Téli Mátra instant futás

41 km, 1500 m szint

A Téli Mátra egy fogalom mind a teljesítménytúrázók, mind a terepfutók között. A Hanák Kolos Turistaegyesület által, minden január végén rendezett túra teljesítése gyalogosan vagy futva  a kihívást teljesítők részére egy jó visszajelzés a fizikai- és mentális állóképességükről. Az utóbbi években a január majdnem olyan szeszélyes lett, mint az április: olykor térdig érő hóban, viharos szélben, mínuszok között, vagy éppen majdnem tavaszi melegben, hidakon átzúduló víztömegeket leküzdve kell nyomulni a Mátra legkeményebb terepein.

 

Idén ez a rendezvény is elmaradt, bár az utóbbi években, elkerülve a nagy tömegeket, inkább egy héttel korábban futottam le az útvonalat. Valahogy a Mátrában - és a legtöbb hegyvidéken -, jobban szeretek egyedül vagy néhány ember társaságában csatangolni. Most két olyan futócimborával érkeztem Mátrafüredre, akikkel már nagyon sokszor jöttem ide, Feró és Viktor nagyon sokszoros TM teljesítők.

 

Felötlött bennünk, hogy külön fussunk, saját tempóban, magamat ismerve sejtettem, hogy az laktát-küszöb lett volna, ami persze nem gond, csak fennáll az esélye, hogy a következő hétre kiütném magam, és azért még van egy kis idő hátra az alapozásból. Így maradt a közös kényelmes tempó, és úgy terveztem, hogy néhány emelkedőt megfutok, amolyan intervall edzésként.

 

Számítottunk rá, hogy a terep nem lesz túl ideális. Sajnos egy héttel hamarabb kellett volna jönnünk, akkor még szép hó boríthatta a tájat, de a hét közepén átvonult "nyár" szinte teljesen eltüntette a téli csapadékot, és maradt a sár. Nem volt annyira vészes, mint amennyire féltem tőle, az Ultra 100, ugyan nem egy sárcipő, de egészen jól alkalmazkodott a körülményekhez. A hőmérséklet is inkább az őszre emlékeztetett minket, semmint a télre, plusz 3-4 fok uralkodott szinte mindenhol, talán Galyán és Kékesen volt kicsit hidegebb.

 

Mátrafüredről rajtoltunk, az iskolától, én használtam a Geogo ellenőrző rendszerét is, szeretem az ilyesfajta csekkoló alkalmazásokat. Mátraszentimréig nagyjából együtt haladtunk, a Lajosháza után kaptatót azért megfutottam, és nyugtáztam, hogy a keringésem kezd szépen alkalmazkodni a nehezebb körülményekhez, már van hatása az alapozásnak.

 

Galyatető felé kicsit meglógtam a srácoktól, és nem kis meglepetésemre összefüggő hómezők vártak fent, valamit szakadt a hó is, vagyis valami havaseső féle. Sajnos a felhő fölé nem sikerült feljutnom, szürke köd borított mindent, és a hőmérséklet sem volt túl marasztaló.

 

Innen kényelmes tempóban, már hárman együtt kocogtunk át a Csór-hegyig, majd a parádi műúton átkelve értük el a Vörösmarty turistaházat. Mivel Viktor szombaton még a Gerecsében is futott, hamarabb kezdett el fáradni, ezért a Pisztrángos tóig inkább túráztunk, mint futottunk, de ilyen időben nagyon kellemes volt, és legalább felkészültem lelkileg a futva történő csúcstámadásra.

 

Közben kiderült, hogy Feró is hasonlót tervez, megcsodáltuk a félig befagyott tavat, majd nekiestünk a hegynek. Apró, de gyors léptekkel indultam meg, Feró a nyomomban. Légzésünk folyamatosan gyorsult, de örömmel nyugtáztam, hogy a pulzus emelkedése 165-nél megállt, a tempót viszont egész jónak éreztem. Ha így menne végig, az már nagyon patent felkészültségre utalna. Sajnos nem így történt... 😊 A Sötét-lápa nyeregig még minden oké volt, bár Feró egy lépésnyire elém került, de nem is az volt a cél, hogy őt lenyomjam, főleg, hogy ő biztosan jobb formában van.

 

Következett a fennsíkra vezető "három lépcső". Itt már éreztem, hogy gyors gyaloglásra kell váltsak, mert a pulzus feljebb kúszott. 170 fölé nem engedtem, mert kinyírtam volna magam, viszont a tempó még így is tűrhetőnek tűnt, Feró, aki folytatta a dzsoggolást csak nagyon lassan távolodott. Aztán az utolsó lépcsőnél már elvesztettem szem elől, de tudtam, hogy nincs messze. A síkra felérve a lábaim megiramodtak, na ilyen még soha nem történt itt, általában oxigénsátorért könyörögve kóvályogtam össze-vissza. Most egyből futni kezdtem, és ha nem is olyan tempóban, mint Kékes előtt, szépen legyűrtem az utolsó métereket a csúcsig.

 

A Garmin szerint a Pisztrángos-Kékes távolság 2,1 km, 357 m szintemelkedéssel, ezt most 23:11 alatt sikerült abszolválni, valószínűleg soha nem voltam még ilyen gyors ezen a szakaszon. Fent népes kirándulók és jeges terep fogadott minket. Megvártuk Viktort, és közben kisütött a nap, ami hihetetlen kellemes élmény volt, így már napfényben fürdőzve zúztam lefelé, itt már ellépve a srácoktól.

 

Azért még egy meglepetés ért: a megszokott kék kereszt - piros kereszt útvonal-páros eltűnt, vagyis inkább átnevezték: ez lett az országos kék új szakasza, a nyugati sípályáról áthelyezték ide, a kék a Mátraházáról érkező piros turistaútba torkollik. Szerencsére működött a mobilnetem, így nem kavartam el, elég lett volna egy úttal odébb elindulni fentről, és lent már több kilométerre Mátrafüredtől érkeztem volna meg.

 

Szuper nap volt, minden percét élveztem, még órákon át el tudtam volna futogatni a Mátrában, főleg miután kisütött a nap. A cipő nyakig sáros lett, az utolsó vízmosásba páros lábbal, bokáig ugrottam bele, nagyjából sikerült megszabadítanom a potyautas sárrögöktől. A futás utáni meleg tea és napfürdőzés megkoronázta a privát eseményünket.

 

Balaton Szupermaraton, egyéni privát

4 nap: 196 km. 

„Ha minden verseny elmarad, rendezz egyet magadnak!” – Akár ez is lehetne ennek a beszámolónak a mottója, sajnos a jelenlegi járványügyi vészhelyzet miatt számos rendezvényt nem tartanak meg. Így félő például, hogy a májusi Szentlászló Trail-re sem mehetek, és ne adj isten, ha tovább húzódik a vírus-mizéria, akkor a Grossglockner Ultra Trail is csak álom marad…

 

De ne szaladjunk annyira előre, bízzunk benne, hogy hamar rend lesz újra. Szóval Balaton Szupermaraton. A sztori még tavaly kezdődött, amikor is edzésnek, párban futottuk körbe a tavat, egy héttel a verseny előtt. Semmilyen rossz szándék nem volt bennünk, hogy gerilla-versenyt szervezzünk, egyszerűen csak mérlegeltük, hogy sokkal jobban járunk, ha csendben, tömeg nélkül, csak a futást és a Balcsit élvezve teszünk egy „kört”. Lelkiismeret-furdalásom sem volt, hogy nem támogattam a rendező BSI-t, számos versenyén vettem már részt az elmúlt években.

 

Párban futva a BSZM-et egy kellemes nyaralás, főleg, ha még olyan szép idő is van hozzá, mint amilyen tavaly volt. De már akkor is furdalt a kíváncsiság, hogy milyen lenne ezt egyedül lenyomni. Idén ez megtörtént, ezúttal a verseny után egy héttel. Hát ez már nem volt nyaralás. 😊

 

Mivel „csak” edzésnek szántam a kihívást, ezért extra felkészülés nem volt, sőt… Egy enyhe gyulladás miatt, ami a talpamban keletkezett, egy hetet ki kellett hagynom, ami nem jött túl jól. Az biztos, hogy a vérkeringésem az eseményre teljesen kipihente magát, viszont az izmok már kezdtek elszokni a mozgástól.

 

A Balcsira majdnem a teljes Dynafit kollekciómat felvonultattam. Igaz, a melegebb cuccok és az esőkabát is a bőröndben maradt, néhány makacs szélfuvallaton kívül, tökéletes időjárásban volt részünk. A nagy tompítása miatt az Ultra Pro cipőt húztam, bíztam benne, hogy a talpfájásom nem fog előjönni menet közben. Igazam lett, két nap futás után sem éreztem a korábbi sérülést, így a harmadik és negyedik napon már aszfaltos cipőben futottam.

 

Az első nap Siófoktól Fonyódik tartott, mintegy 48 km-en át. A legmelegebb nap volt, így felülre a Glockner Ultra mezt, alulra a Vertical Short-ot vettem. Az volt a célom, hogy 150-es pulzus felé ne menjek, így talán átvészelem mind a négy napot. Azért meg kell említenem, hogy ilyesfajta terhelést még sosem élt át szervezetem, egyszer vettem részt a 3*50 km-es teljesítménytúrán, ahol az első két etapot futottam, de a harmadik már csak séta volt. Szóval többé kevésbé rejtély volt számomra, hogy hogyan fogok másnap, harmadnap, negyednap újra elrajtolni egy újabb ultrán.

 

Nem kezdtem túl jól, gondolataim csapongtak össze-vissza, ragaszkodtam a 150-es pulzushoz, ha elkezdett esni, akkor gyorsítottam. A ragaszkodás az egyik legrosszabb, amit tehet az ember, főleg ilyen helyzetben. Meg is lett az eredménye. Kísérőm minden napon két helyen várt autóval, hogy megejthessem a frissítést. Ezzel nem is volt gond, csakhogy amatőr módon megfeledkeztem a „FAL”-ról. A FAL az az időintervallum, amikor a szervezet átáll a szénhidrátról a zsír felhasználásra. Ez egy szuper jó tulajdonsága a testnek, ugyanis zsírból gazdálkodva szinte végtelenségig lehet terhelni a szervezetet, még ha nem túl zsíros is az illető. 😊 Viszont egy dologra nagyon oda kell figyelni: a FAL előtt plusz szénhidrátot kell bevinni, ugyanis az átálláshoz extra energia szükséges. Nos, én ezt aznap nem tettem meg, így fejjel rohantam a FAL-nak... 32 km-nél volt az utolsó frissítés, onnan még a 16 km a célig, és nekem egyszerűen elpárolgott az energiám. Végigvonszoltam magam az úton, és közben azon járt a fejem, hogy ilyen rossz kezdés után mégis hogyan tovább…?

 

A második napra esőt jósoltak, de hála az egeknek, nem lett belőle semmi. Így csak annyit tettem, hogy kompressziós karmelegítőt húztam a mezhez, alulra pedig a hosszú Ultra Long Tights-ot vettem fel. A négy nap legkeményebb etapja: 53 km Fonyódtól egészen a szigligeti vár lábáig. Fizikailag egyébként egész jól éreztem magam, az első éjszakán több mint tíz órát aludtam. Szinte félve tettem meg az első lépéseket, mintha arra készültem volna, hogy a tegnapi gyenge formám tovább folytatódik. De nem. Sőt. Elmém tengerének hullámai sokkal simábbak voltak, és azt már megtanultam, hogy ultrán ez a legfontosabb. Persze komoly testi felkészülést is igényel, de a pszichés hozzáállás jelentőségét én kb. 40 százalékra teszem. Így nagy meglepetésemre sokkal kiegyensúlyozottabbra sikerült a második nap, és a tempóm sem csökkent olyan mértékben, mint ahogy vártam.

 

Nagyon jó hangulatban, már 100 kilométerrel a lábamban érkezett a harmadik nap, ami a legrövidebb szakasz: 43 km Badacsony és Balatonfüred között. Szinte pofátlanul lazán mentem. Mivel szombat volt, így már találkoztam más futókkal is a Balaton-körön. Az időjárás is alkalmazkodott a hangulatomhoz, ragyogó napsütés, kellemes meleg. Minden adott volt ahhoz, hogy gyorsabb tempót menjek, mint az előző napon, és ez így is történt. Hatalmas örömöt éreztem, amikor befutottam a Tagore-sétányra. Balatonfüred egy káprázatosan szép hely, várt a megérdemelt pihenés és a tudat, hogy már csak egy nap van hátra.

 

Méltán hittem azt, hogy az utolsó etap már csak „hab lesz a tortán”, de sajnos a „fekete leves” jött. Valahogy minden összeesküdött ellenem. Mikor a sétányon elrajtoltam, olyan durva szembeszelet kaptam, hogy alig bírtam futásra ösztönözni magam. Ami nagyobb gondot jelentett, hogy a gyomrom nem volt százas. Pedig az elmúlt napokban nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat. Talán eddig tartott ki? Mindenesetre szolid kis görcsök tartották ott a figyelmem, és borították sötétbe a gondolataimat. A tempót csigalassúnak éreztem, és nem is jártam messze a valóságtól. Tíz kilométer környékén már a feladás járt a fejemben, bár énem másik fele azonnal tiltakozott: most hülyéskedsz, 155 km lefutása után, 40 km-re a céltól akarod feladni?!

 

Másfél óra telt el, és javulás állt be az állapotomban, a görcsök elmúltak. Viszont az erőmet annyira kivette ez a kezdés, hogy takarékra kellett vennem magam. Már csak az számított, hogy beérjek Siófokra, és meglegyen az edzés. Komolyabb bajom nem volt, biztos voltam benne, hogy sérülés nélkül sikerül abszolválni ezt a nem mindennapi kihívást. Annyira nem mindennapi, hogy tulajdonképpen még sosem csináltam 200 km-es edzőhetet.

 

Az utolsó 5 kilométeren bejátszott egy kis séta is, de már küszöbön volt a felszabadító gondolat: itt a vége. Így az utolsó nap nagyon elszállt a tervezettől, nagyjából 50 perccel gyorsabbra számítottam. De így is sok tanulságot levonhattam az elmúlt négy napból. Egyrészt, hogy a szervezet korlátai korlátlanok, kellő felkészüléssel tulajdonképpen bármit végre tud hajtani. Másrészt, ha most versenytempót kellett volna mennem, ahhoz nem lett volna elég az az alapozás, amit műveltem az őszi és téli hónapokban. Sebaj. Fantasztikusan telt ez a hosszú-hosszú hétvége. Ha sikerül, akkor hagyományt csinálunk a Balaton körbefutásából.

 

Remélve a jobbakat, talán lesz verseny is tavasszal, amire el tudok jutni. Ha mégsem, akkor marad az egyedül futás, vagy az edzés otthon. Mindenkinek kitartást!

 

Margita Terep Maraton, 4. hely

39 km, 650 m szint

Az alapozási időszak úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem. Egyrészt az idei tél nagyon barátságos arcát mutatta, valahogy hiányoztak az edzéseimből az időjárás és az annak következményeként kialakult kemény terepviszonyok okozta természetes „szenvedés”, ami rettentő jól tudja formálni a testet és lelket. Másrészt pedig többé kevésbé mindig fájt valami valahol a lábamban, így nagyjából 60-70%-os teljesítményt tudtam nyújtani az elmúlt hónapokban. Ezért bennem volt a félsz, hogy a tavaly szépen felépített kondim szépen leépült, de az első edzőverseny ezt szerencsére nem igazolta.

 

Ismét Gödöllő, ismét Margita, talán tizenharmadik alkalommal, de már jóideje nem számolom. Az időjárás perfektnek bizonyult, bár még reggel úgy gondoltam, hogy első alkalommal versenyen is bevetem az Alpine Wind széldzsekit, de gyorsan rájöttem, hogy két réteg bőven elég lesz. Az Ultra S-tech felső egyébként is pont ott meleg, ahol kell, a karján és a mellkasi részen. A terepviszonyok is igazodtak a klímához, 99%-ban tökéletesen futható volt a pálya, csak egy-két helyen tapasztaltam sarasodást.

 

Ez a verseny teljesítménytúrából jött létre, a rendezőség nem is fejlesztette tovább az elképzelést: nevezésnél hosszas sorban állás, papírra pecsételnek, nincs „futós” frissítés, tulajdonképpen egy túra, ahol szűkösebb a szintidő. De így a jó, így szeretjük. Mindenesetre 10 perccel a rajt előtt még nem tudtam átvenni a rajtszámot, így a bemelegítés csak fejben történt. 😊 Csúszott is az indulás pár percet, a rajt jelet pedig idén is a közlekedési lámpa zöldre váltása adta.

 

Ettől a futástól a maximális elvárásom azt volt, hogy tudjam tartani a pulzust 160-170 között, lehetőleg minél tovább. Minden edzésemet a Grossglockner köré próbálom építeni, ott az égbeszökő emelkedők miatt toppon kell lenni a vérkeringésnek. Nálam ehhez a pulzushoz alapvetően elég jó tempó társul, ezért nem igazán bíztam benne, hogy összejön a magas pulzustartomány. De már az első kilométereken éreztem, hogy kellemesen könnyedén megy a futás, és elég sokáig nem is csúsztam 5 perces tempó felé sem. Ez a sebesség azt eredményezte, hogy 7-8 kilométeren át az élbollyal futottam, sőt, egy kis útbenézésnek köszönhetően, részese lehettem 15 másodperc hírnévnek is: vezettem a versenyt. 😊

 

Egy óra menetidő alatt 12,3 km-t tettem meg, és már majdnem fent voltam Margitán, ami az útvonal legmagasabb pontja. Innen nagyon sokáig egyedül nyomtam, se előttem, se mögöttem senki. Ennek örültem rendesen, bár ugye ez edzőverseny, itt nem volt rossz egy kicsit nyomás nélkül, saját tempóban falni az utat. Domonyvölgybe érkezve a vízvételezést egy kicsit elbénáztam, ennek köszönhetően többen is beértek, így sajnos a zöld házi emelkedőnek már negyedmagammal estem neki. A vonatot én vezettem, és hát 170 alatt nem tudtam lerázni az üldözőket, felette pedig nem igazán esett volna jól futni, de nem is ez volt a cél.

 

Egy spori nagyon rámszállt, és a juharosi ponton sikerült is megelőznie. Próbáltam tartani a pozíciót, de elszállt a pulzus, vissza kellett vegyek. A frissítésem egyébként rendkívül jól ment, talán az eddigi legjobb volt maratoni távon. 4 adag Hammer gél, és fél energia szelet fogyott el az egész úton, és semmilyen energia-megingást nem éreztem menetközben.

 

Az utolsó 5 kili már Gödöllőn belül nem a kedvenc szakaszom. Itt már a pulzus is kezdett esni, utolért a fáradtság. De ennek is örültem, ilyen sokáig, ilyen pulzustartományban szerintem még sosem sikerült ennyire stabilan futni. Ezen kellene még fejleszteni egy kicsit júliusig.

 

Átfutva a hármas főúton, szemem sarkából láttam, hogy egy futó még nagyon sprintel utánam. Hm, szóval valaki még az utolsó húsz méteren is előzni akar. Na azt nem hagytam. 😊 Begyújtottam a rakétákat, és az iskola előtt, túrázók között szlalomozva, 4 perces tempóban viharzottunk be a célba. Azért még a végén is volt egy kis sorban állás, az előttem futó egy percen belül ért be. A rendezők felírták őt korcsoport 3. helynek, engem pedig korcsoport 4. helynek. Az időm pedig húsz másodperccel jobb lett, mint a tavalyi, 3:29:16. Szép volt Margita, jövőre ismét találkozunk.

Galyavár maraton

 42 km, 2700 m szint

A Galyavár túrákkal kapcsolatban mindig az volt az elméletem, hogy egy körnél többet megtenni elmebeteg dolog. J De ha jövőre szeretnék részt venni két magashegyi versenyen, akkor a minimum, hogy a felkészülés alatt kellő mennyiségű szintet tegyek a lábaimba, és - mivel úgy éreztem, hogy bottal könnyebb a menet -, ezért a karjaimba is.

 

Első nekirugaszkodásra a 6 kört, vagyis a maratont néztem ki. Bár nagyon sokszor jártam már Galyatetőn, Galyavárat is megmásztam már párszor, de ezt a kört ténylegesen még sosem jártam be. Erre a napra is kifogtuk a melegebb időt, mint oly sokszor már az ősszel. Arra számítottam, hogy az északi lejtőn, Mátraalmás irányába azért hideg lesz, felfelé a siratófalon pedig az erőlködéstől gyorsan felmelegszem. Éppen fordítva történt.

 

Nyolc előtt pár perccel indultam útnak, és a kilátó megtekintését követően kezdődhetett is az ereszkedés. Kevés szakaszt tudtam jó tempóban futni, a legtöbb helyen a botokkal erőteljesen korrigálva csordogáltam lefelé. Alig telt el tíz perc, és már pokoli hőséget éreztem a Dynafit Ultra S-Tech pulcsi alatt, így az gyorsan a derekamon kötött ki. Mátraalmáson volt egy csekkolás, és onnan indulhatott is a szigorúan monoton és meredek emelkedő.

 

A botokat szélesen fogva és magasan előre szúrva, illetve erőteljesen előre dőlve elég gyorsan tudtam haladni. Viszont ahelyett, hogy melegedtem volna, vacogni kezdtem. Kegyetlen hideg szél futott le a hegyről, és mikor felértem a Galya-fennsíkra, ott sem változott a helyzet. Na szép, vissza kellett volna vennem a felsőt, de nem akartam ezzel az időt húzni főleg abban a tudatban, hogy lefelé ismét hőség lesz. A hideget jobban bírom, így maradtam az aláöltözetben és pólóban.

 

1:02 lett az első kör, és nem éreztem túl erősnek. Örültem is neki, hogy a körök múlásával, nem túlzottan jelentős a lassulás, a leglomhább körömet végül 1:09-re sikerült abszolválni. A harmadik körben teljesen váratlanul csapott le rám egy holtpont. Már csak azt vettem észre, hogy inkább kerülgetem a nagyobb köveket átugrás helyett, megálltam pisilni, pedig nem is igazán kellett, és a hangulatom szintje is nagyot esett. Olyan „fal” érzetem volt, bár ezt túl korainak találtam, de lehet, hogy a lendületes mászások miatt időben előrébb jött az a bizonyos energia megingás.

 

Végül pont a „fázós” részen állt helyre az egyensúly, így mire féltávnál visszatértem a kiinduló pontra, ismét jókedvvel frissítettem, és vágtam neki a negyedik körnek. Fura módon a túra második felét jobban élveztem, bár akkor már volt olyan kör-rajtom, hogy pár perc állás után csípőficamos terminátornak éreztem magam. J  

 

A körözős kihívásoknak az az előnye, hogy a szép helyek újra és újra visszaköszönnek, a hátránya, hogy a nehéz részek szintén körönként megjelennek. Ehhez képest sikerült fejben „semlegesítenem” a galyavári kapaszkodót, így nem tartottam tőle annyira, hogy az teljesítmény-romláshoz vezetett volna. Az ellátás biztosítását is megkönnyítette a rendszeres visszatérés a kiinduló pontra. Vegyes frissítést használtam, vittem egy flakon Hammer szénhidrátot, és a második körtől kezdve minden körben letoltam egy kis lekváros vagy zsíros kenyeret. Mivel nem volt nagy a tempó, ezért nem tartottam a szétrázódástól.

 

Végül 6 óra 37 perc után csekkoltam az utolsó állomáson, vagyis Galyatetőn a turistaházban, ezzel véget ért a 42 km-es utam, amibe belelapátoltam 2700 méter szintet. Azért rendesen elfáradtam, de örültem neki, hogy nem csaptam szét magam, így a következő héten tudom folytatni az alapozást. Tervek szerint minden hónapban letolnék egy hasonló erősségű utat, ha már nem tudok edzeni az Alpokban, legalább úgy teszek, mintha… J

 

Ha minden jól alakul, akkor december 1-én újra „nekifutunk” a Börzsöny 25 legmagasabb csúcsának, hogy 9 óra alatt láncra fűzzük őket.   

Less Nándor Nomád Terepfutás 26, 4. hely

26 km, 870 m szint

A DHTE „Less Nándor emléktúrák és Nomád terepfutás” elnevezésű rendezvénye a teljesítménytúrázás csúcskategóriáját képviseli. 14 éve jártam itt először, és 3 éve utoljára. Sajnos a Dél-Bükk messzesége miatt nem tudok minden alkalommal eljönni, de idén jól előre elterveztem, hogy nem hagyom ki, hiszen a 26-os terepfutó táv éppen illeszkedik a felkészülésembe.

 

Egy hihetetlen szép őszi napot fogtunk ki, bár mikor hárman megérkeztünk Cserépfaluba, a 4 fok arra ösztönzött minket, hogy még egy kicsit maradjunk a fűtött autóban. Aztán muszáj volt elindulni, hogy ketten, Gabesszal a munkatársammal felvegyük a rajtszámot, illetve Viktor barátom, aki levitt minket, már a hosszútávos rajthoz készülődött.

 

Hamar eljött a 9 óra, és a rendezőség kíséretében sétáltunk ki a kis hídhoz, ahol meglehetősen kevesen, 20-30 fő sorakozott fel. Gabesz úgy döntött, hogy most inkább tartja az én szolid tempómat, aminek örültem, mert én csak csúcsra járatva tudnám tartani az ő tempóját – vagy egyáltalán nem bírnám követni -, viszont az a regenerációs időmet jelentősen meghosszabbította volna, amit nem engedhetek meg magamnak, hiszen nyakamon a Piros…

 

A rajtot követően három srác elég határozottan kilépett. Ez megnyugtatólag hatott ránk, legalább nem kell idegeskedni a dobogó miatt. 😊 A terepre rákanyarodva rögtön kisebb, de velős emelkedők fogadtak minket. Erős zihálásomból arra következtettem, hogy kicsit elkönnyelműsködtem a bemelegítést, ez még messze nem az üzemi hőmérséklet. Toltuk rendesen, bár úgy tűnt, hogy Gabesznak kicsit uncsi a Cserépváraljára tartó lejtő, mert bemutatott két olyan kommandós gurulást, hogy a TEK-esek egészen biztosan 10 ponttal értékelték volna. 😊

 

Két srác taposta a sarkunkat, egyikük szinte végig kísért minket, de folyton elnézte az utat, már itt az elején, a kaptárkövekhez lefelé is. Nyugtáztam, hogy milyen gyönyörű az erdő, és jó lenne fotózni is, de a sporttársak egyszerűen toltak felfelé a meredek emelkedőn, miután csekkoltunk a pontnál. Innen végre rendeződni látszott a légzés, a pulzusmérő is némileg megerősítette ezt, 160 körüli értékeket mutatott, ami nálam a „nyugisabb” versenytempó.

 

Vonatban zúztunk tovább, ahol én voltam a mozdonyvezető. Ennek annyira nem örültem, mert jött a szurdok, ahol így nekem kellett megtalálnom a legjobban futható sávot. Nem volt egyszerű dolgom, még az emlékek is feltörtek: itt párszor már majdnem nyakamat törtem a sietség miatt. Így nem csoda, hogy megkönnyebbültem, mikor végre kiértünk, az agyam viszont teljesen lefáradt.

 

Dobi-réten is dugókáztunk, majd jött a kedvenc sárga, kacskaringós útvonalam, amit mindig nagyon élvezek. Most sem volt másképp, szép kis tempót nyomtunk itt is, néha még ki is sodródtam az ideális ívről. 😊 A Hór-völgybe vezető lejtő előtt még kapaszkodtunk egyet egy combos emelkedőn, valahol itt csatlakozhatott az útvonalhoz az egyik rövidebb táv, mert túrázók tömegét kellett kerülgetnünk. Beértünk az oszlai tájházhoz, ahol egy rövid oda-visszát futottunk a csekkolás miatt. A ponton két másodpercnél többet nem töltöttünk, különösen annak tudatában, hogy a két „kísérőnk” még mindig szerette volna átvenni tőlünk a 4. helyet.

 

Aztán az ódorvári 2 kilométeres emelkedőn az egyiküknek végleg búcsút intettünk, és Gabesz úgy látta, hogy a másik srác lendülete is már a végét járja. A kaptatón az órám hülyeségeket mutatott, 110-es pulzus… na persze. Nagyon nem volt kedvem gyorsítani, szerintem 170 körül verhetett a ketyegő. Viszont a tetőn egyből sikerült ritmust váltani, és a ponthoz érve egyszerre csekkoltunk a folyton eltévedős kollégával. Itt tettünk pontot az üldözési jelenet végére, lefelé már nem bírt minket követni a sporttárs.

 

A végtelen hosszú lejtőn Gabesz vette át a tempó diktálását, bőven 5 perc alatt ereszkedtünk. Nekem ez éppen jó volt, kicsit még éreztem az achillesemben a múlt heti WTF-et. Kiértünk a bükkzsérci műútra, és onnan már látszódott az út utolsó kihívása: a Nyomó-hegy. Közben még néhány helybélitől szurkolást is kaptunk, tényleg népszerű itt ez a rendezvény. Felsétáltunk a hegyre, ahonnan már csak egy két kilométeres dózerúton kellett lecsorogni a művelődési háznál található célig.

 

2 óra 34 percre volt szükségünk a táv teljesítéséhez, végül az eredménylistába 4.-ként kerültünk be, holtversenyben. Mivel az első 6 abszolút érkezőt díjazták, ezért mi is oda állhattunk a dobogó mellé, illetve Gabesz első lett a korcsoportjában. Viktorra még várni kellett, de a takaros kis faluban jól el lehetett ütni az időt: belekóstoltunk a helyi gasztronómiába. 😊

 

A rendezvény megint hozta a szokásos magas színvonalat, és a futás is remekül ment. Most már jöhet november 1.

Garmin WTF Buda, 7. hely

11,5 km, 380 m szint

Még egy hónap van az idei versenyszezonomból, és ennek elejére egy sprinttávot terveztem be, ráadásul hazai pályán. Ezeket az ösvényeket már annyiszor futottam be, hogy csukott szemmel is végig tudnék menni rajtuk.

Bár sejtettem, hogy erős lesz a mezőny, azért előrefurakodtam a rajtnál, hátha mégis terem nekem is babér. J Egy hatos kis bolyban lőttünk ki a tömegből, és már a rövid, aszfaltos szakaszon is volt egy kis bizonytalanság. Ugyanis a track-útvonal már eggyel hamarabb jelezte a letérőt, viszont ott nem láttunk szalagot. Aztán szerencsére óvatosan tovább futva megláttuk a kézzel-lábbal jelző rendezőt: csak ott kell lefordulni.

 

Feszes tempóval indultunk neki a terepnek. Ennek ellenére a két első leányzó a fizika törvényeit meghazudtolva, szabályosan elrepült mellettem. Mivel már a laktátküszöböt rég átléptem, úgy döntöttem, hogy a biztos halál helyett inkább visszaveszek, és elengedem az élen vágtázókat, jó lesz nekem a 6. hely is.

Alig telt el néhány perc, és utol értük a 6 perccel korábban rajtoló L táv végét. Hát annyira nem voltam boldog. A kedvenc sárga jelzésemen kerültük a János-hegyet, és éppen a laktanya melletti egynyomsávos ösvényen komoly tömegbe érkeztem. Itt vannak olyan részek, ahol ha akarnak sem tudnak elengedni, legalábbis úgy nem, hogy egyikünknek se kelljen lassítani. Aztán végre jött a piros sáv, ahol kényelmesen lehetett előzni.

 

Makkosmárián volt az első frissítőpont, ahol persze lassítás nélkül tovább robogtam, és innentől megszűnt a tömeg. Nem láttam az előttem futót, és egyelőre mögöttem se követelte senki sem a helyemet. Viszont tudtam, hogy itt nagyjából 3 kilométeres szigorúan monoton emelkedő következik, az elmém rögtön ellenem fordult: Minek kínozod magad ezekkel a rövid versenyekkel, csak itt zihálsz, mint egy kutya, és húzod magad után a tüdődet?!?! A kezdődő belső vitát gyorsan rövidre zártam a szokásos válasszal: Ezek a tapasztalatok szükségesek ahhoz, hogy javuljak a saját utamon, a terep-ultrákon.

 

Egy kicsit visszább vettem a tempót, nem akartam már nagyon 160 feletti pulzussal kapaszkodni. Ennek viszont meg lett az eredménye: az Erzsébet-kilátóig utolért egy sporttárs. A lépcsőig már együtt futottunk. Ezt egy felesleges kitérőnek éreztem, nyilván a fotózás kedvéért kellett felkocognunk a lépcsőn, viszont most a fotós két hölggyel volt éppen elfoglalva, akikkel különböző pózokban fotósorozatot készített. J

Következett a piros szerpentin lefelé, ahol a versenytárs nagyon óvatosan haladt, így már az első kanyarban elsöpörtem mellette. Nem volt mese, be kellett gyújtanom a rakétákat, ha annyi előnyt akartam szerezni, hogy a végén a spori már ne okozzon meglepetést. Nagyon jól ment a lefele zúzás, az Ultra Pro értette a dolgát, fogta a köves talajt rendesen. Szigorúan követtem a szalagozást, úgy éreztem, hogy még sosem jöttem le itt ilyen gyorsan. Ezt a Strava is megerősítette.

 

A hosszú egyenesben és az utolsó szerpentin ágban is visszanéztem, és nem láttam követőmet. Éppen tudatosítottam magamban, hogy ezt az ereszkedést milyen jól abszolváltam, amikor hirtelen emberem ellépett mellettem. Vagy talált egy rövidebb utat le a hegyről, vagy a teleportálás a szuper-ereje. J

 

A célegyenesben már olyan előnyre tett szert, hogy nem bírtam követni, így elúszott a 6. helyem, de a 7. is tökéletesen megfelelő. 1:04 kellett a 11,5 km-hez és 380 m szinthez. Kicsit visszafogott futás volt, a kondícióm szépen kitartott, viszont a jobb achillesem némileg megsínylette a kalandot, a végén fájdalmasan nyafogott, a lefelék nem tetszettek neki. Reményeim szerint hamar rendbe jön, mert a következő szombaton irány a Bükk, és a Less Nándor Nomád Terepfutás. Na,azt nagyon várom. J

Szentlászló Trail: The best of the best

Táv: 84 km, szint: 3100 m.

„Ne keressük a fájdalmat, de amikor ránk tör, a tűzből kivezető út nehezen szerzett bölcsességgel ajándékoz meg minket.”

(Dan Millman)

Eljött a verseny, amire egész évben készültem. Mert bár nem mondtam ki, de a júniusig teljesített 6 versenyem alatt többször gondoltam rá, hogy valójában ezekkel is a Szentlászlóra edzek. Valahogy itt akartam egy igazán jót futni, okosan, feszesen, de végig jól esően. Hát sikerült. 😊

Még soha nem volt olyan, hogy ultra-verseny előtt bemelegítő futást csináljak, most kivételt teszek, és lehet ezek után bevezetem ezt a szokást. Az elmúlt futásmentes napok miatt kicsit nyomottnak érzem magam, valahogy versenyre készre kellene hozni a vérkeringést. Szentendrén, a Duna-parton éjjel fél kettő után nincs túl sok ember, fiatalok csoportja sörözget, és nevetgél a hülye futón, aki már a verseny előtt galoppozik föl és alá. 😊

13 perc futás után becsekkolok a rajtzónába, még pár szó Katival és Robival, mindhárman külön tempót tervezünk, így nagy eséllyel csak a célban látjuk újra egymást. Tervben volt, hogy előrébb húzódom, de jó itt hátul, majd lassan előzgetek. Így is van, a rajt után némi séta, aztán lassú kocogás a belváros utcáin éjjel kettőkor, a szurkolás már itt is megy, nagyon jó a hangulat.

Eltelik negyedóra, mire a mezőny azon részébe érkezem, ami már igazodik a tempómhoz, megkezdődnek a „néma meccsek”. A pulzus-kontrollt szigorúan akarom venni, és működik a dolog. Síkon, lejtőn 155, emelkedőn max. 160. Így Kő-hegyre felfelé időnként bele kell sétáljak, a lábaim mennének, - na, mi lesz már, fuss!! – de visszafogom őket okulva a korábbi hibáimból: gyakran elvitt a tömeg a biztos kifulladásba.

Hegytetőn ritmusváltás, és mázlimra egy tökéletes tempójú vonathoz csatlakozom. Előttem pont úgy fut a társ, hogy nincs előzési kényszerem, és mögöttem is így követnek. Gyorsan, de biztosan ereszkedünk, lámpáink az egész utat bevilágítják. Aztán váltás újra, jön a kék kereszt felfelé, és ez az uncsi szakasz olyan gyorsan telik, hogy egyszer már csak azt veszem észre, hogy aszfalt van a lábam alatt. Lajosforrás. Szuper a tempó. Vár minket a bölcső… na meg a hegy.

Újra séta, nyaldosom a 160-at, nem, nem megyek gyorsabban, bármennyire is szeretném. Úgyis itt a piros kereszt, és a kereszt nélküli társa. Imádom ezt a részt, még így, sötétben is. Pörögnek a lábak, a Sikárosi-réten most éppen nincs bokáig érő mocsár, csak itt-ott süllyedek el majdnem nyakig. 😊 Közben egyre előrébb kerülök, egy külföldi srác viszont makacsul tapad, tulajdonképpen a rajt óta állandóan a látómezőmben van kicsi övtáskája, amit hátul hord.

Kúszás fel Dobogókőre, meglepően jól megy. Ennél már csak az nagyobb meglepetés, hogy majdnem teljesen kivilágosodik. Kinézek Prédikálószék felé, elképesztően szép a látvány. Ilyenkor sem jártam még itt. Még otthon 2:24-et terveztem erre a szakaszra, ránézek az órára: 2:24. Hm… Nem rossz. 😊

Gyors frissítés, víz és pár falat banán, aztán porzás lefelé. Áldom magam, amiért nem raktam el a fejlámpát, a sárga út olyan mélyen megy az erdőben, hogy ott még vaksötét van. Talán picit óvatosabban haladok, mint lehetne, de lélekben már a „nagy mászásra” készülök. Alig 3 óra futás után érek Dömösre, bekeverem az első adag Hammer Perpetuem-et. Igen jó döntés volt a részemről, hogy hallgattam azokra, akik ezt a fajta frissítést javasolták nekem. Bíztam benne, hogy nem nyírja ki a gyomromat, szerencsére nem történt ilyesmi.

Megindulok fel a Prédire, közben utolér Losonc Timi, aki innen tulajdonképpen Pap-rétig KGB-ügynökként követ, hol nagyobb, hol kisebb távolságból. Persze nem engem követ, hanem az élen futó hölgyet, akit a Vadálló-köveken előzök meg. Jól megy a felfelé, bár eléggé meglepődöm, hogy a turistautat visszatették a kövekre, és nem mellette fut. Így azért sziklamászási tudomány is szükséges a verseny abszolválásához. 😊

A tetőn csippantás, majd’ megvakulok úgy tűz már a nap, egy pillantás a kilátásra, és indulok lefelé. Érződik az elmúlt bő félóra hatása, kicsit nyöszörögve megy a lejtőfutás. Az 5 perc alatti tempó itt álom marad, 5:10-5:45 között tudok futni ezen a hosszú szakaszon, és a végén, ahol jön a dzsumbuj, szépen felcsúszok 6 perc fölé. Sebaj, időben nagyon jól állok.

Lepence, ellenőrző és frissítő állomás. Kerek szemekkel figyelem a kínálatot, szalámis-sajtos szendvics…??? Aszta! Összefut a számban a nyál, de a kezemre csapok. Ha teljesítménytúrán lennék, belakmároznék rendesen. De most ez végzetes lenne.

Az egyetlen szakasz, amit nem kedvelek az útvonalon, az innen fel a Spartacus-ösvényig. Igazából semmi baj nincs ezzel, csak az emlékek zavarnak még 2016-ból, amikor is négykézláb, sárban csúszva próbáltam felfelé kapaszkodni… Sár most is van egy kicsi, de sokkal barátibb a helyzet, így gyorsan feljutok a közkedvelt ösvényre.

Végre újra futás, nem kis tempóval, top-kedvenc szakaszok jönnek. Már a verseny elején éreztem magamban a „full focus”-t, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb eufóriához fog vezetni, és erre a legjobb hely a Spartacus-ösvény lesz. És meg is történik. A libabőr a tarkómnál kezdődik, majd terjed szét mindenhol, kicsit ziláltabb lesz a légzés, és a könnyem is kicsordul. Itt vagyok a teljesen néptelen Spartacus-ösvényen, Pünkösd vasárnap még reggel 7 óra sincs, és sehol sem érezném most magam jobban.

Ahogy kiérek az erdőből, a meleg arcul csap. Hoppá! Azért erre később számítottam. Nincs semmi gond, csak most már figyelembe kell vennem, hogy a teljesítményromlást nagyobb részben a hőség fogja okozni, így folyamatosan hűteni kellene magam. Úristen, hogy megörülök, hogy nem kell felmászni a Kis Rigóba! 😊 A buszfordulóban várnak már rám, és még jobban megörülök, amikor Gyuszit vélem felfedezni, volt kollégámat és később főnökömet, akivel a melóhelyen többet beszéltünk a futásról, mint a munkáról. 😊 Higított paradicsomlevest iszom, és feltöltöm a vízkészletet. Gyuszi közli, hogy valahol a 13-15. hely körül lehetek. Oh, micsoda nyomás. 😊

Azért is remek ez a trail, mert olyan korán érkezünk meg olyan népszerű helyekre, mint az Apátkúti-völgy, hogy szinte senkivel sem találkozunk. Kivétel négy futó srác, akik szemben jönnek, és már messziről hajráznak, kitartott karokkal pacsiznak velem… Jézusmária, egy ilyen versenyre kellett eljönnöm, hogy rájöjjek mennyire jó emberek léteznek a világban.

Még Visegrád előtt érkezik egy újabb eufória-roham. Ennek oka lehet az a tény is, hogy az órám jelzi, hogy 5:59-nél átléptem az 50 km-t, és nagyjából túl vagyok 2000 méter szinten. Nevetek magamban a néptelen erdőben, és próbálom tovább engedni a felbukkanó pozitív gondolatokat, most csak a jelen számít. Közben tovább engedem az élen futó hölgyet is, aki a jó tempóm ellenére utolért, és úgy távolodik, mintha állnék… Visegrádon még együtt frissítünk a ponton, de hamarabb tovább indul, és már csak a Pap-réti fordítónál látom újra.

A Fellegvár megmászása kisebb mumus számomra, két éve itt döntöttem el, hogy kiszállok az UTH-ból. Most viszont pengén megy a kapaszkodás, két sporit is beérek. Valamint fent megint élvezhetem a magányt, a csapnál rendezek egy nagy fürdést, a meleg most már kezd ütni rendesen. Leülök egy padra, és megszabadulok a bal cipőmből egy szikladarabtól, amit kábé Lepencétől hozok magammal.

Teljesítményem romlik, ennyi óra futás után ezen azért nem csodálkozom, főleg, ha figyelembe veszem a meleget. Ennek ellenére, a hosszú emelkedő megfutását még sima ügynek érzem, viszont a Moli-pihenőig tartó meredeken már a fejben széthullás első jelei mutatkoznak rajtam, ahogy ez a fotókon is látszik. 😊 

Szerencsémre lejtő jön, és az Urak asztala, ami mellett azért lehet futni rendesen. Kikanyarodom a piros-kék kombóra, és sajnos nincs az a mázlim, hogy Pap-rétre ne kelljen lemenni. De persze a frissítésért megéri a kitérő.

A ponton kérem a nyakamba a vizet, nem érzem, hogy bármit is hűtene. Kapok egy jégtömböt is, de túl sokat nem tudok vele mit kezdeni. Sajnos nem hoztam magammal a nyári csősálat, amit telepakolhattam volna jéggel, ez volt talán az egyetlen hiba, amit elkövettem a versennyel kapcsolatban. Kóválygósan indulok tovább, egyik kezemben egy plusz flakon megtöltve vízzel, eddig a zsákban volt, de készültem erre a szitura (csak a nyomorult sálat hagytam otthon…) Szóval lassabb tempó, néha séta, és időnként nyakon locsolom magam. És persze csendben imádkozom, hogy a „Két tüske” ne hamvasszon el teljesen…

A sárga szerpentinen lefelé még egész jól megy a haladás, a körülményekhez képest. Pap-réten még csak alig negyedórával voltam kicsúszva a 10 órás tervből, amit a végső hajrában még behozhattam volna, de itt már tudom, hogy ez elúszik, és örülök, ha egyben beérek. Azért fejben kalkulálok gyorsan egy 11 órás tervet, annak azért meg kellene lenni, nem tunyulhatok el a végére, hőség ide vagy oda.

A Hétvályus-forrás előtt még megállok pisilni, lelkiekben készülök a mászásra, és aztán… nem bírok elindulni! Próbálom pakolni a lábaim előre, de olyan, mintha betontömbök lennének a cipőben. És nem a lábbal van a baj. Az bírja, az felkészült erre a távra, se görcs, se húzódás, semmi gubanc. Egyszerűen túlhevültem, nem kicsit. Elvánszorgok a forrásig, két kedves hölgy vár, hogy fotót készítsen, de emelem a karom: várjatok egy picit, előtte mosdás, fodrász, smink, most éppen nem festek túl jól… 😊 Bő víz jön a forrásból, viszont nagyon le kell érte hajolni. Basszus… Óvatosan letérdelek a beton szélére, bár nem vagyok benne biztos, hogy fel fogok tudni állni… Legalább egy percig öntöm a fejemre a jéghideg vizet, mire érzem, hogy valamelyest lejjebb húzta a testhőt. Ekkor veszem észre, hogy egy kolléga áll mögöttem. Oh, bocsi – adnám át a helyet, de ő elcsigázott tekintettel legyint egyet: csak nyugodtan, nem siet sehova. Hát sietni már én sem bírok, de valahogy át kell billenjünk a hegy túloldalára…

Tavasszal háromszor is bejártam ezt az emelkedőt, szinte tudom hova kell lépni. Most a feljutás másfélszer annyi ideig tart, mint általában. Időnként megállok locsolni magam, és időnként azt érzem, hogy talán jobb lenne elájulni… Abban is biztos vagyok, ha ez az emelkedő nyílt terepen lenne, akkor lesétálnék Tahiba, befeküdnék a Dunába, és megvárnám, míg lemegy a nap…

A Vörös-kőnél nem állok meg kilátást nézni, menni kell, nincs mese. Még vár rám egy feladat, amit Nyerges-hegynek hívnak. Kicsit hosszabb, kicsit barátságosabb, mint az előző emelkedő. Legutóbb 11 perc alatt küzdöttem le, most ez majdnem 20 perc… Felfelé menet utolérek még két versenyzőt, számomra ismeretlen nyelven beszélnek, néhány szót viszont sokszor ismételnek… Káromkodás féle lehet… 😊

Már a lefele is fáj, de ha 11 órán belül akarok beérni, akkor még így is meg kell nyomni a végét. Imádom a terepfutást, de itt már várom az aszfaltot, egyrészt azért mert legalább arra nem kell koncentrálni, hogy hova lépjek, másrészt pedig az már azt jelenti, hogy nemsokára vége. Jön a skanzeni pont, elég rám nézni, és tudják mit akarok: a fejemre vizet, sokat. Kérek még egy kis kólát is, az utolsó kilikre már elég lesz, picit fel kellene még gyorsulni.

Sikerül is, elég lendületesre kerekedik a finálé. Visszaérek a belvárosba, és jön a csoda, amit szerintem minden futó kedvel: az emberek az utcán állva, vagy éppen az éttermek teraszain ülve tapsolnak, éljeneznek, hajráznak, pacsiznak velünk. Ezért is fantasztikus ez a verseny. Még befordulok a Duna-korzóra, jön a célkapu, és vége. Hivatalos időm 10 óra 47 perc, ez a 14. helyet jelenti a férfiak mezőnyében, ahol 101 versenyző ért célba.

Vizes törölköző és alkoholmentes hideg sör, ennél több nem is kell a célban. Na meg kapok még egy finisher érmet. Most már megengedhetem magamnak, hogy a gondolatok és érzelmek elárasszanak. Ez egy igen jó verseny volt. Az utolsó 15 km-en volt azért „kötéltánc” rendesen, de szerencsére a hőség nem tudott annyira kifogni rajtam, ahogy szeretett volna. Illetve jó tapasztalat: az állóképesség fejlődésével a hőséggel szembeni tűrőképesség is nő.

Köszönet a Terepfutás.hu-nak, annak a Hammer szakértőnek, aki rendesen kiokított a frissítésről, „A futóbolond”-nak, Dr. Paál Emőkének, és mindenki előtt Maráz Zsuzsannának a felkészítésért. Valamint Mindenkinek köszi, aki a versenyen személyesen, vagy online szurkolt, és küldte az energiát. Nélkületek nem sikerült volna. 😊

Bár már érlelődik bennem a gondolat, hogy jövőre néhány szomszédos országba is el kellene látogatni és futni, de a Szentlászló Trail-t mindenképpen kötelező programnak írom magamnak elő.

És most jöhet a legnagyobb őrültség, amibe valaha is belevágtam…