Ultra-kíséret: Piros 85

Különleges kapcsolatom van a Piros 85-tel. Amikor egyedül mentem, vagy feladtam, vagy lesérülve botorkáltam végig, amikor pedig társsal mentem, mindig egy jó buli volt. Csak utóbbi esetben hiányzott a saját tempó, és ott volt a háttérben a kíváncsiság, hogy vajon egyedül mit élhettem volna meg.

Az idei Pirosra nem terveztem semmi extrát, így mikor Kati vázolta az ő terveit, miszerint indulni akar a 85-ön, egyből vállaltam, hogy elkísérem. Már akkor tudtam, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű. Katinak az első próbálkozása lesz 50 km feletti távon, és őt is hajtja a kíváncsiság, hogy milyen teljesen darabokra hullni a kimerültségtől és a fájdalomtól, mert eddig ezt nem sikerült megtapasztalnia... :) Na gondoltam, a P85 remek lehetőség lesz. :) Mindamellett, hogy figyelnem kellett az ő reakciót a távra, szintre, terepre, időjárásra, éjszakára, frissítésre vagy annak hiányára, még saját állapotom kontrollját is kézben kellett tartanom, mert mi van, ha éppen miattam nem fogja tudni befejezni...? :)

Kicsit félve ugyan, de kinéztük a 15 órás terepfutó szintidőt. A versenyre nem neveztünk, egyrészt azért, mert nem akartam még egy plusz nyomást, másrészt pedig minél kevesebbet szerettünk volna sötétben menni. A nálam már jól bevált hosszútávú taktikát alkalmaztam: viszonylag korán indulva, a gyalogosok jelentős részét lehagyva a pontnyitásokra érkezni, így később már az előzgetéssel nincs gond, csak a futókat kell elengedni.

Rajt: 6:30. Még sötét van, de csillagos az ég, ami nagyon bíztató, ugyanis reménykedem egy szép napfelkeltében a Kevély környékén. Meg is kapjuk az ajándékot a természettől, elképesztő fentről a látvány, jó, hogy nem a futóversenyen indultunk, akkor ezt nem láttuk volna. :) Tempónk visszafogott, emelkedőn semmiképpen nem szeretnék futni, illetve igazodunk Kati pulzusmérőjéhez, jelzi, ha lassítanunk kell.

A csobánkai elágazás után frissítés, majd elindulunk Tölgyikrek felé. Szinte a teljes szakaszt sétáljuk, majd onnan már lehet szolidan kocogni. A Szőke-forrás völgyében a nap sajnos felhők mögé bújik, pedig itt még gyönyörű a völgy, amikor bevilágítják az őszi napsugarak. Na azért így sem szörnyülködünk a látványban... :)

Dömösi etető pont. A tavalyi lekváros kenyér parizerrel helyett, idén kicsit visszafogottabb kaját, vajas kenyeret eszem. Az ellátásról ódákat lehetne zengeni. Emlékszem, amikor még 3 szendvicset és vagy 8 csokit cipeltem végig a távon, és mindet haza vittem. Most csak 3 vészcsokit hoztunk fejenként, de ezeket is haza vittük. Kaja közben érkezik az első terepfutó, Muhari Gábor úgy fest, mintha egy laza kocogáson lenne... Aztán Vic cimbora is érkezik, kábé ő is így fest... :D

8 km, 600 m szint, a következő kihívás Dobogókőig. Szakó-nyeregig Vic is velünk tart, szerencsére felfelé is sikerül ötös átlagot gyalogolni. Dobogókő, 5 óra 40 körül, piszok hideg van, intek Katinak, hogy nagyon gyorsan húzzunk innen le, mert szétfagy a kezem. :) Hosszú, könnyű szakasz következik, húzza felfelé az átlagot rendesen. Ráadásul ott a tudat: a Kopárnál vár a meleg leves. 

Iluska-forrás környékén elkap egy szolid gyomorgörcs, amit nem tudok mire vélni, csak reménykedem, hogy nem lesz rosszabb. Mindenesetre Fehér-hegyre nem esik túl jól a feljutás, meredek ösvényen előre hajolni kis gyomorgörccsel... Hm, fincsi. Így azt veszem észre, hogy Kati távolodik. Na facca, a végén még ő fog berángatni a célba... :D

Szerencsére az étvágyam nem megy el, le is döntök fél tányér levest a csárdánál. Az emésztésem újra indul, így a gyomrom is megkönnyebbül. Hosszú-árokhoz már egészen jó állapotban érkezem.

Nagy-szénás előtt kapunk egy kis zuhét, de nem tart sokáig. Kemény ez az emelkedő, itt 60 km-nél. Kati jól van, jó tempót jön, bár kicsit elszörnyülködik, hogy a pulzusa már nem akar feljebb menni, kezd elfáradni a keringés. Illetve a bal lába kissé bemerevedik, így az ereszkedés Nagykovácsiba már nem megy olyan flottul, mint eddig. 

A plébánián olyan teát kapunk, hogy majdnem elsírom magam a gyönyörtől... :D Már azon is elgondolkozom, hogy el kellene csenni egy 5 literes kannával, és eldugni az erdőbe, majd másnap visszajönni érte. :) Muszáj meginnom belőle vagy két litert, lötyögni fog a hasamban, de az most mindegy.

Még 5 óra előtt tovább tudunk indulni, ami azért remek, mert még egy órát világosban zúzhatunk. Egyébként eddig még egy 13:30-as teljesítési idő is belefért volna, de azt csak én számolgattam csendben fejben.

Fekete-fej, már vaksötétben. Fejlámpa fel, felfele viszonylag gyors mászás, lefelé már lassabb a menet. Ugyanez igaz János-hegyre is, elég jó tempóban érünk fel, de lefelé csak lassú kocogással tudunk haladni. Bíztatom Katit, nem muszáj egyáltalán futni, már gyalogolva is beérünk 15 órán belül. Sosem panaszkodik, mindig megpróbálja először "belül" megoldani a problémát. 

A budaörsi ereszkedés sikerül a legnehezebbre, szűk és köves az út... milyen út, szinte semmilyen út nincs, csak egy kis vályú... Felrémlenek a tavalyi emlékek, szétcseszett csípővel botorkáltam itt lefele... Pszichoszomatikusan bele is nyilal valami a csípőmbe... Na jól van, hagyjuk! Kati már fáradt, fáj, sírdogál, kicsit szétesett, de már itt a város, és itt a cél.

14 óra 21 perc alatt teljesítettük a túrát. Igazán remek egy nap volt. Kati pedig nagyon büszke lehet magára, hiszen sorban bontotta le a korlátokat, és olyat tett, ami laikusok számára teljesen felfoghatatlan. Lesz még több Piros 85-ös jelvénye, talán még terepfutó érme is. ;) Számomra pedig a tanulság: csak egy jobb van annál, hogy magamat bejuttassam egy ultra-táv céljába: hogy mást juttassak be... :)

A befutás pillanatai (videó: Bánáti Tamás) és az összefoglaló videóm:

Vadlán: Ultra Trail a Keszthelyiben

Ez a történet még évekkel korábban kezdődött, amikor először jártam a Keszthelyi-hegységben. A hegy atmoszférája annyira megfogott, hogy már arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne itt részt venni egy terepfutó versenyen. Így amikor megláttam a Vadlán Ultra Trail kiírását, nem volt kérdés, hogy benevezzek-e.

Az 50 km-es távot néztem ki, aztán a verseny előtt pár héttel megtudtam, hogy az mégis csak 44 km lesz... Sajnáltam azt a 6 km-t, de hát ez van. Nagy felkészülést nem terveztem, éppen beleillet a "szokásos" futásaimba.

A rajt hajnali 6-kor van, ami így októberben azt jelenti, hogy legalább egy fél órát sötétben kell futni. A mezőnyben nagy nevek is felbukkannak, sosem gondoltam volna, hogy egyszer Szőnyi Ferenccel egy rendezvényen fogok versenyezni... Szerencsére nem a Hell Race ez a rendezvény. :)

Mivel első rendezés nem vagyunk túl sokan a rajtvonal mögött, és a terepfutó-elit is csak néhány fővel képviselteti magát. Ennek köszönhető, hogy a rajt után elfutok az élbollyal. Valahogy érzem az erőt, lábaim szinte visszapattannak a talajról. Száguldunk az éjszakában. Minden sarkon egy segítő áll, így nagy gond nincs a tájékozódással.

4 km iszonyú gyorsan elmegy, jön az első pont, második vagyok az 50-es (44-es) férfimezőnyben... Ó jaj, bajok vannak. Azért annyira nem gyenge a mezőny, hogy indokolja a pillanatnyi helyezésem. Vissza kellene fogni a gyeplőt, mert ebből meghalás lesz. Kiérünk egy nyílt szakaszra, a nap éppen most kell fel a horizonton, távolban megcsillan a fénye a Balaton vizén... Na ilyen körülmények között nehéz rossz versenyt rendezni. :)

10 km-ig tolom ezt a gyilkos tempót, ami számomra annyit jelent, hogy 6 percen belül megyek kilométerenként. Jönnek az emelkedők, amik végre helyre teszik az eszemet. Ha így megyek tovább, akkor kb. 30-nál már temethetnek is. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem!

A rendezők gondoskodnak róla, hogy megnézzük a hegy legszebb részeit. Kilátók tömkelegét kell megérintenünk, amihez persze jócskán kapaszkodni kell. Benézünk a "vadlány likba" is, szép kis barlang. Majd innen kötélen (!!!) kapaszkodva kell visszamászni az útra. Fél óra lassúbb tempó után érzem annak hatását, a szívem már nem akar kiugrani a helyéről, kicsit megpihent szegény.

20 km-nél érek egy ponthoz, ami talán már a harmadik, és rádöbbenek, hogy még semmit nem frissítettem. Ezt gyorsan pótlom, kis ropi, kóla, és vizet töltök a kulacsba. Itt leválunk a hosszú távról, és innen magányosba vált az utam, amit persze egyáltalán nem bánok. Nagyjából Reziig két emberrel találkozom összesen, az egyik a második női helyezet, akit hiába üldözök, nem bírok utol érni. A másik pedig asszem Krisztián, akivel az elejétől kezdve kerülgetjük egymást, többnyire ő megy elől.

Kellemes és gyönyörű részek következnek. Visszaállok 6:30-7:00 közé, így már biztos túlélem ezt a kis kalandot. Nézem az órát, közel 900 m szint van mögöttem, vajon hol lesz még 300 m...? Ahogy ezt kigondolom, egy gigantikus emelkedő alján találom magam... B@sszátok meg! :D

Itt ösvény sincs nagyon, egy teljesen jelöletlen vad csapáson kapaszkodom felfelé, a tüdőmet magam mögött vonszolom, nem akaródzik neki jönni, megértem. Láz-tetői kilátó, vagy miafene, ahova érkezem. Szép, szép, és végre jöhet a lefele... Aha, persze. Egy siklóernyő is elkelne ide, bár fenn akadnék a fákon. A mátrai Sombokorra emlékeztet ez a szolid "lejtőcske". Azért a helyzeten sokat segít, hogy kellemesen fog a talaj, nem porhanyós, a SpeedCross-nak nem nagy kihívás.

Az aljától ismét lehet tolni, és a monoton, magányos futásnak köszönhetően lassan elveszítem a valóság észlelését, és egy nagyon békés állapotba kerülök. Így teljesen meglepődöm, amikor már a nyári kéktúráról jól ismert úton Rezibe érkezem. Frissítés a remek kis turistaház udvarán, és innen már nincs sok.

Végtelen hosszú lejtő jön, ahol visszatérnek a gyors kilométerek, még 5 percen belül is tudok menni, ami nem rossz így, 40 km környékén. Eddig nem nagyon számoltam a célidőt, de ez a lejtős szakasz arra enged következtetni, hogy akár 5 órán belül is beérhetek. Na, a végén még egész jó időm lesz...

Nyílván az ilyen gondolat mit eredményezhet: váratlanul balra fordul az út, és emelkedni kezd... Nem is keveset, a házak között szambázom jobbra-balra, erősen érződik, hogy ezt már csak a táv és szint növelése céljából rakták bele a pályába. Haha, ugrott az 5 óra. :)

5 óra és 2 perccel hasítok be a tornacsarnokba, tapssal fogadnak, meghajlok a közönség előtt. Aztán a rendező hölgy kezembe nyom egy dögnehéz szikladarabot... Hát ez...? Remélem nem kell vele guggolni egy százast még a díjazásért... :D De aztán kedvesen közli, hogy ez maga a díjazás, a hegységből származó "kavicson" rajta van a verseny logója, és a "finisher stone" felirat.

Végül 5. lettem a férfimezőnyben. Percenként jönnek oda hozzám, hogy mit iszom, eszem, van minden, ami kell: gulyás, kenyér, kóla, vadlán pálinka... :D Jó kis verseny volt, évente egyszer mindenképpen érdemes eljönni. Az útvonalon több fotós is volt, de rólam egyetlen egy kép sem készült, hát nem vagyok egy fényképarc, na! :D Majd talán jövőre. :)

Köszönet a versenyért rendezőknek!

Az instant ultra: VérKör

Táv: 77 km, szint: 1600 m.

Egészen mostanáig összesen talán kétszer jártam a Vértesben, akkor is valami rövid túrákon. A VérKör megjelenésével már sejtettem, hogy ezt sürgősen pótolni fogom. Addig húztam az időt, míg végül nyár lett, és beköszöntött az ősellenség: a hőség. De most éppen kapóra jött, mert fejembe vettem, hogy megpróbálok alkalmazkodni a nagy melegben való mozgáshoz. A VérKör teljesítésének gondolatát szavakba öntöttem itt-ott, és a legnagyobb ledöbbenésemre, többen is felfigyeltek rá, mint egy jó kihívási lehetőségre. Végül Csabi lett az egyetlen komoly jelentkező, élete első ultrájára készült, sőt, az első hosszabb futására.

Mára is beígérték, hogy be lesz fűtve rendesen, bár a közelgő hidegfront híre némi reményt csalt belénk, hátha hamarabb érkezik. Túl korán nem akarunk indulni, így csak 7 után érünk oda Oroszlányba, a sportcsarnokhoz. QR kódos rendszer működik ezen az útvonalon, már az elején bénázok egy sort, Csabi menti a helyzetet... :) Aztán végre elrajtolunk.

Öt nap telt el a gyilkos tempójú Szavanna Trail óta, így még kicsit nyikorognak a hajtóművek. Meg is egyezünk, hogy visszafogottan kezdünk. Hát nem sikerül valami jól... :) Csabi rövidtávfutó atlétaként szerintem nem is tud lassan futni, és a terep is elég kedvező elég sokáig. Így 6:30-7:00-es tempóval telnek az első kilométerek.

A tájékozódással nincs gond, most működik az órám, nem úgy mint júliusban, és az emlékek is gyorsan visszajönnek, ezért szinte semmi időt nem vesztegetünk útkeresésre. Ennek is köszönhető, hogy gyorsan el is érjük az első "VK fát", ahol megint kódolvasás telefonnal. Nem a leggyorsabb megoldás, lábujjhegyre állva próbálok térerőt keresni. Végül sikerrel, de legalább 5 percet a ponton vesztegetünk.

Befutunk a Mária-szakadékba, felrémlik, hogy júliusban itt sikerült egy szerény fél órát elkavarni, és már az Új-osztás felé tartunk. Nagy megkönnyebbülés: a kód árnyékban van, és még térerőt is találok egyből. Közben elkezd felfelé kúszni a hőmérséklet higanyszála, ami szép lassan kezdi felforralni agyunkban a vizet...

Ennek ellenére a következő szakasz elég gyorsra sikerül, érezzük is a tempót, és a 3. kódolvasásnál a rendszer közli velünk, hogy bizony gyorsultunk. Még egy jó hír: előttünk Csákvár, ahol végre tudunk fürdeni... Ezt szó szerint kell érteni, valóban megfürdünk a csap alatt, fantasztikus érzés a hideg vízzel locsolni a fejemet. Wellness után, kifele a településről, Csabi kéri, hogy egy kis sétával pihenjünk, amit persze én sem bánok, de felébred bennem a gyanú, hogy talán mégis sok lesz neki elsőre ez a táv.

Gém-hegyre tartva azt vesszük észre, hogy kezd megváltozni az időjárás, bárányfelhők sokasága érkezik az égre, és az egyre erősödő széllel némi enyhülést hoz. A hegyen található ponton a zéró térerővel küzdök, míg végül feladom, majd bejelentkezünk ott, ahol már van "civil élet".

Aztán sikerül benézni a háromszög jelzést, és pár száz métert elmegyünk a zölddel. Éppen a legrosszabbkor jön ez a kis kitérő: Csabi közli, hogy picit megszédült, és nincs túl jól... Sétára váltunk, hátha egy kis pihenés helyre rakja. Így egészen Gántig gyalogos tempóban nyomjuk.

Gánt azért jó hely, mert lehet fürdeni, van közcsap. Mivel komoly előnyre tettünk szert, ezért felajánlom Csabinak, hogy gyalogoljunk, még így is beérünk futós szintidőn belül, de ő nem érzi stabilnak a gyaloglást sem. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy kiszáll a VérKörből. Így is óriási bravúrt ért el: megfutotta élete első hegyi maratonját, 5:30 alatt.

Kocogva hagyom el Gántot, és most már biztos vagyok benne, hogy véglegesen megváltozik az idő, határozottan csökken a hőség. Jól is mennek a kilométerek, 6-7 perc körül, emelkedőkön azért már sétára váltok, de az is elég lendületes, így ritkán megyek 10 perc fölé.

Elérem a lélektani 50 kilométeres határt, és mosolyra húzódik a szám. Most jön az a rész, amit nagyon szeretek ezekben a hosszú, monoton menetekben. Csak futni, menni, nem gondolni semmire, és figyelni az erdőt. A nap olykor előbukkan a felhők mögül, és bevilágít a fák közé. Mennyei.

Sorban jönnek a "VK fák", errefelé már nincs gondom a térerő kereséssel. 15 km-től számolom vissza kilométereket. Közben a hőmérséklet annyira lecsökken, hogy a sok kilométer és a fáradtság ellenére gyorsulni kezdek. A visszaigazolás a kódolvasásról meg is erősít ebben. Érzem, hogy még maradt bennem tartalék, így még egy picit odalépek, ami persze kívülről úgy festhet, hogy gyök háromról gyök kettőre nő a sebességem... :)

70 kilométertől egészen jó viszonyok között nyomhatom, szuper utak, éppen megfelelő lejtőszöggel. Úgy tervezem, hogy nagy gázzal besöprök Oroszlányba... Ehelyett azonban nagy gázzal benézek egy letérőt, és a bányászati kiállításon találom magam... Bakker! Még egy rendőrt is megkérdezek, hogy merre kell bemenni a városba, és ő szolidan elküldene a másik irányba... Megköszönöm, és újra bevetem magam az erdőbe, szerencsére pár perc alatt visszatalálok a sárga jelzésre.

A végén, az a városi tíz perc a testemnek már nem esik túl jól, a lelkemnek annál inkább. Végre részese lehettem egy jó futásnak. Jobban örültem volna, ha Csabi végig velem tart, de szerintem neki is tanulságos volt ez a menet. 10:39-cel érek célba. Nagy megkönnyebbülésre Csabi már ott vár, sikerült átstoppolnia magát Gántról, és a rendezőség is képviselteti magát. Rögtön a nyakamba is akasszák az érmet, szép kis darab. Ez volt hát a VérKör, a bakancslistáról lekerült egy tétel. :) És egy újabb hegységet ismerhettem meg tüzetesebben.

Részletes eredményem

Párduc, oroszlán, gazella: Szavanna Trail

Táv: 21,5 km, szint: 560 m.

Ez a verseny több szempontból is vonzó volt számomra. Ezek közül a leglényegesebb, hogy még sosem jártam a Velencei-hegységben, és idén a Karancs-Medves és a Kőszegi-hegység után úgy döntöttem, hogy ezt is meglesem. Valamint Don Razzino egy versenyén sem vettem még részt, de azt sejtettem, hogy minden szempontból magas színvonalú lesz. Teljesen váratlanul ide még három embert is sikerült elcsábítani, a Kungfu Akadémia Futóklubból Csabit és Katit, illetve Csabi egy barátja, Bence is csatlakozott.

Ideális futóidőben sorakozunk fel a rajtvonal mögé Sukoróban. Most hoztam mellkaspántot, bár úgy érzem feleslegesen, mert úgysem fogom nézni azokat a magas pulzusértékeket, amiket ma produkálni fogok... Mert hogy az egekbe fog járni, az már előre borítékolható.

Laza emelkedővel kezdünk, amit a testem rendkívül módon rühell. Persze nem ő tehet róla, nekem kellene kicsit komolyabban vennem a bemelegítéseket. Mivel a pulzus csak lassan csúszik felfele, ezért jó darabig csak zihálok, és már nem tudom honnan vegyem a levegőt. Csabi és Bence kezd el is szakadni, szerintem már csak a célban látom újra őket.

Aztán végre egyenesbe érünk. Pörögnek a lábak. A pulzus is beáll a helyére, valahova 165 körülre... bazzz! Sebaj. Erdőbe érünk, fantasztikus a táj. Hirtelen bevágódunk egy mély völgybe, és őrült ereszkedés kezdődik. 4:52, 4:32, 4:39, 4:42. Nem hiszem el, amit látok, de ez van: szédületes a tempó, biza! Meg is van az eredménye: egy nyaktörő lejtőcskén megelőzöm a két srácot.

Egy darabig együtt toljuk, de az előnyöm tiszavirág életű. Jön egy hegy. De még milyen?! Már eleve úgy érek oda, hogy a szívem a torkomban dobog. Hát erre nem fogok csak úgy felkoccanni, az már látszik. Bence előz, Csabi is. Oké. Aztán még vagy négyen... Mi a...? Nézek fel a köves, nyakatekert ösvényre: mindenki fut! Mi a franc van itt kérem?! Mintha gazellák lennének, akik menekülnek az oroszlán elől a szavannán... Há, persze nem én vagyok az oroszlán. Én max. egy fitt lajhárnak illek be, aki logó nyelvvel négykézláb kúszik fel a hegyre.

Na jól van, valahogy felérek. A gubanc az, hogy még mindig jönnek mögöttem, egyszerűen nincs idő pihenni. Pedig kellemes részek következnek, milyen jót lehetne itt háton heverészni egy kicsit... Oké, újra lejt. A lábaimmal nincs gond, mennek maguktól, a tüdőm az, ami nem bírja ezt az őrült hajszát. Néhány percbe telik, mire újra beérem a srácokat. Azért ez jó jel, hiszen nagyjából annyi idős vagyok, mint ők ketten együtt. :)

A táj csodálatára is szánok energiát, tényleg van egy szavanna jellege, bár a nap most nagyon kegyes hozzánk. Kánikulában a hátamon heverésznék még valahol az előző hegyen... Jön a frissítő pont féltávnál, én konkrétan lassítás nélkül tovább futok. Érzem az enerdzsit, szerintem frissítés nélkül képes vagyok most végigtolni. Persze kulacsomból időnként kortyolok, de ennyi. Mintha Bencét látnám a ponton, ami egyre biztosabb, mert Csabi mellé érkezem. Felveszi a tempóm.

Visszaérünk az első kör második felére, gyanús nekem a háromszög jelzés, tuti hegyre vezet. Naná, hogy igen! Csabi gyorsul... nem, inkább én lassulok. De azért próbálom tartani a lépést, legalább vizuálisan ne veszítsem szem elől. Sajnos nem jön össze, a dimbes-dombos-bokros részen, már fogalmam sincs, hogy mennyire van elől... Aztán az egyik kapaszkodón kiderül, hogy mögöttem van... Kissé eltévedt. :)

Néhány kilométerre a vége előtt azért már kezdem várni, hogy mikor érünk vissza Sukoróba. Jó az a hullámvasút a végén, csak nagyon lassít, legalábbis úgy érzem. De csak a korábbi tempóhoz viszonyítok, a két 7 percen kívüli kilométer nem olyan rossz azon a részen.

Jön az aszfalt, és elszörnyülködve bámulunk, hogy emelkedik. Na jó, séta. Aztán a tetejéről már csak le kell sprintelni a célba, az óvodához. 2 óra 3 perc lesz a vége, ami kellemesen meglep, az órám még rikoltozik is, hogy félmaraton csúcsot futottam... már amióta megvan az órám. :) 28. helyett foglalom el a 88 férfi teljesítőből.

Egy természetközeli érmet is a nyakunkba akasztanak. Eszem egy-két dinnyeszeletet, majd kimegyek, és megvárom a többiek érkezését. Bence 2:12-vel, Kati 2:31-gyel csap célba. Utána jöhet a habzsi-dőzsi, nem is tudom mivel kezdjem. Zsíros kenyér csalamádéval, házi sütik, aztán még egy jó pár szelet dinnye. Alig bírok felállni, mire végzünk a visszatöltéssel. :) Egészen fittnek érzem magam, de mire hazaérek, már jönnek a megszokott érzések: bal combhajlító szokásos beállása, és az "úthenger-effektus". :)

Príma kis verseny volt, nagyon megérte eljönni, gyönyörű táj, szuper ellátás. Következik 19-én a VérKör instant útvonal lefutása Csabival. Remélem most szerencsésebben járunk, mint én júliusban, amikor csak a feléig jutottam el, az volt a FélVérKör... :D

Ahol elnyel az erdő: Bükk 900

"A hétvégén kerüljük a napon tartózkodást!" - figyelmeztet az időjárás-jelentő, és ezt megfogadván bevetjük magunkat a sűrű Bükkbe... Ez most valóban egy nem épelméjű cselekedett, amíg mások a vizeket és a pihenést keresik, addig mi meglehetősen extrém túrán veszünk részt. Nincs is nagy túljelentkezés, a szokott létszám kábé harmada jelenik meg a mai napon.

Még péntek este 10 körül indulunk el Pestről, és éjjel fél egyre meg is érkezünk a bánkúti turistaház elé. Sátrat állítunk, ami nem egyszerű feladat: ahogy felteszem és felkapcsolom a fejlámpát, a Bükk rovarpopulációjának nagyjából a fele az arcomban köt ki... Pár pillanat alatt bemásznak az orromba, a fülembe, a szemgolyómat is ostromolják, és persze a fogaim alatt is ízeltlábúakat ropogtatok... Mire végzünk, már teljesen jól lakok, és szerencsére úgy sikerül bebújni a sátorba, hogy hálótársul nem kapunk a kis élősködőkből.

Bükk 900-as csúcsai

Mért adatok (Garmin Fénix 3): 25,8 km, 1420 m szint.

Hatkor kelünk, nem mondhatnám, hogy pár óra pihentető alvás után. Kajálás és szedelődzködés, Vic-nek sikerül kicsit elhúznia az előkészületeket, így "némileg" később tudunk rajtolni, mint ahogy számítottam.

Ennek a túrának a különlegessége, hogy a szokványos teljesítménytúrákkal ellentétben, nagyon lazák a szabályok. Adott 20 db, 900 méter fölötti hegycsúcs a Bükkben, amit tetszőleges sorrendben, tetszőleges úton kell felkeresni, ott bélyegezni egy lapra, majd visszatérni Bánkútra. Kulcsszó: "úton"... Ugyanis az nincs... Legalábbis nem sok, vagyis aki nem szeretne 50 km-t túrázni, annak bizony nem szabad túl sok turistautat használni.

Duónkat trióvá egészíti Ádám, akinek ez az első Bükk 900-a. Nekem talán a hatodik, sajnos a messzesége miatt nem egyszerű ide minden évben eljutni. Laza kocogással indulunk, és olyat teszünk, amit eddig még soha: a pecsételő lapon feltüntetett, ajánlott sorrend szerint próbáljuk láncra fűzni a csúcsokat.

A Bálvány bevételéhez 11 perc szükséges, rögtön elkönyvelünk 100 méter szintet. Közben konstatálom, hogy az órám mellkaspántja otthon maradt, így csak az elfúló légzésemből következhetek arra, hogy hamarosan szívrohamon lesz... Bálvány egy népszerű csúcs, ide még turistaúton is fel lehet jönni, kilátó áll a csúcson, és sajnos a bélyegzőt tartalmazó oszlopot már többször kidöntötték.

Spuri Fodor-hegy felé. Ez már nem piskóta, az útról letérvén egy csalánnal bővelkedő dzsindzsában találom magam, és megtörténik a túra első két-háromezer csaláncsípése... A nagy hőség miatt rövidnadrágban jöttem, penge ötlet volt...Mire felérünk (0:31), már bizseregnek és viszketnek a lábaim.

Nagy István erőse a Fodor-hegy szomszédságában viszonylag könnyen mászható, hamar el is érjük a csúcsot (0:43). Aztán jön Vic kedvence, Huta-bérc, amit gyönyörű fenyves borít, és ezt távolabbról és közelebbről is megcsodálhatjuk.

A hegy megmászása (1:00), út híján nehezebb dió, bár emlékeimben még durvábbnak tűnt. Következnek a "sarak", az első rögtön egy olyan hegy, ami két névre is hallgat. "Üdv, a nevem Kis-sár-bérc, de szólíts nyugodtan Mély-sár-bércnek!" Ezek a hegyek szinte "egymás szájába" lógnak, ezért könnyű prédák számunkra. Kis-sár-bérc (1:11), Fekete-sár-bérc (1:24), Kőrös-bérc (1:40), Vörös-sár-hegy (1:57).

Mindeközben a Kőrös-bércen kvartetté bővülünk, ugyanis csatlakozik hozzánk Ági, akinek meg sem kottyan, hogy a hegyekről lefele nyaktörő mutatványokkal próbálunk minél gyorsabban lebukdácsolni, és felfelé is próbálunk egy nagyobb tempót tartani. Illetve, amit még fontos megemlíteni, hogy két órával a rajt után még egészen kellemes a klíma, eddig néhány felhő tartotta távol tőlünk a perzselő napot.

Sajnos a nap győzedelmeskedik, így a Kukucsó-hegyre (2:06) már nyakig izzadtságban érek fel. Ez az én egyik kedvenc hegyem. Ispán-hegyre (2:22) már kicsit megtörik a lendület, a hőség kezdi átvenni a hatalmat a Bükkben. Jó alkalom a nagy melegben való mozgás szokásának elmélyítésére, csak annyi a bibi, hogy ha esetleg nem bírom, akkor is menni kell tovább, ugyanis itt nem igazán szállhatok ki...

Istállós-kő (2:38) szinte csak egy ugrás Ispántól, megint beugrik az az emlék, amikor egyik alkalommal egyedül, az irányt benézve egy marhamély árokban találtam magam... Korábban ez a hegy volt hivatalosan a Bükk legmagasabb pontja, míg fel nem fedezték, hogy a közelben lévő Szilvási-kő bizony pár méterrel magasabb. Ott még nem jártam, de hamarosan szeretném pótolni.

A Nagy-kopasz (2:50) talán az egyik legkönnyebben bevehető hegy, illetve egy lélektani határ is, ez van a legmesszebb Bánkúttól, innen már csak vissza kell sétálni... :) Ebben a sétában azért nincs sok köszönet, rögtön a legdurvább emelkedővel, a Virágos-sár-heggyel kell megküzdeni. Plusz nehézség, hogy még az oszlopot sem egyszerű megtalálni, mivel két csúcsa is van a hegynek, de azért rajtunk most nem fog ki (3:11).

Innen a leghosszabb csúcs nélküli szakasz következik, egy gyönyörű fenyvesen keresztül érünk ki az Országos Kéktúra útvonalára, és egyben magunkévá tesszük a Tar-kői pecsétet is (3:39). Ádámmal és Ágival kimegyünk a szirt szélére, ahonnan az ország egyik legszebb kilátást élvezhetjük.

Laza kocogással, szinte pofátlanul közel csapunk le Büszkés-hegyre (3:47), viszont ez a hegy fordulópont számomra. Egészen eddig nagyon jól jöttem, a tíz napos kéktúra jót tett lábaimnak. Viszont, ahogy számítottam is rá, a meleget eddig bírtam. Innen sajnos túlélő üzemmódra kell kapcsoljak. Két és fél liter folyadékot hoztam magammal, a maradékot kényesen be kell osszam. Sajnos felforrósodott fejjel hajlamos vagyok ezt figyelmen kívül hagyni, de most erőteljesen koncentrálok. Felrémlenek ugyanazon magányos túrám emlékei, akkoriban Büszkés-hegytől már csak négy korty vizem maradt a célig... Most azért sokkal jobban állok.

Három-kőn (4:01) már mocskosul befűtöttek, azért még van erőm készíteni egy rövid videót Ádám piruettjével.

Számolom a "kavicsokat", mennyi van még hátra, valahogy ki kell bírni a végéig. Nagy-kőhát (4:12) kellemes meglepetésként ér, talán még sosem jutottam el ilyen gyorsan ide Három-kőtől. És ugyanaz elmondható Kis-kőhátra (4:25) is, Vic egy egészen kiválóan járható nyiladékon vezet fel minket a hegyre.

Lefelé egy egészen váratlan problémám adódik: hosszas lejtős futás után úgy begörcsöl a jobb combhajlítóm, hogy néhány lépésben a kínok kínját élem át. Ennyire erős és váratlan görcsöt még soha nem éreztem, úgy tűnik öregszem. :) Ádámtól kapok egy gyorsan szívódó magnézium tablettával, ami segít is, a fájdalom egyik pillanatról a másikra elillan.

Pipisre kapaszkodva már erőteljesen a légzésemre koncentrálok, illetve az utolsó fél literes flakonon matekozok, hogy kibírjam a végéig. Egész jól megy, bár a hegytetőn (4:59) kicsit lecsüccsenek egy kőre, míg a többiek pecsételnek. Innen már beérek, bármi is lesz. A vészlámpák már nagyon villognak, de tartalékon még valahogy begurulok...

Az utolsó csúcs, ami általában az első szokott lenni, a Bánkút felett magasodó Felső-Borovnyák (5:16). Ünnepélyesen bélyegzünk, és szépen lekocogunk a célba (5:21). Első utam a mosdóba visz, locsolom a fejemet, hogy minél gyorsabban visszahűljek. Ez nagyon durva menet volt ebben a hőségben. Lehuppanok a padhoz, és szőlőléből iszom vagy másfél litert, és gyanítom, hogy ez még csak a bemelegítés...

Közben nézem, ahogy Vic elindul a második körére. Büszkés-hegyig még úgy gondoltam, hogy egy darabig elkísérem, begyűjtve pár csúcsot másodszor is, de onnan már erősen sejtettem, hogy nem a mai napon fogok belekóstolni a Bükk 900 Duplába.

Egy adag paprikás krumpli után bemegyek tusolni, ami földöntúli élmény, mint mindig ilyenkor. Aztán kifekszem a Borovnyákkal szemben, és el is szundikálok.

Hat körül érzem, hogy ismét megéheztem, ezúttal a turistaház büféjét célzom meg, ami príma választás. Tárkonyos ragulevest és szilvás pitét kapok, mennyei. Mellé még néhány kóla és sör, a mai folyadékbevitel 7-8 liter körül jár... Aztán háromnegyed nyolc körül megérkezik Vic is, egy szinte lehetetlen küldetéssel a háta mögött, és elindulunk haza.

Következik augusztus 13-án, a Szavanna Trail terepfutó verseny a Velencei-hegységben, ahol folytatódhat a hőséghez való szoktatásom... :)

Mátra 40: túl a korlátainkon

"Szombatra országos hőség jöhet" - olvastam az időjárás-jelentést, majd mély sóhajok közepette beneveztem a Mátra 40 teljesítménytúrára.

Mátra 40

Táv: 39,1 km, szint: 2046 m, szintidő: 11 óra

"Olyan hőség van, hogy serceg a zsír a hasamon..."

(piedcat: Kinizsi Százas 2005)

"Üdv a pokolban, te gané'!"

(Martin Lawrence: Nekem 8)

Gyakran szokott elhangzani tőlem: az emberi szervezetnek rendkívüli az alkalmazkodó képessége, bármilyen életmódhoz képes hozzászokni, ami valamelyest is hasonlít az őseink életmódjára. Elsősorban a testmozgással kapcsolatban szokott előjönni ez a bölcsesség, de ugyanez igaz a táplálkozásra is.

Nem oly rég rádöbbentem, hogy ezt a képességet én sem használom ki teljesen. 15 éves túrázós múltamra visszatekintve, egy dolgot sosem bírtam: nagy melegben menni. Voltak hatalmas megzuhanásaim, a legemlékezetesebb, ami ma is felrémlett, a 2005-ös Kinizsi Százas, amikor is háromnegyed órát feküdtem egy fa alatt a Hegyes-kővel szemben, komolyan mérlegelve a feladás lehetőségét...

Így született meg az elhatározás: határaim kitolása a hőségben való mozgás területén. Persze felmerülhet a kérdés, hogy ez mennyire normális, hiszen manapság ahogy egy kicsit is erősebben süt a nap, az emberek a légkondicionált plázákba menekülnek... De a kérdés fordítva is elgondolkodtató...

Pásztó felé autózva hallgatom a rádiót, 30 fok körül lesz a hőmérséklet, ami nem túl sok, ha figyelembe vesszük, hogy két éve, éppen ezen a napon, Budakalászon 39,6 C fokot mértek. Ennek azért örülök, nem lett volna túl szerencsés hőségriadóban kezdeni a korlátaim ostromát, szerintem még ez is necces lesz.

8 órakor tudok rajtolni a kollégiumtól, és tulajdonképpen az első pillanatoktól megkezdődik a hőséggel szembeni tűrőképességem fejlesztése. 6 km műúton, végig nyílt terepen... Hm, jó kis kiképzőpálya. Lazán kocogok a Muzsla felé, közben két hölgyet igazítok útba, még a városban keresik a buszmegállót, ami után a hegy felé kell fordulni.

Felállítottam néhány szabályt magamnak, amelyek ahhoz kellenek, hogy teljesítsem ezt a túrát az adott körülmények között:

- Felfelé nem futok.

- Próbálok 150-es pulzus alatt maradni.

- Követem az árnyékot, ahol lehet árnyékban haladok.

- Minden mosdási lehetőséget kihasználok.

- Összesen másfél literes kulacsaimat mindig feltöltöm.

Beérve az erdőbe, egy gigantikus emelkedő magasodik fel előttem. A 150-es pulzuskorlát miatt visszafogottan lépkedek felfele, és a lassú haladást elősegíti, hogy túrázókat érek utol, és előzgetek. Néha nyílt szakaszok tarkítják az erdőt, a nap már így is keményen égeti a tarkóm. Hm, jó kis menet lesz. 

A Muzsla-nyereg elég hamar eljön, meg is lepődök egy kicsit, amikor kérik a pecsételő lapomat. Innen jó darabig élvezhetem a hűs árnyékot adó fákat, futásra váltok, és meg sem állok Mátrakeresztesig. A piros kereszt az egyik kedvenc túraútvonalam a Mátrában, a tisztásról elképesztő a kilátás.

A falu előtt ismét tanácstalan túrázókba botlom, és ez a szerencséjük, ugyanis lejöttek végig a piroson, és a piros kereszten indultak el... vissza a Muzslára...

Kiérve a falu főutcájára, a hőség úgy ugrik a nyakamba, hogy rögtön felrémlenek az összes rémképek, amikor a forrósággal küzdve próbáltam egyik pontból a másikba eljutni. Ráadásul az út emelkedik... Egy utcai csap jelenik meg jobb oldalt, oda ugrom, megnyomom, szárazan hörög... Francba!

Szerencsére jön az ellenőrző pont, ami etető pont is egyben! Kulacsok újratöltése, majd egy lekváros kenyérrel a kézben, kocogás tovább. Ismét egy utcai csap, működik! Hatalmas pancsolást rendezek, sapkámmal öntöm magamra a vizet, igyekszem minél jobban átáztatni a pólómat, hogy a hideg víz sokáig tudja hűteni a testem. Pazar.

Fallóskút is hamar érkezik, buszmegállóban Nénike és Bácsika pecsétel a lapomra, kapok barackot és egy fontos infót: néhány méterre van egy utcai csap. Ismét fürdés, aztán megcélzom az Ágasvárat. Valahogy ez minden itteni túrában benne van... Nem is értem miért... :) Viszont nagyon kedvemre való, hogy a turistaháznál is tudok mosakodni. Hát igen, ez a túra erről szól.

Egész jól megy a mászás, bár itt már belekóstolok a 150 feletti világba, és a hegytetőig nem is megy lejjebb. Meredek az a hegy, nincs mit tenni. Abszolút semmire nem számítok pecséten kívül, erre házi sütivel kínálnak a pontőrök! Aszta! Képesek voltak felcipelni ide. Fejben hálálkodások közepette, számban a sütivel, már lefele próbálok zúzni egy olyan középtempóval, ami gyors, de nem fogok tőle hanyatt esni.

A Mátrabérc útvonal következik, vissza Mátrakeresztesre. A Csörgő-patak szépsége megunhatatlan.

Befele kocogva a faluba, egy egészen magas intenzitású jó érzés tör rám. Túl vagyok a táv felén, és még élek! :D A műúton persze tűz a nap, viszont lágy szellő frissíti a levegőt, illetve az út lazán lejt. Már-már úgy érzem, hogy ennél nem lehet szebb a pillanat, amikor észre veszem, hogy egy túratárs egy utcai csapnál mosakodik. Ó, ennyi kényeztetés! A végén még túl könnyű lesz. :) Az "ajándékok" sorának még nincs vége: az erdőbe való betérés előtt egy frissítő pont várja a megfáradt túrázókat. Barack és sós ropi a menü számomra.

Jön a túra saját jelöléssel ellátott szakasza. Felkészültem rá fejben, hogy ez itt kemény lesz. És az is. Hamarosan egy durva emelkedőn találom magam. Szerencsére végig árnyékban vagyok, a hőmérséklet nem vészes. A szervezetem már fárad, és ugye minél fáradtabb, annál nehezebb tudja tartani a testhőt. Időnként a kulacsomból vizet öntök a fejemre és arcomra. Az arcom lángol, szerintem egy lázmérő másodpercek alatt folyékonyra olvadna a hónom alatt...

Hidegkút felé közeledve szétválnak a fák előttem, és lepillanthatok a hegyről. Káprázatos a kilátás. A ponton rábeszélnek, hogy kóstoljam meg a forrás vizét, illetve ha már ott vagyok, akkor újra töltök, bár már nincs sok hátra, elégnek kell lennie a vizemnek.

Aztán jön egy emelkedő... De még milyen?! Eszembe jut, hogy még szerencse, hogy nem toronyiránt kell menni, hanem szerpentinen, így legalább lehet számolni, hogy hány ág van még hátra. Még hat forduló, b***a meg! :D Nem is emlékszem rá, hogy mikor szívattak utoljára ennyire durva hegyoldalon. A végére rendesen megfájdul az achillesem a kemény talppárnás kapaszkodás miatt. És amikor meglátom a kilátót a Nyikom tetején, halkan elmorzsolok egy imát. Szoktam túrákat szervezni az egyesületünknek, lehet egyikbe bele kellene ezt rakni, biztos nagyon szeretnének... :)

Pecsét és frissítés után megkezdem az ereszkedést a hegyről. Már erre is felkészültem fejben, hallottam, hogy a végén sok nyílt terep lesz. Egy darabig elég jól megy a futás. Köves, lejtős, szép kilátással.

Aztán leérek a szántóföldekhez, és nap egyszerűen a földre nyom. Még maradt némi lelki erőm, és talpon maradok. A futásom botladozó poroszkálásba fordul át. Hát nem gondoltam volna, hogy az utolsó négy kilométer lesz a legdurvább... Öt percenként locsolom meg a fejem, még jó, hogy mégis hoztam elegendő vizet a forrásból. A légzésemre figyelek, ami eléggé akadozik, és azt érzem, ha most megállnék, nem tudnék újra elindulni. Árnyék szinte zéró, megfordul a fejemben, hogy le kellene kuporodni egy szőlőtőke alá... De már nincs sok.

Pásztóra beérve javul a helyzet, egy-két fokkal hűvösebb lehet, ami persze még mindig forró, de már kibírom. Befordulok a kollégium felé, és mosolyra húzom a számat. Sikerült! :) 6 óra 16 perc kellett, hogy végigmenjek ezen a nem könnyű útvonalon.

Szép kis jelvényt kapok, majd az első kérdésem: hol lehet zuhanyozni? Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire jól esik tusolni. Valószínűleg a Top 5-ben benne van, ami azért elég kemény 40 év alatt... :D Annyira felhevült a testem, hogy percekig melegnek érzem a jéghideg vizet is.

Fürdés után jöhet a gulyás, ami igen jóra sikerült, megáll benne a kanál. Kell is az utánpótlás, így nem is állok le itt a feltöltéssel. Egy pazar kis cukrászdát találok a szomszédban. Négy gombóc fagyi, jégkása, kávé. Mennyei örömök. :)

A túra elérte a célját nálam: okosan, kellő odafigyeléssel kicsit sikerült átlépni azt a korlátot, amitől az elmúlt években annyira paráztam. Szép volt a Mátra. :)