Mátrabérc-Trail terepfutó verseny

Egy küzdelmes PB kísérlet története

Táv: 58,2 km.

Szint: 2800 m.

Szintidő: 10 óra.

A nap lassan kúszik fel az égre a gödöllői dombok mögött. Mély nyugalommal figyelem, mintha csak egy megszokott vasárnap reggel lenne, és nem éppen az ország legnehezebb terepfutó versenyére készülődnék. Minek is lennék ideges? Hiszen elég jó felkészülés van mögöttem, és a Mátrabérc, mint túra nekem mindig sikertörténet, ha még nem is mindig volt könnyű.

Elsétálok a belvárosba, DonRazzino már vár, egy egész szurkolótábort hozott magával, Márti és Gyöngyi személyében, utóbbit ráadásul még ismerem is a tavalyi K100-ról. Mi jóval hamarabb odaérünk Szurdokpüspökibe, a busz azonban jóval később indul, és még egy tiszteletkört is tesz. Néhányan már kezdünk aggódni, hogy 9-ig nem érünk ki Sirokra. De kiérünk. Még egy gyors mosdó is belefér, aztán már a rajtvonalnál toporgunk. Vagyis jóval a rajtvonal mögött. Rajtkapu, zene, igazi ultra-trail hangulat van, bár néhány száz szurkoló még elférne.

Németh Csabi vezet fel minket az első bemelegítő kilométeren, tökön, paszulyon, rozoga hídon, tizenegy perc, és már a vasúti megállóban járunk, és megkezdjük a klasszikus Mátrabércet. Az első lépésem a hegyen majdnem hanyatvágódásba torkollik, annyira csúszik a sár. Szerencsére feljebb már nincs ilyen problémám. Igyekszem kizárni a külvilágot, különösen a tömeg húzó erejét. Fél szemmel magamat figyelem, fél szemmel az órát. A pulzus megpróbál ellépni, de nem engedem, vissza-visszarántom. Jól megy, örömmel nyugtázom. Higgadtan mászom-futom a szinteket. Oroszlánvárra egy perccel érkezem később, mint a legjobb MB-m alatt, levonva az első tizenegy percet. Mosolygok magamban, pulzuskontrollal hasonlót megyek, mint a legjobb időm, eddig minden nagyon penge.

Lefele próbálok magamhoz venni egy kis szénhidrátot, de nem igazán kívánom. Hm, ilyen azért nem szokott velem előfordulni. Sebaj, míg jól megy, addig nincs gond. A következő két hegy sem akadály, beérek egy-két futót, DonRazzino látótávolságban követ engem. Leérek a markazi kapuhoz, és akkor szembesülök igazán a problémával. Fáj és feszül a gyomrom. Ezért nem bírok enni sem. Előfordult már, hogy besavasodott a gyomrom, de nem tíz km után, és nem annyira, hogy alig bírok lenyomni egy falatot a torkomon. Akkor most sétálunk. Nem a legjobb helyen ér utol a baj, itt azért szoktam kocogni, ha nem is teljesen a Sötét-lápa nyeregig. Az érzés sajnos nem múlik, a kilométerek telnek, én pedig képtelen vagyok a futásra. DonRazzino beér, és meg is előz, illetve még egy külföldi hölgy is diszkréten lealáz a meredek kaptatón.

3:20 alatt érek fel Kékestetőre, ez kb. negyedórával rosszabb, mint vártam. Na most mi a fenét csináljak? Innen hazamenni nem lenne valami dicső dolog, de komolyabb frissítés nélkül nem sokáig húzhatom. Előkotrok néhány pogácsát, és almával próbálom letuszkolni. Kólát is iszom, az mindig szokott segíteni. A ponton gyorsan megy a frissítés. Carlos kitépi kezemből a kulacsomat, ő tölti meg. Én még mindig a hogyan tovább-on rágódom, aztán végül Athosz megjegyzése lendít tovább, mi szerint sok embert fogok még befogni. Hát igen, én is így terveztem, hogy egy viszonylag lassú Kékes után növelni kezdem a tempót egészen Mátrakeresztesig, aztán a Muzslát majd csak leküzdöm valahogy. Csak éppen nem ilyen állapotról álmodtam, amikor ezt tervezgettem.

Elindulok a sárgán, és kb. 50 méter után veszem észre, hogy ott hagytam a ponton a botokat. Hm, ez annak a jele, hogy kezdek szétesni fejben. Ezt nem kellene, itt, 20 km után. Visszakocogok, na még egyszer. A gyomrom nagyon nem lelkesedik a lejtőkért, az állandó rázkódás nagyon megviseli. Öt perc után már hányingerem van. A meredeken olyan erővel fogom a botokat, hogy az feltöri az ujjamat. Lent, a kidőlt fákon való akrobatikus átmászás következik. Közben egy kishölgy úgy elporoz mellettem, hogy csak lesek. Így kellene nekem is menni, helyette meg csak itt szerencsétlenkedem. A tudat, hogy számomra a mumus szakasz következik, az sem pörget fel igazán.

A Csór-hegy lábáig mentálisan kicsit összekaparom magam. Az a lényeg, hogy Galyáig ne álljak fejre, onnan azért már sokkal könnyebb lesz. A gyomorfájás nem enyhül, viszont kezdek hozzászokni az érzéshez. Sajnos a lankásabb emelkedők megfutását törölnöm kell, nem bírok előredőlni, mert összepréselem a gyomromat. Fejben végleg helyre rázódom, amikor a lassú tempó ellenére is utolérek néhány embert.

Galyatetőn ismét frissítő pontot találok, a szokásos lakomát fogyasztom, pogácsa, alma, sajt, kóla. A kulacsba izót kérek, azt valahogy bírja és kívánja a gyomrom, szerintem az tartja bennem az erőt, mivel semmilyen édességet nem bírok lenyelni. Felmászom a kilátóba, és megindulok lefele. Megpróbálom megkeresni a saját ritmusomat, ezúttal egy gyorsabb tempóhoz alkalmazkodó ritmust. Eszembe jut a múlt heti Muzslám, most közel sem olyan gyors a tempó, de azért már érzem, hogy haladok. Vörös-kőig teljesen egyedül falom a kiliket, majd a kékre térve befogom DonRazzinót és egy másik srácot. Szamár-kőnél Yoyo lesz a következő áldozat, majd Ágasvár fele már olyan embereket is megelőzök, akik még az elején hagytak le.

Viszonylag gyorsan leérek a patak völgyébe, és nem kis meglepetésemre sikerül felvennem egy síkfutó tempót. Egészen addig, míg meg nem botlok egy kőben, és a bal combfeszítőm meg nem húzódik. Remek, most pont ez hiányzott. De mivel ez jobban fáj, legalább elterelődik a figyelmem a gyomorfájásról. A sebességet nem csökkentem, beviharzok a településre, és még a pont előtt újabb futót hagyok magam mögött. Nem sokat időzök az asztalnál, pogácsa, alma, kóla, és már megyek is tovább.

Ekkor kezdek el először számolni. Ha meg akarom futni a klasszikus PB-met (8:31), akkor 8:50 körül kellene célba érjek. Ehhez viszont egy gyors Muzsla-ereszkedésre lenne szükség, és úgy érzem, hogy ez most nem fog menni. Bár pszichésen teljesen ráhangolódtam a fájdalommal járó futásra, azt a hosszú rázkódást nem fogom sokáig bírni. Viszont a 9 óra talán összejöhet. Muzslára felfele már csak egy emberrel találkozom, nagyon kihaltnak tűnik a hegy. Ez az egyik előnye a Trail-nek, nincs tömeg. Közben viszont arra gondolok, hogy ez Muzsla nem ugyanaz, mint amin múlt hét szombaton másztam. Ez valahogy meredekebb és magasabb. Nyikom-nyeregnél megint elfog a hányinger. Nem baj, most már mindenképpen beérek.

Ahogy sejtettem, a lefele nem megy túl fényesen. A botokkal próbálom támasztani magam, hogy minél kevésbé rázkódjak talajfogáskor, de még így is igen fájdalmas a menet. Már Nagy-koncsúr után járok, amikor Yoyo bukkan fel mögöttem, és egyszerűen állva hagy. Szeretném követni, de semmi értelmét nem látom. Az ő sebessége nálam most végzetes lehet. Végre lejutok a hegyről, ki a patakból, és a síkon ismét felpörögnek a lábak. Elképesztő, de nagyon jól esik itt futni, bár biztos benne van a tudat, hogy már nincs sok hátra. Az iskola előtti utcánál kiszámolom, hogy a klasszikus Mátrabérc célidőm 8:38 lenne. Csodálatos. 7 perccel maradtam el a legjobb időmtől. Ez van.

Gyors léptekkel közelítem meg a célt, már távolról hallom a bíztatásokat. Átlépem a célkaput, egy gyors dugás, és megállítom az órámat. 8:59:59-et mutat. Jól kiszámoltam. :) Csak a hivatalos idő mond mást, ugyanis a dugóka 9:00:32-t mért. Megkapom a „Finisher” pólót és egy szép érmet. Éppen akkor kezdődik az eredményhirdetés is, még megvárom, mielőtt elmennék átöltözni.

Furcsa érzés a célban sétálgatni, hamar rájövök miért. A gyomrom miatt nem tudtam magam szétfutni. Nem úgy, mint a klasszisokkal könnyebb PVV-n. A beállt izmon kívül a lábaim teljesen frissnek tűnnek, és érzem, hogy még bírnék menni. Ezt azért nagyon sajnálom, nem ez volt a cél. Írhatnám azt, hogy az elmúlt 3 hónap felkészülései kárba mentek, de persze ez nem így van. Közbe jött ez a gyomor panasz, nincs mit tenni, a Nagyoknál is megesik, nem csak ilyen mezei egereknél, mint nálam. Illetve amit még nagyon sajnálok, hogy ahelyett, hogy a versenyre és a tájra koncentráltam volna, szinte végig magammal kellett foglalkoznom, tartani magamban a lelket. Azért ez jó kis tapasztalat volt.

Maga a rendezvény rendkívüli hatást tett rám, nemhiába az ország legjobb terepfutói rendezik. Persze Kékes előtt, amikor megjelent a problémám, még azt gondoltam, hogy soha többet MBT, mintha a rendezvény tehetne a bajomról. De a végére nagyon megszépült minden. Úgyhogy ha jövőre is megrendezik, akkor ott a helyem. Legalább ismét lesz valami, ami komolyabb edzésmunkára inspirál.

Pilis-vörös-vár terepfutó verseny

Táv: 39 km, szint: 1210 m, szintidő: 6 óra.

Jó ötletnek tűnt benevezni erre a versenyre, tetszett az útvonal, illetve szerettem volna letesztelni, hogy mennyit értek az elmúlt két hónap edzései. Ebből adódóan nem egy laza futásra készültem. Aztán, hogy legyen tétje is a dolognak, eldöntöttem, ha 4:30-on belül beérek különösebb meghalás nélkül, akkor benevezek a Mátrabérc-Trail terepfutó versenyre. Könnyelmű kijelentés volt…

Nem alszom valami jól, de valahogy mégis kipihenten és motiváltan ülök fel az esztergomi vonatra, aminek köszönhetően már 7 után beérek a rajtba, a pilisvörösvári sportcentrumba. Megkapom a rajtszámot, ami elég jóra sikerült, szép emlék lesz… ha sikerül időn belül lefutnom a távot. 8 előtt már kint ácsorgunk a rajtszalagnál. VadMalacot vélem felfedezni a futók között. Már előre félek, ha nem húz el az első métereken, akkor ebből megint hajsza lesz. ebola indítja a mezőnyt, még zene is szól a hangszórókból.

Kemény tempóban kezdek, amit nem nagyon szeretek, de most nem egy laza kocogásra jöttem. VadMalac le is marad kissé, az első 6-8 ember mögött nyomulok fel a kálváriára, majd vissza le, és ki a településről. Az emelkedő a Vörös-hegyre megfog, muszáj belesétálni, néhányan fel is zárkóznak, köztük VM is, ő azért jobban bírja a hegyi terepet, mint én. Fent begyűjtjük az első csekkolást, a „vörös” kipipálva a Pilis-vörös-várból. Kevesebb, mint fél óra kellett az első négy kilométerhez, szinte végig emelkedőn.

Innen a piroson haladunk egészen Szántóig. Érdemi változás annyi történik, hogy sikerül visszaelőznöm VM-et, illetve két újabb srácot érek utol, akikkel egymást kerülgetjük egy jó darabig. A vadföldnél válok le a pirosról, balra már jól látható a következő állomás, „Pilis”. Az már nem lesz olyan könnyű, mint a „vörös”. Beérek Szántóra, hosszú aszfaltos futás következik. Ráadásul felfele. Rendkívül utálok aszfalton felfele futni, akkor inkább valami köves turistaút legyen. Sajnos ez még végtelen hosszúnak is tűnik. Kicsit egymástól leszakadva hárman küzdünk felfele, illetve, ha jól látom a távolban VM is morzsolja a métereket. Végre itt a Szántói-nyereg, és a terülj-terülj asztalkám. Kólával indítok, aztán egy kis aszalt gyümi, nápolyi, majd egy fél banánt is elveszek, amit már futás közben majszolok el.

A Kinizsi Százas útvonalán járunk, a pilisi szerpentin leküzdése következik. A két srác némi előnyre tesz szert felfele, így tulajdonképpen majdnem végig teljesen egyedül kocogok. Majd valahol a felső harmadánál már jön szembe az élmezőny. Hajrázunk egymásnak, jól esik bíztatni, és bíztatást kapni. A Pilis-tető egykor katonai terület volt, gondolom ezért nem halad arra turistaút, így én még soha nem jártam itt. Most is csak egy chipes ellenőrzés erejéig állok meg, aztán spuri vissza azon az útvonalon, amelyen feljöttem. Nem kell sokat mennem, amikor VadMalac érkezik szemből. Nem sok előnyöm van. Gondoltam, hogy ez lesz, gyorsítok. A köves, hepehupás talajon nem olyan egyszerű gyorsan futni, mint ahogy elsőnek látszik. Főleg az agyamnak megerőltető, mert szinte minden lépést meg kell tervezzek. De azért süvít a menetszél a fülemben. Lefele találkozom a futómezőny hátsó szekciójával, csodálkozom, hogy miért nem vagyok köztük. Illetve a gyorsabb gyalogosok is már itt tartanak. De sokkal jobban aggaszt az a csörtetés, amit mögöttem hallok. A szerpentin ágain vissza-visszanézve újra és újra felbukkan VM, keményen tolja lefele, nem kis pszichés nyomást gyakorolva rám. Annyira gyorsra sikerül a lejövet, hogy még a Szántói-nyereg előtt beérem a két srácot. Végül négyen szinte egyszerre érkezünk a ponthoz, és csapunk egy gyors lakomát.

VM kihasználva tötymörgésemet a frissítésnél, a box utcában előz meg, és megpróbál meglógni. Egy fél banánnal a számban utána eredek, a két srácot otthagyjuk a ponton, és már csak a célban látjuk őket újra. Mielőtt elkezdene emelkedni, befogom VadMalacot, és beállok mögé. Egy ideig húzatom magam Hosszú-hegyre, aztán mégis úgy döntök, hogy előzök. Futótársam kicsit le is szakad, ekkor kezdek jobban gyorsítani annak reményében, hogy hátha itt el tudom dönteni a párbajt. Reménytelennek látszik a terv, sajnos VM-nek nincs gyenge pontja, felfele és lefele is képes embertelen tempóra. Így azt veszem észre, hogy előnyöm gyorsan párolog, pedig hosszú lépésekkel száguldozva igyekszem magam mögött hagyni Hosszú-hegyet és őt is. Még három óránál sem járunk, amikor egyszerre érkezünk a Csobánka-nyeregbe, ahol ismét frissítő pontot találunk. Számolgatok magamban, már csak egy nagy megzuhanás segíthet rajtam, hogy ne érjek be 4:30-on belül, sőt akár egy 4:15 is benne van a pakliban. A fenébe, nem fogom megúszni az MB-Trail-t…

Együtt indulunk tovább, kicsit lazább tempóban hagyjuk el a kék jelzést, majd egy jelzetlen úton közelítjük meg a „várat”, az Egri Csillagok forgatására felépített és lerombolt „Egri várat”. Egy csippantás, és már indulunk is tovább. Egy nagyon szép szakasz következik, a hegy oldalában kanyarog és hullámzik a keskeny turistaút. Sajnos nem tart túl sokáig, kiérünk a szántóföldek közé, és célba vesszük az igazi Pilisvörösvárt. A hegyek között nem éreztem annyira a szelet, itt bepótolhatom a nem éppen felemelő érzést, pont szemből kapom az áldást, nagyon nem hiányzik. Beállok VM mögé, némi javulást érzek, de túl gyors a tempó. Sasolom az épületeket, jöhetne már a város, a házak között könnyebb lesz. De sajnos először csak az ipari park területére érkezünk, a szél ugyanúgy szabad utat talál felém. Nincs mese, lassítanom kell. Leszakadok VadMalacról, ezzel pontot téve a jó kis futópárbajunk végére. Még látom a hátát, ahogy eltűnik a házak között, de már nincs erőm annyira felgyorsulni, hogy behozzam hátrányom. Ráadásul egy kis vakarcs eb ront rám egy kocsi alól. Először macskának nézem, még meg is fordul a fejemben a gondolat, hogy ilyen harcias macskát még nem láttam. Persze csak egy öleb az, amelyik a kis termetét a hangjával próbálja kompenzálni.

Az útra festett jelek segítségével könnyen megtalálom a sportcentrumot, és emelkedett lelki állapotban érkezem a célba, ahol tapssal fogadnak a rendezők és a korábban érkezett futók. 4:07:22-nél állítom meg az órám. Hát ezt nem hittem volna, 4:15-ön belülre a legszebb álmaimban sem vártam volna magam. Mint később kiderült, ez az idő a 7. helyre lett elég, legalábbis a futóversenyen részt vevők 16 fős mezőnyében. VadMalac visszautasítást nem tűrő stílusban közli velem, hogy otthon az első dolgom legyen nevezni a Mátrabérc-Trail-re. Nincs mit tenni… Legyen.

Eredmények itt. 

Jövő héten következik a Dél-Börzsönyi kilátások.

VI. Téli Margita Terep Maraton

Reggel, ha nem sietek, lekésem a hévem. Nem mintha nagy lenne a jelentősége, de végül elérem. Két percig tart, mire kiérek a Szabadság térre. Most jó gödöllőinek lenni. Az iskolában kisebb tömeg, futóhegyek, nevezési asztal, bököm a nevem, kapom a rajtszámom. 3. Jól megnézem magamnak, ez nem a helyezés, csak a rajtszám. Annak a közelében sem leszek. Csak a rajtban.

 

9:00. Eldördül a rajtpisztoly, azaz vált a lámpa zöldre. Feró és munkatársa mellett ácsorgok, majd indulunk. Lassan kellene kezdeni, bár ez így nagyképűen hangzik, szóval még annál is lassabban kellene kezdeni, mint ahogy azt a későbbre terveztem. De jól esik a sebesség. Mostanában nagyon lassú tempóban edzettem a hideg miatt, ezért kicsit odalépek. Feró sarkát taposom, sorban előzgetünk egészen a máriabesnyői lakóparkig. Itt véletlenül a srác elé kerülök, és a Gudra-hegy aprócska dombocskáig tartom is magam. Aztán felfele elhatározom, hogy ideje visszavenni az arcból és a pulzusból, és végre azt a tempót menni, amit terveztem. Feró állva hagy, én pedig pecsét után két talpon síelek le a forrásig.

 

Kicsit rendezem soraim, iszom egy kortyot a forró teából, ami gyanúsan hidegnek tűnik. Ja persze, csak otthon volt forró. A hideget annyira nem érzem, bár jól be vagyok öltözve, ugye mivel lassú futásra készültem. Hát most belassulok. Előzgetnek is szépen. Eltelik tíz perc, és olyan érzésem lesz, mintha én lennék a maraton seprűje, a sereghajtó. Valószínűleg nem állok túl messze a valóságtól. Babaton kapok egy üveg izót, táskámba rejtem, jó lesz ez még később. Mint később kiderül, életmentő ötlet volt. Sokan leteszik az út mellé, nem engedhetik meg maguknak a „nagy súlyt”. Én csak virágszedegetős tempóban haladok, nekem nem oszt, nem szoroz.

 

Margita fele kezd szétszakadozni a mezőny. Pontosítok. Kezdek leszakadni a mezőnyről. Dudorászva kocogok a szép napsütésben, szinte teljes a szélcsend, élvezem. Egy kolomp hangja töri meg a csendet. Csanyáék bíztatnak minket már a következő pontnál. Jól jön a plusz energia a domb lábánál. Kicsit összetorlódva mászunk. Kilátó, majd a letérő előtti pont, ahol leválnak a túrázók. Egy hölgy mögé állok be. Jól nyomja. Lefele és síkon tartom a tempóját, felfele már nehézkesebb. Ő is otthagy. Egyedül folytatom. Szép erre a táj, még egy régi Gödöllő 60-on jártam itt. Eléggé frusztrál a gondolat, hogy tavaly ilyenkor már Domonyvölgyben voltam. De kellett ez a plusz öt kilométer az útvonalba, hogy ultratáv lehessen. Visszamászom Margita oldalába, végre a megszokott úton vagyok, kényelmes kocogás a sárgán. Iszom a teából, ropog a fogam alatt a jég, centis jégkása úszkál a tea tetején a flakonban. Jót tesz a torkomnak a hőmérséklet, de muszáj valamit innom. A villanyvezeték alatt mohón eltüntetek egy pohár felmelegített vizet a ponton. Jó ötlet volt a rendezők részéről.

 

Bár lejtőn megyek, a lámpák már villognak, ennem kellene valamit. Sebaj, mindjárt itt Domonyvölgy. Persze ha megnéztem volna az itinert, akkor tudnám, hogy nem ott lesz a frissítés, hanem kicsivel odébb. Így kissé eléhezem, mire odaérek, de nem vészes. Gyorsan pótolom az energiát, majd eszembe jut a tea. Kiöntöm a flakonból, koppan a földön. Kikaparom a maradék jégkását, és feltöltöm a flakont izóval. Valószínűleg az nem fog megfagyni. Ennyi eszem lehetett volna, hogy ne teát hozzak. Most már mindegy. Közben ebola érkezik, hölgytársasággal. Elhúznak, én még maradok egy kicsit nápolyizni, de egy-két perc múlva utánuk eredek.

 

Egy ideig csak túrázókkal találkozom, na meg ismét Csanyáékkal a zöld háznál. Lassan esem neki az emelkedőnek. Itt megint harapni lehet a csendet, ráadásul se előttem, se mögöttem nem látok senkit. Aztán az emelkedő tetején feltűnnek eboláék és még néhány futó. Utolérem a srácot, az Erzsébet-pihenőig megyünk együtt beszélgetve. Aztán kicsit ritmust váltok, és ellépek. Jól sejtettem, a mezőny második felében vannak olyanok, akik elfutják az elejét, így a végére már nem marad túl sok erő. Ezeket a futókat kezdem befogni egyesével.

 

A kőkereszti pontnál egy egész csoportba botlom. Míg megiszom a teám, figyelem, ahogy távolodnak. Nem sokáig, mivel utánuk eredem. Gyorsnak érzem magam, de ez csak illúzió. A pulzus is jelzi, hogy nagyjából ugyanolyan tempót megyek, mint az elején. A mezőny lassult hozzám. Felfelé is lazán kocogok, a befogott emberek előzékenyen elengednek. Nem mondom, hogy nem jó érzés előzgetni, itt, már a vége fele.

 

Elérem a vasutat, a ponton kapok valami meleg lötyit, jól esik. Megyek tovább, és látom, hogy egy újabb futóboly nyomul egyenesen, letérve a jelzésről. Már messze vannak, nem kiabálok utánuk, én jobbra kanyarodom a megszokott útra. Aztán később csak megtalálják a helyes utat, mert már bent, a házak között ismét felbukkannak előttem. Megelőzöm őket, kivéve az elsőt, aki nem a fáradtság miatt halad lassan, hanem a helyismeret hiánya miatt. Elmagyarázom neki a helyes utat, már bent vagyunk a városban, alig egy percre a lakásomtól, ami alig egy percre van a céltól. Még a végén sprintelek egyet, hátha befogom a srácot, de nem, ő a gyorsabb, vagy húsz másodperccel hamarabb ér be.

 

Megállítom az órám. 5:20-at mutat. Kellemes időtöltés volt ez 44,4 km-en a Gödöllői-dombságban, mínusz akárhány fokban. Besétálunk az iskolába, és kellemes meglepetésként ér a szép, faragott, névre szóló érem. Illetve az oklevél és kitűző díjazáson is újítottak, már ezek is a terep maraton teljesítését igazolják, és nem a Margita 40 teljesítménytúrát. Kifele menet még iszom két pohár teát, és elégedetten haza sétálok.

Eredmények itt. 

 

Azt hiszem a Zöld 45 következik, de ez még nem biztos.

26. SPAR Budapest Nemzetközi Maraton

Idénre három budapesti városnézést terveztem, eljött a harmadik ideje is, de nem ez volt a legkeményebb. Nem ’tom miért, de a hőség üldöz engem, legalábbis az országúti futóversenyeim többségére én úgy emlékszem, hogy fürdök az izzadtságban, öntöm magamra a hideg vizet, a meleg pedig egyre jobban szívja az erőmet. Ma is hasonló történt, de szerencsére azért nem volt annyira extrém meleg, mint a félmaratonon.

Egyedül mentem ki a rajtba, egy ismerőssel sem találkoztam, magányosan koncentráltam a feladatra. Mivel a rajtot elég messze rakták az öltözősátraktól, ezért majdnem sikerült lekésnem, már visszaszámoltak, amikor bepréseltem magamat a folyosóra. Kb. 4 perc telt el, mire elértem a rajtvonalat. Az egyetlen maratonom elbaltázott taktikájával ellentétben, most egy egyenletes 5:40-es tempót szerettem volna futni, és esetleg, ha marad még erő, akkor az utolsó kilométereken gyorsítani.

 

Annak ellenére, hogy előtte kétszer is voltam mosdóban, már az első kilométer után kellemetlen vizelési inger kerített hatalmába, és nem sok dolog van, amit jobban utálok, mint így futni, ezért a 8. km-nél feltéptem egy toi-toi ajtaját, és jónéhány másodpercet elvesztegettem annak kiengedésével, ami eddig nem akart kijönni. Nagyon nem aggódtam az idő miatt, gyorsan behoztam. A pulzust fokozatosan engedtem fel, 145-tel kezdtem, majd néhány kili után 150, és így tovább, ahogy az 5:40-es tempó megkövetelte.

Örültem, hogy a budai oldalon egészen az Árpád-hídig futunk, két éve borzasztóan befordulós volt a 6-os úton le és vissza, most abból nem sok jutott szerencsére. A 16-20 km közötti szakaszon szerintem több helyen el volt mérve a táv, mert egyszer 5:40-et, egyszer 6:00-át, majd megint 5:40-et számoltam, pedig ugyanolyan tempót mentem végig. Ez egy kicsit bosszantott, de később már jól kijöttek a kilométerek, és persze jó idővel.

A taktikámban nagy változást jelentett a frissítés is. Nem sajnáltam a terhet, vittem magammal két kókuszos csemegét, egy Isostar szeletet, és 3 deci Powerbar italt is. 10 km-ként tüntettem el a kajákat, bár amikor felbontottam az Isostar-t, az kettétört, és a fele mögöttem landolt az aszfalton tíz méterre. Hát azért nem mentem vissza. De így is elég volt, így elkerültem az eléhezést, ami 2009-ben nagyon megborított. Vizet, kólát, energiaitalt folyamatosan ittam, már amennyit tudtam a tempó miatt, mert nem akartam egyáltalán megállni, és lassítani sem.

Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy elúszhat a célom, a négy órás teljesítés. Remekül ment, folyamatosan számolgattam az időket, de még fotózni is volt időm, és sok nézőt megleptem, hogy 30 km után is végig mosolyogtam. Futóbolondok több helyről is szurkoltak, nagy adrenalin-löketet adva ezzel, köszönet nekik. 35 után még tudtam egy kicsit gyorsítani, de a végső hajrá elmaradt, biztosra mentem, inkább visszavettem a tempóból.

Nagyon jó érzés volt célba érni. Mindig átérzem a pillanat súlyát és szépségét, elérzékenyülni viszont nem szoktam, hát most ez is sikerült néhány pillanatra. A végén talán az egyik legszebb és legnagyobb érmet akasztották a nyakamba, és kezembe nyomták a befutó csomagot, amit végül megosztottam a Városligetben egy hajléktalannak tűnő bácsival, örült a Gössernek és a csokinak, én meg az ásványvíznek.

3:58:38 lett a nettó időm, ezzel 8 perccel döntöttem meg az egyetlen hivatalos maratoni időmet. Ez a 894. helyhez lett elég a közel 2500 férfi indulóból. Ennyire jó eredményre nem számítottam. Mindenesetre tudtam, hogy a 4 óra bennem van, talán 2009-ben is meglehetett volna, de akkor megfogadtam, hogy nem nyugszom, amíg nem sikerül. Ezzel egy időre búcsút intek a klasszikus maratonnak, nincs mi motiváljon. Ennél jobb időhöz sokkal keményebben kellene edzeni, én pedig nem vagyok annyira teljesítményorientált. Inkább visszatérek a hegyekhez.

Börzsöny 50

Táv: 48,5 km, szint: 1900 m.

2004 óta minden évben ellátogatok a Börzsönybe, 2007-ig főleg a Beac Maxi túrák által, aztán 2008-tól a Julianus túrákat nyomtam. Mivel idén ez kimaradt, ismét a magyarkúti rajton volt a sor. Ezúttal négyen vágtunk neki, a Maxin induló qvic, a Kinizsin megismert Judit és párja, Ellák.

A rajtban némi fejetlenség miatt sikerül benevezni az 50 és a 110 km-re is, most nem gondolom, hogy utóbbira kellene mennem. 8:11 kerül a lapra, amikor elindulunk. qvic megint keményen kezd, bár elmondása szerint, gyorsabban is mehetne, nekünk ez is elég, vagyis néha sok is. Hosszú emelkedő, majd erőltetett futás, nézem az órám: masszív 170-es pulzus, na jó, oda se nézek többet. Aztán végre fellélegezhetek, amikor lejteni kezd. Hol egy kerékpáros, hol qvic előz, a többiek is tartják a lépést.

Nógrádra szűk egy óra alatt érünk le, gyors pecsét, és már suhanunk is tovább. A következő szakaszon kicsit óvatosabban, kicsit halkabban kocogunk, nem akarjuk felverni a lódarazsakat, amelyek pontosan 6 éve rontottak ránk, és okoztak néhány kellemetlen pillanatot és csípést. Az első komolyabb emelkedő előtt Judit és Ellák kezd leszakadni, bár hallom, hogy valaki nyomul mögöttünk, de csak Pap Gábor az, mosolyogva állva hagy minket. Lassan kezdek kilábalni a kezdeti sokkból, és egyre jobban érzem magam. Az emelkedők is jól mennek, szinte végig beszélgetünk, ezért egész váratlanul tűnik fel a Foltán-kereszt. Innen már nincs sok a jó öreg Csóványosig, ahol már négy éve nem jártam. Most is csak egy pecsétért jöttem.

Lefele qvic kicsit meglóg, de hamar beérem. Most Nagy-hideg hegy sem tűnik olyan keménynek, egész gyorsan elérjük a turistaházat. Itt elköszönök qvic-tól, neki mennie kell a komphoz, én viszont várok egy kicsit, hátha befutnak Juditék. Addig előkotrok egy szendvicset, veszek egy kólát a büfében, és kiülök napozni a teraszra a montisok közé. Eltelik negyedóra, a páros csak nem érkezik, ezért tovább indulok, immáron egyedül.

Nagyon jól esik futni, annyira, hogy a szokásosnál kicsit erőteljesebb tempót diktálok magamnak. Még az emelkedők is futva mennek, majd következik a hosszú lejtő, ahol visszaelőzök jó néhány embert, akik még a pihenőm alatt hagytak el. Megérkezem Kisinócra, megkapom a pecsétet, és nyargalok tovább a műúton. Azt veszem észre, hogy valami fekete állat fekszik az út közepén. Először valami kecskére gondolok, majd közelebb érve látom, hogy egy tacsi kutya szoptatja kölykeit, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy mindezt az út közepén teszi. Óriási. :)

Kóspallagnál megállok inni a csapnál, közben beér egy futó srác, akivel az elágazásig tartom a tempót. Előtte megjárjuk az út melletti dzsindzsást, sajnos nem sikerül rábukkannunk a jelzésre, így árkon-bokron át vezet utunk. A Békás-rét némi meglepetéssel szolgál. Úgy érzem, mintha fáradna a lábam, de a későbbiekben megint könnyűnek érzem, ezért lehet, csak illúzió volt. Valószínűleg fokozza a hatást, hogy a rét végén nem kanyarodom el jobbra, hanem egy jelzetlen úton rongyolok be az erdőbe, és csak néhány perc lejtmenetes futás után veszem észre, hogy rossz úton vagyok. Visszakapaszkodom, és visszamegyek a kanyarig. Ekkor érzem, hogy kicsit meleg is van, bár eddig csak áldottuk az eget, mert a fátyolfelhők szinte végig takarták a Napot.

Török-mező hamar érkezik, bár ott egy terven felüli jeges tea is lecsúszik. A végén kicsit sietőssé válik az ivászat, ugyanis váratlanul felbukkan a korábban elhúzott futó. Megpróbálok rátapadni, egy darabig megy is a dolog, a hosszú emelkedőn még a nyomában vagyok, és a Köves-mező mellett haladó turistaúton is még látótávolságon belül van. Aztán rákanyarodva a Hegyes-tetőre vezető emelkedőre végleg megpattan előlem. A mai napból kiindulva kicsit jobb erőnlétre számítottam felfele, érzem, hogy a meleg az oka. Még van nálam egy negyed flakon víz, a keresztútnál megállok, és egyszerűen a fejemre öntöm. Mindjárt más a helyzet, a legmeredekebb részt már sokkal könnyebben abszolválom, és felérek az utolsó ponthoz.

Megkapom a pecsétet, megszemlélem a kilátást, amit itt soha nem lehet megunni, és lefele veszem az irányt. Közben már az időre is figyelek, egyrészt 7 órán belül azért illene beérni, másrészt még lehet, hogy látom qvic-ot is kompra szállni. A hegyoldalban vezető út kissé technikás, de szép, csak néhány turistát kell kikerüljek. Gyorsan lefutok Nagymarosra, és végül 3 óra után két perccel érek a révhez, ahol már várnak a pontőrök. Ezzel 6:51 lett az időm.

Átveszem az oklevelet, kitűzőt, és még hallom, hogy a komp éppen indulóban van. qvic már felszállt, fütyülök utána, de már nem néz vissza, már Visegrádra koncentrál, és arra a 60 km-re, ami még hátra van neki.

Talán ez volt az eddigi legkönnyebb 50-es futásom, viszont azt nem gondolnám, hogy ennél nagyobb sebesség még jól esett volna. Most egy hosszú időre búcsút intek a hegyeknek, nagyjából februárig, de addig is maradnak a gödöllői dombok, a Városliget és a sportpálya.  

Balaton 50 (régen és most)

Táv: 50,8 km, szint: 1410 m.

"Balaton, én csodás tengerem
vonz hozzád különös delej,
sodorjon bárhová az élet
hozzád újra s újra visszatérek."

(L. Horváth Zsuzsa: Balaton)

2004

Számomra az első Balaton 50 túra egy mérföldkő volt, mivel akkor mentem először 50 km-t, és a rendszeres túrázáshoz ez a túra hozta meg a kedvemet. Akkoriban még nem írtam beszámolókat, qvic is csak nagyon ritkán, de ez olyan kalandos esemény volt, hogy erre szánt időt, abból az évből ez az egyetlen beszámolója, érdemes elolvasni. Vannak még emlékeim arról a túráról. Még lefele menet a kocsiban olvasgattam a korábbi beszámolókat, és jókat mulattunk a sok emberen, akik sorozatban eltévedtek. Aztán a rajt után negyedórával arcunkra fagyott a mosoly, mert ott voltunk a semmi közepén, és csak sejtésünk volt, hogy merre kell menni. Két turistatérképünk volt, mindkettő teljesen mást mutatott, egymáshoz és a valósághoz képest is. Akkor még nem volt gps-ünk, és az iránytű csak az irányt mutatja, az utat nem…, ezért emlékeim szerint elég sok időt töltöttünk derékig és nyakig érő dzsindzsásban, úttalan utakon, bozótosban, és csak reménykedtünk, hogy egyszer haza találunk, és netán még a túrát is teljesítjük. Ehhez képest még egész jó időt mentünk, hiszen akkor is kocogtunk néha, de alapvetően a gyaloglás és a dzsungelharc volt a jellemző a haladásunkra. Ami még emlékezetes volt, hogy azon a nyáron zajlott a nagy hernyóinvázió, ezért ezek a csúszómászók egyszerűen lerágták felőlünk az erdőt, és csámcsogásuk kísértetiesen hangzott utunk jelentős részén.

2011

Elég irigy voltam qvic-ra, hiszen ő 2004 óta már kétszer is teljesítette ezt a túrát, ennek ellenére idén sem terveztem menni a kungfus záróvizsgára való felkészülés miatt. Semmi olyan erőltetett futást nem akartam, ami akadályozná a készülésemet. Aztán mikor megemlítette, hogy ismét megy, és még Kati is küldött, nem sokat töprengtem rajta, persze azért kikötöttem, hogy nem akarok gyilkos tempót menni. Ennek hírére Ákos is ráizgult a dologra, így hárman poroztunk lefele Balatonfüredre.

Fél 9 előtt sikerült rajtolnunk egy gyors nevezés után. Az itiner és térképmásolat a Téry Társaságra jellemzően használhatatlan, főleg ezen a felvidéken. Ami viszont komoly fejlődést mutatott, hogy kiszalagozták az utat, legalábbis egy részét, ami annyit jelent, hogy előtte be is járták azt. Ez kicsit meglepett minket.

Szokásosan kezdtünk, qvic nyomta rendesen, ráadásul helyzeti előnyben volt, hiszen tavaly is járt erre. Bár még az Aranyember útján Ákos ment elől, hamar átengedte a vezetést, lefele már kapkodtam a lábaimat. Eleinte még tartottam az iramot, aztán úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok egy ficamot vagy törést, most nem jönne túl jól öt hét fekvőgipsz. Ráadásul a gazzal benőtt utak annyira kövesek voltak, hogy minden egyes lépést meg kellett gondolni. Az első pecsétet még a Jókai-kilátónál kaptuk, majd a másodikat Arácson.

Innen jött egy brutál emelkedő fel Péter-hegyre, amit egyébként ki is lehetne hagyni, mert nincs pont a tetőn, nem is csodálkozom, ki az az őrült, aki feljön ide… Lefele megint óvatoskodtam, aztán újra fel a Csákány-hegyre, az Endrődi-kilátónál pecsételtek. Majd már Paloznak fele kocogtunk még mindig párhuzamosan a Balaton partjával, és a kilátás káprázatos volt a tiszta időben. Ákos kezdetben halkan, aztán egyre hangosabban tette a megjegyzéseket, hogy gyorsak vagyunk, lassítani kellene. Végül Lovas után, miután feltankoltunk a kocsmában, és újabb pecsét került a lapunkra, imája meghallgatásra talált, qvic lassított. Egészen enyhén emelkedett is a völgy, felváltva gyalogoltunk és kocogtunk, míg el nem értük Veszprémfajszt és a következő állomást, Balácapusztát. Itt már csak ketten voltak előttünk a korábban rajtoló 19 főből. Visszakocogtunk a településre, éppen valami fogathajtó verseny volt a határban, a lovak kicsit rugalmasabban futottak, mint mi, pedig egy sörözőben ismét sikerült üzemanyagot tölteni magunkba. A Koloska-forrás nem tűnt nagyon messzinek, nagyon szép ez a környék.

A ponton kaptunk mindenfélét, gyümölcsleves, zsíros kenyér, szörp. Én még egy csokit is leküldtem, hiszen mindjárt a Recsek-hegy következik. Nem váratott sokat magára, kipróbáltam meddig bírom megfutni 90 % alatti pulzussal. Egész jól ment, a keresztútig sikerült, onnan már csak egy rövid szakasz maradt hátra, bár az majdnem derékszögű volt. Nemhiába neveztük el anno Fittness-hegynek, fokozatosan és végelláthatatlanul emelkedik. A tetején ismét kilátót és pontőröket találtunk. Innen többnyire én mentem elől, szerencsére a lábaimban nem tapasztaltam a korábbi húzódásokat, a sok nyújtás jót tesz neki. Élvezhettem a futást, ez jó jel. A vége felé most vagy máshova festették a kék jelzést, vagy qvic emlékezett rosszul, de teljesen máshol lyukadtunk ki, mint vártuk. Ez részben jó hír volt, hiszen nemsokára célba értünk, részben viszont rossz, hiszen a tervezett „lassú 8 órás” helyett egy „kicsit gyorsabb 7 órán belüli” lett a teljesítés. Valahogy én nem éreztem gyorsnak az első 15 km kivételével. Mindenesetre 6:54-es idővel átvehettük az emléklapot és kitűzőt, ami a dátum kivételével teljesen ugyanolyan, mint 2004-ben volt. Így 7 év után méltó megismétlése volt ennek a szép, remek túrának.

31. Kinizsi Százas

Táv: 100 km, szint: 2930 m.

Néhány héttel ezelőtt még a legmagányosabb Kinizsimre készültem. Aztán a fórumnak és a szerencsének köszönhetően megismerkedtem néhány emberrel, és végül az indulás után nem sokkal kiderült, hogy közülük számomra ki a legideálisabb utitárs. És ezzel kezdetét vette a küzdelem az ötödik jelvényért. Íme.

Még csak a gödöllői héven ücsörgök, amikor hallom, hogy fiatalok Bánya-hegyről, Koldusszállásról és bezombulásról beszélgetnek. Gyanítom, hogy ők is odatartanak, ahova én. Aztán már a metrón lógatott fejjel bámulok magam elé, és számolom a túrabakancsokat, túrabotokat. Idén sem leszünk kevesen. A békási héven heringként ácsorognak a túrázók. Közben kapok sms-t Judittól, hogy nem nevezett előre, de korán kiment, és a sor elején áll. Fél hétre ki is érek, a tömegben felfedezem Ermakot, aki szintén nem nevezett, de ő a sor végén áll. Mivel Juditnak van egy plusz nevezési lapja, ezért könnyen megoldjuk a helyzetet, és tíz perc után már menetre készen állunk. Még elfogyasztom a reggelim, megismerkedünk Zitával, és négyen állunk be az indítási sorba, ami szép hosszú, így a tervezett 7:15-ös rajt 7:20-ra csúszik. Közben Judit a Balaton Szupermaraton élményeiről beszél, Zita pólóján pedig az Ultrabalaton emblémája virít... Na szépen vagyunk, "mezei túrázóként" mit keresek én egy ilyen társaságban?

Én általában laza sétával szoktam indítani a túrát, de Ermak PB-re hajt, ezért futásra buzdít minket. Kocogásra váltok, de azért az órán tartom fél szemem, nem kellene elszállnia a pulzusnak az első 100 méteren, hiszen még 100 km van hátra. A többiek távolodni kezdenek. Nem akarok gyorsítani, nem lenne sok értelme, lassan elkönyvelem magamnak, hogy egyedül fogok menni. Ez a gondolat kicsit helyrerak, és ráállok a saját tempómra. Ezért kicsit meglepődöm, hogy az ürömi műút előtt beérem Juditot. Ő nem szeretne felfele futni, elmondása szerint Ermakot és Zitát nem zavarták, hogy az út lassan, de biztosan emelkedik. Ketten folytatjuk tovább, bár néha próbálom a lányt visszafogni, mert nagyon pörög a lába. Szerencsére nem szól rám, hogy "húzóembernek" jöttem, és nem "visszahúzóembernek". :) Pechünkre az övtáskájának csatja nem akar rendeltetésszerűen működni, ezért a javítással is elmegy egy kis idő. Ennek ellenére 55 perc alatt érünk a Kevély csúcsára. Konstatálom, hogy még így is gyilkos a tempónk.

Lefele is gyorsan megyünk, és Hosszú-hegyig nem is kell túl sokat belesétálnunk. Ráadásul a zöld jelzés becsatlakozásánál beérjük Zitát is. Már csak Ermak hiányzik, van egy olyan érzésem, hogy még fogjuk őt is látni. Viszonylag még nagy tömegben érünk fel az első ellenőrző ponthoz, 1:58-nál kapjuk a pecsétet. Gyorsak vagyunk, nem kellene, én még soha nem jöttem fel ide két órán belül. Na mindegy, a lányokkal nem tudok mit kezdeni, mennek, mint golyó. Zita kicsit panaszkodik, hogy ő nem szeret gyalogolni, ezért inkább felfele is fut... Miféle nőkkel jöttem?! :) Mindenesetre a lány ingajáratban közlekedik, hol mi megyünk elől Judittal, hol ő. Szép lassan, illetve miket beszélek, szép gyorsan lemorzsoljuk a pilisi szerpentint, és 3:38-cal érünk le a nyeregbe. Sajnálom, hogy a megszokott narancslé helyett csak almalevet kapok a büfében, azzal is beérem, csak a gyomromnak meg ne ártson. Illetve kicsit bosszant a combfeszítőm állapota, ugyanis fájdogál. Pedig az elmúlt hetekben nyújtottam rendesen, nem értem megint mi a baja. A szentkereszti út előtti dózeren éreztem először, valószínűleg a kemény talaj nem tetszik neki. Zita a térdét fájlalja, a lefeléket nem szereti. Innen viszont van egy pár. A Kétágú-hegyhez vezető utat ledózerolták, nem tűnik jó ötletnek, a kövek miatt a lányok nem futnak, egy hosszabbat sétálunk beszélgetve, majd porzás lefele a hegyről. Zita lemarad, végleg, már nem is látjuk többet a túrán.

Kesztölcön gondolok bele először, hogy mennyire más az időjárás, mint szokott lenni. Ezért kihagyjuk a sörözőt, nincs szükség extra frissítésre, ugyanis az jön az égből. Kezdetben enyhén, majd egyre durvábban esni kezd az eső. Valóban felfrissít a hideg víz, egyelőre eszembe sincs esőkabátot venni, reménykedem benne, hogy hamar el fog állni. Átkocogunk Dorogra, a két település aszfaltos szakaszai nem tesznek jót a lábaimnak, egyre jobban fájnak. A temetőben iszunk egy kis vizet, aztán nekiesünk a Getének. Nem tudom melyik jobb, nagy hőségben mászni, vagy égi áldással kísérve. Egyedül 2009-ben élveztem a hegy meghódítását, az felemelő érzés volt, nem tudom mennyit kell várnom rá, hogy újra hasonló lelki állapotban érjek fel a kereszthez. Most a fájós lábam eléggé visszafog, Judit erős hegymenetben (is), ezért lassacskán távolodni kezd. Van olyan pillanat, amikor a felfele kocogás könnyebb, mint a gyaloglás. Ez most ilyen. Kicsit összeszedem magam fejben, és kocogva beérem túratársamat éppen a csúcs előtt, így nem kell rám várnia (5:50). Hideg van, és esik az eső. A rövid ujjú póló és nadrág most már kevésnek tűnik, de nem akarok időt pocsékolni az öltözködésre, indulunk tovább. A kövek kicsit jobban csúsznak, mint száraz időben, de rendben leérünk, és lefele még a lábam se fáj. Kiérve az erdőből, a hosszú köves szakaszon kicsit megnyújtom a lépéseket, és elhúzok Judittól. Rátérek a K+-re, fel a siratófalon, és ki a földekre. Sétálgatok, fotózgatok, várom a lányt, de nem jön. Csak nem tévedt el, akkor biztos felhívna. Lassan kocogok tovább, el Hegyes-kő mellett, majd a műút fele váratlanul felbukkan jobbról Judit. Sikerült elmennie a kéken tovább, és egy alternatív útvonalon tért vissza. Még szerencse, hogy ismét egymásra találtunk, bár a pincéknél mindenképp megvártam volna.

Lefele még qvic hív, hogy merre járok, jól jön a bíztatás, a pincékhez nem túl jó hangulatban érek. Még a helyiek lelkesedése se dob fel túlságosan, két zsíros kenyeret azért leküldünk fejenként. Aztán tovább állunk. Így utólag visszagondolva, a Kőszikla leküzdése volt a túrán számomra a legnehezebb. Esett is, csúszott is, fájt is. Judit hamarabb felér, lefele beérem, és megmutatom neki mekkorát lehet zuhanni a folyékony sárral borított úton. Magam alá fordul a lábam, elég kellemetlen, de nincs nagy gáz. Viszont könyökig sáros leszek, a nadrágomról és lábamról már nem is beszélve. Sebaj, Mogyin beállok a kút alá, és lemosom magam, a cipőnek és zokninak már úgyis mindegy, tulajdonképpen minden szét van ázva rajtam. Beérünk a Kakukba, pecsét (7:23). Kicsit lelkesít, hogy csak 5 perccel vagyunk elmaradva az eddigi legjobb időmtől, de egyébként nem érzem magam túl komfortosan. Mint reméltem, Ermakot is a ponton találjuk, persze innen hamarabb indul, mint mi. Megpróbáljuk összeszedni magunkat, kólát csak megszokásból iszom, túlzottan nem kívánom a jéghideg üdítőt, illetve a hagyományos jégkrém is kimarad. Te nem akartál kánikulát, tessék, most megkaptad! Beveszek egy magneB6-ot, talán hamarabb kellett volna, és még feloldok egy magnézium tablettát is. Végül pedig feljön az esőkabát, legalább kívülről védjen a víz és a szél ellen. A hidegrázás rögtön érkezik, ahogy kilépünk a vendéglőből. Piszok kellemetlen. Nagyon remélem, hogy megáll ez a nyavalyás eső, mert még 50 km hátravan.

Innen lassan elkezd javulni a hangulatom és közérzetem, valószínűleg a magnézium és Judit a ludasok ebben. :) Sokat beszélgetünk, és gyorsan telnek a kilométerek. Kocogás, majd felmászunk az Öreg-kőhöz, piknikezőkkel találkozunk, akik még paprikás krumplival is megetetnének, de nem kérünk. Újra kocogás hosszan Péliig, majd innen gyaloglásra váltunk, kivétel persze a Bika-völgybe való ereszkedést. Mivel megvan a cetlink, ezért kérhetünk a promóciós frissítőből. A következő nem kedvelt szakasz szintén gyorsan feledésbe merül, Pusztamarót után már a Gerecse oldalában mászunk. Nem sokkal Bánya-hegy előtt előbukkan a Nap, de éppen hogy csak megmutatja magát. Pedig most már kisüthetne, mert akkor jóval később kellene lámpáznunk. Csak egy-két ember lézeng a ponton, amikor felérünk (11:00). Judit örül a meleg teának, pedig nem szereti, de most nagyon jól jön. Rövid feltöltődés után indulunk tovább, az elején ismét megráz a hideg, de most már hamarabb melegszünk. Futunk. Nem keveset, nem lassan. Jó taktika volt, hogy a nehezebb részeken nem futottunk, most van erőnk kihasználni a lejtőket. A vértestolnai műúton rácsodálkozunk a hotdog árusra, de nem állunk meg, nyomjuk tovább. Nézem az órám, számolgatok előre, alig hiszem mi jön ki a végére. Átszámolom újra, ugyanaz. Megemlítem Juditnak, hogy akár 15:30 alatt is beérhetünk. Első teljesítésnek neki ez elég durva eredmény lehet. De meglehet. Feltéve, ha Koldusszállást elérjük 13 óra alatt...

Koldusszállás, 12:43. Hát nem vagyunk cukorból, és nem vagyunk puhányok. Itt is beteázunk, és megkapjuk a bíztatást, már csak 16 km. Az már semmi. Persze az elején hosszan emelkedik, a lábam már nem fáj, vagy már annyira zsibbadt, hogy nem is érzem. Megyünk, jó tempóban. Felérünk a tetőre, még egy utolsó frissítést megejtek egy csokival, lámpa elő, irány a sötét erdő mélye. Hirtelen kivilágosodik... Vagyis nem, csak Judit bekapcsolja a lámpáját, nagyon erős fénye van. A helyismerettel nincs gond. A sötétben elöl mintha két alak menne előttünk. S valóban, a vadászháznál még utolérünk két túrázót. Utolsó pecsét (14:16), és irány a cél. Lassan kocogunk lefele, és még egy lámpa csatlakozik hozzánk, az egyik túrázó, Györgyi is tartja velünk a lépést, ő volt Ermak ideiglenes túratársa. Immáron hárman botorkálunk le a sötét völgyben, és végre feltűnnek a baji pincék fényei. Meglepődöm, hogy baji földutat leaszfaltozták, gondolom nem a rendezők műve. :) Innen inkább már síkfutós tempót veszünk fel, hiszen már csak aszfalt van a célig, és megállás nélkül érkezünk Tatára. Negyedszer is itt vagyok, negyedszer is sikerült még szombaton beérnem. A táborba 15:17-es idővel lépünk be Judittal. Megkapjuk a jutalmunkat, aztán mehetünk vacsorázni, és utána elfoglalhatjuk a tábori szállásunkat.

piedcat vs. Kinizsi   5:1

Két szempontból is különleges volt az idei túra. Egyrészt ilyen időjárási körülmények között még sosem mentem, eddig mindig a forróság volt a jellemző, különösen a katlanra. Aztán most esett az eső, furcsa módon pont a katlanban esett a legjobban, vagy csak ott érzékeltem igazán, hiszen ott állandóan szívok… :) Nem mondom, hogy túl kellemes volt a szétázott zoknikban, cipőben, pólóban; a szemüvegemet állandóan törölgetnem kellett, és néhol a sár is elég visszafogó és demoralizáló tényezőként szerepelt. De… Mindezek ellenére még mindig jobb, mint hőguta közeli állapotban, amikor már olyan meleg van, hogy a zsír kicsapódik a bőrön… Másrészt pedig most először fordult elő, hogy a teljes távon volt útitársam. Judit személyében egy remek sportembert ismerhettem meg. Bár nincs sok tapasztalata a terepfutás és az ultra távok terén, mégis megvannak benne azok a tulajdonságok, amelyek ezek jó alapját képezik: kiváló edzettség, mentális erő, tűrőképesség, küzdeni akarás. Nagyon jó élmény volt vele futni, remélem még lesz rá alkalom.