két órát autózgatunk, egyet a célig, majd egyet a rajtig. Nekem nem tetszik ez a logisztikai megoldás, a túl korai reggelitől és kocsikázástól felfordul a gyomrom, valahol Mátraderecske környékén meglátogatok egy bokrot, aztán a rajtban is körülnézek a rét melletti susnyásban. Közben a hattagú csapatból négyen már a túrát nyomják. Végül 6:08-kor indulok el qvic-kal, aki néhány méter után elköszön, és turbó-fokozatra kapcsol.

Az első óra az előzgetés jegyében telik. A tömeg tömött sorokban kígyózik a szűk ösvényeken. Szép időt jósoltak mára, mindenki kijött egy kicsit mátrabércezni. „Köszi” és „bocsi” aláfestéssel kerülgetek, néhol emelkedőn futok, fák között. Ez nem jó ötlet, de nem akarok beragadni. Sok energiát elvesz, de legalább haladok. Próbálom betartani a Kékesig kigondolt taktikát: emelkedőn gyalogok olyan gyorsan, ahogy bírok, a gerincen lazán kocogok, és próbálom kiheverni az emelkedő okozta sokkot, majd a lejtőn futok, ami a csövön kifér. Sajnos a gyakorlat nem igazolja az elméletet. Az emelkedők nagyon brutálisak, a gerincek meg nagyon rövidek. A legtöbb hegytető csak egy „pötty”, ahogy felérek, már mehetek is le. A lefelék pedig… jobb ha nem is említem. Térdszaggatóan meredekek, képtelenség normálisan haladni.

Egy húzósabb emelkedő előtt váratlanul utolér Feró és Laki, pedig még a létráknál lehagytam őket. Feró tolja, mint atom, nem áll szándékomban követni. Majd lassan Laki is távolodni kezd. A Domoszlói-kapunál egy pohár vízzel frissítek, nekivágok Oroszlánvárnak. Itt szembesülök először a csúszós sárral. Valószínűleg itt korábban is esett az eső, illetve néha most is szemerkél. Felérek a ponthoz (1:44), ez öt perccel a kilenc órás tervemen belül van. Pompás. Egészen jó kedvvel indulok Kékes felé, csak az idegesít, hogy alig látok valamit, felhőben járunk. Sorba mászom a hegyeket: Cserepes, Nagy-szár, Sas-kő, Kékes. Az első komolyabb változás úgy fél órával a csúcs előtt következik be. Az elsőnek komolytalannak gondolt esőcske bekeményít. Két vékony pólóban vagyok, amelyek pillanatok alatt átáznak, ahogy a cipőm is. A Sötét-lápa nyeregben már ömlik az eső, kezdi elmosni jókedvemet és motivációmat. Ez szívás. Ráadásul piszok hideg, erős szél kíséretében érkezem az ország legmagasabb pontjára.

3:18, itt már négy perc a hátrányom, amit pihenés miatt negyedórára ki kell toljak. Lerogyok egy székre, nekiesek két szendvicsnek, mellé a finom leves és egy pohár víz. Közben gondolkodom mi tévő legyek. Az eső sártengerré alakítja az emelkedőket és lejtőket, nem lesz egyszerű haladni. A cipőm, zoknik szétáztak, ha becsúszik egy vízhólyag, akkor lőttek ez egész bulinak. Feladni viszont nincs értelme, szintidőn belül játszva teljesítem a távot. Így a középutat választom: törlöm az időtervemet, és kényelmesen végigmegyek. Éppen indulnék, amikor Laki érkezik, teljesen meglep, azt hittem, már árkon-bokron túl jár. Közli, hogy nincs kedve tovább menni. A számból veszi ki a szót, kedvem az nekem sincs, de ha másnak nem, legalább edzésnek és a tűrőképesség tágítására jó lesz.

Előkotrom a széldzsekimet, szél ellen legalább véd, és még a vizet is tartja egy darabig. Nem mondhatnám, hogy elolvadok a gyönyörtől, amikor a csuromvizes sapkát visszaveszem. De ez még mind semmi ahhoz, ami kint vár. Eső és szél tépázza a dzsekimet és az idegeimet. A hidegrázás hullámokban érkezik, piszok kellemetlen. Asszem ez lesz a legextrémebb túrám. Vizes nyúlcipőt húzok, nagy sebességgel futok a sárgán, de valahogy mégsem melegszem. Ekkor egy ismerős előz meg, utána szólok Szilárdi Tominak. Ritkán fut, de most nagyon. Rövidnadrágban és pólóban nyomja, kiver a hideg, ha ránézek. Mindenesetre most jól jön, emberes tempót diktál, próbálom követni. A lejtőig sikerül is, ahol inkább már az életem megőrzésére koncentrálok. Szerencsére kevesen vagyunk. Az eleje még egész tűrhető, bár a kövek csúsznak. De aztán elszabadul a pokol. Sár és víz folyik le a hegyoldalon, néhol ritkábbak a fák, kapaszkodni se tudok, és bár van egy túrabotom, nem sokat segít. Egy részen nem tudok mit tenni, egyszerűen beleülök a sárfolyamba, és fenéken csúszom vagy öt métert.

Ha varacskos disznókkal találkoznék, már messziről köszönnének, olyan rémesen festek. Csór-hegyig végig futok, most valahogy megértem azokat, akik a vizes, sáros turistaút helyett a műúton masíroznak. Én már nem törődöm a cipővel, nincs miért, belegázolok a sáros pocsolyákba. A hegy megint megszívat, de most nem a meredeksége miatt, az út minősége váltja ki nemtetszésemet. Megyek jobb oldalt, bal oldalt, a fák között, egyik sem jó. Egy lépés előre, fél lépés csúszás hátra. Még jó, hogy feladtam az időtervemet, esélytelen lett volna. A ponton pecsételtetek (4:15), az itiner kezd elázni, sajnos tasakot nem hoztam neki. Nem nagyon kedvelt rész következik a frissítő állomásig, az emelkedőkön nem vagyok olyan gyors, mint szeretném. Két pohár szörp visszahozza erőmet. Fura, de Galyatető mindig jól megy, sorban előzgetek bele-belekocogva. Gertrúdnál (5:17) majdnem benevezek a Muzsla túrára, amikor rájövök, hogy máshol pecsételtetnek. Elfogyasztok egy szendót és egy nagy pohár teát.

Vörös-kőig gyorsasági szakasz következik. Még a sár se nagyon zavar, nyomom, ahogy bírom. A fenyvesben olyan sötét van, mintha éjszakai túrán lennék, tíz méterre se lehet látni. Őrület, hogy milyen időt fogtunk ki. Olykor egyedül, olykor más futókhoz csatlakozva érkezem Mátraszentlászlóra, a teát kihagyom, megrohamozom Vörös-követ (6:03). Lefele megint borzasztó az út, és utána a kéken is folytatódik a csúszkálás. Kicsit magasabbra érve már javul a helyzet, tudok normálisan futni egészen a háromszögig. Szamár-kőre felfele az eddigi legkellemetlenebb széllökésekkel szembesülök. Ágasvárra most egészen könnyen felgurulok (6:55). Aztán jön a lefele, és itt már kezd tele lenni a hócipőm. A kövek csúsznak, a sár még jobban, araszolgatni is alig tudok. A fák között a nyomokból ki lehet következni, hogy hol dobtak seggest. :) Én megúszom, de nagyon kell koncentráljak. Örökkévalóságnak tűnik, míg leérek a turistaházhoz. Megszokásból veszem egy kólát, muszáj eltennem a dzsekim zsebébe, ugyanis a p+ minden rémálmomat felülmúlja. Máskor itt lazán lekocogok, most ez kb. tízszer annyi időt vesz igénybe. Egy hölgy találóan megjegyzi: olyan mintha a sárban síelnék. A lábam csúszik, a bottal pedig próbálok talpon maradni. Ez hihetetlen! Ahol lehet, futok, de az ilyen vacak utak hatalmas rombolást végeznek az átlagsebességben.

Mire leérek Mátrakeresztesre (7:33), kezd melegedni a hőmérséklet, az eső eláll. Érzem, hogy már ég a fejem, módosítani kell a ruházatot. Dzseki vissza a táskára. Leküldök egy szendvicset a kólával, közben szemezek a heggyel. Fáradtságot nem érzek, a combfeszítőm fáj egy kicsit a sok mászástól, de egyébként minden oké. Így ha már itt vagyok, akkor javítsunk néhány percet a 2005-ös időmön (9:59). Nagy lendülettel nekirontok a Muzslának. Úgy érzem jól megy, bár a trutyi itt még nagyobb, mint korábban, viszont néhány emelkedőt is sikerül megfutni. Lassan itt a cél, már nem kell tartalékolnom. A sokadik csúcs után végre megkapom az utolsó pecsétet (8:52). Pislogok az idő láttán, ez képtelenség! Hogy lehetek ennyire lassú?! Feldühödve indulok tovább. Innen már csak ereszkedni kell 7 km-t. Kieresztem az összes féket, utolérek néhány futót, akik nem tetszésüket fejezik ki, amiért a ritmusváltások miatt már egy ideje kerülgetjük egymást. Fejben előre megyek, reménykedem, hogy már nem kell sehol lassítanom, de aztán… (ó a francba, a Diós-patak!) mégis kell. Az a rövid szakasz le a mederbe, és fel az útra, tetőzi a rémálmomat. Felfele vissza-visszacsúszom, úgy tűnik, nem jutok ki innen. Lenyomtam 55 km-t, és a végén itt fogok belefulladni a Diós-patakba, ami általában ki van száradva. Mikor végre felérek, az energiám elpárolog. Csokit majszolva vánszorgok egy pár lépést, várom a hatást, négy-öt perc múlva érkezik. Lassú kocogással érkezem Szurdokpüspökibe, majd a műúton már büszkén, nagy lépéshosszokkal futok be a célba.

Előveszem a salátát, ami korábban itiner volt, megkapom a célidőt: 16:03. Négy perccel mentem jobbat, mint az egyetlen MB-men. Boldog vagyok. Ilyen extrém körülmények között is sikerült. Kisétálok az üdítőért, hirtelen a fáradtság mellbe taszít, lerogyok a fűbe. Nem sokáig pihenhetek, mert szakadni kezd az eső, az oklevelem félig elázik. Sebaj, legalább emlékezni fogok rá, ha majd az unokáimnak mesélem, hogy ez volt az az ominózus esős Mátrabérc. Közben kiderül, hogy qvic és Feró elmentek Sirokra a másik kocsiért. Ez jó hír. Viszont a kocsiban benne van a váltóruhám. Ez már kevésbé jó hír. Teljesen elázva várhatok még két órát, a vizes cipőben fázni kezd a lábam. Fél órát állok sorba egy igénytelen vécé előtt a tornateremben, majd fél órát beszélek Szilárdi Tomival, aki hatalmasat futott, de megfogadja, hogy soha többet. Végül megérkezik Ákos, majd szép lassan a többiek is, és a két autó. Végre átöltözhetek. Viszlát Mátra. Jövőre ugyanitt. De most már tényleg! :)

Hazafele félig kómásan az jár a fejemben, hogy végre sikerült okosan menni. Volt néhány apró energia-vesztésem, de komolyabb holtpontot nem éltem át. Folyamatosan frissítettem, még akkor is, amikor nem voltam különösebben éhes vagy szomjas. Feléltem 3 csokit, 3 túró rudit, 2 müzliszeletet, 1 kókusz rudat, 4 szendvicset, 1 pohár levest, 2 pohár vizet, 1 pohár teát, 2 pohár szörpöt, fél liter kólát, másfél liter izotóniás italt. Mindenestre a Mátrabérc 2008 teljesítése etalon lesz a későbbi túrafutásokra. Most hazamegyek, kialszom magam. És remélem, hogy nem Indiana Jones-ról fogok álmodni. :)

Gödöllő K30

Táv: 33 km Szint: 300 m

Kicsit duatlonosra sikerült ez a hétvége. A szombati börzsönyi futás után, vasárnap életem első kerékpáros teljesítménytúrájának abszolválására pályáztam. Eddig sem volt idegen számomra a tekerés, még középiskolás koromban bejártam az abaúji dombokat, bár egyhuzamban 80 km-nél többet nem bicikliztem. Sajnos amióta tíz éve a fővárosban élek, kimaradt az életemből a bringázás. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy újranyergeljek.

Vasárnap 9-kor a tömegrajttal indultam. Kicsit aggasztott, hogy a 3-as főúton mentünk egy darabig, nem csípem a nagy forgalmat. Miután lekanyarodtunk Mogyoród felé, a mezőny kezdett széthúzni, szerintem az eleje tőlem kétszer jobb átlagot produkált, ami nem volt nehéz. :) Viszont a forgalom nem csökkent, nem vagyok ehhez hozzászokva, a borsodi mellékutakon csak akkor jár autó, ha eltévedt. Mogyoródon egy jó kis lejtővel tudtam kompenzálni a korábbi felfeléket. Aztán rájöttem, hogy az a 40 km/h nem egészséges az én amatőr bringámnak, ha egy-két nagyobb kátyuba belehajtanék, akkor az első kerék küllői úgy törnének össze, mintha ropiból lennének. Persze kerülni nehezen tudtam, mert oldalról nyaldostak a kocsik. Az egyetlen ellenőrző pont a fóti templomnál volt. Pezsgőtablettás lötyit és a jól ismert margita-nápolyit osztogatták. Azért büszke voltam, mikor elcsíptem egy mondatot egyik rendezőtől, mi szerint a gyorsabb mezőnynek itt a vége, most már a „lazábbak” jönnek. Veresegyházig nem találkoztam bringással, egyedül tekertem, itt kevesebb volt a kocsi is. A településen kaptam egy piros lámpát, majd egy brutális szembeszelet. Még síkon is vissza kellett váltanom, képtelen voltam normálisan haladni. Aztán Szadán eltűnt a sík, nekimentem egy neverending-emelkedőnek, még visszább váltottam. Tekertem vagy ötvenet öt méter alatt, több kanyar is jött, de mögötte még mindig emelkedett. Majd jött a jutalom: lankás lejtő, beviharzottam Gödöllőre, közben négyen összejöttünk, és szépen konvojban szlalomoztunk a kocsik között. A lejtő alján bal kanyar, és újra a Városháza előtt találtam magam. 1:39-et mentem 33 km-en, ami nekem nagyon jó, főleg így a szombati nap után. Jó kis levezetése volt a Julianusnak. Májusban újra itt, de akkor már az 50-en.

Julianus 50

Táv: 54 km (szerintem 52), szint 1300 m.

Kétségek között ért utol a hétvége, bár elég kemény célokat tűztem ki. Már a hét elejétől a jobb combtövemnél tompa fájdalmat éreztem, nem jósolt semmi jót. Kísértetiesen hasonlított a szitu arra, amikor ugyanilyen fájdalommal elmentem az Eötvös-re. Utána másfél hónapig nuku túra, még mozgás is alig. Ezért a Mátrabérc árnyékában elég kockázatosnak találtam ezt a futást. Mégis mentem.

Öten préselődünk be qvic kocsijába, viszonylag későn indulunk el, így csak fél kilenc előtt tudunk nevezni. qvic jónak tartja az általam kalkulált időtervet, így nem megy előre. Csak a végén derült ki, hogy nekem nem annyira lett ideális a terv. Lazán futunk felfele Nagymaros utcáin, fájdalmat nem érzek, viszont nem merek nagy lépéshosszokat produkálni. A hegyoldalban több csoportot is utolérünk, nehézkesen megy az előzés a szűk ösvényen, néhány embernek nehezére esik elengedni. Még így is 37 perc alatt felérünk a Julianus-kilátóhoz, ahova nem mászom fel, de még így is majdnem összeesem a látványtól, ahogy lenézek a Dunakanyarra.

Lefele még óvatosabb vagyok, minimál futásnak nézek elébe. qvic nagyon gyors, el is tűnik a szemem elől, Köves-mezőn látom újra, a pihenőben ücsörög, rám vár. Innen kezdek rendbe jönni, úgy tűnik, hogy a vérbőség jót tesz a lábamnak, már nem figyelek annyira rá. Török-mezőn (1:20) pecsételtetünk, majd végigfutjuk a Békás-rétet, ahonnan valóban bámulatosan szép a kilátás a Magas-Börzsönyre. A Kóspallagi elágazásnál (1:56) búcsúzunk az országos kéktől, egy dózeren vágunk, futunk bele a pirosba. Itt a szalagok jól kiegészítik a jelzések, amelyek elég hiányosak. Hullámvasutazunk föl-le, befogunk két hölgyet, nem is gondolnánk, de kemény dió megelőzni őket, és mikor sikerül, még jó néhány kilin keresztül képtelenek vagyunk távolodni.

Márianosztra már kellemes napsütésben fogad minket. Még soha nem jártam erre, nem a legrosszabb fekvésű települések egyike, az biztos. Egy vendéglátó helyiség külső teraszán találjuk a 20-as célt (2:38), pecsét, zsíros kenyér, alma, amiket magunkhoz veszünk, és utána még pancsolunk egyet egy utcai csapnál. Prímán megy a futás, és jól esik a gondolat, hogy még 30 km-t hagyunk mögött ebben a szép hegységben. Megcélozzuk Koppány-nyerget, qvic a gyomrára panaszkodik, amit végül a keményebb emelkedők raknak helyre. Itt belesétálunk, eddig nem nagyon tettünk ilyet, kicsit aggódom is emiatt. Felérünk a ponthoz (3:25), ide még egyszer visszatérünk.

Alighogy elindulunk, mordul egyet a gyomrom, talán ennem kellene, Nagybörzsönyig csak kibírom. Hát nem bírom ki. Még szerencse, hogy szinte végig lejt, a sebesség megmarad, viszont a halastó mellett, aminek ugyancsak meseszép fekvése van, már érzem, hogy gáz lesz. Egy meredek kaptató vezet fel a településre, qvic 50 méterre előttem gyalogol, én pedig szépen csendben eléhezem. No mindegy, ennél rosszabb már nem lehet, mindjárt itt a pont, majd ott eszem. Mire felérek a műútra, a hőháztartásom is kezd megborulni. Ezt már nem kéne! Zeusz igyekszik a segítségemre, vagy valaki más fentről, mert megpillantok egy utcai csapot. qvic van rácsavarodva. Megváltás! Megmosom a fejem, az arcom, és leöntök magamba néhány liter vizet. Hőháztartás helyre áll. Előkapok egy fél szendvicset, és magamba szippantom. Közben felérünk a templomig (4:13), majd lefutok a központ felé, ahol szépen benézem a letérőt, és qvic telefonál rám, hogy sürgősen forduljak vissza.

30-as cél (4:22), újabb frissítés, rám fér. Megpakolom a zsíros kenyeret hagymával, és egy nagy bödön teát is iszom utána. Innen a börzsönyi kéken hasítunk felfele, közben „megismerkedünk” néhány őslakossal, akik elképednek a távolságon, ami még hátra van nekünk. Pedig azt nem is tudják, honnan jöttünk. :) A földutat hamar aszfalt váltja, és egy szigorúan monoton emelkedőn kezdünk el felfele futni. Kicsit leszakadom, muszáj bele-belesétálni, de megnyugodva látom, hogy qvic is így tesz. Ez a szakasz hihetetlenül befordulós lenne, ha nem lenne ez a csodás táj. Szerintem ez volt a túra legszebb része (leszámítva a dunakanyari kilátást). Végre elhagyjuk az aszfaltot, ami ezután következik… na az sem sokkal jobb. Olyan meredeken mászom felfele, hogy az orrom már a földet szántja. Egy bal kanyar után a jelzés bevisz a dzsindzsásba, egy szúrós bokor nekem támad, a ruhámat próbálja lehámozni rólam, nem sikerül neki, viszont két ujjamból is ömleni kezd a vér. Király.

Koppány-nyeregig azért még marad egy rövid szakasz, ami futható, ez visszahozza a jó hangulatomat. qvic már a ponton toporog (5:20), itt kezdünk először kicsúszni az időtervemből. A KP közös szakaszon néhányan szemben jönnek, vannak köztük ötvenesek is, nem irigylem őket, bő 12 kili az előnyünk velük szemben. A létra után jobbra fordulunk, nem várt emelkedők következnek. Kezdek fáradni, nem bírom követni futótársam, rövid sétákkal próbálok pihenni. Aztán a Nagy-Galla lábához vezető emelkedő már kemény megpróbáltatásnak tűnik. Hát ez bizony egy holtpont. Gondolatok járnak a fejemben, bizonytalannak kezdem érezni a tavaszi nagy célokat, és megcsappan a futáshoz kapcsolódó motivációm is. Tudom, hogy nem kellene, de néhány percig ezen rágódom. A hegy lábánál qic rám vár, előre küldöm, ő még beérhet 7 órán belül, én meg megpróbálom összeszedni magam. Gyorsan megeszem szendvicsem második felét, plusz egy kókusz rudat is utána küldök, jó sok folyadékkal fejezem be a lakomát. Alig két perc alatt visszatérnek a régi jó érzések, és a lábam is megiramodik, itt a feltámadás! Az utolsó pontot nem egyszerű megtalálni, egy éles kanyar után eltűnnek a jelzések, gyorsan felcsörgöm qvic-ot, aki éppen akkor kavar el ő is a pont előtt. Aztán mindkettőnknek sikerül igazolni (6:42).

Innen szinte végig lejt, viszont az a köves út a szőlők között rendkívül monoton, itt ismét belesétálok. Ekkor megpillantom a Dunát a távolban, ami olyan nagy lelki erőt ad, hogy rögtön elfelejtem a sétát, és nagy sebességgel befutok Szobra, egyenesen a vasútállomásra (7:23:50). qvic már a vonaton van, amivel visszamegy Nagymarosra a kocsiért. A cél sehol, hiszen még nincs négy óra, és állítólag csak akkor nyit. Hát akkor sem. Fél ötkor még javában kólázgatok a restiben, amikor megjelenik néhány rendező, de nincs náluk se pecsét, se oklevél, de kitűző. Néhány futót nem is érdekel a „külsőség”, és egyszerűen hazamegy. Mások felháborodnak a dolgon. Nekünk mindegy, negyed hatig még úgyis várunk a gyalogos csapatra.

Tanulságok: 1. Egy ötvenes futásra nem lehet úgy gondolni, mint egy harmincasra. Az első felét kicsit elfutottam, legalábbis kevesebb energiát kellett volna tolni az emelkedőkbe, és többet a lejtőkbe és a sík részekre. 2. Amiért egy 25-öst le tudok nyomni egy csokival, még nem jelenti azt, hogy egy 50-est lenyomok két csokival. Minél több km van mögöttem egy futáson belül, annál gyakrabban kellene frissítenem. Szóval van még mit tapasztalni, talán ha ezeket figyelembe vettem volna, kimaradt volna a holtpont, és lefaraghattam volna azt a 24 percet. Sebaj, így is jó volt, jöhet a Mátrabérc.

Piros 85

Táv: 87 km, szint: 3205 m

Még egy nehéz túra! Már tavaly is szemezgettem a pirossal, de qvic érdeklődését nem keltette fel, én pedig egyedül nem akartam menni ilyen hosszú távon. Most a túratársam is szívesen velem jött volna, már tervezgettük is a túrát, de váratlanul egyik térdének elege lett a sok megpróbáltatásból, és kivett két hét szabadságot. Ezt mindketten bántuk. Így egyedül mentem.

Szombat reggel HÉV-vel utaztam Csillaghegyre, elfogott a „Kinizsi-érzés”, bár negyed 7 körül tömeg abszolút nem volt. Nem tudtam, hogy 7 előtt is elengednek, de nem is bántam, hogy így történt, mert csípős hideg fogadott, és nem akartam még háromnegyed órát téblábolni az orvosi rendelő előtt. Nevezésig elfogyasztottam még egy szendvicset fél liter csipkebogyó-teával, közben figyeltem a rajthoz érkezőket. Ismerős arcokat véltem felfedezni, akiket minden túrán látok, amelyeken elindulok. Törtem a fejem, hogy mégis mikor induljak. Már kezdett világosodni. Felfigyeltem az egyik pontőrre, aki a célban lesz, és elmondta, hogy őt nem fogja érdekelni, ha valaki sietség miatt kihagy pontot, mert a nyitás előtt ér oda. Ebből arra következtettem, hogy a pontok nem fognak hamarabb nyitni.

Gyorsan neveztem, kaptam egy időt: 6.37. Lassan elindultam, közben átnéztem az itinert. Meglepődtem, hogy Nagy-Kevély csak 8-kor nyit. Majdnem másfél órám van addig, tehát lassan kell menjek. Kigondoltam egy húzós időtervet, amit a célból induló utolsó busz határozott meg. Rajt: 7, Dobogókő: 13, Csárda: 16, Nagykovácsi: 18, cél: 22 óra. Ez közel 6-os átlagot jelentett, ami egy ilyen szintes túrán annyit tett, hogy nyomni kell, mint állat. Ezért furcsa volt, hogy az elején lassacskán bandukoltam az ismerős Kinizsi-útvonalon. Vagy mégsem volt olyan ismerős? Ahogy félálomban sétáltam, hirtelen egy középkorú hölgy futott velem szemben, és rám szólt: „Rossz úton megyünk!” Mi? Hogy? Ja! Tényleg! Már az elején elnéztem a letérőt jobbra. Hiába, a Kinizsin itt még ezren vagyunk, nem kell figyelni a jelzéseket.

A hölgy már többször járt a P85-ön, elmondta, hogy sietni akar. Amint letérünk balra az erdőbe, lemaradt tőlem az emelkedőn, Tibet és Vadmalac is elengedett. Az ürömi műút fele már egészen világos volt. Ekkor elhúzott mellettem egy futó! Aztán mégegy! Mikor már a harmadikat láttam távolodni, kezdtem gyanakodni a pontnyitással kapcsolatban. A futók mindjárt odaérnek, pedig még negyed 8 sincs. Tehát vagy ott fognak toporogni Kevélyen 8-ig, vagy hamarabb nyit a pont. Mivel az utóbbit tartottam valószínűbbnek, ezért felkapcsoltam két sebességfokozatot. Jobban is esett, mint a séta. Nagy-Kevélyhez közeledve már futottam is, hullámvasutaztam föl-le. Utolértem egy férfit, aki inkvizítor módján hajtotta a lányát (vagy a párját?): „Gyerünk futás, mindjárt lejtő következik!” A lány egy óriás hátizsákot cipelt, nem tudom hogy képzelték ebben a futást.

Gyönyörű volt a napfelkelte, ahogy az első sugarak megvilágították az őszi erdőt. Bár a nyár a kedvenc évszakom, ősszel a legszebb a táj. 7.50-kor felérve a Nagy-Kevélyre fotóztam is egy párat, majd megindultam lefele. Sehol senki. Furcsa volt, hogy emberek kerülgetése nélkül zúzhatok lefele. Egy futó megelőzött, aztán valószínűleg elnézte a Kevély-nyeregbe vezető letérőt, mert később újra megelőzött. Hacsak nem ikrek voltak.

Tölgyikrekig simán ment minden. Szép a táj, jó a túra, 6-os átlag fölött vagyok, Tölgyikreket felismerem a Beac Maxiról (ellentétben Kevély-nyereggel), a pontnál kapok cukorkát, nem is olyan rossz. Szőke-forrás völgye elképesztő látványt nyújtott. Már qvic is mesélte, hogy iszonyúan szép a völgy, de így „élőben” leesett az állam. Itt értem utol azt a túrabotos srácot, akivel később együtt mentem egy darabig. A völgyben már keresni kellett a jelzéseket, az avar teljesen eltakarta az utat. Rövid szakaszon bukdácsoltam, majd hosszú szakaszon kényelmesen kocogtam a széles úton, miközben szájtátva bámultam a bal oldalon elterülő völgyet. Mire leértem az aljára, utolért egy másik srác, akivel beszélgetni kezdtem. Közben felfigyeltem egy jelre, ami nem tűnt túl szívderítőnek: bal térdemnél oldalt valami tompán fájni kezdett. Már korábban is észleltem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, gondoltam majd elmúlik. Hát nem múlt el, rosszabb lett. Dömösig rohamosan romlott az állapotom, a futás már nagyon kellemetlenné vált. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, mint anno a Barcika 65-ön, amikor sérülés miatt fel kellett adnom a túrát. Éreztem, hogy villámgyorsan közeledik a tűréshatár, amin túl ez a kellemes túra túlélőtúrává változik.

10.50. Dömös. Jó időben vagyok, kellemesen meleg van, csodálatosan süt a nap, és rohadtul fáj a lábam. A pontnál leültem egy padra, ettem, ittam, töprengtem, hogy mi legyen. Végül a döntést elhalasztottam Dobogókőig, legalább 35-ig menjek el, ott még mindig feladhatom. Szedelődzködtem, a srác még maradt, felváltotta a botos srác, akivel Dobogókőig egymást kerülgettük. Gondolom felesleges ecsetelnem, hogy a Szakó-nyereghez vezető „kellemes” emelkedők milyen hatással voltak a fájós lábamra. Minden gondolatomat kitöltötte a fájdalom. Már láttam magam előtt, ahogy Dobogókőn gratulálnak a Piros 35 teljesítésért. Ez mind szép, csak én a 85-ön szeretnék végigmenni! Lassan haladtam, próbáltam tehermentesíteni bal térdemet. Többé-kevésbé sikerült is. Szakó-nyereg után azt vettem észre, hogy már jobban odafigyelek a tájra, mint a térdemben égő fájdalomra.

12.37. Dobogókő. 6 órája voltam úton, még így is tudtam tartani a 6-os átlagot. A hamarabb indulással szerzett előnyömet megtartottam. Úgy tartják, hogy Dobogókőnek gyógyító hatása van. Talán tényleg így van. Mikor beléptem az Eötvös Házba, úgy döntöttem, hogy mégsem adom fel. Határozottan enyhült a fájdalom, csodaszerű dolog történt. Megettem egyik szendvicsemet, meg néhány puszedlit, és a ponton kapott almát. Megérkezett a botos srác is, a kútnál mosakodtunk, és ittunk. Együtt mentünk tovább. Lassan kocogtam lefele, elég furcsán nézhettem ki, ugyanis kitapasztaltam egy olyan futásmódot, amely segítségével egyáltalán nem érzetem a fájdalmat. A srác jól kezelte a botokat, lejtőn lefele gyorsabban nyomult. Aztán Pilisszántó fele már ő kezdett lemaradni. A település előtt útbaigazítottam egy 50B-s sporttársat, aki simán lement volna Szántóra. Szeptemberben egy bejárás alkalmával én meg is tettem, jól el is kavartam. Körbe-körbe szaladgáltam Pilisszántón. Egy kutyában dé jávű érzést keltettem, kétszer is elmentem az általa őrzött kert előtt, és mindkétszer megpróbált megkergetni. Az egész túrán nagyon jól jött a bejárások során szert tett helyismeret.

Csévi-nyeregnél pecsételtettem. Míg nassoltam egy kicsit a hátizsákom tartalmából, a botos srác is befutott. Kicsit fáradtnak látszott, de azért próbálta tartani velem a tempót. 50B-seket előztem meg, közben engem is megelőzött valaki, akiről később kiderült, hogy Tamásnak hívják, és qvic ismerőse. Mivel jó tempót ment, igyekeztem tartani vele a lépést, aztán már beszélgettünk is. Mikor elmondtam neki a 10 órás célbaérési tervemet, felcsillant a szeme. Az neki is tökéletes lenne, így együtt mentünk végig. A Fehér-hegy emelkedőjén kicsit meglógott, de utol tudtam érni. Kopár Csárda előtt lovasokba ütköztünk. Majdnem szó szerint. Egy szűk ösvényen utunkat állta három lovas, nem tudtak továbbhaladni, az egyik lóval bajlódtak. Szívélyesen invitáltak, hogy nyugodtan menjünk el mellettük, ezek szelíd lovak, csak a feketével vigyázzunk, mert kicsit ideges, és már majdnem két lábra állt, hogy szétzúzzon mindenkit, aki a közelébe mer menni. Pompás, mosolyogtunk, majd szó nélkül benyomultunk a susnyásba, és biztos távolságból megkerültük a pacikat.

15.27. Kopár Csárda. Nagyon jó idő. Tamás hitetlenkedett. Ráadásul ő 40 perccel később indult, mint én. Kaptunk levest, ami bőséges volt és finom. A málnaszörpből is eltüntettem néhány pohárral. Kb 15 percet töltöttünk a pontnál, igyekezni akartunk, mert a Csárda-Nagykovácsi szakaszra szánt két és fél óra elég húzós, figyelembe véve a Hosszú-árok-Nagy-szénás nyerőpárost.

Kakukk-hegyre kissé nehézkesen sikerült felmászni, a leves és a szörp lötyögött a hasamban. A hegytetőn ugyanazt a pontőrt találtuk, mint Nagy-Kevélyen. Közölte, hogy ő is gyalog jött, és már néhány órája itt van. Pilisszentivánból kifele jövet ismét 50B-seket igazítottam útba. Arrafele valóban kevés a jelzés, és nem is festettek fel újakat, mint az első 50 km-en. Átléptük a Nagy-szénási Európa diplomás védett terület határát, és nekivágtunk Hosszú-ároknak. Tamás megint előre ment, emelkedőn sokkal gyorsabb volt. Nagyon kemény ez az emelkedő. Megizzasztott rendesen, különösen, amikor ráfordultam Nagy-szénásra. Igyekeztem egyenletesen és mélyen szedni a levegőt, magyarán szólva fuldokoltam. Egyre meredekebb lett, de szerencsére a hegy leküzdése nem vett el sok időt. Tamás már szendvicset majszolt, mire felértem az emlékfalhoz. A pontnál négyen voltak, köztük Csanya, aki a pecsétet adta. Legközelebb sárgára kellene festeni a pirosat, lihegtem, legalább akkor a túra útvonala elkerülné Nagy-szénást.

Nem sokkal fél 6 után értünk Nagykovácsiba. Megkerestük az itinerben szereplő általános iskolát, ami a plébánia volt. A pontőrökön kívül senkit sem találtunk a helyiségben. Pecsét, kaja, pia, elő a fejlámpát, indulás tovább. Mikor kiléptünk, jött a megszokott hidegrázás, csak fél percig tartott, de nagyon kellemetlen volt. A lámpát végül az erdőben kapcsoltuk fel, ott ért utol minket a sötétség. Tempónk nem csökkent. Egyre jobban éreztük, hogy sikerülhet a célba érés 10 órára. Mikor kiértünk a fák közül, és megpillantottam Budapest fényeit, elöntött a lelkesedés. Aztán egy kicsit alábbhagyott, mert feltűnt a messzi távolban a szépen kivilágított Erzsébet-kilátó. Jézus, nagyon messze van. És az még csak nem is a cél. A Fekete-fej az általam leggyakrabban látogatott hegycsúcs. Gyorsan kiszámoltam: idén tizennegyedszer jártam a hegytetőn. Sátorozó pontőrök a fák közé bújtak a szél elől. Elég hűvös volt már. Egy percet álltunk Szépjuhásznénál inni, és máris rázott a hideg. Hamar abbamaradt: megkezdtük a mászást János-hegyre.

20.00. Erzsébet-kilátó. A pontőrt nem irigyeltük. Egyedül a hideg éjszakában, ki tudja még meddig, brrr! Egy kellemes, hosszú, lejtős szakasz következett, begyújtottuk a rakétákat. Áldottam magam a bejárásért, és szerencsére emlékeztem is minden letérőre. 40 perc alatt értünk Makkosmáriára. Pecsételtettünk az utolsó ponton, ettünk egy csokit. A Végvári-sziklától induló emelkedő még tudatta velünk, hogy nincs vége a túrának, de már valóban nem sok volt hátra. Az utolsó letérő után következő egyenes szakasz nagyon kellemetlenül esett nekem. Lejtő, szűk ösvény, vályus, a talpam alig fért el benne, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Kicsit már fájt a talpam, illetve a jobb bokám körül, még a bal lábam tehermentesítése miatt. Elöl csoszogtam lefele, Tamás türelmesen követett. Rugdostam a köveket, tüskés ágak csapódtak az arcomnak, már nem érdekelt, csak a bokámat nem akartam kitörni. Leértünk a kopár sziklákhoz, valamelyest javult a helyzet. Aztán végre kiértünk a műútra. A 87 km-es piros útvonal végén, ahol becsatlakozott a főútra Budaőrsön, egy férfi igazított minket célba.

21.48. Cél. Nagyon örültem. Talán jobban, mint a Kinizsi teljesítésekor. Talán mert még volt erőm örülni. Még a tízes buszt is elértük. Átvettem az oklevelet (mint másnap kiderült 50-es oklevél volt) és a jelvényt. A virsli még nem volt kész, várni kellett volna. Nem tettük. Hazamentünk. Jó túra volt. Jól elfáradtam. Talán jövőre is ott leszek. Biztos, hogy ott leszek.

Beac Maxi 110

(lódarázs vs. piedcat)

Táv: 110,6 km, szint: 3760 m

Múlt év végén elhatároztam, hogy 2005-ben nekimegyek néhány nehéz túrának. A Mátrabérc és a Kinizsi után a harmadik kiszemelt áldozatom a Beac Maxi volt. Vitát lehetne arról nyitni, hogy ki volt az igazi áldozat.

1. Felkészülés

A túrára való felkészülést elsősorban lelki oldalról közelítettem meg. Nem mintha fizikailag annyira a toppon lettem volna, de ezen az éven a sok túrázás a maximumot hozta ki belőlem. Szóval, ha most nem sikerült volna, akkor valószínűleg sohasem. Azért igyekeztem az augusztust úgy tervezni, hogy beleférjen egy kis edzés. Végül is néhány kilométeres hegyi futás, és három teljesítménytúra lett belőle, két gyalogos (Bükk 900, Vértes 50) és egy kocogós (Kék-Balaton 30). Hm, épp most számolom, hogy a három túra együtt távban: kb. 110 km, szintben: kb. 3600 m. Ez nem volt szándékos. :) Mint már említettem, inkább fejben szerettem volna összerakni a dolgokat. Tavaly a Börzsöny 50 nagyon jól sikerült, viszont nem akartam elkövetni azt a hibát, amit sok túrázónak sikerül: a hosszútáv első felét úgy tekintik, mint egy ötvenes túra. Az ezzel a probléma, hogy a szervezet is erre készül, aztán ötvennél leáll, és máris lehet megváltani a vonatjegyet hazafele… Ezért a túra napjáig sokszor átnéztem az útvonalat térképen, tanulmányoztam qvic tavalyi itinerét, próbáltam tervezgetni az időt. Hetvenig minden jól is ment. De kezdjük az elején.

2. Magyarkút – Csóványos: Darázsinvázió

Szombat reggel, mikor beszálltam a metróban, egy ismerős arc ácsorgott az ajtónál: immár hatszoros Maxi teljesítő qvic, a szokásos övtáskával és teszkós zacsival. A fél hetes vonathoz siettünk, nem akartunk úgy járni, mint tavaly sok ember: a gyorsvonatot nem várta meg a balassagyarmati, így jóval később értek ki Magyarkútra. Sokan szálltunk le Vácon, és a gyors is beérkezett. Nagy tömeg indult meg Irma-forrás felé. A rajthelyen a rendező rögtönzött eligazítást tartott, mondott néhány értékes infót. Hallgattuk egy páran, montisok serege gyülekezett, gyalogosok is voltak szép számmal. Egy pár tandemmel vágott neki valamelyik távnak. Nagyon kemény.

Akár tavaly, most is fél kilenckor indultunk. qvic úgy tervezte, hogy ha Nagymarosig tartjuk a 6,5-ös átlagot, akkor megint elérjük a 16.45-ös kompot. Így nyúlcipőt húztunk, és kocogással kezdődött az első Beac Maxim. Hamar felvettünk egy gyors tempót, qvic a sajátját, én meg az övét. Alig telt el tíz perc, amikor rájöttem, hogy akárhogy nyomom a gázt, nem bírok tapadni a túratársamra, aki egyre távolodott. Mit evett ez az ember?! Nem feküdt nekem a nagy sebesség, ezért lassítottam, mielőtt még az elején újra kellene éleszteni. Aztán a Nógrádra vezető hosszú lejtős szakasz kezdetén qvic bevárt. Közölte, hogy az emelkedőn is futott. Te jó ég, akkor ezért nem bírtam követni.

Lekocogtunk a településre, jött az első ep. Bringások zsúfolásig, kidolgozott felsőtestű helyi lakos csapolta a forrást marmonkannával, kaptunk pecsétet, közel 8-as átlag, remek, eszement a tempónk. qvic futásnak eredt. Kiabáltam utána, hogy lassítsunk. Fel kellene készülni a Csóványos meghódítására. Végül is az emelkedőkön nem futottunk, csak a lejtőkön. Síkon pedig felváltva gyalogoltam és kocogtam. Jól ment.

Nyílt terep után beértünk az erdőbe. Pontosan nem tudom, hogy mennyit mentünk, amikor előttem qvic felkiáltott, és hadonászni kezdett a kezével. Elsőre azt hittem, hogy szúnyogok támadták meg. De nem. Darazsak voltak. Alig egy másodperccel később én is átfutottam a dühöngő ízeltlábúak hadseregén. Már-már azt hittem, hogy megúszom, amikor éles fájdalmat éreztem bal oldalamon a bordáimmal. Az egyik szemét dög belém csípett. Szerencsésnek mondhattam magam, rajtam volt sapka. qvic több csípést kapott a fejére. Aggódtunk, hogy valami baja lesz, de szerencsére nem lett rosszul. Még fel sem ocsúdtunk a sokkból, amikor hallottuk, hogy a mögöttünk jövők is találkoztak a támadókkal. Ezt fájdalmas üvöltések, és a darazsak rokonságának heves emlegetése jelezte.

Kicsit bizonytalanul folytattuk az utat, reméltük, hogy nem lesz még egy ilyen Maxi meglepetés. :) Fájt a csípés helye, de komolyabb problémát nem okozott. Nem sokkal később már Csóványosra koncentráltam. Szokatlanul kevesen kapaszkodtunk felfele, alapvetően az egész túrán kevés emberrel találkoztunk. A hegy nem izzasztott meg annyira, mint tavaly. Kényelemesen haladtam felfele, közben fotóztam is. A Foltán-keresztnél montisokkal találkoztunk, ők is akkor indultak a csúcsra. A kevésbé meredek részen ők mentek előre, egyébként mi. Azért már örültem, amikor megpillantottam a tornyot.

3. Csóványos – Nagymaros: Száguldás

11.30. Csóványos után a Nagy-hideg kóla következett. Vagyis a Nagy-hideg hegy, de az odavezető utolsó emelkedőn már csak egy pohár kóla lebegett a lelki szemeim előtt. Az energiám végén jártam, ideje volt kajaszünetet tartani. qvic bíztatott, hogy igyekezzünk a turistaházhoz, mert ha a montisok beérnek, akkor sorba is állhatunk az üdítőért. Berongyoltunk a büfébe. Fél liter kóla, két szendvics, mézes puszedli, mosakodás. Mindez 10 perc alatt.

A hegyről zúztunk lefele. A köves út nem volt szimpi, főleg a lábamnak. Ráadásul folyton hátra-hátra kellett pillantanom, a bringások nem tartották be a sebességkorlátozást. :) A vége fele kicsit már elegem volt ebből az útból. Bezuhantunk Kisinócra, kaptunk pecsétet, jött Kóspallag. Tartottuk az iramot. Az aszfaltos kocogás nem tetszett. Valami nem stimmelt a bal lábfejemmel. Fájtak a csontjaim. Próbáltam nem törődni vele, de egyre jobban éreztem.

Törökmezőig átéltem a nappali szakasz egyetlen holtpontját. Nagyon kemény volt. Már arra gondoltam, hogy a Dunánál kiszállok. Még csak 30 körül járunk, hol van még a vége. Ha nem javul a lábam, nincs értelme a szenvedésnek. Felmásztunk Törökmezőhöz. Mondtam qvic-nak, hogy szükségem van pihenésre, csak pár perc. Még egy kóla, még egy szendvics, még két perc. Végül is nem tudom, hogy mi segített, de miután elindultunk, enyhült a fájdalom, és minél többet kocogtam, annál jobb lett.

Hegyes-tetőre mumusként emlékeztem. Most nem volt az. Megmásztuk a rohadtmeredek emelkedőt. A kilátásra viszont nem emlékeztem. Csak lestem, és fotóztam. Lefotóztam a pontőröket is, akik jóízűen lecsót ettek. Lebuktak. :) A dinnyéből két szeletet is ettünk, nagyon jól esett. Kicsit elszüttyögtük az időt. Én indultam először lefele, óvatosan kocogtam. Montisok szenvedtek felfele. Az elsővel lefolytattam egy rövid, érdekes párbeszédet:
- Messze van még a teteje?
- Úgy másfél perce futok lefele.
- B… meg! Akkor nekem legalább még negyed óra!
Találkoztam a tandemes párral is. A férfi tolta felfele a biciklit. Jézus…

Nagymarosig nyomtuk a gázt. A macskaköves utcákon kocogtunk, és nagyon jól éreztem magam. A komphoz negyedórával hamarabb érkeztünk, mint tavaly. Megkaptuk a pecsétet, zsíros kenyeret ettem, ásványvizet ittam. Feltűnt, hogy a komp éppen úton volt Visegrád fele. Kiderült, hogy amint megtelik, rögtön indul, így nem kellett várni még 16.45-ig sem. Pompás, bár szívesen ücsörögtem volna még a Duna parton a kilátást csodálva. Levettem a cipőmet és a zoknimat, vízhólyag-képződményt kerestem a talpamon, de nem találtam. Mezítláb sétáltam egy kicsit a fűben, eszméletlen jó érzés volt. Közben visszajött a komp, lecserélte az utasait, és indultunk is Visegrád felé.

4. Visegrád – Pilisszentlászló: Becsületes játék

Nekem az egész túrából ez a húszas szakasz tetszett a legjobban. Elsősorban annak köszönhető, hogy most jártam itt először túrán, és teljesen lenyűgöztek az útvonalról belátható tájak. Másrészt fizikailag is rendben voltam, így folytattuk a kocogós-gyaloglós tempót.

Mivel sietni kellett a komphoz, ezért a mosakodást és vízvételezést már Visegrádon ejtettük meg. Ezzel a komppal a Maxisok közül csak mi ketten és néhány montis jött át. Megcéloztuk a Fellegvárat. Köves és meredek út fogadott. Eltöprengtem, hogy egy „mezei turistának” valószínűleg előtte két hétig kell edzenie, ha fel akar jutni a kéken a várhoz. Kicsit brutális az út (vagy csak ötven után tűnt annak).

Nagy-Villámnál tombolt a turistaszezon. Megkaptuk a pecsétet, és mentünk tovább a kéken. qvic szerint a többség az Apátkúti-völgyben megy, így nem fogunk sok emberrel találkozni. Így is volt, csak három montis járt arra akkor. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a bringások teljesítménye egy ilyen kemény túrán emberfeletti. Elismerésem minden kerekes indulónak. Én Nógrádig sem jutnék el. Szerencsére gyalogos vagyok, nem kerékpáros. :)

A kék nem volt egy könnyű útvonal, de a pazar kilátás mindent feledtetett. Tettünk egy kitérőt a Borjúfő kilátóponthoz. Végignéztem az alattunk elterülő tájon, majd visszaillesztettem leesett államat. Már csak ezért érdemes volt erre jönni. Sajnálom, aki nem ezt az utat választotta. Na jó, csak vicc volt, valójában nem sajnálom. :)

Elértük a Barát-halmot, ahol Csanya hűsölt az árnyékban egy fekete kutyussal. Még személyesen nem találkoztunk, csak a fórumon. Kaptunk tőle egy pecsétet és egy csokis nápolyit. „A becsületes játék az egyetlen út”. Hamar levettem, hogy Csanya nem a rendezők beépített embere. :) A Téry Társaság nem arról híres, hogy szigorúan betartatná az útvonalat. Bár ezen a túrán a kispistázók nagy távot, de főleg nagy szintet nyernek. Annak ellenére, hogy engem abszolút nem érdekel, hogy ki merre megy, jól esett az elismerés.

Fél nyolc körül még világos volt, amikor lecsorogtunk Pilisszentlászlóba. A nappali szakasz végén jött a hab a tortán: raguleves a Kis Rigóban. Élmény volt. Rendeltünk még gesztenyepürét és Fantát. Elintéztünk néhány telefont, töltöttünk vizet, előkotortuk a fejlámpát. Ez egy jó túra. Kellemesen fáradt voltam, de izgatottan vártam az éjszakai szakaszt. Még nem tudhattam, hogy az éjjel sokszor fogom visszasírni a Börzsönyt.

5. Pilisszentlászló – Hüvösvölgy: Holtpont-parádé

Valójában még ma sem jöttem rá, hogy mi okozhatta azokat az állandó hangulatváltozásokat az utolsó negyvenen. Több tényező is befolyásolt. A legnagyobb a fáradság volt. Talán jobban jártam volna, ha üdítő helyett egy vödör kávét öntöttem volna magamba. Ezenkívül fájt a talpam a sok kilométertől.

Mikor kiléptünk a vendéglőből, a láz úgy rázott minket, hogy a vacogástól nem értettük egymás szavát. Még jjjó, hohohogy felvettük a pupupulóvert. A Dobogókő emelkedői sokkoltak. Éjszakai 50-es indulókat értünk utol, így nem volt olyan befordulós a hangulat. Az emelkedőkön a következő haladási fokozatokat alkalmaztam: gyors gyaloglás – lassú gyaloglás – vánszorgás – négykézláb mászás – lapos kúszás. Dobogókő csak nem akart eljönni! Aztán mikor mégis megláttuk a fényeket, már teljesen kész voltam. A turistaháznál leültem egy székbe, zsíros kenyeret ettem. Hallgattuk egy montis sztoriját, éppen ott adta fel a túrát. Nem irigyeltem. De magunkat se. Még 30 kilométer volt hátra.

A rendező tanácsára a sárgán haladtunk Lajosforrás felé. Néha ugyan nehezen, de megtaláltuk az utat. Közben utolért minket négy gyalogos Maxis. Elég ritkaságszámba mentek. :) Tölgyikrektől jött a hangulatváltás. Befordulás és erőltetett menet. qvic kicsit előrement, én a többieket követtem. Eljött Lajosforrás is, nagyon a padlón voltam. Leltárt készítettem az élelemből. Orálisan ráizgultam egy müzliszeletre, néhány puszedlire és energia italra. Gyorsan jött a hatás. Alighogy elindultunk, újabb hangulatváltás: sokkal jobban éreztem magam. Épp jókor. qvic-nak megint futni támadt kedve, a zöld+ alkalmas is volt erre. Csak a felzárkózó montisokra nem számítottunk. Mókás helyzet alakult ki. qvic vezette a csapatot, őt követe a két bringás, én meg sereghajtóként loholtam utánuk.

Csikóváralja újabb fordulópontot jelentett. Rájöttem, hogy a rövid pihenőknek semmi értelme. Egyszerűen nem találtam olyan testhelyzetet, ami pihentetett volna. A talpam mindenképpen fájt, bár vízhólyagom nem volt. Egy óra alvás talán rendbe hozott volna.

Csobánka után nekivágtunk a Kevélynek. Észrevettem, hogy már qvic sem olyan stabil, mint általában. Közölte, hogy már ő is kezd zombulni. Csoszogtunk fel a hegyen, egy igazi mélypont következett. Gondolatok jártak a fejemben: talán ez lesz az utolsó Maxim. Persze lelkem mélyén tudtam, hogy holnapra minden megszépül, és elfelejtem a szenvedést.

Kevély-nyergen találtunk egy felállított sátrat, benne két embert, akik nem a pontőrök voltak. Maxis bélyegző híján a kéktúra bélyegzőjével pecsételtünk. Újra utolértek minket a Lajosforrásnál lehagyott Maxisok. Enni akartam. Leültem egy faasztalra, és a maradék szendvicsemet próbáltam lenyelni. Nem ízlett, pedig korgott a gyomrom, az energiám pedig nulla szinten állt. Ez volt az a pont, amikor már nagyon otthon szerettem volna lenni. Egy kád forró vízről és az ágyamról álmodoztam. Menet közben el tudtam volna aludni. Az utolsó kilométereket már csak zombiként lehet átvészelni. Araszoltunk le a hegyről, a köves, meredek út rosszul esett mindkettőnknek. Félúton egy autóba botlottunk, az elveszett ep. Megkaptuk az igazi pecsétet.

Az utolsó pontig a menet nagyon befordulósra sikerült. Itt már nem volt hangulatváltás, végig mélypont. A Rozália téglagyár előtt még egy utolsót pihentünk az út mellett. Kezdett pirkadni, de a Virágos-nyeregnek még lámpával mentünk neki. Kellemes meglepetésként ért a hegy, sokkal durvábbra számítottam. Bár nekem már mindegy volt. Csak gépiesen mentem, igaz, még volt erőm gyönyörködni a napfelkeltében. Leigazoltunk a pontnál, és lecammogtunk Hüvösvölgybe.

Azt hiszem őszintén bevallhatom: még soha nem örültem ennyire az 56-os villamosnak. :) Végre célba értünk. Reggel 7.10-et mutatott az órám. Őrület, alig hittem el, hogy sikerült.

Epilógus

Mit mondhatnék el a túráról? Profi szervezés, jó ellátás (csúcs raguleves!), gyönyörű tájak, kemény szintek. 70-ig igazán élveztem, és bár az éjszakai nagyon kemény volt, nem várhatom el magamtól, hogy elsőre fütyörészve, indián szökelléssel teljesítsek egy ilyen nehéz túrát. Lényeg: én ilyennek képzelek el egy jó hosszú távú teljesítménytúrát.

Végül köszönet a rendezőknek a lehetőségért; a két zoknimnak, hogy megóvták a lábam; Csanyának a „becsületpecsétért”; de elsősorban qvic-nak, aki végigvezetett az első Beac Maxi túrámon.