Jégbogár Vértes: az első félévem ultra-versenye

Mért táv: 50 km, szint: 1220 m.

Tőlem szokatlan módon, halálos nyugalommal készültem a VTM-re. A múlt pénteki verseny óta, vasárnapig összesen 30 km-t futottam átmozgató jelleggel, és volt sok nyújtás, gyógyfürdő, szauna, masszázs, hidromasszázs, SMR masszázs. Sikerült sokat pihenni a héten, szombat délután még aludtam másfél órát, az éjjel pedig az óraátállítás ellenére majdnem hét órát.

Vasárnap reggel azért még elég csípős hideg van, Szár felé vezetés közben is azon töröm a fejem, hogy milyen ruházatot vegyek felülre. Végül póló, karmelegítő és szélálló futós felső mellett döntök. Mint kiderül jó döntés, bár a rajtban még vacogok egy kicsit, de sejtem, hogy ez hamar el fog múlni... Rég jártam már Terepfutás.hu rendezvényen, jó újra átélni a "bulizós" rajt ceremóniát. Eljön a 9 óra, és útra kel az ultra és a maratoni mezőny.

Abban biztos vagyok, hogy gyors akarok lenni, de most azért időnként a pulzusra is pillantani kell, mert ez azért mégis csak 50 km. Ez az első 10 kilométeren egy kissé feledésbe merül... :) Visz magával a mezőny, és nagyon jól esik futni, pörögnek a lábak és a kilométerek rendesen. 10 kili, 56 perc, hm, egész jól haladok.

Felérve a hegyre, hamarosan a kék keresztre térünk, jön egy kis Vérkör bejárás, megcsináljuk a kis hurkot a Mária-szakadéknál. Az ellenőrző pont felé közeledve kötelező átugrani egy keresztbe dőlt fát, én az árok oldalfalára lépek fel, és onnan lököm át magam az akadályon. A rendezőségtől nagy tapsot és 10 pontot kapok a produkcióért. :)

A következő tízes is nagyon pengén megy. Kezd szétszakadni a mezőny, aminek örülök, néha együtt maradhatok az erdővel és az utat jelölő szalagokkal. Illetve bár nem versenyezni jöttem, legalábbis a futótársakkal nem, azért a mögöttem trappolás okoz némi nyomást... :) 20 kili, kereken két óra, szuper minden. Óránként letolom a kötelező gélt, és az izó is fogy rendesen.

23 km-nél érek be Várgesztesre, egy percre megállok a pontnál, vételezek némi perecet és almát, aztán elhagyjuk a maratoni távot, és már a saját ultra úton haladunk. Arra leszek figyelmes, hogy valami nem klappol az energiaellátással. Nem megy olyan könnyen a lábemelés, és a felső testem is nehéznek érzem, a karjaim csak erőtlenül lógnak. Na miafene...? Éppen most frissítettem, azzal nem lehet gond. Akkor meg mégis mi ez...?

Kicsit befordulva haladok tovább, aminek köszönhetően kétszer is benézem az utat. Egyik alkalommal valamilyen gerincen futva azt veszem észre, hogy alattam, a völgyben futnak az emberek. Pedig az óra még figyelmeztet is, hogy rossz helyen vagyok... Jaj, ezt nem kellene... Próbálom fejben összekaparni magam, de nem igazán megy. Hogy tetőződjön a baj, elszakad a rajtszámon. Na ne már! Fogalmam sincs hogy történt, egyszer csak azt látom, hogy az oldalamon lifeg, persze számmal befelé. Ezt muszáj megjavítani, a végén még büntetést kapok. Szerencsére van nálam biztostű, így sétálva visszavarázsolom a rajtszámtartóra. Közben az állapotom nem igazán változik, muszáj elfogadnom a tényt: ezzel a tempóval nem tudok tovább menni, lassítanom kell. Egy negatív gondolat kering a fejemben már pár perce: "Mégis hogy gondoltad baszod, hogyha le tudsz futni 6 percesekkel 24 km-t terepen, akkor az majd 50-en is sikerülni fog?!?!" Jó van, na! Rendben, semmi gond, elengedjük a 6 perces átlagtempót. Csak az a gáz, hogy úgy érzem, hogy bennem van. Megdolgoztam érte, ezért mentem ki futni még akkor is, amikor rohadtul nem volt kedvem, amikor esett, fagyott, és havat hordott a szél az arcomba... Na mindegy, ha nem, hát nem. Nincs mese, rendesen belassulok.

Vérteskozmáig pengeélen táncolok, olyan tempót választok, ami a jó érzéses futás és a totális kínszenvedés határán van. Jönnek a kilométeradatok az órából, nem igazán tetszenek, de lassan teljesen elengedem az képet, hogy magamhoz képest ma valami igazán jót megyek... Leérek a ponthoz, és a kóla mellé kapok egy kis bíztatást, ami a legjobbkor jön. Alighogy elhagyom a pontot, egy görcs jelenik meg az alhasam tájékán, majd ehhez társul egy kellemetlen nyomás. Hát ez igazán remek! Lezötykölődöm a vérkörös zöld jelzésű műútra, és valami futó mozgást imitálva szenvedek, mint kutya... Oké, itt lehetne menni 5 perc alatti kiliket... Akkor elég a szenvedésből!

Pillanatok alatt döntök. Mivel senki sem jön az úton, szinte még futva húzom le a nadrágom, beugrok az út melletti árokba, és gyorsabban teszem le a felesleget, mint ahogy Alonso-nál kereket cserélnek... :))) Kimászom az árokból, kicsit rendbe szedem magam, és már akkor érzem a változást. A lábaim megelevenednek, pillekönnyűvé válnak, karjaim szintén. Szinte felröhögök a megkönnyebbüléstől. Basszus! A beleimben zajló afférok vonták el az izmokból az energiát. Hamarabb is megállhattam volna, csak az ingert nem éreztem. Most már mindegy, adjunk bele mindent, amit még lehet!!!

Visszaállok a régi tempóra, és ez bizony elég jókor jön. Hosszú emelkedő következik, benne a Sárkánylyuk-völggyel, ahol kidőlt fák is nehezítik a haladást. Olyan jó kedvem támad, hogy zerge módjára ugrálok át a fákon, és persze futok, ahogy bírok. Az előbbi ramaty állapotomban itt tuti séta lett volna. Közben visszaelőzöm azokat az embereket, akik még korábban lehagytak a lassú menetem miatt.

Új-Osztásnál visszatér a maratoni táv is, meglepő, hogy mennyi embert előzök. Már messziről hallatszik a Kapberek-puszta pont szurkoló szekciója. Egy szolid emelkedőn közelítek, és olyan ováció fogad, hogy a fejem búbjáig libabőrös leszek, és szinte repülők az energiáktól.

Hogy mi történik az utolsó tíz kilométeren, igazából fel sem bírom fogni... Szinte végig lejt az út, így kellő lendületet ad egy igen szép fináléhoz. Kezdetben ötössel kezdődnek a kili-idők, majd hamar négyesre vált, és ez így marad a végéig. Süvít a fülemben a menetszél, úgy érzem semmi sem tud megállítani, a lábaim maguktól mennek. Hamarosan olyan eufória-roham érkezik, hogy még a könnyem is kicsordul... Minden eltörpül a világban, csak a pillanat számít, ahogy a cipő a talajoz ér, ahogy veszem a levegőt, ahogy ver a szívem... Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni.

Az utolsó pont után érem utol Lubics Szilviát, örülök, hogy szóban köszönhetem meg neki azt az elképesztő inspirációt, amit a könyvével adott a futáshoz. :) Hamarosan visszaérek Szárra. Még befogom az előttem futó ultrást, de elég jó tempót megy ő is, már nem bocsátkozok harcba, befutok mögötte a célba.

5 óra 3 percnél állítom meg az órát, bár a könnyeimtől alig látom... Ilyen elképesztő menet... Huh, basszus! Ha mindent összevetek az elmúlt 11 évből, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy életem legjobb futása volt!

Megkapom az érmet, és betámolygok a sportcsarnokba, éppen a maratoni eredményhirdetés zajlik. Egy kicsit muszáj üres fejjel sétálgatnom, fel kell dolgoznom az elmúlt 5 órát. Majd átöltözöm, és megeszem a célkaját. Közben találkozom a maratonos útitársakkal, akiket elhoztam, és még megvárjuk Juditot is, aki az ultrán futott.

19. helyezett lettem a férfi mezőnyben. Mikor még otthon átnéztem a tavalyi időket, úgy gondoltam, hogy kis szerencsével beférhetek az első húszba. Talán rosszul fogalmaztam meg a kívánságot, és inkább első tízre kellett volna gondolnom...? :)

Strava link itt.

Nagy köszönet a Terepfutás.hu-nak a rendezésért, az élményért, a szurkolásért, a fotókért.

Dicsőség a Hősöknek, avagy a Kitörés 60

"19:45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A történészek szerint pontban 20.00 órakor kb. 45-50.000 katona indult el... Kb. 24.000 német és mintegy 20-25.000 magyar katona indult meg a jelre. Az első méterek után minden addigit felülmúló szovjet tüzérségi pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a kitörőket. Itt, és a Széll Kálmán téren óriási emberveszteségeket elszenvedve verekedték keresztül magukat, és a Budai hegyek irányába folytatták útjukat. A kitörő védőseregből mindössze 600-700-an jutottak át az ostromgyűrűn. A többiek hősi halált haltak vagy fogságba estek. Budapest elesett."

(kitorestura.hu)

Alapvetően kedvelem a történelmi emléktúrákat, és a Kitörés 60 már régóta a palettán volt, de hivatásos katonai szolgálatom alatt nem mertem kockáztatni, hogy részt is vegyek rajta. Ennek ugye már három és fél éve vége, mégis most adódott az első alkalom, hogy egy minimális töredékét átéljem annak, amelyeken keresztül mentek a katonák... 

Már majdnem negyed 7, mire a Kapisztrán térre érkezem, a Budai várba. Néhány rendőrautó cirkál, de semmilyen rendbontás, vagy tüntetés nincs a rajt helyszínén. A nevezés elég gyorsan megy, tatyót is adok le a célba szállításhoz, aztán indítva az órát, a Bécsi kapun át kitörök a várból...

Pergőtűz nem fogad, ellenben egy nagyon kellemes klímájú éjszakának nézek elébe. Ilyenkor február elején, szerintem nem kívánhattunk volna jobbat, végig komfortos az érzet. Eredetileg nyolc órás menetidőt terveztem, de amatőr módon nem vettem figyelembe a közel kétezer fős megemlékezőt... Ráadásul mivel teljesen a végéről indulok, végig kell rajtuk "verekedjek"... na jó, csak le kell őket előznöm. :)

Ez Budán még jól is megy, szépen kocogok még a meredek Diós-árkon is felfelé. Hamar jön az első pont: Széchenyi-emlék, ahol a pontőröknél senki nincs, így villámgyors a pecsételés. Normafa után döbbenek rá bizony, hogy hova jöttem... Tömött sorokban masíroznak az emberek, a talaj itt kellemesen havas, nem csúszik. 2. pont: Csacsi-rét. Soha nem látott tömeg. Egy kissrácot kérdezek meg, hol kapom a pecsétet, aki készségesen megmutatja. Na és innen jönnek a gubancok: a Virág-völgy ösvénye csak egynyomsávos, ráadásul brutál saras...

Túrán én nem szeretek szólni az embereknek, hogy engedjenek el, így itt sem teszem. Csendben gyalogolva, vonatozom a többiekkel, és szép lassan elengedem a nyolcórási tervet. Helyette megfigyelem azokat, akik korhű egyenruhában teljesítik a kitörést, valaki még alumínium kulacsot és csajkát is lógat az oldalán, illetve egy-két fegyver is felbukkan. Ami még feltűnő, hogy rengeteg a német. Nem mernék rá megesküdni, de a túrán több német szót hallottam, mint magyart. 

Közben felkocogok a János-hegyre, és itt már sorba kell állni a pecsétért. Utána a kilátóhoz mászom, na itt egyedül vagyok, mindenki a műutat választja, így legalább kényelmesen fotózhatok. Hát, lefelé már elég játékos a menet... Legtöbben fenéken csúszva a rövidebb levágásokat választják, én inkább körbefutom őket a szerpentinen.

Az igazi káosz az a Hárs-hegy. Eddig a jég csak itt-ott mutatta meg magát, de a Hárs északi oldala... ha nem is tükörjég, de elég veszélyes. Nekem is sikerül majdnem egy hátraszaltót dobni. Érdekes, hogy esés közben még van "időm" arra figyelni, hogy lehetőleg senkit se gáncsoljak el, amire nagy esély lenne, mert iszonyú a tömeg. És mindenki nyeklik-zuhan jobbra-balra.

A tömegben az Újlaki-hegy hoz némi változást. Mintha csendesedne és ritkulna a mezőny. 20 km felett vagyunk, és sok emberen látszik, hogy nem gyakorlott túrázó, elsősorban a megemlékezés miatt jött el. A parkolóban egy szovjet hadiállásba botlom, szerencsére golyó helyett csak pecsétet kapok. Virágos-nyeregig SENKIvel sem találkozom. :) Ez igazi kuriózum. Megörülök a kis mezőre épített katonai tábornak, itt biztos lesz valami ellátmány... :) Odalépek az első forraló üsthöz, ó, tea, mily csodás! Kérek egy pohárral? Hogy a bánatba ne! Pohár kitölt, átnyújt, 800 Ft... Ö... mi? Jah, hogy ez forralt bor, és az ingyenes tea a sátorban van...? :D Sebaj, improvizálok, összeöntöm a teát és a bort, így legalább olyan hőmérsékletű lesz, hogy meg tudom inni, aztán usgyí tovább.

Egyik kedvenc utam a Budaiban, a sárga sáv az Alsó-jegenye völgyig. Egy probléma van most vele: egynyomsávos. De szerencsére a bajtársak többnyire elengednek, még a németek is jó utat kívánnak, legalábbis remélem, hogy azt mondják. :D 

Ugyanezen út folytatódik a Muflon-itatóig, ahol megint forralnak mindenfélét, de most már ki is van írva az ára... euróban is. :) Csak egy pecsét, és megyek is tovább, hogy meghódítsam a Nagy-szénást. Igazi tél van fent, itt-ott lábszárközépig ér a hó, és persze ez kitart Kutya-hegyen is. A hegyen való futás szintén magányban telik, úgy tűnik, hogy közeledem a mezőny elejéhez. 

Az utolsó húszas az a szakasz, amit nemrég jártunk be, és áldom is érte az eszem, mert így sötétben azért húzós lett volna a tájékozódás, GPS ide vagy oda. Perbálig két érdekes dolog is történik: 1. A hó egyik pillanatról a másikra tűnik el, és a helyét fagyott föld váltja fel, ami pár fokkal jobb, mintha folyós sár lenne. 2. A malom-földeki pontnál belebotlok egy régi "Kinizsis" ismerősbe, Tibibe, aki szintén kocogva teljesít, így innen együtt haladunk a cél felé.

Bár tényleg jó a klíma, a kulacsom szopókája azért csonttá fagy. Lecsavarva a tetejét, tudok belőle inni, kellemes jégkásás az izoital. Hm, fincsi. :) Az univerzum megérzi kívánságom, a perbáli sörözőben finom, meleg teával kínálnak. Beleszagolok, nem bor, akkor jöhet. :D

Az utolsó tízest igazából nagyon élvezem, ahogy szinte az egész túrát is. Egyrészt jó a fizikai állapotom, másrészt nincs tömeg, harmadrészt van útitárs is. Negyedrészt pedig a Kakukk-hegyre felfelé egy sötét bozótosból váratlanul elém ugrik üvöltve két, állig felfegyverzett katona... Oh, bakker, most majdnem besz***tam. :D De persze azért megköszönjük a meglepit.

A végén lekocogunk a hegyről, le a kálvárián, be a sportcsarnokba, a célba. Órám szerint 8 óra 29 perc lett a menetidő, ami teljesen jó, figyelembe véve a terepet és a tömeget. Finom hagymás paradicsomleves, tea, oklevél, kitűző, felvarró, meg ilyesmiket kapunk. Szinte teljesen néptelen még a cél, de Tibin kívül még találok két srácot, akiket vissza tudok fuvarozni Budára. Így már négy óra előtt ismét ott vagyunk annak a várnak a lábánál, ahonnan pár órája mi, 73 éve pedig több tízezer katona tört ki...

Csúcsra járatva: Bükk 900 Online

A Bükk 900-as csúcsai teljesítménytúrával kapcsolatban nekem mindig volt két bibi. Az egyik, hogy a rajt/cél Bánkút igen messze van a fővárostól, az oda-vissza 6 órás kocsikázás gondolata többször meghátrálásra késztetett. A másik pedig, hogy augusztus első szombatja többnyire nagyon meleg, és egy olyan útvonalon, ahol semmilyen vízvételi lehetőség nincs, ott bizony ez komoly problémát jelenthet.

A Bükk 900 Online megjelenésével sem került Bánkút Pesthez közelebb, viszont mivel ez az év bármely napján teljesíthető, ezért a második bibi kipipálásra került. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz így az út. Aztán még abban is megegyeztünk Vic-kel, aki létrehozta a kihívást, hogy a sötétben aló csúcskeresést is teszteljük. Így néztük ki magunknak a november 25. 13 órás rajtot.

Dél körül a Bükköt hatalmas felhők veszik körül, így Mályinka felől felautózni elég játékosra sikerül. Kiguvadt szemekkel figyelem az utat, ami olykor bizony alig látszik. Szerencsére nincs még olyan hülye, aki ilyenkor erre jár... :) Aztán egyre feljebb tartva vékonyodik a felhő, és áttűz rajta a napsugár. Vic álmélkodva fotózgat mellettem, én persze nem tudok odanézni, mert most már a nap vakítja a szememet... :D

Gyönyörű napsütés fogad minket Bánkúton, egy órája egy lyukas garasban sem fogadtam volna, hogy ez lesz. Gyors pakolást követően már lent vagyunk a turistaháznál, ahol az étterem bejárati ajtaja mellett található OKT pecsételő doboz alján van kirakva a Bükk 900 Online rajt/cél QR kódja. Még mielőtt leolvasnánk, gyorsan egyeztetünk az étteremmel, hogy várhatóan este 7 előtt még szeretnénk két menüt elfogyasztani, két nagy, bőséges, forró menüt... :)

12:58-kor rajtolunk el, és egyből a sípályát vesszük célba bemelegítésként. A Felső-Borovnyák csúcsa a NATO radar állomás miatt lejjebb került, illetve egy mutatós kis oszlopot kapott, bár itt a QR kód kicsit magasan van. Első csúcsnál első gubanc: valamiért nem tudjuk beolvasni a kódot. Aztán Vic jön rá, hogy a nap olyan szögben tűzhet a kódra, hogy az fényt ver vissza az olvasóba, ami így képtelen az azonosításra. Sebaj, beárnyékoljuk a kódot, így már minden oké.

Kocogás lefelé a műúton, az egyetlen ilyen lehetőség. Majd már a Pipist támadjuk, itt már nincs műút, se út, csak a szűz erdő. Pipis levadászását követően az új csúcsra, a Füstös-kő bércre kapaszkodunk fel. Szép kis hegyet talált Vic, elszórtan fák, kellemes aljnövényzet, halovány ösvények, amin lehet haladni. Itt még nincs oszlop, a csúcson egy magas fára van rögzítve a kód, a fa mellett kőrakás, nem messze a fától pedig egy magasles emelkedik.

Innen viszont lehet úton haladni egy darabig, ami hol ösvény, hol az országos kék, hol dózerút. Kis-kőhátat megtalálni nagyon egyszerű, valamilyen átjátszó állomás gigantikus oszlopa mellett ácsorog a csúcsoszlop. Kódolvasás, és zúzunk lefelé. Ha tovább indulunk az oszlop mellett, be a sűrűbe, akkor találunk egy kis nyiladékot, amit azért nem egyszerű felfedezni, viszont az egyenesen a Nagy-kőhát elágazáshoz vezet.

Köves rengeteg, szinte kopasz csúcs a Nagy-kőhát, ami térerőben kissé gyengélkedik, így pár perc elmegy a hullámok keresésével, de sikerrel járunk. Rövid dzsungelharc után ismét földúton mehetünk egészen Három-kőig. Sajnos a felhők besokasodtak, így se a napot, se alacsony felhőket nem látunk. Viszont Büszkés-hegy levadászása innen könnyű préda, és meglepő módon azonnal be tudjuk olvasni a kódot, a teszttúrán ez jóval nehezebben ment.

 Kikocogunk a kékre, és Tar-kő is "áldozattá" válik. A peremre nem megyünk ki, valószínűleg hasonlóan nincs látvány, mint Három-kőn. Egy darabig visszamegyünk a kéken, majd balra beereszkedünk egy völgybe, ahol csatlakozunk egy erdészeti útra, ami végigvezet a fenyvesen. Elképesztő a látvány. A Virágos-sár hegy alján találjuk magunkat, és egy szűk kis vályúban kapaszkodunk felfelé. Ez az a hegy, ami mindkét irányból nehezen adja magát, de a végén csak leolvassuk a kódját. :)

Miután legurulunk a hegyről, a néhai legmagasabb pont felé, az Istállós-kő felé tartunk a zöld és zöld háromszög turistautak segítségével. Hamarabb olvasom le a kódot, mint Vic, és ez a szerencsém, ugyanis a fák között, a felhők mögül átsüt a nap, és olyan a látvány, hogy még a lélegzetem is elakad. De csak pár másodpercig tart az egész, így mire szólok Vic-nek, addigra a kép már a múltba vész.

Innentől nagyjából az utolsó csúcsig már nincsenek trükkös kis utacskák, egyik hegyről le, másikra fel, szinte teljesen irányba. Itt-ott azért még vigyázni kell, például Ispánról lefelé célszerű egy jobb kanyart beletenni, mert az ember irányba haladva egyből egy mély árokban találja magát, amiből persze ki is kell mászni... Kukucsó-hegy ebből az irányból kőkemény, csak 500 méter távban, de úgy lehet érezni, hogy szintben is annyi...

Átbukdácsolunk a Vörös-sár hegyre, és itt megint akad egy kis térerő gond, de végül ez is megoldódik. Szerencsére csak két-három hegyen nem adja be elsőre a jelet. Közben elkezd besötétedni, és Körös-bérc tetején már elő kell kaparni a lámpákat, mert a leolvasó nem látja a kódot. Egyébként is szükség van már fényre, normál úton sem szeretek sötétben botorkálni, nemhogy a szűz erdőben.

Fekete-sár bérc, már vak sötétben, és szembesülünk a ténnyel, hogy mennyire marha nehéz így megtalálni az oszlopot... :) Utólag belegondolva, olyan hegyeken van ezzel gond, ahol nem egy "jellegzetes" helyen áll az oszlop, és ezekből szerencsére nincs túl sok. Fekete-sár az egyik, pár perc elmegy a körbe-körbe járkálással. Aztán még a lefele menő irányt is benézzük, úgyhogy a mai túrán ez a hegy viszi a "legnehezebben levadászható csúcs" díjat...

Kis-sár bérc könnyű préda már, és Huta is annak tűnik, bár sikerül becéloznunk felfelé egy sziklarakást, amit aztán kerülhetünk meg. Nappal ezzel ugye nincs gond. Lefele menet vesszük észre, hogy leszállt a köd, vagy harmat, vagy nem tudom mi, de csurom vizesek a lehullott levelek. Sikerül is dobnom egy óriási hátast, szépen elterülök az avarban. Vic persze éppen videóz, ez a rész van a kisfilm végén. :) Nekem nem volt elég, 50 méterrel lejjebb ismét elvágódom. Itt már röhögésbe fullad az egész, jaj, csak egyszer jussunk le erről a hegyről... :D

A Nagy-Istvánból és a Fodorból csak egy méteres átmérőjű kört látok, amit a lámpám világít, itt már könnyen megtaláljuk az oszlopokat sötétben is. Majd végre ismét út van a lábunk alatt, és a Faktor-rét felől megközelítjük a Bálványt, az utolsó hegyet. Na innen már egyszerű lesz... vagyis csak lenne, ugyanis kitör egy szolid hóvihar. Igazából valami havas eső esik, és mellé viharos szél társul. Eddigi komfort érzetem pillanatok alatt tűnik el, és hiába futunk, mégis fázom. Basszus, azért ezt megúsztuk, még pár perc, és Bánkúton vagyunk.

5 óra 15 perccel indulás után olvassuk le a célkódot. Ez azért elég jó idő lett, figyelembe véve a sötétséget. Tény és való, hogy hőség nélkül ez sokkal jobban megy. Bemegyünk az étterembe, és kikérjük a kötelező vadragu levest házi kenyérrel és almás rétest. Nem lehet szavakba önteni, mennyire jól esik... :) Bárki, aki teljesíti a Bükk 900 Online-t, utána toljon egy ilyen menüt a turistaházban. Durva lesz. ;)

Az összefoglaló videó:

Békés Harcos Útja: rendezői bejárás

Nagyjából a nyár vége óta tolom magam előtt a "Békés Harcos Útja" instant teljesítménytúra hosszútávjának bejárását, de mindig közbe jött valami. Legutóbb például arról feledkeztem meg, hogy a Mátrában tovább tart a vadász-szezon, mint a Bükkben, és sikerült egy hajtóvadászat közepébe csöppeni...

November közepén már elég hamar sötétedik, de végül is nem bántam, hogy eddig halogattam a bejárást, legalább szembesülhetek azon akadályokkal, amelyekkel találkozhat majd a vállalkozó szellemű túrázó éjjel. Az útra ketten is elkísértek, egyikük Vic, a Bükk 900 Online kiötlője, és ennek a túrának a társszervezője, illetve Kati is bejelentkezett, szeretett volna első női teljesítő lenni.

Egy hibát azért elkövettem, csak felületesen saccoltam meg a szintemelkedést, térkép alapján nagyjából 2000 métert becsültem. Gondoltam majd a barometrikus órák pontos adatot fognak adni. Csak így ugye nem teljesen voltunk felkészülve a nehézségre, gondoltuk a Mátrabércnél úgysem lesz nehezebb... Há, mekkorát tévedtünk! :D

Fél nyolc körül egy 3 km-es jelöletlen úttal kezdtünk. Örülök, hogy még a nyáron felfedeztem ezt a vadregényes kis ösvényt, rögtön betettem a rövid- és a hosszútávba is. Muzsla meghódítása szintén nem a "megszokott" piros jelzésen történt, hanem két teljesen új jelzést avattam fel (Z+ és P+), amelyek tudtommal még egyik online térképen sem szerepelnek. Kellemesen emelkedő, széles erdészeti út.

Lefelé természetesen az egyik kedvenc utamat választottam, a Vidróczki-barlang mellett futó P+-et.

Nagyjából 17 km-nél értük el az 1000 méter szintemelkedést. Na itt már gyanús volt, hogy a 2000 méter erősen alulbecsült érték lesz. Az időjárás érdekesen alakult, tavasz és ősz váltogatta egymást, illetve a hegycsúcsokon olykor ízelítőt kaptunk a télből is. Felhők jöttek-mentek, és olyan fényviszonyok alakultak ki, hogy nem győztünk fotózni.

A Galya-fennsík felé haladva Katinak erőteljesen megfájdult a lába, nagy eséllyel még nem heverte ki a kéthetes Piros ultrát. Végül okosan döntött, Mátraszentimrén kiszállt, buszra ülve visszament Pásztóra, és ott várt meg minket. Így is 30 km-en át kísért minket, 1700 méter szinttel.

Sajnáltuk, hogy Kati nem láthatta a kiszállása utáni tájakat, de a végefelé olyan lejtőkkel találkoztunk, amik még nekünk is fájtak... Illetve voltak káprázatos erdőségek, mint például ez a fenyves.

A Világos-hegyen még soha nem jártam ezelőtt, de mivel ódákat zengtek róla, ezért egyértelmű volt, hogy berakom az útvonalba. Hát megérte. A hegytetőn 360 fokos panoráma várt ránk olyan elképesztő színvilággal, hogy többször koppant az állam a sziklákon... Nem gondoltam volna, hogy az ősz végén még ilyen színekben pompázik az erdő. Csak fotóztunk, csak fotóztunk, aztán végre elindultunk lefelé a nyaktörő lejtőn.

Elhagyva az utolsó "ellenőrző pontot", már csak 13 km volt hátra, úgy gondoltuk, hogy kicsit odalépve két órán belül letoljuk. Hát nem toltuk le... :D Akkor még nem tudtuk, de az igazi hardcore még csak akkor jött.

A Havasig kacskaringózó S+ még nem jelentett nagy kihívást, a hegy viszont kicsit meglepett minket. Sunyi módon elaltatott. Na nem azért, mert már fáradtak voltunk. Kellemes szögben emelkedik, de végtelen hosszan. Emelkedők emelkedőkbe folynak, és amikor már azt hiszed, hogy fent vagy, egy bazi nagy hegy tornyosodik fel előtted... :)

A felfelénél már csak egy hosszabb etap volt: a lefele. Sanszos, hogy a sötét miatt véltük annyira hosszúnak, itt már lámpát kellett kapcsolnunk. Aztán jöttek a meglepik. Például egy mély árok, amire egyikünk sem emlékezett. Vic bízott benne, hogy ez már János vára, de mivel az benne van a rövidtávban is, amit kétszer jártam be, így jól emlékeztem, hogy bizony még nem az. Vaksötétben, háton kúszva próbáltam leküzdeni az akadályt. Szerencsére nem túl hosszú, de az biztos, hogy majd az éles túrán lesz néha anyázás...

Aztán persze megérkezett János vára is, újabb kúszás. Világosban nyílván egyszerűbb, de így, hogy nem látod hova érkezel, csak csúszol lefele... Hm, fincsi volt. :) Leértünk a Rédai-Nagy patak völgyébe, és onnan már csak ki kellett mászni. Közben Vic közölte, hogy túlléptük a 2700 méter szintemelkedést...

Nos, konklúziók:

1. A viszonylag könnyű rövidtáv mellé szerettem volna egy küzdős hosszútávot. Hm, sikerült. :D

2. Ha valaki sötétben ér a végére, a két említett lejtőnél fokozott óvatossággal kell ereszkedni.

3. Mindemellett egy igazán gyönyörű útvonalat sikerült összerakni.

Békés Harcos Útja, instant teljesítménytúra, 23 és 59 km-en a Mátrában.

Start: 2017. december 22. 22:30

Természetre hangolva...

Ultra-kíséret: Piros 85

Különleges kapcsolatom van a Piros 85-tel. Amikor egyedül mentem, vagy feladtam, vagy lesérülve botorkáltam végig, amikor pedig társsal mentem, mindig egy jó buli volt. Csak utóbbi esetben hiányzott a saját tempó, és ott volt a háttérben a kíváncsiság, hogy vajon egyedül mit élhettem volna meg.

Az idei Pirosra nem terveztem semmi extrát, így mikor Kati vázolta az ő terveit, miszerint indulni akar a 85-ön, egyből vállaltam, hogy elkísérem. Már akkor tudtam, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű. Katinak az első próbálkozása lesz 50 km feletti távon, és őt is hajtja a kíváncsiság, hogy milyen teljesen darabokra hullni a kimerültségtől és a fájdalomtól, mert eddig ezt nem sikerült megtapasztalnia... :) Na gondoltam, a P85 remek lehetőség lesz. :) Mindamellett, hogy figyelnem kellett az ő reakciót a távra, szintre, terepre, időjárásra, éjszakára, frissítésre vagy annak hiányára, még saját állapotom kontrollját is kézben kellett tartanom, mert mi van, ha éppen miattam nem fogja tudni befejezni...? :)

Kicsit félve ugyan, de kinéztük a 15 órás terepfutó szintidőt. A versenyre nem neveztünk, egyrészt azért, mert nem akartam még egy plusz nyomást, másrészt pedig minél kevesebbet szerettünk volna sötétben menni. A nálam már jól bevált hosszútávú taktikát alkalmaztam: viszonylag korán indulva, a gyalogosok jelentős részét lehagyva a pontnyitásokra érkezni, így később már az előzgetéssel nincs gond, csak a futókat kell elengedni.

Rajt: 6:30. Még sötét van, de csillagos az ég, ami nagyon bíztató, ugyanis reménykedem egy szép napfelkeltében a Kevély környékén. Meg is kapjuk az ajándékot a természettől, elképesztő fentről a látvány, jó, hogy nem a futóversenyen indultunk, akkor ezt nem láttuk volna. :) Tempónk visszafogott, emelkedőn semmiképpen nem szeretnék futni, illetve igazodunk Kati pulzusmérőjéhez, jelzi, ha lassítanunk kell.

A csobánkai elágazás után frissítés, majd elindulunk Tölgyikrek felé. Szinte a teljes szakaszt sétáljuk, majd onnan már lehet szolidan kocogni. A Szőke-forrás völgyében a nap sajnos felhők mögé bújik, pedig itt még gyönyörű a völgy, amikor bevilágítják az őszi napsugarak. Na azért így sem szörnyülködünk a látványban... :)

Dömösi etető pont. A tavalyi lekváros kenyér parizerrel helyett, idén kicsit visszafogottabb kaját, vajas kenyeret eszem. Az ellátásról ódákat lehetne zengeni. Emlékszem, amikor még 3 szendvicset és vagy 8 csokit cipeltem végig a távon, és mindet haza vittem. Most csak 3 vészcsokit hoztunk fejenként, de ezeket is haza vittük. Kaja közben érkezik az első terepfutó, Muhari Gábor úgy fest, mintha egy laza kocogáson lenne... Aztán Vic cimbora is érkezik, kábé ő is így fest... :D

8 km, 600 m szint, a következő kihívás Dobogókőig. Szakó-nyeregig Vic is velünk tart, szerencsére felfelé is sikerül ötös átlagot gyalogolni. Dobogókő, 5 óra 40 körül, piszok hideg van, intek Katinak, hogy nagyon gyorsan húzzunk innen le, mert szétfagy a kezem. :) Hosszú, könnyű szakasz következik, húzza felfelé az átlagot rendesen. Ráadásul ott a tudat: a Kopárnál vár a meleg leves. 

Iluska-forrás környékén elkap egy szolid gyomorgörcs, amit nem tudok mire vélni, csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb. Mindenesetre Fehér-hegyre nem esik túl jól a feljutás, meredek ösvényen előre hajolni kis gyomorgörccsel... Hm, fincsi. Így azt veszem észre, hogy Kati távolodik. Na facca, a végén még ő fog berángatni a célba... :D

Szerencsére az étvágyam nem megy el, le is döntök fél tányér levest a csárdánál. Az emésztésem újra indul, így a gyomrom is megkönnyebbül. Hosszú-árokhoz már egészen jó állapotban érkezem.

Nagy-szénás előtt kapunk egy kis zuhét, de nem tart sokáig. Kemény ez az emelkedő, itt 60 km-nél. Kati jól van, jó tempót jön, bár kicsit elszörnyülködik, hogy a pulzusa már nem akar feljebb menni, kezd elfáradni a keringés. Illetve a bal lába kissé bemerevedik, így az ereszkedés Nagykovácsiba már nem megy olyan flottul, mint eddig. 

A plébánián olyan teát kapunk, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörtől... :D Már azon is elgondolkozom, hogy el kellene csenni egy 5 literes kannával, és eldugni az erdőbe, majd másnap visszajönni érte. :) Muszáj meginnom belőle vagy két litert, lötyögni fog a hasamban, de az most mindegy.

Még 5 óra előtt tovább tudunk indulni, ami azért remek, mert még egy órát világosban zúzhatunk. Egyébként eddig még egy 13:30-as teljesítési idő is belefért volna, de azt csak én számolgattam csendben fejben.

Fekete-fej, már vaksötétben. Fejlámpa fel, felfele viszonylag gyors mászás, lefelé már lassabb a menet. Ugyanez igaz János-hegyre is, elég jó tempóban érünk fel, de lefelé csak lassú kocogással tudunk haladni. Bíztatom Katit, nem muszáj egyáltalán futni, már gyalogolva is beérünk 15 órán belül. Sosem panaszkodik, mindig megpróbálja először "belül" megoldani a problémát. 

A budaörsi ereszkedés sikerül a legnehezebbre, szűk és köves az út... milyen út, szinte semmilyen út nincs, csak egy kis vályú... Felrémlenek a tavalyi emlékek, szétcseszett csípővel botorkáltam itt lefele... Pszichoszomatikusan bele is nyilal valami a csípőmbe... Na jól van, hagyjuk! Kati már fáradt, fáj, sírdogál, kicsit szétesett, de már itt a város, és itt a cél.

14 óra 21 perc alatt teljesítettük a túrát. Igazán remek egy nap volt. Kati pedig nagyon büszke lehet magára, hiszen sorban bontotta le a korlátokat, és olyat tett, ami laikusok számára teljesen felfoghatatlan. Lesz még több Piros 85-ös jelvénye, talán még terepfutó érme is. ;) Számomra pedig a tanulság: csak egy jobb van annál, hogy magamat bejuttassam egy ultra-táv céljába: hogy mást juttassak be... :)

A befutás pillanatai (videó: Bánáti Tamás) és az összefoglaló videóm:

Vadlán: Ultra Trail a Keszthelyiben

Ez a történet még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben. A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.

Az 50 km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.

A rajt hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni... Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)

Mivel első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond nincs a tájékozódással.

4 km iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es) férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton, távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között nehéz rossz versenyt rendezni. :)

10 km-ig tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem!

A rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!) kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.

20 km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen, az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást, többnyire ő megy elől.

Kellemes és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem, vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő alján találom magam... B@sszátok meg! :D

Itt ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé, a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele... Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem nagy kihívás.

Az aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.

Végtelen hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...

Nyílván az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)

5 óra és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher stone" felirat.

Végül 5. lettem a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na! :D Majd talán jövőre. :)

Köszönet a versenyért rendezőknek!