Megint egy forró napra esett a kedvenc bükki túrám, ahogy
tavaly is. Okulva a múltból, most meg sem fordult a fejemben az egyéni csúcs
gondolata, qvic pedig felajánlotta, hogy menjünk együtt, de akkor a nehezebb
verziót, a visszafele kört csináljuk. Mindenképpen egy hasznos
tapasztalat-szerzésnek gondoltam, ezért belementem. Duónkat még Sára
egészítette ki, aki bár most túrázott először a Bükkben, elég könnyen vette ezt
a húzós terepen haladó túrát.
No hát akkor visszafele. Felső-Borovnyák ugye csak
bemelegítés, egy combos emelkedőt követően, innen viszont a Pipis meghódítása
már új terepre vitt engem. Itt, a reggel elfogyasztott két liter víz távozott
belőlem vizelet formájában, ennyit a hidratálásról. Szerencsére most
feltöltöttem magam több mint két liter folyadékkal, még mindig frissek az
emlékek a tavalyi majdnem kiszáradásról és szomjhalálról…
Kicsit meglepődtem, de Kis-kőhát sokkal közelebb volt, mint
vártam, egy órán belül bezsebeltük a harmadik pecsétet is. Bár volt egy kis
hamis illúzió a dologban, hiszen eddigi négy teljesítésem alatt ez volt mindig
az utolsó csúcs. Cserébe azonban egy remek kis ösvényt fedeztünk fel, ami
majdnem az oszloptól indul, így nem kellett botladoznunk a fatörmelékekben. Jól
megjegyeztem lent a bejáratot, normál körnél ez igen hasznos lesz.
Nagy-kőhát, nem volt gond, kifele azonban qvic nem vacakolt
az átjáró megkeresésével, egyszerűen nekiestünk a szögesdrótos kerítésnek.
Ez
van, ha csak irányban és emlékezetből tájékozódunk. Némi szitkozódás után hamar
ráleltünk Három-kőre, majd Büszkés-hegyet is olyan útvonalon cserkésztük be,
amin még nem jártam. Memorizáltam.
Tar-kő, kezdett meleg lenni. Mivel Sára most járt itt
először, kimentünk bámészkodni és fotózni a teraszra, a látvány megunhatatlan.
Kis kerülővel mentünk vissza, meg is lett az eredményre, kissé oldalazva
mentünk le a hegyről, de végül megtaláltuk az ismerős szekérutat, ami a Virágos
lábához vitt. Ez a hegy innen se könnyű, amonnan se. Nagy-kopasz viszont nagyon
halovány volt, főleg ahhoz képest, ahogy tavaly közelítettem meg, egy három
méteres árokból kikúszva…
Istállós-kő tetején is pihentünk egy kicsit. Sajnálattal
láttam, hogy az izzadtságomtól már átázott a nadrágom, ami annyit jelent, hogy
kezdem rosszul viselni a hőséget. Pedig még 10 csúcs hátravan, távban ugyan
kevesebb, de szintben több mint a fele. Azért reménykedtem, hogy kibírom a
végéig, 5-6 órát azért még a legnagyobb hőségben is bírok pörögni nagyobb
teljesítménnyel.
Ispán-hegy fele találkoztunk az első csapattal, innen már
szivárogtak az emberek a normál körön. A napon brutál meleg volt, a Kukucsó se
a legárnyékosabb csúcs. Jöttek a bércek, az útvonal innen nagyjából lefedte az
általam is bejárt útvonalat, csak persze visszafele. A 16. csúcson találkoztunk
olyanokkal, akik még csak a negyediken pecsételtek… Nem irigyeltük őket, az
igazán meleg még csak most kezdődik.
Nagy-István erősétől már számoltam a hátralévő emelkedőket,
a meleg már kezdett erőteljesen megviselni. Fodor-hegyet is iszonyú magasnak
éreztem, de a legdurvább Bálvány volt… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
Bálványra ilyen lassan fogok felmenni… :) Az előtte lévő hosszú napos emelkedő
egyszerűen lenyomott a földre, alig vártam az árnyékos részt. Már nem
erőltettem a dolgot, hiszen a cél közelében voltunk, lassan felsétáltam,
pecsételtem, és leültem egy kőre, megvártam a többieket, míg lejönnek a
kilátóból.
A végén lefele még sikerült egy jót futnunk, így 5:29-cel
értünk célba. Igaza volt qvic-nak, ezen a túrán a legnagyobb előny, ha jó úton
mész. Nem biztos, hogy a légvonal a leggyorsabb, olykor jobb, ha kerül az
ember, mert időt és energiát is spórolhat. Klassz volt így visszafele, legalább
négy ponton módosítanom kell a saját útvonalamat, és egy kellemes 25 fokban
kizárt, hogy ne legyen meg az új egyéni csúcsom. A katonai bakancs ötlete is
remek volt részemről, rövidtávon és ilyen zord terepen kiválóan szerepel.
Jövőre hátha eljön végre az én időm… :)
Nem mondhatnám, hogy jól kezdődik a nap… A rajtba való
kijutás 3 órát vesz igénybe, a vonat is késik, a tervezett 8 órás indulás
reménye lassan semmivé válik. Pétfürdő, vasútállomás, szolid 40 percet ácsorgok
a tűző napon az itinerért, és bár még csak reggel van, szép lassan izzadni
kezdek. Forró napunk lesz…
Kocogva indulok el a település utcáin, úgy gondoltam, hogy
kényelmes tempóban is meglehet a 12 óra, s bár hoztam fejlámpát, világosban
szeretnék beérni. A tájékozódás nem a legegyszerűbb, GPS-szel a kézben is simán
benézek több letérőt is, ez a Balaton-felvidék, ismerős érzés. 1 óra 40 percbe
telik, míg Litér határába érek, ahonnan először pillantom meg a magyar tengert.
Gyönyörű. Az ellenőrző pont felkutatása már nem megy olyan könnyen, a kocsmában
a pultos lelkesen bélyegez nekünk, mint később kiderül, nem is ő a pontőr… :)
Még mindig jobb, mintha elküldött volna minket a búsba. Aztán néhány perc múlva
megtaláljuk az igazi pontot, a frissítéssel együtt. Ekkor már tudatosul bennem,
hogy ez bizony keményebb menet lesz, mint gondoltam. Egyrészt a tájékozódás
miatt, csak az útvonal felét ismerem, de sokkal jobban aggaszt az a sárga
korong az égen, ami ontja magából a forróságot…
Egy patakmeder következik, naivan azt hisszük, hogy
kellemesen hűvös, árnyékos lesz. Igazából a legrosszabb történik, ami történhet…
Egy járhatatlan, útnak még a legnagyobb jóindulattal se mondható ösvényen
botorkálunk teljesen nyílt terepen, olykor nyakig érő susnyás, bozótos,
dzsindzsás igyekszik minket maradásra bírni. Mikor végre kijutok, kicsit
magasabb tempóra kapcsolok, és elhagyom ideiglenes túratársakat. A jó útnak nem
sokáig örülhetek, újabb völgy következik, hát… ember nem járt erre évek óta, az
tuti. Ezt megcáfolva, egy futóba botlom, aki éppen egy tájékozódási ponton
rögzíti az infókat, amit az itinerre kell lejegyeznünk. Az ilyesféle ellenőrzés
ezen a kesze-kusza útvonalon nélkülözhetetlen, különben rengeteg pontőr
kellene, viszont én nagyon nem szeretem, mert könnyen el lehet menni a pontok
mellett. Eddig szerencsém volt.
Ketten folytatjuk tovább, bekocogunk Almádiba, és mindketten
konstatáljuk, hogy szinte elviselhetetlen a meleg. A vasútállomáson egyszerűen
fellocsolom magam vízzel, kulacsom tartalmát beöntöm a pólóm alá a tarkómnál és
elől is. Nincs mit tenni, közvetlenül kell hűtenem magam. Először fordul meg a
fejemben, hogy ebből megint nem lesz végig kocogás, nem fogom így bírni…
Ráadásul tudom mi következik, fel és le…
Almádiból fel a Csere-hegyi kilátóba… Immáron ismét egyedül,
gyorsan mászom felfele, az árnyékos rész ellenére a meleg teljes súlyával a
nyakamra ül, és nyom lefele. Energiaörlő kilométerek. Lefele Alsóőrsre, majd
Palóznakra kicsit kényelmesebben haladok. A kálváriánál is utolérek valakit,
hosszú ruházatán teljesen ledöbbenek, csak én nem bírom a meleget?! Egy utcai
csap alá egyszerűen befekszem, elücsörögnék itt néhány órát. De várnak a
hegyek.
Palóznakról fel az Endrődi-kilátóba… Kicsit mintha
vesztettem volna a lendületből. Talán, de lefele Csopakra igyekszem kompenzálni
a lassú hegymeneteket.
Csopakról fel a Péter-hegyre… Az igazi mélypont. Jól ismerem
már ezt a kis „hegyecskét”, felfele és lefele se túlzottan „turista-barát”. Már
csak vánszorgok felfele, pedig itt még a fák árnyékot nyújtanak. Aztán jön egy parlagirtott
terület. Ó, már csak ez hiányzott… Mintha egy sütőben lépkednék. Mikor felérek
az irtás szélére, lerogyok egy fa alá, és visszanézek a Balatonra. A pokol is
ilyen lehet, csak nem ennyire szép… És még nem értem fel. De itt a lefelében
sincs sok köszönet, hatalmasat zakózom, ma már másodszor, és gyanítom nem ez
volt az utolsó, kissé-teljesen kimerülve érek le Arácsra…
Arácsról fel a Jókai-kilátóba… Ez már csak a hab a tortán. Néha
gomolyfelhők enyhítik a perzselő hőséget, de sajnos nem túl gyakori a jelenség.
A kilátóba most nem mászom fel, le szeretnék jutni minél hamarabb, bár
Balatonfüred utcái is ontják magukból a hőt. Megkeresem az 50-es célt, legalább
árnyékos helyen van, egy kövön ücsörögve eltüntetek két szelet dinnyét, néhány
pogácsát, de főleg folyadékból töltöm fel magam. 8 óra alatt értem ide, nem túl
jó idő. Érkezik egy kis csapat, akik folyamatosan a „sarkamat a taposták”, folyton
beértek. Elhatározom, hogy követem őket, igen jó tempót gyalogolnak, és
látszólag ismerik is a terepet, nekem viszont a hátralévő 26 km teljesen
ismeretlen.
Fotó: Tarnai Máté
A következő két óra monotonon és nem túl jó hangulatban telik.
A csapat mögött gyalogolva próbálom tartani a lépést, néha elég nehézkesen
megy. A hőség teljesen kifacsart, és enyhülés csak nagyon lassan várható.
Szerencsére a terep már sokkal barátságosabb, kevés szintek, és jól járható
utak maradtak a végére. Változás a zádorvári pont után következik be, ahol
kólával, pogácsával és sós ropival fogadnak minket a pontőrök. Ez most éppen
jókor jött. Jól feltöltöm magam, és mivel a nap is már nagyon alacsonyan jár,
ezért teljesen megújulva folytatom tovább az utat, hogy még legyűrjem a maradék
13 km-t.
Tempónk fokozódik, egyre többet kocogunk bele, Füred előtt
nem gondoltam volna, hogy így fog menni a vége. Bár a cél előtt még kavargunk
egy sort, de Óbudavár már csak egy karnyújtásnyira van, még éppen világosban, 9
óra után néhány perccel érkezünk meg. Nem túl sok embert találunk a háznál, nem
kell tolonganunk a kajáért, lencselevest és virslit kapunk, szavakban nem tudom
önteni, hogy 75 km után milyen jól esik a meleg étel… Elbúcsúzom a társaktól,
és birtokba veszem a szállásomat. Végül is jól végződött ez a forró kaland.
Még 2005 környékén a Kék Balaton 30 a kedvenc túrám volt,
ezért is döntöttem, hogy eljövök erre a rendezvényre. Nem csalódtam. Ilyen a
Balaton-felvidék. Logisztika szempontjából az 50-es távot célszerűbb
választani, Füredről még könnyen haza lehet jutni aznap, a maradék 25 km pedig
a Balatontól távol halad, az első 50-eshez képest kevésbé látványos. De ha
továbbra is rendezni fogják, az 50 km a minimum, amit kötelezően be fogok
vállalni.
A gyöngyösi busz kalandos útjának köszönhetően majdnem a
rajtidő vége előtt tudunk csak elindulni. Sebaj, már úton vagyunk, és rögtön ez
elején soha nem látott sártengerben kezdődik a küzdelem.
Kicsit feljebb kapaszkodva javul a helyzet, és a verőfényes
napsütés már a tavaszt idézi, így április közepén.
Elérjük a Mátra gerincét, és hol jobbra, hol balra páratlan
kilátás nyílik a hegység környékére.
Hamarosan utolérem Jeremcsuk István vak sportolót és
kísérőit Kimmel Pétert és Lord kutyát. Elképesztő teljesítményre vállalkoztak,
teljesíteni ezt a látónak is igen kemény túrát, ráadásul a terepviszonyok… nos
a kép alapján is elmondható, hogy nem éppen ideálisak voltak… Le a kalappal
előttük, a legyőzhetetlen akaraterő és az önzetlen segítségnyújtás páratlan
példaképei.
Nemsokára kezd igazán bekeményíteni a Mátra. Olyan
útszakaszok jönnek, ahol már a cipőm teljesen elmerül a vízben és sárban.
Oroszlánvár előtt vételezek egy kis vizet, meleg van, de nem
vészes.
A pontnál sokan megállnak kicsit pihenni és nézelődni. Van
mit.
A markazi kapu után, az oldalazó ösvényen többször
beragadok. De nem erőltetem az előzést, nem sietek. Ezen a túrán nagyjából
50-50% volt az elengedők és a feltartók aránya. Szerencsére azért nem volt nagy
tömeg.
Feljebb kúszva a Kékesen megjelennek az első hófoltok. Akkor
még reménykedem, hogy ennél nem lesz durvább.
Azt hiszem, kicsit naiv voltam.
Vagyis nem is kicsit…
Először találkozom hóvirágmezővel, még mindig Kékestető
előtt.
1014 méteren az étteremnél osztanak teát. Jól esik. Bár a
nap süt, de a havas táj kissé lehangol. Ez nem az igazi Mátrabérc.
Gyorsan le
innen, nem akarok havat látni. Egy darabig még „élveznem” kell látványát és
érintését. Sajnos ahol máskor simán lehet előzgetni, most képtelenség. Vagyis
lehet, de ahhoz ki kell ugrani a szűz hóba. Egy futó srác megteszi előttem
rövid nadrágban. Majdnem combtőig (!) süllyed a hóba. Inkább beáll a libasorba…
A sárga lefele hozza a szokásos formáját. Nyaktörő, de legalább nem havas.
Ahogy leérek, máris kezdődhet a mászás a Csór-hegyi „dupla
lépcsőn”. Alattomos kis hegy, az első emelkedőn az orrom szántja földet.
A frissítő pont előtt visszanézek a tájra, szinte be lehet
látni az egész eddig megtett utat. Lenyűgöző és félelmetes.
Galyatető előtt újra kezdődik a havas menet. Pár perc, és a
cipőmben már szörcsög a jéghideg hólé.
Végre felérek a csúcsra, innen kicsit meg lehet húzni,
könnyebb szakaszok jönnek. Vagyis csak jönnének. Sajnos Mátraszentlászló előtt
minden idők legnagyobb sártengere fogad, a túrázók keresik az alternatív
utakat, engem már nem érdekel, átvágok mindenen, csak a cipőm el ne hagyjam… Aztán
már szárazabb úton közelíthetem meg a Vörös-kői kilátót, és az ellenőrző
pontot.
A kedvenc szakaszom következik, szerencsére kevés a
rövidtávos, és ők is előzékenyek, úgyhogy felszabadultan futhatok egészen a kék
háromszög becsatlakozásig.
A túrán a legnagyobb igénybevétel Szamár-kő megmászásához szükséges.
Néhol elkell néhány alap sziklamászó tudás.
Persze fent a látvány minden nehézségért kárpótol.
A lefele itt ugyancsak nem egyszerű. Kezdetben magas
sziklatömbök, majd meredeken eső, legyalult ösvény teszi próbára az embert. Nem
kis rutin kell hozzá. Itt még a napszemüvegemet is feltoltam, hogy jobban
lássak. (Jézus, vakon hogy lehet itt lejönni??!!)
A turistaháznál veszek egy kólát, jól esik a hideg üdítő.
Lecsorgok a patak-völgybe, lélegzetelállító, mint mindig.
A mátrakeresztesi ponton már számolgatom az időt, hm, egy
kicsit talán ellustálkodtam ezt a túrát, a végén még meg kell nyomnom a végét a
tíz óráért. Bő frissítést követően magabiztosan vágok neki a hegy három
lépcsőjének. A Nyikom-nyereg után a kilátás megint pazar.
Muzsla előtt, az utolsó emelkedő a legkeményebb. Itt
találkozok egy bringás sráccal is. Na, arra sem vállalkoznék, az tuti.
A csúcskő annyit jelent számomra, hogy véget értek a kemény
megpróbáltatások. 80 percem maradt, hogy leérjek 10 órán belül. Nem kell
megerőltetnem magam.
Bármennyire is óvatosan zúzok lefele, sikerül egy hatalmasat
zakóznom, így vérző kézzel és fájós bokával teszem meg az utolsó kilométereket.
Nemsokára feltűnik a napfényben úszó Szurdokpüspöki, ahol már a cél vár.
Kicsit féltem, hogy a bevezető út sáros lesz, de teljesen
száraz, így lendületesen tudok befutni a településre, be az iskolába.
Leszámítva a Mátrabérc-Trail futóversenyt, ez volt az ötödik
teljesítésem, és ebből négyet 10 órán belül, egyet pedig 9 órán belül sikerült
abszolválnom. A Mátrabércen nyújtott teljesítményem mindig is fontos volt
számomra. Most nagyon elégedett vagyok. A nehéz terep ellenére holtpont nélkül
mentem végig. Amin teljesen ledöbbentem, hogy 164 lett a max. pulzusom. Hát ezt
tényleg nem siettem el.
Szokásos februári kötelező esemény jött el ma. Két órával a
rajt előtt ébredtem, és összedobtam négy tojásból rántottát, majd 8-kor ettem
még egy banánt, a rajt előtt pedig egy kis csokit. Kíváncsi voltam meddig bírom
kaja nélkül, hiszen eddig mindig végigzabáltam a hosszú futásokat.
Teljes nyugalommal rajtoltam, nem akartam benézni túl
gyakran 160 fölé, ezért már a bazilikánál leszakadtam a srácokról, és saját
tempóra álltam rá. Babatpusztától kezdtem igazán élvezni a dolgot, lassan, de
biztosan morzsoltam fel a mezőny végét. Margita emelkedője se hatott meg túlságosan,
ahol meredeknek éreztem ott persze sétáltam.
A plusz kör Erdőkertes fele hamar
lement, most már nem frusztrált a gondolat, hogy 5 km-rel hosszabb a táv, mint
a régi túrákon. Egy laza lecsorgás Domonyvölgybe, közel 28 km-nél és 3 óránál
jártam, amikor megálltam frissíteni a ponton. Egy müzliszelet és 3 nápolyi.
Ennyit vettem magamhoz összesen az egész futás alatt. Persze a folyadékot
folyamatosan, módjával pótoltam. Könnyedén ment a zöld házi emelkedő is, innen
egy futót hajkurásztam, végül a Kőkeresztnél tudtam megcsípni. Valószínűleg
hozzájárult a sikerhez az is, hogy életemben először megfutottam az
Erzsébet-pihenő és a Kőkereszt közt lévő hosszú aszfaltos emelkedőt. Hm,
érdekes. Juharoson szép kis hó volt, visszaértem Gödöllőre, de ott még 4-5
kilit le kellett győzni. Elfutottam a háztömböm előtt, és átléptem a célkaput.
5:11:55. Tűrhetőnek gondoltam akkor, aztán mikor hazaértem, és megnéztem a
tavalyi időt, majdnem dobtam egy hátast. Most 8 perccel mentem jobbat. Upsz…
Érdekes volt az élmény, kevés táplálékkal végig menni.
Persze a reggelinek biztos volt hatása, de reggelizni eddig is reggeliztem.
Reményeim szerint a szervezetem kezd hozzászokni a tartalékok felélésére futás
közben. Ezt viszont azt is jelenheti, hogy a közel jövőben javulni fogok a
futásokon… Meglátjuk.
Már egy ideje feltűnt, hogy egy év viszonylatában nézve,
általában a szeptemberi hónapban vagyok a legjobb formában. Pedig mindig
tavasszal akarok valami nagyot domborítani, talán érdemesebb lenne az ősz eleji
eseményekre összpontosítani. S bár a Beac Maxiról lemondtam, bujkált bennem a
gondolat, hogy 6 órán belül kellene teljesíteni a börzsönyi OKT-t. Sajnos a
meleg közbeszólt.
A váci vasútállomáson parkolok le, és a pesti gyors hamar
érkezik. Mire felszállok a balassagyarmati vonatra, qvic és Judit már rajta ül.
Korán érünk a rajtba, még táplálkozunk, macskát simogatunk, vécén melegedünk.
Aztán 8:03-kor végre mehetünk.
Egy srác is csatlakozik hozzánk, és már az első emelkedőn ketten
kezdünk elszakadni qvic-tól és dj-től. Mindenképpen saját tempót akartam menni,
a többiek egyébként is 110-re voltak kalibrálva. A lábaim maguktól mennek, nem
kell hajtani őket, elég kemény a tempó, az óra is mutatja, de jól esik.
Felérünk a hegytetőre, benézek egy éles jobb kanyart, nagy sebességgel próbálom
bevenni. Keresztbe kidőlt fák fekszenek az úton, hát ez igazán pompás, átbukok
egy fatörzsön, és bezuhanok az ágak közé. Bal térdemet odacsapom rendesen, de
szerencsére nincs komoly bajom. Talpra ugrok, és futok tovább, közben
folyamatosan figyelni kell a bringásokra is. Különösen lefele veszélyes, de
mindegyikük figyelmeztet, hogy melyik oldalról akar előzni. A hegy aljában egy
kisebb csapat egy széles úton közelíti meg Nógrádot, mi maradunk a kéken, bár
talán nem kellett volna. A magas fűben nem veszek észre egy mély vízmosást,
csak az tűnik fel, hogy hirtelen alacsonyabb leszek fél méterrel. Odacsapom a
jobb térdemet is, ezt már keményebben, vérzik is. Sebaj, ma még egyszer úgyis
elesek.
56 perc Nógrádig, az első ponton csak annyi időt töltök, míg
bezsebelem a pecsétet és egy szelet paradicsomot. A sráccal és vagy két tucat
montissal megyünk tovább. Lódarazsak nélkül átvészeljük a Sajt-kút környékét,
és már a Csóvit támadjuk. Itt kezd mindenki lemaradni. A futó srác és a
bringások is. Néhol merészen felfele is kocogok, tudom, hogy a 6 órához azért
nyomni kell, és a legmagasabb hegyet még a hőség előtt le kellene küzdeni.
Végül is sikerül, 2:36 alatt érek fel a Börzsöny tetejére, ez nagyon bíztató.
A két hegy között viszont kezdem érezni azt, amit szerettem
volna elkerülni. A szervezetem a hő megtartásával küzd. Valószínűleg ez az oka,
hogy az egyik lejtőn sikerül egy hatalmas seggest dobnom, letudva ezzel a napi
három esést. Pedig még a nyílt szakaszok csak most jönnek. Nagy-hideg hegyre
még könnyedén felkapaszkodom, bezúzok a turistaházba, és kikérem a szokásos
kólát. Pogácsát is eszem, illetve megmosakszom. Közben befut qvic és dj is, én
viszont indulok. Az erdőben még tolom rendesen, aztán kiérek a napra, és a
hosszú lejtő ellenére kezdek belassulni. Pompás. Ránézek az órára,
osztok-szorzok, figyelembe veszem a körülményeket, és kijön az eredmény: nem
lesz meg a 6 óra. Módosítom 6:30-ra.
Kisinócig megint beérnek a társak, ráadásul a pontőr
állítja, hogy Kóspallagon nincs működő csap, ezért töltök vizet is. A többiek
meglépnek, de hamar beérem őket, és Kóspallagon jót fürdök az egyik „nem
működő” csapnál, majd már egyedül zúzok ki a településről. A fürdés megtette a
hatását, visszanyerem erőmet, felfele is tolom egészen Békás-rétig. Aztán
megkapom az áldást. A nyílt terepen kegyetlenül lecsap rám a hőség. Alig várom,
hogy újra beérjek az erdőbe. Mikor végre árnyékba kerülök, muszáj sétálnom
néhány percet, és a fejemre öntök néhány deci vizet. Innen kissé vánszorgássá
torzul mozgásom, Török-mezőig nagyon nehézkesen haladok.
A ponton nem merek az órára nézni, helyette a büfében veszek
egy citromos fantát, és lerogyok az asztalhoz. qvic szól, hogy gyümölcsleves is
van, szivacsként tüntetek el egy tányérral, legszívesebben vinnék egy litert a
camelbakban. Innen egy darabig hárman együtt megyünk, majd Köves-mező előtt
kezdek el újra meglógni. Hűvösben még a futás is egész jól megy, szerencsére
Hegyes-tetőre már árnyékban kell felmászni. Nyílt terepen valószínűleg sosem
értem volna fel. Így viszont egész kényelmesen felsétálok, és megkapom az
utolsó pecsétet, illetve egy szelet dinnyét. Lefele egy futó sráccal kerülgetjük
egymást, végül én érek le hamarabb a csodaszép völgyben, be Nagymarosra, le a
révig.
6:25:55-nél állítom meg az órát. Kapok oklevelet,
emléklapot, kitűzőt, kólát. Zsíros kenyeret is ehetnék, de inkább a büfében
levadászok egy hamburgert. A hosszútávos társak is befutnak, nekik még a java
hátravan. Pici pihenés után a lábaimat ismét frissnek érzem, de azért nem
mennék velük. Még háromnegyed órát elnapozgatok a Duna parton, szembe a
visegrádi fellegvárral, és élvezem az energiákat, amit az elmúlt órákban a
futás és hegyek adtak nekem.
(avagy 20 db 900 méter feletti hegycsúcs felkutatása, és ennek
igazolása a tetőn található oszlop pecsétjével)
Ez a túra önmagában is elég extrém, nemhogy másodfokú
hőségriadó idején. Én mégis úgy gondoltam, hogy egy északi hegység legmagasabb
pontjain, ahol még a madár is ritkán jár, csak nem lesz olyan túl meleg.
Tévedni emberi dolog – mondta a túrázó, és majdnem leszédült
Tar-kőről.
7:15-kor nézek az órámra, amikor nekilódulok a bánkúti sípályának.
Nem edzettem és nem is vagyok túl kipihent, de azért megcélzom magamnak az öt
órás teljesítést, amely egyéni csúcsot jelentene. qvic követ egy darabig, de
csak az első pecsétig Borovnyákon, aztán a Pipis felé veszi az irányt. Én még
levadászom a Bálványt, könnyű préda, még az is megközelíthető turistaúton. Na
de innen…
Pipis még elég könnyen adja magát, viszont lefele már
adódnak problémák. Irányba haladva irtózatos bozótosba ütközöm, ezért kicsit
balra tartva a turistautat célzom meg. Néhány lépés múlva olyan mintha az egész
erdő megindulna alattam. Rezegnek a bokrok, pedig a szél sem lebben. Amikor
röfögést hallok, rájövök, hogy egy nagyobb vaddisznó-csorda álmát zavarhattam
meg. Pár pillanat múlva abbamarad az iszonyú ricsaj, de a következő lépésemre
újra kezdik. A hang távolodik, szerencsémre nem felém vették az irányt. A
kalandtól kissé kimelegedve érek le az útra, sajnos nem sokáig élvezhetem a
kellemes talajt.
Nekiesek Fodor-hegynek. Vagyis inkább a hegy esik nekem. Nem
szívesen akar felengedni. Egy-két perc, és olyan embert-próbáló dzsindzsásban
találom magam, mintha a bokrok, tövisek, csalánok igyekeznének fogva tartani.
Olyan pókhálókon haladok keresztül, amelyekkel verebet is lehetne fogni, nemcsak
legyet. Valószínűleg egy pókot sikerül lenyelnem, túl sok íze nincs, de jó
fehérjeforrás. Nem nagyon emlékszem, hogy valaha is volt-e ilyen nehéz dolgom
feljutni ide. Az oszlopnál megpróbálom kicsit összeszedni magam. Kiszedek a
számból egy marék faforgácsot, a lábamból néhány tüskét, a hajamból egy
hangyabojt. Pecsét, és uzsgyi.
Sajnos lefele sem megy túl könnyen, de szerencsére
Nagy-István erőse némi felüdülést okoz. A hegy leküzdését követően a „bércek”
jönnek. Az elkorhadt és viharban letört faágak mennyisége elképesztően nagy. Én
nem értek az erdészethez, de azért nem ártana ide némi „takarítás”, bár az is
igaz, hogy hivatalosan ide be sem tehetnénk a lábunkat. Mindenesetre komoly
erőpróba a hegyoldalakon a felfele kapaszkodás derékig érő fatörmelékben.
Az első hibát Kukucsó után követem el. Két éve is erre
jöttem, és már akkor is gyanús volt, hogy teljesen irányban menni itt nem túl
célszerű, mert az amúgy is hatalmas Ispán-hegyet a legmeredekebb oldaláról kell
megmászni. De ha már itt vagyok, nincs mit tenni. Sziklamászó tudás is
szükséges hozzá, hogy meghágjam a hegyet. Persze ez nekem nincs, ezért elég
szerencsétlenül festhetek, ahogy kúszok felfele a meredek sziklán. Ekkor már a
szervezetem úgy felmelegszik, hogy patakokban folyik rólam az izzadtság. De
felérve az oszlophoz, még elismerően nyugtázom, hogy röpke két és fél óra alatt
gyűjtöttem be 12 pecsétet.
Még ez sem mentesít az alól, hogy hibát hibára halmozzak,
pedig ez történik. Az Ispánról is sikerül nagyon mélyre ereszkedni, így a zöld
háromszögön hosszan kell kapaszkodjak, hogy feljussak a Bükk legmagasabb
pontjára, az Istállós-kőre. Kicsit megtört a lendületem, de azzal nyugtatom
magam, hogy egy könnyű csúcs következik. Ha-ha, a Nagy-kopasz lehet, hogy
könnyű, de én óriási szarvashibát követek el, a túrán a legnagyobbat. Nem tudom
milyen indíttatásból, de ahelyett, hogy balra tartanék, folyamatosan jobbra
tartok, ahogy megindulok lefele a hegyről. Néhány perc múlva valóra válik
legborzasztóbb rémálmom. Egy 3-4
méter mély és széles, sziklás árok partján találom
magam. Hihi, hát ez igazán pompás! Esélytelennek látom, hogy megkerüljem, ezért
nincs mese, bele kell ereszkedjek. Nem piskóta a menet, óvatosan meg kell
terveznem minden lépést, nem szeretnék idő előtt leérni. Lent sem javul sokat a
helyzet, gazzal benőtt sziklák között lépkedem, nem veszélytelen a dolog,
hiszen ha egy lépésnél beszorul a lábam, akkor könnyen bokatörés lehet belőle.
Végre megkezdhetem a Nagy-kopasz megmászását, most már erőteljesen balra
tartva. Már nincs rajtam száraz felület, a kimerítő mászás melegíti a
szervezetet rendesen. Megpillantom az oszlopot, odavánszorgok, és lerogyok alá.
Muszáj néhány percet pihennem. Közben futózsákomból kibányászom a vizes
tasakot, ellenőrzöm mennyi maradt még benne. Elkerekedik a szemem. Basszus, már
alig van az alján egy-két deci! Kis kulacsomban is kb. még annyi lehet. Ajaj,
ez így nem lesz jó. Átgondolom, hol találhatok vizet, sajnos ezen a területen
nincs túl sok forrás, főleg az útvonalhoz közel nincs. Nem tehetek mást, mint
felhagyok az erőltetett menettel és futással. Kényelmes üzemmódban kevésbé
melegszem túl, kevésbé izzadok, ezáltal kevesebb folyadékot fogyasztok. Bár még
így is necces lesz a végéig.
Lesétálok a zöld turistaútra, és gyalogolva közelítem meg a
következő hegyet, a Virágost. Jól esik sétálgatni, igaz kicsit bánt, hogy ezt a
jó kezdést kénytelen vagyok lerontani. De józanul átgondolva, esélytelen lett
volna a 20 csúcs megdöntése mellett a saját csúcsom megdöntése is. A hegy
könnyen adja magát, már kevésbé izzadok, nagyon óvatosan kortyolgatok a vízből.
Irányba célzom meg Tar-kőt, előre tartok az erdő talajminőségétől, de
szerencsém van, a leghosszabb úttalan szakaszon viszonylag kényelmesen,
különösebb megerőltetés nélkül lehet haladni. Tar-kő bevétele nagy boldogságot
okoz, itt mindig megkönnyebbülök egy kicsit, hiszen már nincs sok hátra. A
kéken lefele még „beugrok” Büszkés-hegyre egy könnyű pecsétért. Megszívom a
vizes tasakom csövét, ami diszkréten porzik. Jaj ne! Elfogyott a vizem! Vagyis
a kulacsban maradt még másfél korty. Hm, az nem lesz elég sokáig, és még hátra
van 3 hegy, illetve az egyórás út vissza Bánkútra.
Mivel Tar-kő környéke közkedvelt hely a turistáknak, ezért
reménykedem, hogy találkozom valakivel, akitől kérhetek egy kis vizet.
Szerencsém van, ugyanis a Három-kő letérőnél belebotlom Petamiba, Jámborba és
Dinnyébe. Szintén a túrán vannak, éppen pihengetnek. Mivel mondták, hogy
rendesen feltankoltak vízzel, ezért kérek tőlük egy decit. Petami szán meg,
csak egy decit töltök át a kulacsba, nehogy azért adja fel valamelyikük, mert
megcsapoltam a készletüket. Három-kő fele átgondolom a „víz-stratégiát”. Kb.
négy-öt korty vizem van, mindhárom hegyen egy-egy kortyot ihatok, aztán a
visszaúton egy korty a kék elérésénél, és a maradékot Faktor-réten. Jónak tűnik
a terv, remélem tudom tartani.
Három-kőn borzasztó hőség fogad, igyekszem gyorsan odébb
állni. Megközelítem az elkerített Nagy-kőhátat. Nincs kedvem a sűrű bozótossal
küzdeni, és hát az megint folyadékot von el, ezért a kijáraton tervezem a
területre való behatolást. Aztán mégis meggondolom magam, mert még az útról
felfedezek egy rést a kerítésen. Nem kell sokat mennem a bozótosban, és már
fent is vagyok. Ez jól jött. Pecsét, és már el is tűntem. Hát mit mondjak, a
Kis-kőháttól, az utolsó csúcstól egy könnyed feljutásra számítottam. Helyette
az egyik legnagyobb szívást kapom. A lehullott faágak szinte járhatatlanná
tették az egyébként is sűrűn nőtt erdőt. Megkerülni azért nem akarom a hegyet,
így magas lábemeléssel, folyton felakadva és sokszor orra bukva, kúszva-mászva
küzdöm le az utolsó hegyet. Őrület, ami itt van. Alig várom, hogy felérjek.
Megpillantom az adótornyot, ami mellett ott ácsorog magányosan a csúcsot jelző
oszlop. Jessssz! Végre!
Két korty vízzel indulok lefele. Ráadásul vigyázni kell,
mert a kékig elég zegzugos a menet, még GPS-szel se egyszerű megtalálni a
helyes utat. De szerencsésen leérek a kékig, és komótosan mászom vissza
Bánkútra. Faktor-réten megiszom a maradék vizemet, innen már csak másfél
kilométer a cél. 6:45 alatt érek be, ez még így is a második legjobb időm. A
célban néhány perc alatt kb. annyi folyadékot tüntetek el, mint az egész túra
alatt. Lassan helyreáll a rendszer, elmúlik dehidratáltságom. Huh, ez meredek
volt! A hegyek is. A GPS szerint 24,3 km-t mentem, és nagyjából 2000 méter szintet
másztam, különösen azokkal az „extrákkal”, amelyek az elkövetett hibákból
jöttek. Ebben a hőségben bárki jogosan megkérdezhetné, hogy mi extrém
sportemberek vagyunk, vagy csak szimplán hülyék. :)
Tanulságok:
- Ilyen
melegben nem szabad kis futózsákkal menni, hanem hátizsákkal, amibe
belefér legalább 4
liter folyadék. Annyi nagyjából elég lett volna. - Ennyi
tapasztalattal (ez volt a negyedik teljesítésem) már a legutóbb
finomítanom kellett volna az útvonalat. Ezt hazaérve most meg is tettem,
még friss emlékekkel.
Május 19-e, életem leghosszabb
napja hajnali 3:40-kor kezdődik. Az ébresztő előtt felkelek, pakolok, kaját
készítek. Nem egy pihengetős nap lesz, az biztos. Kicsit körülményes kijutnom a
rajtig, de időben sikerül. Útközben összefutok qvic-kal, fél hétkor már az
iskola előtt kígyózó soron álmélkodunk. Milyen jó, hogy van előnevezés. Bent
kaja, mosdó, majd már a feladatra koncentrálunk. Kisétálunk a pékséghez, két
sor is van, egyikbe beállunk, gyorsan megy a rajtoltatás, vonalkódos módszer,
profinak tűnik. Még megismerkedem asciimo-val, mire jó a trail-running póló.
Aztán rajt. 7:04-et mutat az órám.
Könnyű teljesítést szerettem
volna. qvic pedig 15 órán belülit. Ez a kettő összeférhetetlen, de egy kicsit
bízom a Mátrabérc-Trail felkészülésben, talán kitart még a kondícióm. Laza
kocogással kezdünk, előzgetjük az embertömeget. Egy srác tapad ránk, kérdi
csatlakozhat-e. Persze, bár ez az első százasa, nem biztos, hogy mások tempóját
kellene követnie. qvic elhúz előre, miért ne húzna, pedig megegyeztünk, hogy az
első ötvenest lazábban nyomjuk. Fúrom magam felfele a Kevélyre, túlzottan nem
esik nehezemre az előzgetés, de azért szívja az energiát. Valahol a csúcs előtt
végre utolérem qvic-ot. Szép időnk van, csodás a kilátás. Ránézek az órára,
majdnem hanyatt vágom magam. 50 perc. Mutatom társamnak a számlapot, ez a laza
kezdés?! Muszáj legyűrni a tömeget, kapom a választ. Ebben igaza van. Lefele is
tépünk, mint szél. A tömeget lehagyjuk, de a pontőröket is. Vagyis ők szemből
jönnének, de késnek. Valahol a Hosszú-hegy lábánál öten-hatan ácsorgunk,
telefonálgatunk. Végre megkapjuk az infót, mindjárt érkeznek. Eléjük megyünk,
repülő pecsétet kapunk. Tíz percet vesztettünk. Kell nekünk ilyen gyorsan
menni.
Már a pilisi szerpentinen
mászunk, ideiglenes futótársunk leszakad, belátta, mégis jobb a saját tempó.
Akik ott jönnek velünk, többé-kevésbé futnak, kocognak. Lazán csorgunk le a
nyeregbe, pecsét, majd almalé a büféből. Egy ismerőst fedezek fel az
asztaloknál, Mártit, és persze itt van Gyöngyi is, akivel tavaly együtt
futottunk a baji vadászháztól a célig. Sejtettem, hogy jönnek a Kinizsire.
Gyöngyitől kapok egy kis gyömbért, nehogy úgy járjon a gyomrom, mint a
Mátrában. Tényleg szappan íze van, bár nem emlékszem, hogy valaha ettem volna-e
szappant. A lányok hamarabb indulnak, mi még tetvészkedünk. Aztán újra
felpörgünk, de a két amazont csak a hegy lábánál érjük utol. Brutál kemény
tempót mennek, alig bírjuk velük tartani a lépést. Kesztölcre beérve végül ők
is leszakadnak. Remélem rendben beértek.
Átkocogunk Dorogra, és a meleg és
a kényszer becsábít minket a Molnár sörözőbe. Nem, nem szállunk ki negyvennél,
csak iszunk egy kólát. Konstatáljuk, hogy a katlan idén is kemény lesz.
Temetőben feltöltjük a kulacsokat, és irány a hegy. A Gete könnyen adja magát,
nem gondoltam volna. Bár tűz a nap, azért nincs akkora hőség, és néha hűvös szellő
kap bele lobogó hajunkba. Ritka jó kedvvel érek fel a csúcsra. Mi ez a sok
ember? És hol a pecsét? Sehol. Mindenki arra vár. Valaki már egy órája. A
jókedvem úgy tör le, mint a bili füle. Néhány éve futok ezen a túrán, ide
mindig jóval a pontnyitás előtt értem, de sosem jártam még így. Nincs mese,
árnyékba vonulunk, és várunk. Hogy meddig? Fogalmunk sincs. Egyszer majd
előkerül a bélyegzős ember. Ott hűsölve a bokrok tövében, és nézve, ahogy a
hangyák serege lassan beveszi a táskámat, furcsa dologra leszek figyelmes. El
kezdek leereszteni. Mint amikor beérek a célba. Hirtelen nem tudom eldönteni,
hogy ez most jó, vagy rossz. Később rájövök, hogy ez nagyon nem jó.
Mint legyek a dögre, úgy csapunk
rá a bélyegzőre, amikor végre megérkezik. Tömegrajt jellegű dolog következik. A
szűk ösvény lefele nem éppen a legalkalmasabb erre, de szerencsére nem lökjük
fel egymást. qvic elhúz előre, én kicsit nehézkesen haladok. Leérek a Getéről,
ráfordulok a kék+-re, és érzem, hogy gáz van. Elgyengülnek a lábaim, csak
szédelgek. A meredek homokfalon ez az állapot nem jelent túl sok előnyt. A
franc, mégis mi a fene ez?! Ennyire leeresztettem volna a kényszerpihenő alatt?
Alig haladok, köpöm a port. Többen állva hagynak, nincs nehéz dolguk, hiszen
konkrétan állok. A tűző napon. Na jó, valamit muszáj tennem, mert csak rosszabb
lesz. Behúzódom egy nagyobb bokor árnyékába, leveszem táskám. Bár kicsi tatyóm
van, belefér néhány varázszacsi és varázsdoboz. Persze nem cannabis van bennük.
Egy mini dobozt nyitok fel, konyhasót tartalmaz. Lenyelem az egyharmadát. Utána
küldök egy kis csokit és vizet is. Nem a legfinomabb mix, de most erre van szükségem.
Legalábbis remélem. Lassú léptekkel kiballagok a szántóföldre, tudatosan rakom
a lábaimat előre. Gyerünk már, gyorsulj! Számolom a lépéseimet, csak a balt.
Valahol az ötvenediknél már érzem, hogy kezdek észhez térni. Könnyebben megy.
Ez az! Na még egy kicsit! Felérek az emelkedőn, és a sík talajon már kocogásba
váltok. Hegyeskővel szemben már egészen biztos vagyok benne, hogy túljutottam
ezen a rendkívül kellemetlen holtponton. De azért még nem bízom el magam.
Pokoli hőség fogad a tokodi
pincéknél. És persze a nagyon kedves helyiek. Pecsétet is kapok, illetve egy
K100 bögrét, jó kis ereklye. qvic az asztalnál lakmározik, csatlakozom. Futás
alatt nem szeretek zsíros kenyeret enni, de most kivételt teszek. Annyi sót
teszek rá, hogy meghajlik a kenyér. Két szeletet is eltüntetek. Közben
hallgatom a hangszórókból áradó zenét. Egyik kedvenc bandám, a Republic régi
nótáját játsszák, amire sokat tomboltunk még a gimiben. Ez kell most nekem. Fel
kell pörögjek! Még a fele hátra van. A Kőszikla se volt sosem a szívem csücske,
de most esélye sincs megállítani. Az elfogyasztott negyed kiló só és a zene
együttes hatása durván érvényesül felfele mászva. Kicsit átköltve dúdolgatom
magamban a dalt, és próbálom minél jobban hergelni magam.
„Neked könnyű lehet, de azért
nekem se rossz,
Mert a Kősziklán, k***va jól
haladok!” Gyorsan felérek, még qvic is
lemarad, így néhány perccel hamarabb érkezem a Kakukk sörözőbe. Pecsételtetek,
és kikérem az ebédet, egy rémes ízű kakaós csigát, jégkrémet, kólát. Eltöltünk
egy kis időt a frissítéssel, a meleg nem várt módon belénk kóstolt. 8 óránál
indulunk tovább. Na ebből se lesz 15 órás teljesítés. Kizárt, hogy qvic kihozza
belőlem. Néha előfordul, hogy az ember alulbecsüli a másikat. És saját magát…
A következő néhány órában
sebességünk mit sem változik. Felfele komótosan bandukolunk, a többi részen
pedig futunk, kocogunk, ami éppen megy. A Péli-Pusztamarót szakasz nem egy nagy
durranás, de engem valahogy ez mindig frusztrál. Ráadásul qvic is előre megy,
így még beszélgetéssel sem tudjuk elütni az időt. Az utolsó emelkedő előtt érem
végre utol. Közben azt a szörpöt szopogatom, amit a Bika-völgyben kaptam a
multinavigator.hu jóvoltából. Egy hotdog is elfért volna, de nem akartam annyi
időt elpazarolni. Pusztamarótot elhagyva enyhe emelkedésbe kezdünk, ami nem
sarkall minket a futásra. A nap már alacsonyan jár, és nagyon szépen
bevilágítja a Gerecse oldalát. Próbálok gyönyörködni a tájban, így legalább nem
gondolok arra, hogy az energia szintem a nulla felé konvergál. Pedig muszáj
lenne ennem valamit. Ekkor jut eszembe a varázszacsi, ami földimogyorót
tartalmaz. Befalok egy marékkal. Máris kellemesebb, szinte azonnal érzem a
hatását.
Nem tudom már pontosan hol, de
valahol a bányahegyi üdülő környékén ritmust váltunk. Nem kicsit. Futni
kezdünk, de nem ám olyan tötymörgős-virágszedegetős tempóban, hanem
lendületesen. Furcsa, de jól esik. A Bányahegy előtti emelkedőn még
felsétálunk, de már érzem, hogy ebből még nagy száguldozás lesz. A ponton alig
töltünk pár percet, csak egy kis tea és vízvételezés, aztán indulunk tovább. A
kedvenc szakaszom jön. Pörögnek a lábak. Magamban megjelenik egy kis mosoly, és
egyre szélesebbre húzódik. Ezt már igazán élvezem. Lefutunk a hegyről,
szlalomozunk a bozótosban, meglepődve tapasztaljuk, hogy sehol nem kell
létrázni, ez azért komoly energia spórolás. Kiérünk a vértestolnai műútra. Itt már az emelkedőket sem kíméljük, futva
morzsolunk magunk alatt mindent. Néhány kanyar után megérkezünk
Koldusszállásra.
A tea persze még nincs kész, egy
órácskát kellene még várni. Nem tesszük, viszont én újabb varázsdobozt húzok
elő a táskából. Ezúttal ananászt eszem. Leírhatatlan mennyire jól esik, és ami
nagy előnye, hogy utána már ismét ehetek szénhidrátot, pedig már nagyon nem
kívánta a gyomrom. 40 perc alatt küzdjük le a hosszú emelkedőt, utána még egy
kis hullámvasutazás van hátra az utolsó pontig. A növényzet között egy kis résen
megszemlélhetjük a tatai tavakat a lemenő nap fényében. Már csak ezért is
érdemes ezt csinálni. Ezért a látványért. Ez a gondolat minden évben eszembe
jut, amikor a hegy tetejéről lenézek a városra. Csekkolunk az utolsó ponton, és
célba vesszük a szurdokot. Itt már nincs választásunk, elő kell vennünk a
fejlámpákat. Az égbolt még valamennyire világos, de az út már olyan mélyen van
az erdőben, és elég veszélyes is, úgyhogy muszáj lámpáznunk. qvic segítőkészen
halad előttem, így nem kell megterveznem lépéseimet, egyszerűen csak követem
őt. Sikeresen leérkezünk a baji pincékhez, ahol tudatosul bennem, hogy milyen
rettenetesen fájnak a talpaim. Nem vízhólyagtól, hiszen az első Kinizsim óta
nem volt ilyenem, hanem csak a sok kilométertől. Ez a puhatalpú futócipők
hátránya.
Csillagokat látok az utolsó
szakaszon, de nemcsak az égre nézve. Futótársam próbál kocogásra bírni, de
egyre nehezebben megy. Aszfalt van a lábam alatt, nagyon nem jó érzés vele
érintkezni. De összeszorítom a fogaimat, és legalább valami poroszkálást
próbálok imitálni. A Tata táblánál nézek rá az órámra, vigyorogva rázom a
fejem, beérünk 15 órán belül. Sőt, akár az eddigi legjobb időm (14:45) is
megdőlhet.
Megdől. Bőven 22 óra előtt,
14:44:07-nél állítom meg órámat, amikor majdnem szó szerint beesek a tábori
épület ajtaján. Köpni-nyelni nem tudok, csak szótlanul átveszem az oklevelet és
a jelvényt, amit a kezembe nyomnak. Kicsit elönt a meghatottság érzése is.
Pedig aztán semmi extra nem történt. Csak hatodszorra teljesítettem a 100 kilométeres
távot Budapest és Tata között.
Bevánszorgunk az ebédlőbe. A
leves hihetetlenül finom, megbírnék enni négy-öt tányérral. Nem pihenünk sokat,
de még így is komoly hidegrázás lesz úrrá rajtam, amikor elindulunk a kocsihoz.
A kimerültségtől a szervezetem nem bírja tartani a hőt. Próbálok gyorsabban
gyalogolni, de esélytelennek látszik. Sebaj, már itt a kocsi, és qvic gyorsan
befűt. Úton Pest fele alig bírok ébren maradni. Fél tizenkettőre érünk a
lakótelepre. Kiszállunk a kocsiból, és meglepődve látom, hogy teljesen
bezombultunk. A térdhajlító izmaim úgy beálltak, hogy konkrétan nyújtott
lábakkal tudok csak menni. A lakásban még fürdés, aztán végre ágy. 23:58-at
mutat az órám, amikor leteszem a fejem a párnára. Így végződik életem
leghosszabb napja…
Néhány óra alvás után, vasárnap
reggel hazaérek Gödöllőre. Bosszúsan tapasztalom, hogy a lift elromlott. Remek.
Séta a nyolcadikra. A korlátba kapaszkodva, kínkeservesen pakolom a lábaimat
egyik lépcsőfokról a másikra. Szembe jön lefele egy idősebb hölgy.
-Haha, rossz a lift, de legalább a fiatalok
sportolhatnak egy kicsit – mondja. -Igen, néha nem árt egy kis mozgás – válaszolok
elgyötört, elfúló hangon.
