Csoportos Vérkör: ismét a Vértesben

Már szokásommá vált, hogy olykor másokat kísérek túrán vagy futáson, közben támogatva őt, őket, hogyan haladjunk, frissítsünk, teljesítsünk. Bár én nem vagyok állóképesség-tréner, csak a saját tapasztalataimat tudom megosztani, de eddig bevált. :) A KA Futóklubból alakult "Vérkör-team" viszont már olyan nagy fa volt, amibe kicsit kockázatosnak éreztem belevágni a fejszét, de a siker érdekében bíznom kellett magamban és a persze a többiekben. Heten vágtunk neki a 77 km-nek a Vértesben, ebből 5 főnek még csak elképzelése sem volt, hogy milyen lesz ennyit futni... 

Nemsokkal fél hét után érkezünk Oroszlányba, és elhűlve látom, hogy a sportcsarnok parkolója le van zárva. Valamilyen koncert lesz este, mondják. Na szép, azért a tiszteletünkre ennyire nem kellett volna készülni, reménykedem, hogy Bunyós Pityu zenéjére rophatunk egy kis táncot, miután lefutottunk a hegyen majdnem két maratont... :D

Egy lakótelepi parkolóban rendezzük sorainak, mindenki egyenpólót vesz. Ellenőrzöm, hogy kaját tesznek-e be a futótatyóba, az elmúlt hetekben úgy vettem észre, hogy a frissítés kulcskérdés lesz. Mindenkinek van futós tapasztalat, de hogy enni kell futás közben, az valahogy idegen volt számukra... mindaddig, amíg fejre nem álltak egy komolyabb távon. Féltávhoz küldünk előre még kaját, piát, Ádám kocsijába pakolunk be. Szerencse, hogy Ádám vállalta a logisztikai tiszt szerepét, ennyi ember frissítését nagyon nehéz lett volna megoldani kísérő autó nélkül. Bár, mivel ma van a teljesítménytúra is, várható, hogy a pontokon minket is megkínálnak.

Picivel hét után tudunk kódot olvasni, és megindul a Vérkör. Otthon átgondoltam, hogy milyen stratégiával is kellene menni. Adott hat különböző ember, hatféle képesség, hat belső világ, viszont egy út van, egy szintidő (12 óra), és együtt szeretnének beérni... Nincs mese, szintidő kihasználós, egyenletes menetre van szükség, némi idő-tartalék képzéssel. Elhatároztam, hogy síkon és lejtőn laza kocogás nekem max. 120-as pulzussal, felfelé tempós séta max. 130-as pulzussal. Ennek jónak kell lenni, aki ezt mégsem bírja, az sajnos nem tud szintidőn belül visszaérni Oroszlányba...

Szépen felhős az ég, időnként csepereg az eső, de a hőmérséklet szinte ideális hosszú futáshoz. Nagyon jól halad a csapat. Fél óránként kiadom a parancsot: "Mindenki iszik!", óránként pedig: "Mindenki eszik!" :) Csapatban futni, mindamellett, hogy nagyon nehéz, vannak előnyei is. Mint például az összetartás, egymás biztatása, motiváció, és persze ott a "csoportenergia" is, amit úgy érzem, hogy most nagyon is érvényesül.

Csákányospusztára (16 km) 2:10 alatt érünk, mindenki boldogan olvasgatja le a QR kódot, és viszonylag hamar térerőt is találunk. Majd túljutunk az egész út legtechnikásabb részén, a Mária-szakadékon is. Mindenki jó kedvében van, erőnlét oké, időnk mint tenger. Így az Új-osztás pontja (22 km) is elég hamar eljön (3:04). Itt már kicsit komolyabban esik az eső, de az égre nézve konstatálom, hogy nem lesz komoly elázás. K.Csabi eredetileg eddig tervezte a menetet, hogy majd innen lesétál Várgesztesre, ahol Ádám felveszi, de nagyon jól érzi magát, így jön velünk tovább. B.Csabi szintén jól van, viszont az út egyharmadánál majdnem megette az egész útra hozott kajáját... Sebaj, felhívjuk Ádámot, és leadja a bevásárló listát, Dörmi kismackó, kaviár, meg mitomén mit rendel Csabi, mi meg közben fulladozunk a röhögéstől... :D

A hosszú, zöld jelzésű aszfalton egy tájfutó bajnokság közepébe csöppenünk. Szájtátva bámuljuk a bójákat, amelyek a hegy oldalába vannak kitéve... De kinek? Hegyi kecskéknek...? Aztán még nagyobbra nyílik a szánk, amikor látjuk, hogy alig 6-7 éves gyerekek sprintelnek az erdőben, úttalan utakon, miközben térképet olvasnak (!!!). Ööö... lehet túl későn kezdtük ezt a sportot...? :) Visszakanyarodunk az erdőbe, és kiválóan halljuk a rendezvény szpíkerét, aki közvetíti a verseny eseményeit. Majd felfigyel ránk, mert ilyet hallunk: "egy nagyon komoly vonat halad a fák között, úgy tűnik, hogy túrázók..." Túrázók?!?! Anyád pi... Na jó, nem repesztünk úgy, mint az itteni ifjak, egyezzünk meg túrafutókban. :)

Megérkezünk a Vadászkápolnához (35 km, 4:48), és nagy örömünkre a túra pontján kezünkbe nyomnak egy hotdogot. Ez jókor jött, bár alig két kili Ádámig, ahol vár minket a kajával megtömött autó. Közben már a túramezőny gyorsabb fele jön szembe, és egyre sűrűsödik a forgalom. Bekocogunk Csákvárra, Ádám nincs a megbeszélt helyen, mert ugye Csabinak vásárol be... :D De hamar ránk talál, és mindenki nekiesik a nagy frissítésnek. Andris már fantáziálgatott, hogy vajon meleg-e még a levese a befőttes üvegben...? Az okosabbja termoszban hozta, még gőzölög. :) Forró leves, hideg kóla, egy sós kifli, hm, készen állunk a második felére. 5:30-kor indulunk tovább, vagyis van egy óra tartalékunk a lassuláshoz. Reméljük azért nem lesz rá szükség.

Gém-hegyre kapaszkodunk fel, és itt találjuk a túra végét, a seprűvel is találkozunk. 42 km, 6:16, csodák csodájára sikerül beküldeni a kódot, tavaly itt marhára semmi térerő nem volt. 

"- Elhagytuk a maratoni távot...

- Bence, ultrafutó lettél..."

Lefelé kocogunk, közben nagyon kellemesre vált az idő, a nap ugyan nem süt, de legalább nem esik. Azt veszem észre, hogy K.Csabi egyre jobban lemarad. Szép kilátás érkezik Gántra, ott bevárunk mindenkit. Csabi közli, hogy a térdei eddig bírták a küzdelmet. Gratulálunk neki, hiszen majdnem kétszer annyit jött, mint amit eredetileg tervezett, szép menet volt!

Gántot elhagyva könnyebb és szótlanabb részek jönnek. Kezd fáradni a csapat, kivéve persze Bencét, aki mindig táncra perdül, amikor bekapcsolom a kamerát... :D Ez a videón jól látható. :) Elérjük az 50 kilis lélektani határt, bíztatom a többieket, hogy innen már egy tempós sétával is beérnénk, de azért kocogjunk. :) Itt B.Csabinak van holtpontja, de tartja magát, a tavalyi feladás után most nem kegyelmez a Vérkörnek.

Z kereszteződés, 52 km, 7:56. Gábornak nem sikerül leolvasni a kódot, így csak egy fénykép lesz belőle. A körülményekhez képest mindenki jól van, itt már érzem, hogy nem lehet gond, ha máshogy nem, akkor hason fogunk bekúszni... Várgesztesi kód, 68 km, 10:20. Frissítsünk egy utolsót, innen már csak lefelé van.

"- Nézzétek, a végére még a nap is kisüt!

- Akkor ki fogunk száradni..."

A lejtőnek köszönhetően még gyorsulni is tudunk. Tartom az iramot elől, a többiek jönnek, igaz, lehajtott fejjel, de azért nyomják rendesen. :) Visszaérünk a műútra, és még az emelkedőt is megfutjuk. A célba 11 óra 31 perccel érünk, már csak a célkódot kell leolvasni. A csarnokban megkapjuk a gratulációkat, azt hiszem, hogy megérdemeljük. Ez egy elképesztő menet volt! Mindenki megkönnyebbülve rogy le az asztalhoz, és falatozni kezdünk. Közben kapjuk a díjazást, ki jelvényt, ki érmet kér. Gábor is be tudja olvasni utólag a kódot, ő is teljesítő lesz. Ádámék is megjönnek, Csabi már kipihenve gratulál nekünk. :)

Én nemcsak pszichésen, de fizikailag is elfáradtam rendesen. Nem éppen egy könnyű hét zárása volt a Vérkör. De mindenképpen megérte, látni a fényt a szemekben. Büszkék lehetnek magukra, lassú kocogás és gyaloglás ide vagy oda, azért ez mégis csak 77 km volt...

A végére pedig az összefoglaló videó:

Jégbogár Vértes: az első félévem ultra-versenye

Mért táv: 50 km, szint: 1220 m.

Tőlem szokatlan módon, halálos nyugalommal készültem a VTM-re. A múlt pénteki verseny óta, vasárnapig összesen 30 km-t futottam átmozgató jelleggel, és volt sok nyújtás, gyógyfürdő, szauna, masszázs, hidromasszázs, SMR masszázs. Sikerült sokat pihenni a héten, szombat délután még aludtam másfél órát, az éjjel pedig az óraátállítás ellenére majdnem hét órát.

Vasárnap reggel azért még elég csípős hideg van, Szár felé vezetés közben is azon töröm a fejem, hogy milyen ruházatot vegyek felülre. Végül póló, karmelegítő és szélálló futós felső mellett döntök. Mint kiderül jó döntés, bár a rajtban még vacogok egy kicsit, de sejtem, hogy ez hamar el fog múlni... Rég jártam már Terepfutás.hu rendezvényen, jó újra átélni a "bulizós" rajt ceremóniát. Eljön a 9 óra, és útra kel az ultra és a maratoni mezőny.

Abban biztos vagyok, hogy gyors akarok lenni, de most azért időnként a pulzusra is pillantani kell, mert ez azért mégis csak 50 km. Ez az első 10 kilométeren egy kissé feledésbe merül... :) Visz magával a mezőny, és nagyon jól esik futni, pörögnek a lábak és a kilométerek rendesen. 10 kili, 56 perc, hm, egész jól haladok.

Felérve a hegyre, hamarosan a kék keresztre térünk, jön egy kis Vérkör bejárás, megcsináljuk a kis hurkot a Mária-szakadéknál. Az ellenőrző pont felé közeledve kötelező átugrani egy keresztbe dőlt fát, én az árok oldalfalára lépek fel, és onnan lököm át magam az akadályon. A rendezőségtől nagy tapsot és 10 pontot kapok a produkcióért. :)

A következő tízes is nagyon pengén megy. Kezd szétszakadni a mezőny, aminek örülök, néha együtt maradhatok az erdővel és az utat jelölő szalagokkal. Illetve bár nem versenyezni jöttem, legalábbis a futótársakkal nem, azért a mögöttem trappolás okoz némi nyomást... :) 20 kili, kereken két óra, szuper minden. Óránként letolom a kötelező gélt, és az izó is fogy rendesen.

23 km-nél érek be Várgesztesre, egy percre megállok a pontnál, vételezek némi perecet és almát, aztán elhagyjuk a maratoni távot, és már a saját ultra úton haladunk. Arra leszek figyelmes, hogy valami nem klappol az energiaellátással. Nem megy olyan könnyen a lábemelés, és a felső testem is nehéznek érzem, a karjaim csak erőtlenül lógnak. Na miafene...? Éppen most frissítettem, azzal nem lehet gond. Akkor meg mégis mi ez...?

Kicsit befordulva haladok tovább, aminek köszönhetően kétszer is benézem az utat. Egyik alkalommal valamilyen gerincen futva azt veszem észre, hogy alattam, a völgyben futnak az emberek. Pedig az óra még figyelmeztet is, hogy rossz helyen vagyok... Jaj, ezt nem kellene... Próbálom fejben összekaparni magam, de nem igazán megy. Hogy tetőződjön a baj, elszakad a rajtszámon. Na ne már! Fogalmam sincs hogy történt, egyszer csak azt látom, hogy az oldalamon lifeg, persze számmal befelé. Ezt muszáj megjavítani, a végén még büntetést kapok. Szerencsére van nálam biztostű, így sétálva visszavarázsolom a rajtszámtartóra. Közben az állapotom nem igazán változik, muszáj elfogadnom a tényt: ezzel a tempóval nem tudok tovább menni, lassítanom kell. Egy negatív gondolat kering a fejemben már pár perce: "Mégis hogy gondoltad baszod, hogyha le tudsz futni 6 percesekkel 24 km-t terepen, akkor az majd 50-en is sikerülni fog?!?!" Jó van, na! Rendben, semmi gond, elengedjük a 6 perces átlagtempót. Csak az a gáz, hogy úgy érzem, hogy bennem van. Megdolgoztam érte, ezért mentem ki futni még akkor is, amikor rohadtul nem volt kedvem, amikor esett, fagyott, és havat hordott a szél az arcomba... Na mindegy, ha nem, hát nem. Nincs mese, rendesen belassulok.

Vérteskozmáig pengeélen táncolok, olyan tempót választok, ami a jó érzéses futás és a totális kínszenvedés határán van. Jönnek a kilométeradatok az órából, nem igazán tetszenek, de lassan teljesen elengedem az képet, hogy magamhoz képest ma valami igazán jót megyek... Leérek a ponthoz, és a kóla mellé kapok egy kis bíztatást, ami a legjobbkor jön. Alighogy elhagyom a pontot, egy görcs jelenik meg az alhasam tájékán, majd ehhez társul egy kellemetlen nyomás. Hát ez igazán remek! Lezötykölődöm a vérkörös zöld jelzésű műútra, és valami futó mozgást imitálva szenvedek, mint kutya... Oké, itt lehetne menni 5 perc alatti kiliket... Akkor elég a szenvedésből!

Pillanatok alatt döntök. Mivel senki sem jön az úton, szinte még futva húzom le a nadrágom, beugrok az út melletti árokba, és gyorsabban teszem le a felesleget, mint ahogy Alonso-nál kereket cserélnek... :))) Kimászom az árokból, kicsit rendbe szedem magam, és már akkor érzem a változást. A lábaim megelevenednek, pillekönnyűvé válnak, karjaim szintén. Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől. Basszus! A beleimben zajló afférok vonták el az izmokból az energiát. Hamarabb is megállhattam volna, csak az ingert nem éreztem. Most már mindegy, adjunk bele mindent, amit még lehet!!!

Visszaállok a régi tempóra, és ez bizony elég jókor jön. Hosszú emelkedő következik, benne a Sárkánylyuk-völggyel, ahol kidőlt fák is nehezítik a haladást. Olyan jó kedvem támad, hogy zerge módjára ugrálok át a fákon, és persze futok, ahogy bírok. Az előbbi ramaty állapotomban itt tuti séta lett volna. Közben visszaelőzöm azokat az embereket, akik még korábban lehagytak a lassú menetem miatt.

Új-Osztásnál visszatér a maratoni táv is, meglepő, hogy mennyi embert előzök. Már messziről hallatszik a Kapberek-puszta pont szurkoló szekciója. Egy szolid emelkedőn közelítek, és olyan ováció fogad, hogy a fejem búbjáig libabőrös leszek, és szinte repülők az energiáktól.

Hogy mi történik az utolsó tíz kilométeren, igazából fel sem bírom fogni... Szinte végig lejt az út, így kellő lendületet ad egy igen szép fináléhoz. Kezdetben ötössel kezdődnek a kili-idők, majd hamar négyesre vált, és ez így marad a végéig. Süvít a fülemben a menetszél, úgy érzem semmi sem tud megállítani, a lábaim maguktól mennek. Hamarosan olyan eufória-roham érkezik, hogy még a könnyem is kicsordul... Minden eltörpül a világban, csak a pillanat számít, ahogy a cipő a talajoz ér, ahogy veszem a levegőt, ahogy ver a szívem... Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni.

Az utolsó pont után érem utol Lubics Szilviát, örülök, hogy szóban köszönhetem meg neki azt az elképesztő inspirációt, amit a könyvével adott a futáshoz. :) Hamarosan visszaérek Szárra. Még befogom az előttem futó ultrást, de elég jó tempót megy ő is, már nem bocsátkozok harcba, befutok mögötte a célba.

5 óra 3 percnél állítom meg az órát, bár a könnyeimtől alig látom... Ilyen elképesztő menet... Huh, basszus! Ha mindent összevetek az elmúlt 11 évből, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legjobb futása volt!

Megkapom az érmet, és betámolygok a sportcsarnokba, éppen a maratoni eredményhirdetés zajlik. Egy kicsit muszáj üres fejjel sétálgatnom, fel kell dolgoznom az elmúlt 5 órát. Majd átöltözöm, és megeszem a célkaját. Közben találkozom a maratonos útitársakkal, akiket elhoztam, és még megvárjuk Juditot is, aki az ultrán futott.

19. helyezett lettem a férfi mezőnyben. Mikor még otthon átnéztem a tavalyi időket, úgy gondoltam, hogy kis szerencsével beférhetek az első húszba. Talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságot, és inkább első tízre kellett volna gondolnom...? :)

Strava link itt.

Nagy köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért, az élményért, a szurkolásért, a fotókért.

Dicsőség a Hősöknek, avagy a Kitörés 60

"19:45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint pontban 20.00 órakor kb. 45-50.000 katona indult el... Kb. 24.000 német és mintegy 20-25.000 magyar katona indult meg a jelre. Az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt, és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat. A kitörő védőseregből mindössze 600-700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett."

(kitorestura.hu)

Alapvetően kedvelem a történelmi emléktúrákat, és a Kitörés 60 már régóta a palettán volt, de hivatásos katonai szolgálatom alatt nem mertem kockáztatni, hogy részt is vegyek rajta. Ennek ugye már három és fél éve vége, mégis most adódott az első alkalom, hogy egy minimális töredékét átéljem annak, amelyeken keresztül mentek a katonák... 

Már majdnem negyed 7, mire a Kapisztrán térre érkezem, a Budai várba. Néhány rendőrautó cirkál, de semmilyen rendbontás, vagy tüntetés nincs a rajt helyszínén. A nevezés elég gyorsan megy, tatyót is adok le a célba szállításhoz, aztán indítva az órát, a Bécsi kapun át kitörök a várból...

Pergőtűz nem fogad, ellenben egy nagyon kellemes klímájú éjszakának nézek elébe. Ilyenkor február elején, szerintem nem kívánhattunk volna jobbat, végig komfortos az érzet. Eredetileg nyolc órás menetidőt terveztem, de amatőr módon nem vettem figyelembe a közel kétezer fős megemlékezőt... Ráadásul mivel teljesen a végéről indulok, végig kell rajtuk "verekedjek"... na jó, csak le kell őket előznöm. :)

Ez Budán még jól is megy, szépen kocogok még a meredek Diós-árkon is felfelé. Hamar jön az első pont: Széchenyi-emlék, ahol a pontőröknél senki nincs, így villámgyors a pecsételés. Normafa után döbbenek rá bizony, hogy hova jöttem... Tömött sorokban masíroznak az emberek, a talaj itt kellemesen havas, nem csúszik. 2. pont: Csacsi-rét. Soha nem látott tömeg. Egy kissrácot kérdezek meg, hol kapom a pecsétet, aki készségesen megmutatja. Na és innen jönnek a gubancok: a Virág-völgy ösvénye csak egynyomsávos, ráadásul brutál saras...

Túrán én nem szeretek szólni az embereknek, hogy engedjenek el, így itt sem teszem. Csendben gyalogolva, vonatozom a többiekkel, és szép lassan elengedem a nyolcórási tervet. Helyette megfigyelem azokat, akik korhű egyenruhában teljesítik a kitörést, valaki még alumínium kulacsot és csajkát is lógat az oldalán, illetve egy-két fegyver is felbukkan. Ami még feltűnő, hogy rengeteg a német. Nem mernék rá megesküdni, de a túrán több német szót hallottam, mint magyart. 

Közben felkocogok a János-hegyre, és itt már sorba kell állni a pecsétért. Utána a kilátóhoz mászom, na itt egyedül vagyok, mindenki a műutat választja, így legalább kényelmesen fotózhatok. Hát, lefelé már elég játékos a menet... Legtöbben fenéken csúszva a rövidebb levágásokat választják, én inkább körbefutom őket a szerpentinen.

Az igazi káosz az a Hárs-hegy. Eddig a jég csak itt-ott mutatta meg magát, de a Hárs északi oldala... ha nem is tükörjég, de elég veszélyes. Nekem is sikerül majdnem egy hátraszaltót dobni. Érdekes, hogy esés közben még van "időm" arra figyelni, hogy lehetőleg senkit se gáncsoljak el, amire nagy esély lenne, mert iszonyú a tömeg. És mindenki nyeklik-zuhan jobbra-balra.

A tömegben az Újlaki-hegy hoz némi változást. Mintha csendesedne és ritkulna a mezőny. 20 km felett vagyunk, és sok emberen látszik, hogy nem gyakorlott túrázó, elsősorban a megemlékezés miatt jött el. A parkolóban egy szovjet hadiállásba botlom, szerencsére golyó helyett csak pecsétet kapok. Virágos-nyeregig SENKIvel sem találkozom. :) Ez igazi kuriózum. Megörülök a kis mezőre épített katonai tábornak, itt biztos lesz valami ellátmány... :) Odalépek az első forraló üsthöz, ó, tea, mily csodás! Kérek egy pohárral? Hogy a bánatba ne! Pohár kitölt, átnyújt, 800 Ft... Ö... mi? Jah, hogy ez forralt bor, és az ingyenes tea a sátorban van...? :D Sebaj, improvizálok, összeöntöm a teát és a bort, így legalább olyan hőmérsékletű lesz, hogy meg tudom inni, aztán usgyí tovább.

Egyik kedvenc utam a Budaiban, a sárga sáv az Alsó-jegenye völgyig. Egy probléma van most vele: egynyomsávos. De szerencsére a bajtársak többnyire elengednek, még a németek is jó utat kívánnak, legalábbis remélem, hogy azt mondják. :D 

Ugyanezen út folytatódik a Muflon-itatóig, ahol megint forralnak mindenfélét, de most már ki is van írva az ára... euróban is. :) Csak egy pecsét, és megyek is tovább, hogy meghódítsam a Nagy-szénást. Igazi tél van fent, itt-ott lábszárközépig ér a hó, és persze ez kitart Kutya-hegyen is. A hegyen való futás szintén magányban telik, úgy tűnik, hogy közeledem a mezőny elejéhez. 

Az utolsó húszas az a szakasz, amit nemrég jártunk be, és áldom is érte az eszem, mert így sötétben azért húzós lett volna a tájékozódás, GPS ide vagy oda. Perbálig két érdekes dolog is történik: 1. A hó egyik pillanatról a másikra tűnik el, és a helyét fagyott föld váltja fel, ami pár fokkal jobb, mintha folyós sár lenne. 2. A malom-földeki pontnál belebotlok egy régi "Kinizsis" ismerősbe, Tibibe, aki szintén kocogva teljesít, így innen együtt haladunk a cél felé.

Bár tényleg jó a klíma, a kulacsom szopókája azért csonttá fagy. Lecsavarva a tetejét, tudok belőle inni, kellemes jégkásás az izoital. Hm, fincsi. :) Az univerzum megérzi kívánságom, a perbáli sörözőben finom, meleg teával kínálnak. Beleszagolok, nem bor, akkor jöhet. :D

Az utolsó tízest igazából nagyon élvezem, ahogy szinte az egész túrát is. Egyrészt jó a fizikai állapotom, másrészt nincs tömeg, harmadrészt van útitárs is. Negyedrészt pedig a Kakukk-hegyre felfelé egy sötét bozótosból váratlanul elém ugrik üvöltve két, állig felfegyverzett katona... Oh, bakker, most majdnem besz***tam. :D De persze azért megköszönjük a meglepit.

A végén lekocogunk a hegyről, le a kálvárián, be a sportcsarnokba, a célba. Órám szerint 8 óra 29 perc lett a menetidő, ami teljesen jó, figyelembe véve a terepet és a tömeget. Finom hagymás paradicsomleves, tea, oklevél, kitűző, felvarró, meg ilyesmiket kapunk. Szinte teljesen néptelen még a cél, de Tibin kívül még találok két srácot, akiket vissza tudok fuvarozni Budára. Így már négy óra előtt ismét ott vagyunk annak a várnak a lábánál, ahonnan pár órája mi, 73 éve pedig több tízezer katona tört ki...

Csúcsra járatva: Bükk 900 Online

A Bükk 900-as csúcsai teljesítménytúrával kapcsolatban nekem mindig volt két bibi. Az egyik, hogy a rajt/cél Bánkút igen messze van a fővárostól, az oda-vissza 6 órás kocsikázás gondolata többször meghátrálásra késztetett. A másik pedig, hogy augusztus első szombatja többnyire nagyon meleg, és egy olyan útvonalon, ahol semmilyen vízvételi lehetőség nincs, ott bizony ez komoly problémát jelenthet.

A Bükk 900 Online megjelenésével sem került Bánkút Pesthez közelebb, viszont mivel ez az év bármely napján teljesíthető, ezért a második bibi kipipálásra került. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz így az út. Aztán még abban is megegyeztünk Vic-kel, aki létrehozta a kihívást, hogy a sötétben aló csúcskeresést is teszteljük. Így néztük ki magunknak a november 25. 13 órás rajtot.

Dél körül a Bükköt hatalmas felhők veszik körül, így Mályinka felől felautózni elég játékosra sikerül. Kiguvadt szemekkel figyelem az utat, ami olykor bizony alig látszik. Szerencsére nincs még olyan hülye, aki ilyenkor erre jár... :) Aztán egyre feljebb tartva vékonyodik a felhő, és áttűz rajta a napsugár. Vic álmélkodva fotózgat mellettem, én persze nem tudok odanézni, mert most már a nap vakítja a szememet... :D

Gyönyörű napsütés fogad minket Bánkúton, egy órája egy lyukas garasban sem fogadtam volna, hogy ez lesz. Gyors pakolást követően már lent vagyunk a turistaháznál, ahol az étterem bejárati ajtaja mellett található OKT pecsételő doboz alján van kirakva a Bükk 900 Online rajt/cél QR kódja. Még mielőtt leolvasnánk, gyorsan egyeztetünk az étteremmel, hogy várhatóan este 7 előtt még szeretnénk két menüt elfogyasztani, két nagy, bőséges, forró menüt... :)

12:58-kor rajtolunk el, és egyből a sípályát vesszük célba bemelegítésként. A Felső-Borovnyák csúcsa a NATO radar állomás miatt lejjebb került, illetve egy mutatós kis oszlopot kapott, bár itt a QR kód kicsit magasan van. Első csúcsnál első gubanc: valamiért nem tudjuk beolvasni a kódot. Aztán Vic jön rá, hogy a nap olyan szögben tűzhet a kódra, hogy az fényt ver vissza az olvasóba, ami így képtelen az azonosításra. Sebaj, beárnyékoljuk a kódot, így már minden oké.

Kocogás lefelé a műúton, az egyetlen ilyen lehetőség. Majd már a Pipist támadjuk, itt már nincs műút, se út, csak a szűz erdő. Pipis levadászását követően az új csúcsra, a Füstös-kő bércre kapaszkodunk fel. Szép kis hegyet talált Vic, elszórtan fák, kellemes aljnövényzet, halovány ösvények, amin lehet haladni. Itt még nincs oszlop, a csúcson egy magas fára van rögzítve a kód, a fa mellett kőrakás, nem messze a fától pedig egy magasles emelkedik.

Innen viszont lehet úton haladni egy darabig, ami hol ösvény, hol az országos kék, hol dózerút. Kis-kőhátat megtalálni nagyon egyszerű, valamilyen átjátszó állomás gigantikus oszlopa mellett ácsorog a csúcsoszlop. Kódolvasás, és zúzunk lefelé. Ha tovább indulunk az oszlop mellett, be a sűrűbe, akkor találunk egy kis nyiladékot, amit azért nem egyszerű felfedezni, viszont az egyenesen a Nagy-kőhát elágazáshoz vezet.

Köves rengeteg, szinte kopasz csúcs a Nagy-kőhát, ami térerőben kissé gyengélkedik, így pár perc elmegy a hullámok keresésével, de sikerrel járunk. Rövid dzsungelharc után ismét földúton mehetünk egészen Három-kőig. Sajnos a felhők besokasodtak, így se a napot, se alacsony felhőket nem látunk. Viszont Büszkés-hegy levadászása innen könnyű préda, és meglepő módon azonnal be tudjuk olvasni a kódot, a teszttúrán ez jóval nehezebben ment.

 Kikocogunk a kékre, és Tar-kő is "áldozattá" válik. A peremre nem megyünk ki, valószínűleg hasonlóan nincs látvány, mint Három-kőn. Egy darabig visszamegyünk a kéken, majd balra beereszkedünk egy völgybe, ahol csatlakozunk egy erdészeti útra, ami végigvezet a fenyvesen. Elképesztő a látvány. A Virágos-sár hegy alján találjuk magunkat, és egy szűk kis vályúban kapaszkodunk felfelé. Ez az a hegy, ami mindkét irányból nehezen adja magát, de a végén csak leolvassuk a kódját. :)

Miután legurulunk a hegyről, a néhai legmagasabb pont felé, az Istállós-kő felé tartunk a zöld és zöld háromszög turistautak segítségével. Hamarabb olvasom le a kódot, mint Vic, és ez a szerencsém, ugyanis a fák között, a felhők mögül átsüt a nap, és olyan a látvány, hogy még a lélegzetem is elakad. De csak pár másodpercig tart az egész, így mire szólok Vic-nek, addigra a kép már a múltba vész.

Innentől nagyjából az utolsó csúcsig már nincsenek trükkös kis utacskák, egyik hegyről le, másikra fel, szinte teljesen irányba. Itt-ott azért még vigyázni kell, például Ispánról lefelé célszerű egy jobb kanyart beletenni, mert az ember irányba haladva egyből egy mély árokban találja magát, amiből persze ki is kell mászni... Kukucsó-hegy ebből az irányból kőkemény, csak 500 méter távban, de úgy lehet érezni, hogy szintben is annyi...

Átbukdácsolunk a Vörös-sár hegyre, és itt megint akad egy kis térerő gond, de végül ez is megoldódik. Szerencsére csak két-három hegyen nem adja be elsőre a jelet. Közben elkezd besötétedni, és Körös-bérc tetején már elő kell kaparni a lámpákat, mert a leolvasó nem látja a kódot. Egyébként is szükség van már fényre, normál úton sem szeretek sötétben botorkálni, nemhogy a szűz erdőben.

Fekete-sár bérc, már vak sötétben, és szembesülünk a ténnyel, hogy mennyire marha nehéz így megtalálni az oszlopot... :) Utólag belegondolva, olyan hegyeken van ezzel gond, ahol nem egy "jellegzetes" helyen áll az oszlop, és ezekből szerencsére nincs túl sok. Fekete-sár az egyik, pár perc elmegy a körbe-körbe járkálással. Aztán még a lefele menő irányt is benézzük, úgyhogy a mai túrán ez a hegy viszi a "legnehezebben levadászható csúcs" díjat...

Kis-sár bérc könnyű préda már, és Huta is annak tűnik, bár sikerül becéloznunk felfelé egy sziklarakást, amit aztán kerülhetünk meg. Nappal ezzel ugye nincs gond. Lefele menet vesszük észre, hogy leszállt a köd, vagy harmat, vagy nem tudom mi, de csurom vizesek a lehullott levelek. Sikerül is dobnom egy óriási hátast, szépen elterülök az avarban. Vic persze éppen videóz, ez a rész van a kisfilm végén. :) Nekem nem volt elég, 50 méterrel lejjebb ismét elvágódom. Itt már röhögésbe fullad az egész, jaj, csak egyszer jussunk le erről a hegyről... :D

A Nagy-Istvánból és a Fodorból csak egy méteres átmérőjű kört látok, amit a lámpám világít, itt már könnyen megtaláljuk az oszlopokat sötétben is. Majd végre ismét út van a lábunk alatt, és a Faktor-rét felől megközelítjük a Bálványt, az utolsó hegyet. Na innen már egyszerű lesz... vagyis csak lenne, ugyanis kitör egy szolid hóvihar. Igazából valami havas eső esik, és mellé viharos szél társul. Eddigi komfort érzetem pillanatok alatt tűnik el, és hiába futunk, mégis fázom. Basszus, azért ezt megúsztuk, még pár perc, és Bánkúton vagyunk.

5 óra 15 perccel indulás után olvassuk le a célkódot. Ez azért elég jó idő lett, figyelembe véve a sötétséget. Tény és való, hogy hőség nélkül ez sokkal jobban megy. Bemegyünk az étterembe, és kikérjük a kötelező vadragu levest házi kenyérrel és almás rétest. Nem lehet szavakba önteni, mennyire jól esik... :) Bárki, aki teljesíti a Bükk 900 Online-t, utána toljon egy ilyen menüt a turistaházban. Durva lesz. ;)

Az összefoglaló videó:

Békés Harcos Útja: rendezői bejárás

Nagyjából a nyár vége óta tolom magam előtt a "Békés Harcos Útja" instant teljesítménytúra hosszútávjának bejárását, de mindig közbe jött valami. Legutóbb például arról feledkeztem meg, hogy a Mátrában tovább tart a vadász-szezon, mint a Bükkben, és sikerült egy hajtóvadászat közepébe csöppeni...

November közepén már elég hamar sötétedik, de végül is nem bántam, hogy eddig halogattam a bejárást, legalább szembesülhetek azon akadályokkal, amelyekkel találkozhat majd a vállalkozó szellemű túrázó éjjel. Az útra ketten is elkísértek, egyikük Vic, a Bükk 900 Online kiötlője, és ennek a túrának a társszervezője, illetve Kati is bejelentkezett, szeretett volna első női teljesítő lenni.

Egy hibát azért elkövettem, csak felületesen saccoltam meg a szintemelkedést, térkép alapján nagyjából 2000 métert becsültem. Gondoltam majd a barometrikus órák pontos adatot fognak adni. Csak így ugye nem teljesen voltunk felkészülve a nehézségre, gondoltuk a Mátrabércnél úgysem lesz nehezebb... Há, mekkorát tévedtünk! :D

Fél nyolc körül egy 3 km-es jelöletlen úttal kezdtünk. Örülök, hogy még a nyáron felfedeztem ezt a vadregényes kis ösvényt, rögtön betettem a rövid- és a hosszútávba is. Muzsla meghódítása szintén nem a "megszokott" piros jelzésen történt, hanem két teljesen új jelzést avattam fel (Z+ és P+), amelyek tudtommal még egyik online térképen sem szerepelnek. Kellemesen emelkedő, széles erdészeti út.

Lefelé természetesen az egyik kedvenc utamat választottam, a Vidróczki-barlang mellett futó P+-et.

Nagyjából 17 km-nél értük el az 1000 méter szintemelkedést. Na itt már gyanús volt, hogy a 2000 méter erősen alulbecsült érték lesz. Az időjárás érdekesen alakult, tavasz és ősz váltogatta egymást, illetve a hegycsúcsokon olykor ízelítőt kaptunk a télből is. Felhők jöttek-mentek, és olyan fényviszonyok alakultak ki, hogy nem győztünk fotózni.

A Galya-fennsík felé haladva Katinak erőteljesen megfájdult a lába, nagy eséllyel még nem heverte ki a kéthetes Piros ultrát. Végül okosan döntött, Mátraszentimrén kiszállt, buszra ülve visszament Pásztóra, és ott várt meg minket. Így is 30 km-en át kísért minket, 1700 méter szinttel.

Sajnáltuk, hogy Kati nem láthatta a kiszállása utáni tájakat, de a végefelé olyan lejtőkkel találkoztunk, amik még nekünk is fájtak... Illetve voltak káprázatos erdőségek, mint például ez a fenyves.

A Világos-hegyen még soha nem jártam ezelőtt, de mivel ódákat zengtek róla, ezért egyértelmű volt, hogy berakom az útvonalba. Hát megérte. A hegytetőn 360 fokos panoráma várt ránk olyan elképesztő színvilággal, hogy többször koppant az állam a sziklákon... Nem gondoltam volna, hogy az ősz végén még ilyen színekben pompázik az erdő. Csak fotóztunk, csak fotóztunk, aztán végre elindultunk lefelé a nyaktörő lejtőn.

Elhagyva az utolsó "ellenőrző pontot", már csak 13 km volt hátra, úgy gondoltuk, hogy kicsit odalépve két órán belül letoljuk. Hát nem toltuk le... :D Akkor még nem tudtuk, de az igazi hardcore még csak akkor jött.

A Havasig kacskaringózó S+ még nem jelentett nagy kihívást, a hegy viszont kicsit meglepett minket. Sunyi módon elaltatott. Na nem azért, mert már fáradtak voltunk. Kellemes szögben emelkedik, de végtelen hosszan. Emelkedők emelkedőkbe folynak, és amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, egy bazi nagy hegy tornyosodik fel előtted... :)

A felfelénél már csak egy hosszabb etap volt: a lefele. Sanszos, hogy a sötét miatt véltük annyira hosszúnak, itt már lámpát kellett kapcsolnunk. Aztán jöttek a meglepik. Például egy mély árok, amire egyikünk sem emlékezett. Vic bízott benne, hogy ez már János vára, de mivel az benne van a rövidtávban is, amit kétszer jártam be, így jól emlékeztem, hogy bizony még nem az. Vaksötétben, háton kúszva próbáltam leküzdeni az akadályt. Szerencsére nem túl hosszú, de az biztos, hogy majd az éles túrán lesz néha anyázás...

Aztán persze megérkezett János vára is, újabb kúszás. Világosban nyílván egyszerűbb, de így, hogy nem látod hova érkezel, csak csúszol lefele... Hm, fincsi volt. :) Leértünk a Rédai-Nagy patak völgyébe, és onnan már csak ki kellett mászni. Közben Vic közölte, hogy túlléptük a 2700 méter szintemelkedést...

Nos, konklúziók:

1. A viszonylag könnyű rövidtáv mellé szerettem volna egy küzdős hosszútávot. Hm, sikerült. :D

2. Ha valaki sötétben ér a végére, a két említett lejtőnél fokozott óvatossággal kell ereszkedni.

3. Mindemellett egy igazán gyönyörű útvonalat sikerült összerakni.

Békés Harcos Útja, instant teljesítménytúra, 23 és 59 km-en a Mátrában.

Start: 2017. december 22. 22:30

Természetre hangolva...