Ez a verseny több szempontból is
vonzó volt számomra. Ezek közül a leglényegesebb, hogy még sosem jártam a Velencei-hegységben,
és idén a Karancs-Medves és a Kőszegi-hegység után úgy döntöttem, hogy ezt is
meglesem. Valamint Don
Razzino egy versenyén sem vettem még részt, de azt sejtettem, hogy
minden szempontból magas színvonalú lesz. Teljesen váratlanul ide még három
embert is sikerült elcsábítani, a Kungfu Akadémia Futóklubból Csabit és Katit,
illetve Csabi egy barátja, Bence is csatlakozott.
Ideális
futóidőben sorakozunk fel a rajtvonal mögé Sukoróban. Most hoztam
mellkaspántot, bár úgy érzem feleslegesen, mert úgysem fogom nézni azokat a
magas pulzusértékeket, amiket ma produkálni fogok... Mert hogy az egekbe fog
járni, az már előre borítékolható.
Laza emelkedővel
kezdünk, amit a testem rendkívül módon rühell. Persze nem ő tehet róla, nekem
kellene kicsit komolyabban vennem a bemelegítéseket. Mivel a pulzus csak lassan
csúszik felfele, ezért jó darabig csak zihálok, és már nem tudom honnan vegyem
a levegőt. Csabi és Bence kezd el is szakadni, szerintem már csak a célban
látom újra őket.
Aztán
végre egyenesbe érünk. Pörögnek a lábak. A pulzus is beáll a helyére, valahova
165 körülre... bazzz! Sebaj. Erdőbe érünk, fantasztikus a táj. Hirtelen
bevágódunk egy mély völgybe, és őrült ereszkedés kezdődik. 4:52, 4:32, 4:39,
4:42. Nem hiszem el, amit látok, de ez van: szédületes a tempó, biza! Meg is
van az eredménye: egy nyaktörő lejtőcskén megelőzöm a két srácot.
Egy darabig
együtt toljuk, de az előnyöm tiszavirág életű. Jön egy hegy. De még milyen?!
Már eleve úgy érek oda, hogy a szívem a torkomban dobog. Hát erre nem fogok
csak úgy felkoccanni, az már látszik. Bence előz, Csabi is. Oké. Aztán még vagy
négyen... Mi a...? Nézek fel a köves, nyakatekert ösvényre: mindenki fut! Mi a
franc van itt kérem?! Mintha gazellák lennének, akik menekülnek az oroszlán
elől a szavannán... Há, persze nem én vagyok az oroszlán. Én max. egy fitt
lajhárnak illek be, aki logó nyelvvel négykézláb kúszik fel a hegyre.
Na jól
van, valahogy felérek. A gubanc az, hogy még mindig jönnek mögöttem, egyszerűen
nincs idő pihenni. Pedig kellemes részek következnek, milyen jót lehetne itt
háton heverészni egy kicsit... Oké, újra lejt. A lábaimmal nincs gond, mennek
maguktól, a tüdőm az, ami nem bírja ezt az őrült hajszát. Néhány percbe telik,
mire újra beérem a srácokat. Azért ez jó jel, hiszen nagyjából annyi idős
vagyok, mint ők ketten együtt. :)
A táj
csodálatára is szánok energiát, tényleg van egy szavanna jellege, bár a nap
most nagyon kegyes hozzánk. Kánikulában a hátamon heverésznék még valahol az
előző hegyen... Jön a frissítő pont féltávnál, én konkrétan lassítás nélkül
tovább futok. Érzem az enerdzsit, szerintem frissítés nélkül képes vagyok most
végigtolni. Persze kulacsomból időnként kortyolok, de ennyi. Mintha Bencét
látnám a ponton, ami egyre biztosabb, mert Csabi mellé érkezem. Felveszi a
tempóm.
Visszaérünk
az első kör második felére, gyanús nekem a háromszög jelzés, tuti hegyre vezet.
Naná, hogy igen! Csabi gyorsul... nem, inkább én lassulok. De azért próbálom
tartani a lépést, legalább vizuálisan ne veszítsem szem elől. Sajnos nem jön
össze, a dimbes-dombos-bokros részen, már fogalmam sincs, hogy mennyire van
elől... Aztán az egyik kapaszkodón kiderül, hogy mögöttem van... Kissé
eltévedt. :)
Néhány
kilométerre a vége előtt azért már kezdem várni, hogy mikor érünk vissza
Sukoróba. Jó az a hullámvasút a végén, csak nagyon lassít, legalábbis úgy
érzem. De csak a korábbi tempóhoz viszonyítok, a két 7 percen kívüli kilométer
nem olyan rossz azon a részen.
Jön az aszfalt,
és elszörnyülködve bámulunk, hogy emelkedik. Na jó, séta. Aztán a tetejéről már
csak le kell sprintelni a célba, az óvodához. 2 óra 3 perc lesz a vége, ami
kellemesen meglep, az órám még rikoltozik is, hogy félmaraton csúcsot
futottam... már amióta megvan az órám. :) 28. helyett foglalom el a 88 férfi
teljesítőből.
Egy
természetközeli érmet is a nyakunkba akasztanak. Eszem egy-két dinnyeszeletet,
majd kimegyek, és megvárom a többiek érkezését. Bence 2:12-vel, Kati 2:31-gyel
csap célba. Utána jöhet a habzsi-dőzsi, nem is tudom mivel kezdjem. Zsíros
kenyér csalamádéval, házi sütik, aztán még egy jó pár szelet dinnye. Alig bírok
felállni, mire végzünk a visszatöltéssel. :) Egészen fittnek érzem magam, de
mire hazaérek, már jönnek a megszokott érzések: bal combhajlító szokásos
beállása, és az "úthenger-effektus". :)
Príma
kis verseny volt, nagyon megérte eljönni, gyönyörű táj, szuper ellátás.
Következik 19-én a VérKör instant útvonal
lefutása Csabival. Remélem most szerencsésebben járunk, mint én júliusban,
amikor csak a feléig jutottam el, az volt a FélVérKör... :D
"A hétvégén
kerüljük a napon tartózkodást!" - figyelmeztet az időjárás-jelentő, és ezt
megfogadván bevetjük magunkat a sűrű Bükkbe... Ez most valóban egy nem épelméjű
cselekedett, amíg mások a vizeket és a pihenést keresik, addig mi meglehetősen
extrém túrán veszünk részt. Nincs is nagy túljelentkezés, a szokott létszám
kábé harmada jelenik meg a mai napon.
Még
péntek este 10 körül indulunk el Pestről, és éjjel fél egyre meg is érkezünk a
bánkúti turistaház elé. Sátrat állítunk, ami nem egyszerű feladat: ahogy
felteszem és felkapcsolom a fejlámpát, a Bükk rovarpopulációjának nagyjából a
fele az arcomban köt ki... Pár pillanat alatt bemásznak az orromba, a fülembe,
a szemgolyómat is ostromolják, és persze a fogaim alatt is ízeltlábúakat ropogtatok...
Mire végzünk, már teljesen jól lakok, és szerencsére úgy sikerül bebújni a
sátorba, hogy hálótársul nem kapunk a kis élősködőkből.
Bükk
900-as csúcsai
Mért
adatok (Garmin Fénix 3): 25,8 km, 1420 m szint.
Hatkor
kelünk, nem mondhatnám, hogy pár óra pihentető alvás után. Kajálás és
szedelődzködés, Vic-nek sikerül kicsit elhúznia az előkészületeket, így
"némileg" később tudunk rajtolni, mint ahogy számítottam.
Ennek a
túrának a különlegessége, hogy a szokványos teljesítménytúrákkal ellentétben,
nagyon lazák a szabályok. Adott 20 db, 900 méter fölötti hegycsúcs a Bükkben,
amit tetszőleges sorrendben, tetszőleges úton kell felkeresni, ott bélyegezni
egy lapra, majd visszatérni Bánkútra. Kulcsszó: "úton"... Ugyanis az
nincs... Legalábbis nem sok, vagyis aki nem szeretne 50 km-t túrázni, annak
bizony nem szabad túl sok turistautat használni.
Duónkat trióvá
egészíti Ádám, akinek ez az első Bükk 900-a. Nekem talán a hatodik, sajnos a
messzesége miatt nem egyszerű ide minden évben eljutni. Laza kocogással
indulunk, és olyat teszünk, amit eddig még soha: a pecsételő lapon
feltüntetett, ajánlott sorrend szerint próbáljuk láncra fűzni a csúcsokat.
A
Bálvány bevételéhez 11 perc szükséges, rögtön elkönyvelünk 100 méter szintet.
Közben konstatálom, hogy az órám mellkaspántja otthon maradt, így csak az
elfúló légzésemből következhetek arra, hogy hamarosan szívrohamon lesz...
Bálvány egy népszerű csúcs, ide még turistaúton is fel lehet jönni, kilátó áll
a csúcson, és sajnos a bélyegzőt tartalmazó oszlopot már többször kidöntötték.
Spuri
Fodor-hegy felé. Ez már nem piskóta, az útról letérvén egy csalánnal bővelkedő
dzsindzsában találom magam, és megtörténik a túra első két-háromezer
csaláncsípése... A nagy hőség miatt rövidnadrágban jöttem, penge ötlet
volt...Mire felérünk (0:31), már bizseregnek és viszketnek a lábaim.
Nagy
István erőse a Fodor-hegy szomszédságában viszonylag könnyen mászható, hamar el
is érjük a csúcsot (0:43). Aztán jön Vic kedvence, Huta-bérc, amit gyönyörű
fenyves borít, és ezt távolabbról és közelebbről is megcsodálhatjuk.
A hegy
megmászása (1:00), út híján nehezebb dió, bár emlékeimben még durvábbnak tűnt.
Következnek a "sarak", az első rögtön egy olyan hegy, ami két névre
is hallgat. "Üdv, a nevem Kis-sár-bérc, de szólíts nyugodtan Mély-sár-bércnek!"
Ezek a hegyek szinte "egymás szájába" lógnak, ezért könnyű prédák
számunkra. Kis-sár-bérc (1:11), Fekete-sár-bérc (1:24), Kőrös-bérc (1:40),
Vörös-sár-hegy (1:57).
Mindeközben
a Kőrös-bércen kvartetté bővülünk, ugyanis csatlakozik hozzánk Ági, akinek meg
sem kottyan, hogy a hegyekről lefele nyaktörő mutatványokkal próbálunk minél
gyorsabban lebukdácsolni, és felfelé is próbálunk egy nagyobb tempót tartani.
Illetve, amit még fontos megemlíteni, hogy két órával a rajt után még egészen
kellemes a klíma, eddig néhány felhő tartotta távol tőlünk a perzselő napot.
Sajnos a
nap győzedelmeskedik, így a Kukucsó-hegyre (2:06) már nyakig izzadtságban érek
fel. Ez az én egyik kedvenc hegyem. Ispán-hegyre (2:22) már kicsit megtörik a
lendület, a hőség kezdi átvenni a hatalmat a Bükkben. Jó alkalom a nagy
melegben való mozgás szokásának elmélyítésére, csak annyi a bibi, hogy ha
esetleg nem bírom, akkor is menni kell tovább, ugyanis itt nem igazán
szállhatok ki...
Istállós-kő
(2:38) szinte csak egy ugrás Ispántól, megint beugrik az az emlék, amikor egyik
alkalommal egyedül, az irányt benézve egy marhamély árokban találtam magam...
Korábban ez a hegy volt hivatalosan a Bükk legmagasabb pontja, míg fel nem
fedezték, hogy a közelben lévő Szilvási-kő bizony pár méterrel magasabb. Ott
még nem jártam, de hamarosan szeretném pótolni.
A
Nagy-kopasz (2:50) talán az egyik legkönnyebben bevehető hegy, illetve egy
lélektani határ is, ez van a legmesszebb Bánkúttól, innen már csak vissza kell
sétálni... :) Ebben a sétában azért nincs sok köszönet, rögtön a legdurvább
emelkedővel, a Virágos-sár-heggyel kell megküzdeni. Plusz nehézség, hogy még az
oszlopot sem egyszerű megtalálni, mivel két csúcsa is van a hegynek, de azért
rajtunk most nem fog ki (3:11).
Innen a
leghosszabb csúcs nélküli szakasz következik, egy gyönyörű fenyvesen keresztül
érünk ki az Országos Kéktúra útvonalára, és egyben magunkévá tesszük a Tar-kői
pecsétet is (3:39). Ádámmal és Ágival kimegyünk a szirt szélére, ahonnan az
ország egyik legszebb kilátást élvezhetjük.
Laza kocogással,
szinte pofátlanul közel csapunk le Büszkés-hegyre (3:47), viszont ez a hegy
fordulópont számomra. Egészen eddig nagyon jól jöttem, a tíz napos kéktúra jót
tett lábaimnak. Viszont, ahogy számítottam is rá, a meleget eddig bírtam. Innen
sajnos túlélő üzemmódra kell kapcsoljak. Két és fél liter folyadékot hoztam
magammal, a maradékot kényesen be kell osszam. Sajnos felforrósodott fejjel
hajlamos vagyok ezt figyelmen kívül hagyni, de most erőteljesen koncentrálok.
Felrémlenek ugyanazon magányos túrám emlékei, akkoriban Büszkés-hegytől már
csak négy korty vizem maradt a célig... Most azért sokkal jobban állok.
Három-kőn
(4:01) már mocskosul befűtöttek, azért még van erőm készíteni egy rövid videót
Ádám piruettjével.
Számolom a
"kavicsokat", mennyi van még hátra, valahogy ki kell bírni a végéig.
Nagy-kőhát (4:12) kellemes meglepetésként ér, talán még sosem jutottam el ilyen
gyorsan ide Három-kőtől. És ugyanaz elmondható Kis-kőhátra (4:25) is, Vic egy
egészen kiválóan járható nyiladékon vezet fel minket a hegyre.
Lefelé
egy egészen váratlan problémám adódik: hosszas lejtős futás után úgy begörcsöl
a jobb combhajlítóm, hogy néhány lépésben a kínok kínját élem át. Ennyire erős
és váratlan görcsöt még soha nem éreztem, úgy tűnik öregszem. :) Ádámtól
kapok egy gyorsan szívódó magnézium tablettával, ami segít is, a fájdalom
egyik pillanatról a másikra elillan.
Pipisre
kapaszkodva már erőteljesen a légzésemre koncentrálok, illetve az utolsó fél
literes flakonon matekozok, hogy kibírjam a végéig. Egész jól megy, bár a
hegytetőn (4:59) kicsit lecsüccsenek egy kőre, míg a többiek pecsételnek. Innen
már beérek, bármi is lesz. A vészlámpák már nagyon villognak, de tartalékon még
valahogy begurulok...
Az
utolsó csúcs, ami általában az első szokott lenni, a Bánkút felett magasodó
Felső-Borovnyák (5:16). Ünnepélyesen bélyegzünk, és szépen lekocogunk a célba
(5:21). Első utam a mosdóba visz, locsolom a fejemet, hogy minél gyorsabban
visszahűljek. Ez nagyon durva menet volt ebben a hőségben. Lehuppanok a padhoz,
és szőlőléből iszom vagy másfél litert, és gyanítom, hogy ez még csak a
bemelegítés...
Közben
nézem, ahogy Vic elindul a második körére. Büszkés-hegyig még úgy gondoltam,
hogy egy darabig elkísérem, begyűjtve pár csúcsot másodszor is, de onnan már
erősen sejtettem, hogy nem a mai napon fogok belekóstolni a Bükk 900 Duplába.
Egy adag
paprikás krumpli után bemegyek tusolni, ami földöntúli élmény, mint mindig
ilyenkor. Aztán kifekszem a Borovnyákkal szemben, és el is szundikálok.
Hat körül érzem,
hogy ismét megéheztem, ezúttal a turistaház büféjét célzom meg, ami príma
választás. Tárkonyos ragulevest és szilvás pitét kapok, mennyei. Mellé még
néhány kóla és sör, a mai folyadékbevitel 7-8 liter körül jár... Aztán
háromnegyed nyolc körül megérkezik Vic is, egy szinte lehetetlen küldetéssel a
háta mögött, és elindulunk haza.
Következik
augusztus 13-án, a Szavanna
Trail terepfutó verseny a Velencei-hegységben, ahol folytatódhat a
hőséghez való szoktatásom... :)
"Szombatra
országos hőség jöhet" - olvastam az időjárás-jelentést, majd mély sóhajok
közepette beneveztem a Mátra 40 teljesítménytúrára.
Mátra 40
Táv:
39,1 km, szint: 2046 m, szintidő: 11 óra
"Olyan
hőség van, hogy serceg a zsír a hasamon..."
(piedcat:
Kinizsi Százas 2005)
"Üdv
a pokolban, te gané'!"
(Martin
Lawrence: Nekem 8)
Gyakran
szokott elhangzani tőlem: az emberi szervezetnek rendkívüli az alkalmazkodó
képessége, bármilyen életmódhoz képes hozzászokni, ami valamelyest is hasonlít
az őseink életmódjára. Elsősorban a testmozgással kapcsolatban szokott előjönni
ez a bölcsesség, de ugyanez igaz a táplálkozásra is.
Nem oly
rég rádöbbentem, hogy ezt a képességet én sem használom ki teljesen. 15 éves
túrázós múltamra visszatekintve, egy dolgot sosem bírtam: nagy melegben menni.
Voltak hatalmas megzuhanásaim, a legemlékezetesebb, ami ma is felrémlett, a
2005-ös Kinizsi Százas, amikor is háromnegyed órát feküdtem egy fa alatt a
Hegyes-kővel szemben, komolyan mérlegelve a feladás lehetőségét...
Így
született meg az elhatározás: határaim kitolása a hőségben való mozgás
területén. Persze felmerülhet a kérdés, hogy ez mennyire normális, hiszen
manapság ahogy egy kicsit is erősebben süt a nap, az emberek a légkondicionált
plázákba menekülnek... De a kérdés fordítva is elgondolkodtató...
Pásztó
felé autózva hallgatom a rádiót, 30 fok körül lesz a hőmérséklet, ami nem túl
sok, ha figyelembe vesszük, hogy két éve, éppen ezen a napon, Budakalászon 39,6
C fokot mértek. Ennek azért örülök, nem lett volna túl szerencsés hőségriadóban
kezdeni a korlátaim ostromát, szerintem még ez is necces lesz.
8
órakor tudok rajtolni a kollégiumtól, és tulajdonképpen az első pillanatoktól
megkezdődik a hőséggel szembeni tűrőképességem fejlesztése. 6 km műúton, végig
nyílt terepen... Hm, jó kis kiképzőpálya. Lazán kocogok a Muzsla felé, közben
két hölgyet igazítok útba, még a városban keresik a buszmegállót, ami után a
hegy felé kell fordulni.
Felállítottam
néhány szabályt magamnak, amelyek ahhoz kellenek, hogy teljesítsem ezt a túrát
az adott körülmények között:
-
Felfelé nem futok.
-
Próbálok 150-es pulzus alatt maradni.
-
Követem az árnyékot, ahol lehet árnyékban haladok.
-
Minden mosdási lehetőséget kihasználok.
-
Összesen másfél literes kulacsaimat mindig feltöltöm.
Beérve
az erdőbe, egy gigantikus emelkedő magasodik fel előttem. A 150-es pulzuskorlát
miatt visszafogottan lépkedek felfele, és a lassú haladást elősegíti, hogy
túrázókat érek utol, és előzgetek. Néha nyílt szakaszok tarkítják az erdőt, a
nap már így is keményen égeti a tarkóm. Hm, jó kis menet lesz.
A Muzsla-nyereg elég hamar eljön, meg is lepődök egy kicsit,
amikor kérik a pecsételő lapomat. Innen jó darabig élvezhetem a hűs árnyékot
adó fákat, futásra váltok, és meg sem állok Mátrakeresztesig. A piros kereszt
az egyik kedvenc túraútvonalam a Mátrában, a tisztásról elképesztő a kilátás.
A falu előtt
ismét tanácstalan túrázókba botlom, és ez a szerencséjük, ugyanis lejöttek
végig a piroson, és a piros kereszten indultak el... vissza a Muzslára...
Kiérve a
falu főutcájára, a hőség úgy ugrik a nyakamba, hogy rögtön felrémlenek az
összes rémképek, amikor a forrósággal küzdve próbáltam egyik pontból a másikba
eljutni. Ráadásul az út emelkedik... Egy utcai csap jelenik meg jobb oldalt,
oda ugrom, megnyomom, szárazan hörög... Francba!
Szerencsére
jön az ellenőrző pont, ami etető pont is egyben! Kulacsok újratöltése, majd egy
lekváros kenyérrel a kézben, kocogás tovább. Ismét egy utcai csap, működik!
Hatalmas pancsolást rendezek, sapkámmal öntöm magamra a vizet, igyekszem minél
jobban átáztatni a pólómat, hogy a hideg víz sokáig tudja hűteni a testem.
Pazar.
Fallóskút
is hamar érkezik, buszmegállóban Nénike és Bácsika pecsétel a lapomra, kapok
barackot és egy fontos infót: néhány méterre van egy utcai csap. Ismét fürdés,
aztán megcélzom az Ágasvárat. Valahogy ez minden itteni túrában benne van...
Nem is értem miért... :) Viszont nagyon kedvemre való, hogy a turistaháznál is
tudok mosakodni. Hát igen, ez a túra erről szól.
Egész
jól megy a mászás, bár itt már belekóstolok a 150 feletti világba, és a
hegytetőig nem is megy lejjebb. Meredek az a hegy, nincs mit tenni. Abszolút
semmire nem számítok pecséten kívül, erre házi sütivel kínálnak a pontőrök!
Aszta! Képesek voltak felcipelni ide. Fejben hálálkodások közepette, számban a
sütivel, már lefele próbálok zúzni egy olyan középtempóval, ami gyors, de nem
fogok tőle hanyatt esni.
A Mátrabérc útvonal következik, vissza Mátrakeresztesre. A
Csörgő-patak szépsége megunhatatlan.
Befele kocogva a
faluba, egy egészen magas intenzitású jó érzés tör rám. Túl vagyok a táv felén,
és még élek! :D A műúton persze tűz a nap, viszont lágy szellő frissíti a
levegőt, illetve az út lazán lejt. Már-már úgy érzem, hogy ennél nem lehet
szebb a pillanat, amikor észre veszem, hogy egy túratárs egy utcai csapnál
mosakodik. Ó, ennyi kényeztetés! A végén még túl könnyű lesz. :) Az
"ajándékok" sorának még nincs vége: az erdőbe való betérés előtt egy
frissítő pont várja a megfáradt túrázókat. Barack és sós ropi a menü számomra.
Jön a
túra saját jelöléssel ellátott szakasza. Felkészültem rá fejben, hogy ez itt
kemény lesz. És az is. Hamarosan egy durva emelkedőn találom magam. Szerencsére
végig árnyékban vagyok, a hőmérséklet nem vészes. A szervezetem már fárad, és
ugye minél fáradtabb, annál nehezebb tudja tartani a testhőt. Időnként a
kulacsomból vizet öntök a fejemre és arcomra. Az arcom lángol, szerintem egy
lázmérő másodpercek alatt folyékonyra olvadna a hónom alatt...
Hidegkút
felé közeledve szétválnak a fák előttem, és lepillanthatok a hegyről.
Káprázatos a kilátás. A ponton rábeszélnek, hogy kóstoljam meg a forrás vizét,
illetve ha már ott vagyok, akkor újra töltök, bár már nincs sok hátra, elégnek
kell lennie a vizemnek.
Aztán
jön egy emelkedő... De még milyen?! Eszembe jut, hogy még szerencse, hogy nem
toronyiránt kell menni, hanem szerpentinen, így legalább lehet számolni, hogy
hány ág van még hátra. Még hat forduló, b***a meg! :D Nem is emlékszem rá, hogy
mikor szívattak utoljára ennyire durva hegyoldalon. A végére rendesen megfájdul
az achillesem a kemény talppárnás kapaszkodás miatt. És amikor meglátom a
kilátót a Nyikom tetején, halkan elmorzsolok egy imát. Szoktam túrákat
szervezni az egyesületünknek, lehet egyikbe bele kellene ezt rakni, biztos
nagyon szeretnének... :)
Pecsét
és frissítés után megkezdem az ereszkedést a hegyről. Már erre is felkészültem
fejben, hallottam, hogy a végén sok nyílt terep lesz. Egy darabig elég jól megy
a futás. Köves, lejtős, szép kilátással.
Aztán leérek a
szántóföldekhez, és nap egyszerűen a földre nyom. Még maradt némi lelki erőm,
és talpon maradok. A futásom botladozó poroszkálásba fordul át. Hát nem
gondoltam volna, hogy az utolsó négy kilométer lesz a legdurvább... Öt
percenként locsolom meg a fejem, még jó, hogy mégis hoztam elegendő vizet a forrásból.
A légzésemre figyelek, ami eléggé akadozik, és azt érzem, ha most megállnék,
nem tudnék újra elindulni. Árnyék szinte zéró, megfordul a fejemben, hogy le
kellene kuporodni egy szőlőtőke alá... De már nincs sok.
Pásztóra
beérve javul a helyzet, egy-két fokkal hűvösebb lehet, ami persze még mindig
forró, de már kibírom. Befordulok a kollégium felé, és mosolyra húzom a számat.
Sikerült! :) 6 óra 16 perc kellett, hogy végigmenjek ezen a nem könnyű
útvonalon.
Szép kis
jelvényt kapok, majd az első kérdésem: hol lehet zuhanyozni? Nem tudom
szavakkal kifejezni, hogy mennyire jól esik tusolni. Valószínűleg a Top 5-ben
benne van, ami azért elég kemény 40 év alatt... :D Annyira felhevült a testem,
hogy percekig melegnek érzem a jéghideg vizet is.
Fürdés
után jöhet a gulyás, ami igen jóra sikerült, megáll benne a kanál. Kell is az
utánpótlás, így nem is állok le itt a feltöltéssel. Egy pazar kis cukrászdát
találok a szomszédban. Négy gombóc fagyi, jégkása, kávé. Mennyei örömök. :)
A túra
elérte a célját nálam: okosan, kellő odafigyeléssel kicsit sikerült átlépni azt
a korlátot, amitől az elmúlt években annyira paráztam. Szép volt a Mátra. :)
Még
áprilisban, a Mátrabércen megfogalmazódott bennem egy gondolat: vissza kellene
mondanom az UTH nevezésem… Ez még nem is lenne annyira fura, csakhogy ez nem
azért jelent meg bennem, mert alkalmatlannak tartottam magam a teljesítésre,
vagy mert féltem a kihívástól. A tavalyi UTH egy
fordulópont volt az életemben, onnantól egyre többet és egyre rutinosabban
edzettem. És ez persze meg is mutatkozott… De csak az edzéseken. Ugyanis
bármikor, amikor „tétre” ment a futás, mint például egy verseny, vagy egy PB-kísérlet,
akkor mindig közbe jött valami… Valamiért elkezdtem elveszíteni a motivációmat az időnyomásos megmérettetés és a saját
korábbi eredményeimmel való összehasonlítgatás iránt, és úgy tűnt, hogy ez rányomja a bélyeget az ilyesfajta rendezvényekre.
Az
elmúlt 5 hónapban különösen jól mentek az edzések, minden összejött, amit
szerettem volna, ezért elég izgatottan vártam az UTH-t. Na persze az
előbbiekben felvázolt gondolatmenet még mindig ott bujkált bennem, és az is
megfordult a fejemben, hogy ennek a gondolatnak önbeteljesítő hatása lesz…
Kíváncsian vártam június 4-ét…
A
verseny
Gyönyörűen
süt a hold a szentendrei éjszakában, és sütnek a fejlámpák a Lázár Cár téren. Ismét
elrajtolok azon a versenyen, ami tavaly oly sok szép meglepetéseket okozott.
Megpróbálok üres fejjel, elvárás nélkül menni, és figyelni azt, amit az élet ma
kioszt nekem.
Rajt előtt
Könnyű lépésekkel haladok a macskaköves úton, fejben
végiggondolom a taktikát. Csak nyugiban, 160 alatt maradni féltávig, onnan
pedig már akkor sem tudnék feljebb menni a fáradtságtól, ha akarnék. Nagy kérdőjel:
a melegnek milyen hatása lesz rám. 10-11 óra futás után bizony nehéz lesz
tartani a testhőt, komoly frissülési technikákat kell majd bevetni.
A
mezőny kifut a városból. Nagyon frissnek érzem magam, lassan előzgetésbe fogok,
csak úgy diszkréten. Megengedek magamnak egy kis mosolyt is, itt rendben lesz
minden, jó formában vagyok. Erőltetés nélkül, szinte felgurulok a Kő-hegyre.
Egy nagyobb bolyban futok, olyan erősek a fejlámpák, hogy nappali fény borítja
be a terepet. Így a jó, lefele figyelni kell. Lent rá a kék keresztre, és
azonnal megrohannak az emlékek. Tavaly itt konkrétan folyt le a sár, két lépés
után egy visszacsúszás volt a jellemző. Most tökéletes a terep, kenjük is
rendesen.
Lajosforrásnál
most is nagyon hangulatos a gyertyákból kirakott „befutó pálya”. Aztán már a
Bölcső-hegy ringat minket, az első komolyabb kaptató. Azt veszem észre, hogy még
mindig egyben van ez a kis bolyocska, amiben vonatozom, és egészen a Sikárosi
rétig eltart. Kicsit lassú a tempó a jelenlegi formámhoz képest, de nem
erőltetem az előzést. Jó ez így, remek kis éjszakai futás ez. A rét után
kezdünk szétszakadni, és már csak egy srácot követek. Kemény tempót megy,
rendesen kell teperni utána. Belekóstolok a 160 feletti világba, de úgy érzem
ez most belefér.
Remek
hangulatban érek fel Dobogókőre, frissítés az előre tervezettek szerint: csak
sós, és max egy kis savanyú. Édeset a táskámból szedek gélek és csokik
formájában, a gyomrom úgysem bírja túl sokáig, főleg ha még a frissítőnél is
édeset zabálnék…
Lakoma Dobogókőn
Lefele rakéta-gyújtás, itt már befigyel néhány 6 perc alatti
kilométer is. Szándékosan nem nézem az időt, de érzésre is gyorsabb vagyok,
mint tavaly, nyílván közre játszik benne a tökéletes terepviszony.
A Zsivány-sziklánál lesifotós várt... :)
Sikerült talpon maradni :)
Éppen
Klastrompusztától mászom felfele a Pilis-nyeregbe, amikor valamilyen szorító
érzés kezd megjelenni a gyomrom környékéről… Ráncolom a szemöldököm. Ez meg mi
a fene? Olyan, mintha elsavasodott volna a gyomrom. Viccelsz, 4 óra futás
után…? Esetleg 14 óra futás után. De a tünetek nagyon hasonlóak, alig bírok
lenyelni egy falat csokit, így fel is függesztem a művelet. Vész esetre hoztam
néhány apró pogácsát, bő víz kíséretében leküldök egyet, és várom a hatását.
Közben kivilágosodik, és a hajnali fények káprázatosak a pilisi erdőben. Leérek
Pilisszentlélekre, csekk, és futás tovább.
Aggodalmam,
hogy a korai savasodás miatt fog ez a remek verseny rémálomba átcsapni,
pillanatok alatt válik köddé, ugyanis a probléma olyan gyorsan múlik el, mint
ahogy jött. Így már farkaséhesen érek Pilismarótra, és szippantom magamba a
tésztával megrakott paradicsomlevest.
A
következő, nem kicsi emelkedőt Szakó-hegyig nem kapkodom el egyrészt az
emésztés miatt, másrészt pedig bőven van időm, illetve a távból is még akad
néhány kilométer… Viszont lefele a zöldön felismerem, hogy a meleg hamarabb
érkezik, mint vártam. 8 órakor már komoly mennyiségű izzadtságban fürdök, így a
Lukács-árokban gondolkodás nélkül vetem bele magam a patakba.
Prédikálószék forever (rendezői kép)
Dömösről
fel a Prédikálószékig… Hát mit mondjak, nem a kedvenc szakaszom még most sem.
Lassú, de biztos a haladás, és fejben már a következő gyors szakaszt tervezem.
Prímán megy a futás Lepence felé, sok 6 perc körüli kilométert sikerül
abszolválni. Aztán jön egy szakasz, ahol az utat valami gigantikus járművek
teljesen szétszabdaltak, és a versenyünk hirtelen Spartan Race-be csap át… Egy
angol sporival botladozok, aki közben többször is meglesi az itinert, hogy tuti
jó helyen vagyunk-e, de látva a szalagozást, egy idő után már csak nevet… Én
meg csatlakozom hozzá. Mondom neki: „this is the real trail-running.” :)
Sikerül
felkavarnunk a Spartacus ösvényre, és ebben a verőfényes napsütésben elképesztő
a látvány. Mivel a Duna mögöttünk van, így futás közben próbálok
hátrapillangatni, de már túl fáradt vagyok, hogy tudjam koordinálni a mozgást,
ezért majdnem lelépek az ösvényről… Na jó, most nem csodálkozunk, inkább
haladjunk. Beérek Piliszentlászlóra, és a nap forró ostorcsapásokat mér rám.
Kirándulók jönnek szembe, akik csodálkozva nézik, ahogy a kulacsomból az
arcomba öntöm a vizet, majd a fejemre is locsolok. Közvetlen hűtés, nincs mit
tenni…
A
Kis Rigóban az első dolog, hogy a rendezők nyakon öntenek egy vödör vízzel, ez
húsvétkor és ilyenkor teljesen normális. Bemegyek az étterembe egy jéghideg alkoholmentes
sörért, és a mennyország költözik a lelkembe, amikor végre megihatom. Majd
zöldségleves kenyérrel, még egy vödör víz a nyakba, és odébb állok. 72 km pipa,
és minden oké…
Az
Apátkúti-völgyet egy kicsit gyorsabbra szeretném, de valamiért nem megy. Mellettem
friss, Szentendre Trail versenyzők zúgnak el, és a rajtszámomra tekintve
mindenki elismerően hajrázik. Szerencsére sok a fürdési lehetőség a patakban, a
sapkámmal csak merem a vizet, csak merem a vizet, csak merem a vizet…
A festői Apátkúti-völgyben Visegrád felé
Visegrád
előtti hegyet megint benézem, ahogy tavaly is, vagyis annyi, hogy nem számítok
rá. Pedig ott van az a nyomorult! Aztán beérve a városba, lefele a meredek
aszfalton olyan dologra leszek figyelmes, amit már régen tapasztaltam…
Mindkét
talppárnám közepén valami szúr. Először kavicsra gyanakszom, de mindkét
cipőben…? Oh, jaj, ha nem kavics, akkor vízhólyag… Basszus, hogy a fenébe lehet
ez…? Tavaly csurom vizes cipőben csónakáztam 18 órán át, és még csak a bőröm se
puhult meg…
Visegrád.
Kellemes a hőmérséklet… grillezéshez. Egyfolytában locsolom a fejemet, de csak
nem akar lejjebb menni a testhő. Szép kis finálé lesz… Ja, és a vízhólyagokat
még nem is vettem figyelembe… A pontról nagyon nem akaródzik tovább indulni, de
menni kell. Pap-rétig kemény lesz a menet, utána már megoldom valahogy. Szinte
a földre taszít a hőség, ahogy elindulok fel a Fellegvárba. Nagyon durva a
mászás, gyök kettővel haladok, és arra gondolok, hogy elég lesz-e a víz a
következő pontig.
Egy
srácot veszek észre, aki kissé üveges tekintettel pihen egy fa mellett, zöld
rajtszámmal. Kérdem jól van-e, csak eléhezett a válasz. Előkotrok egy csokis
müzliszeletet, hálálkodik, elfogadja. Indulok tovább, aztán mégis visszamegyek,
mert nincs túl jó bőrben a srác. Mondom üljünk le egy kicsit egy köre,
pihenjünk. Pár percet ücsörgünk, majd csiga tempóban felmászunk a parkolóba.
Itt már rendben lesz, mondja, vesz még kaját.
Letusolok
a csapnál, és útra kelek a kéken. A talpam egyre jobban fáj, nem gondoltam
volna, hogy ilyen gyorsan romlani fog az állapota. Próbálok futni, nem igazán
megy. És a gyaloglástól is csillagokat látok. Számolom az időt, még hátrafele
gyalogolva is beérnék szintidő alatt. De ott van még a Vörös-kő, a
Nyerges-hegy, és a végén a sok köves dózer, ami kifejezetten jót tesz a
vízhólyagoknak…
Szóval
ez az… A nyavalyába! Önbeteljesülés vagy megérzés? Igazából tökmindegy. Már az
őszi Piros 85 is abszurd helyzet volt: egy szuper, három hónapos felkészülés
után, a verseny előtt lesérülök… a Margitszigeten… És most meg ez… Ez van
gyerekek, szeretek futni, szeretem a hegyeket, de az időt, mint fontos tényezőt ki kell vegyem ebből a sportból. Legalábbis egy időre... :)))
Felérek
Moli-pihenőhöz, és nagyjából itt döntöm el, hogy nem fejezem be a versenyt,
Pap-réten kiszállok. Nem mondanám, hogy nehéz döntés volt, az előzményekből
kiindulva, de azért van bennem egy pici csalódottság. Sántikálva megyek tovább,
és közben igyekszem mindig időben félreállni a futók útjából. Egyik pillanatban
egy srác áll meg mellettem, és megkér, hogy adjak neki vizet, mert mindjárt
szomjan hal. Adok, köszön, fut tovább. Legalább volt értelme eljönni. :)
Megállítom
az órámat 91,2 km-nél és 3695 méter szintnél. Lebotorkálok Pap-rétre, ahol a
rendezők közlik, hogy ide civil autó nem jöhet be, ezért ki kell gyalogolnom a
szentlászlói útig, csak 2,5 km. Oké, mindegy, már annyit kibírok, majd onnan
kimentenek. Csak az a kis bibi csúszott a gépezettbe, hogy rossz útra
mutatnak…Így megindulok Szentendre felé, és bő másfél óra múlva, bő 6 km
gyaloglás után végre fel tudnak venni… :) Ez még kellett a végére, persze én
már csak mosolyogtam az egészen…
Visszaérve
a városba, a parkolóban leveszem a cipőmet. Amikor kioldom a zárját, és
megpróbálom lehúzni, már sejtem, hogy hol lehetett a baj. Két zokni van rajtam,
nálam tizenéve bevált módszer a vízhólyagok ellen. Azonban a cipőt túl szorosra
húzhattam, és így a zoknik nem tudtak egymáson csúszkálni, ezért az alsó
elkezdte a talpamat dörzsölni. Az elméletet megerősíti a tény, hogy mindkét
nagylábujjam bedagadt, és a cipő úgy megnyomta azokat, hogy az egyik körmöm be
is vérzett, és mindkét körmömnek annyi, vagyis hamarosan le fognak esni… A
talpamon egy-egy hosszirányú vízhólyag éktelenkedik. Lelkiismeretem picit
megnyugszik, jó döntés volt. Ezekkel a lábakkal még 20 km-t menni… Őrültség
lett volna. Ahogy tavaly is azzal a csípővel végigfutni a 88 km-t. Ráadásul egy
hét múlva csapatban futok a maratonváltón, addig mindenképpen rendbe kell
jönnöm, nagy kitolás lenne a csapattal, ha kiesnék.
Ennyi
volt az idei UTH. Egyelőre úgy néz ki, hogy egy ideig nem találkozunk, hacsak
nem jön elő újra az erős vonzalom ezután a remek verseny iránt. Bár a fergeteges hangulat miatt semmi sem gátolhat abban, hogy majd rövidtávon
nyomjak egy örömfutást. :)
Köszönet
a rendezőknek, a Terepfutás.hu-nak, parádés rendezvényt hoztak ismét össze.
Amikor egy éve beneveztem az UTH115 km-es terepfutó versenyre, nem is gondoltam, hogy mekkora lavinát indítok
el. Mivel mind a felkészülés és a verseny is nagyon jól sikerült, ezért
elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a felépített formámat. Kinéztem egy új
célt, gondolkodás nélkül a Piros 85 Terepfutásra neveztem.
A felkészülés ugyancsak nagyon jól
ment, sőt, sokkal jobban, mint az UTH előtt. Egyre többet, és egyre gyorsabban
bírtam futni, és a regeneráció ideje is jelentősen csökkent. Két héttel a
verseny előtt egy negyvenessel zártam a nagy futásokat… azonban utána
elkövettem egy hibát. Egy majdnem végzetes hibát… Másnap kimentünk néhányan a
Szigetre intervallozni, ahol úgy készültem, hogy csak szolidan sprintelgetek,
azonban elkapott a gépszíj, és igencsak meghajtottam magam. Hazafelé sétálva
éreztem, hogy szúr a jobb csípőm… Két hét alatt szinte teljesen eltűnt a szúró
érzés, azonban tudtam, hogy nem teljesen százas a csípő, így nem mehetek a
versenyen teljes gázzal…
Csillaghegy, 8:30. Némi
szöszmötölés után elrajtol a százharmincegynehány fős mezőny, és egy darabig az
aszfaltot koptatjuk. Kipihent és motivált vagyok, picit izgulok a csípőm miatt,
de itt még minden oké. Beérünk az erdőbe, és leesik az állam a látványtól, a
természet ezer színben pompázik. Ez a rendezvény az év legszebb időszakára esik,
ráadásul kiváló szervezés, nem véletlenül választottam. Előzgetek és előznek,
jól megy a futás.
Nekiesünk a Kevélynek, és már az
emelkedők elején, egy bokaforgató részen megjelenik a fájdalom a csípőmben.
Óvatlanul ránehezedem a fájós részre, és sziszegések közepette állok meg. Na
remek! Ez aztán igazán szép! Újraindítom a rendszert, reménykedem, hogy csak
egy nagyon kis tartományban érzem a fájdalmat. De nem. Minden lépésnél
masszívan nyilall, és gyalogolni sem jobb. Hát akkor marad a futás…
A kezdeti feldobott hangulatom
pillanatok alatt zuhan a mélybe. Próbálom elterelni a figyelmemet, lekötni a
tájjal, a versenytársak mustrálásával, de az nagyon gyorsan visszatér a
problémához. A Kevély csúcsáig 53 perc alatt érek fel, megvan az első
dugókázás, túl vagyok 7 kilométeren. Pompás. Már csak 80 van hátra… Ó, te jó
ég! Elmém sötétségbe borul, teljesen elborítja a fájdalom és a reménytelenség.
A lejtőn való száguldást természetesen törölnöm kell, óvatosan pakolgatom
lefele a lábaimat, a felfele lehagyott sporik itt szépen visszaelőznek.
A következő, nagyjából 13 km-en
át, a Szőke-forrás völgyéig komoly mélypontot élek át. Megszólal a belső hang
is: itt az idő, hogy kiszállj, és feladd ezt a borzadályt…! Na igen, mennyivel
könnyebb lenne szépen hazasunnyogni, ahogy 6 éve is tettem… Hát ez az, basszus!
Akkor is Dömösön adtam fel, pont ugyanezt a versenyt! Na nehogy már megint
Dömösön adjam fel! Majd feladom Dobogókőn…! :D
A tanulóimnak szoktam mondani,
hogy csak akkor adják fel, ha az akadály fizikai. Mert ha csak a fejben
létezik, azon még túl lehet lépni. Tiszta sor, hogy kezdem feladni fejben, de
ennek van egy komoly fizikai előzménye. Minden lépésnél fáj a csípőm… Vagyis…
Ekkor azt veszem észre, hogy ha bizonyos szögben érkezik a talpam a talajra,
akkor kevésbé érzem a fájdalmat. Hm. Kísérletezgetni kezdek. Kezdetben még
tízből 6-7 lépésnél bazzmegelek, de néhány perc elteltével a bazzmegelések
száma 2-3-ra csökken. Azért 10 lépésből csak kettőnél bazzmegelni… az nem is
olyan rossz arány. :D
Söprök lefelé a völgyben Dömös
felé, és azon kapom magam, hogy egyre gyorsabb vagyok… A franc… nem adhatom
fel. Kizárt! Bekocogok a frissítő ponthoz, és már teljesen biztos vagyok benne,
hogy tovább megyek. És Dobogókőn sem fogok kiszállni. Ennyi. Nem nyivákolni
kell, hanem megtalálni a megoldást és kész! Töltök egy kis kólát a kulacsomba,
aztán egy szelet lekváros kenyérrel a kézben nekimegyek a hegynek.
Lassan, de stabilan felérek
Dobogókőre, és konstatálom, hogy a szintek felén túl vagyok, de azért még vár
50 km. A kissé kicsavart lábtartásnak köszönhetően a lefelék is egész jól
mennek, bár azt nagyon jól tudom, hogy ennek a szokatlan helyzetnek lesznek
következményei. Először is, az egész bal oldalam igyekszik kompenzálni, és
levenni a terhelést a jobb csípőmről. Vagyis olyan izmokat is terhelek
kőkeményen, amelyek nincsenek ehhez hozzászokva. Egy idő után ezek igencsak fájni
fognak. Illetve mivel ízületről van szó, ezért nem pihenhetek sokat sehol - már
nem mintha ez lett volna a terv -, de ha egy kicsit is megpihen a csípőm, akkor
elindulásnál úgy összeszarom magam, hogy még kilométerek múlva is potyogtatni
fogom a nadrágszáramból… De ami a legdurvább: ha lefele nem vagyok óvatos, elég
EGYETLEN rossz lépés, és vége a bulinak… Szép kilátások, mondhatom…
A Magas-hegyi nyereget elhagyva,
kezdem elengedni, hogy ez egy eufórikus élményekkel teli, ideális terepfutás
lesz. Mikor elhatároztam, hogy a körülmények ellenére végigcsinálom, először
csak arra gondoltam, hogy a 15 órás szintidőt kellene megcélozni. Azonban az
órám és az állapotom mást mutat. Még mindig bőven a tervezett 12 órán belül
vagyok, és úgy tűnik, hogy folyamatosan jobb részidőket futok a tervben
lévőknél. A pulzusom ideális tartományban mozog, vagyis fáradt sem vagyok. A
lábaim izmai pedig talán még sosem dolgoztak ennyire dinamikusan. Hát van is
min dolgozniuk…
Kopár-csárda, 53 km, 6 óra 41
perc alatt. Tudom, hogy nem kellene megállnom, de nagyon kívánom a
gulyáslevest. Egyébként az egész úton abszolút semmi problémám nem volt a
frissítéssel, se eléhezés, se túlevés-túlívás, olyan, mintha minden frissítő
pont éppen a legjobbkor érkezett volna, a legjobb ellátással. A bepakolt
űrkaják 90 százalékát haza vittem. Szóval a leves… Messziről látszik, hogy
gőzölög a forróságtól, csak fél tállal kérek, reménykedem, hogy gyorsan túl
leszek rajta. Úgy tervezem, hogy állva eszem meg, de annyira vonz a pad, hogy végül
leülök. Öt percbe sem telik megenni, gyorsan felállok… Vagyis csak felállnék,
ugyanis nagy robajjal visszahuppanok a fenekemre. Egy kedves leányzó diszkréten
kiröhög. :) Megnyugtatom, hogy másodszorra tuti sikerül fog. És így is lesz. De
az ízületnek elég volt ennyi pihenés, hogy a pokolba rántson…
Egy nápolyival a számban
átsántikálok a piliscsabai műúton, majd be az erdőbe. Vinnyogva röhögök
magamon, és most már hangosan. A csípőm kész, és ahogy sejtettem, a
tehermentesítés miatt fáj a bal bokám, a hátam, a derekam, a jobb talpam. De ez
az a pillanat, amiről Joe De Sena írt, mostantól nincs szenvedés, mert már
élvezem, hogy szenvedhetek… :D
Egyszer, egy általam nagyra
tartott sportolótól megkérdezték, hogy hány darab húzódzkodásra képes, mire ő
azt válaszolta, hogy nem tudja, mert akkor kezdi számolni, amikor már nem bírja
tovább.
Valahogy most én is ezt érzem. Ez
az 53 km csak bemelegítés volt, az igazi futás az a maradék 34 km lesz.
Belekapaszkodom abba a gondolatba, hogy futni kevésbé fáj, mint gyalogolni, és
ismét beállok egy jó tempóra. Azt azért nem mondom, hogy a Hosszú-árok –
Nagy-szénás nyerő páros soha nem ment ilyen jól, de magabiztosan túljutok
rajta, és becsorgok Nagykovácsiba.
A templom előtt nagy a
bámészkodás, látom az emberek szemén: „hát ezek tuti nem normálisak”.
Mosolygok. Igen, ez így van. Az ultra-terepfutók köre egy nem normálisokból
álló szubkultúra. De valamiért mégis jól érezzük magunkat… A plébánián
található frissítő ponton nagyon kevés időt töltök, csak néhány falat, és
megyek tovább. Innen már szinte hazai a terep, na nem mintha itt laknék, de az
elmúlt 10 hónapban annyiszor futottam erre, hogy a bokrok már előre köszönnek.
Vöröspocsolya után egy picit gyorsítani kezdek. Jól megy. Persze fáj mindenem
már, de mégis jól megy. A nap már lement, de az utolsó sugarak kontúrt rajzolnak
az őszi színekben pompázó fák lomkoronái köré. Elképesztő a látvány. Itt futok
este, gyönyörű tájakon, túl a 65. kilométeren… Minden okom megvan az eufóriára.
És meg is kapom. Köszönöm…
Fekete-fej előtt törik meg a lendületem,
teljesen rám sötétedik. Elő a fejlámpával, és mászás. Sejtem, hogy elég monoton
lesz az a pár óra, ami még hátra van, ráadásul sötétben nagyon kell figyelnem
hova lépek. De telnek a kilométerek. Feljutok a János-hegyre is, a kilátót ma
is megcsodálom, és elképedve nézem az órát, még mindig benne vagyok a 12 órás
tervben. Akkor most már ne hagyjuk veszni! Már tökmindegy mi lesz.
Egy sporival együtt ereszkedem a
hegyről, remélem nem sértődik meg, amiért a lámpája fényét extra világításnak
használom, de jó tempót megy, és így kevésbé kell visszafognom magam a sötétség
miatt. Hamar jön az utolsó checkpont, Makkosmária, és ismét elönt az eufória,
innen már gyalogolva is beérek 12 órán belül. De azért még sokat futok, még az
emelkedőkön is, 3000 méter szint után, fel sem tudom fogni, hogy ilyen lábbal
hogyan sikerülhet.
De még mielőtt teljes
örömmámorban úsznék, még kapok egy nyaklevest a budaörsi hegyektől. Lefele, az
a kövekkel teli, szűk ösvény… Bazzz…. Néhány perc után már arra gondolok, hogy
megszűnt az idő és a tér, és én soha nem fogok innen lejutni. Boka, térd és
persze a csípő csavarodik jobbra-balra, ahogy csúszok-gördülök a köveken, és
persze az sem leányálom, amikor a puha cipőm orrával teliberúgok egyet-egyet…
Többen megelőznek, de hát már ki a fenét érdekel, és… feltűnnek Budaörs fényei…
Jézusmária… Megcsináltam! Ezt nem hiszem el…
Úgy örülök a városnak és a sima
aszfaltnak, mint csecsemő az anyatejnek… Bár már jó ideje csillagokat látok, és
nem amikor felnézek az égre, hiszen ezek a csillagok a fejemben vannak, de
mégis kiélvezem „kissé” viszontagságos utam utolsó métereinek minden
pillanatát. A célegyenesben, a főút járdáján többen tapsolnak és gratulálnak,
bizsergek az energiáktól, és mosolygok. Talán nem látszik kívülről túl őszintének
ez a mosoly, de belül minden más. Ott nem maradt semmi, csak a természet
színtiszta energiájának szerető ölelése. Ami nélkül ez nem sikerült volna.
11 óra 42 perccel a rajt után
érkezem a célba, 51.-ként, egy óra és egy perccel hamarabb, mint két éve,
amikor a legjobb időt mentem. Többen várnak rám, tőlük újabb energiák érkeznek.
Iszonyú jó érzés célba érni így. Átveszem a díjazást, kezdődhet az evés, ivás,
pihenés. A csípőm kicsit megpihen, és nagyon durván fájni kezd. Már csak
sántikálok, de mégis minden szép és jó. Gratulálok Vic-nek, akivel két éve együtt nyomtuk, ma ő is pb-t futott, 11 óra 11 perccel.
Hazafelé már a kocsiban az jut
eszembe, hogy az élet útjai mennyire kifürkészhetetlenek. Történhetett volna ez
a nap teljesen másként, egészséges szervezettel boldogan és vidáman mehettem
volna akár egy 10:45-öt is. De az élet úgy vélte, hogy ebből többet tanulhatok,
jobban megismerhetem önmagam. És persze így is történt. Hiszen mindig az a
legjobb, ahogy történnek a dolgok.
Köszönet azMVTE-nek a
rendezésért és a fotókért. Valamint nagy köszönet azoknak, akik gondoltak rám,
és élőben követtek a neten, éreztem a felém küldött energiát. :)
Egyébként azóta már eltelt pár
nap, és az ízületem már jelentősen javult, a járásom már normális, és megkezdtem
egy hosszú glükozamin kúrát, ami teljesen rendbe rak.
