Az 54-es kihívása télen 2. rész

Arra ébredek, hogy a szomszéd srác orra két centire van az arcomtól, és alvás közben fújja rám a levegőt. Átfordulok a másik oldalra, megnézem az órám: éjjeli egy. Még van másfél óra ébresztőig, de már sejtem, hogy nem fogok visszaaludni. Ez nem baj, három óra alvás bőven elég. Emberek elemlámpákkal szivárognak ki vécére, csak reménykedni tudok, hogy a nagy sötétben nem taposnak agyon. Két óra után több ébresztő is megszólal, ébredni kezd a szoba. Fél körül már én is készülődöm, Kornél felé pillantok, ő is fel van. Kicsit töprengek, hogy vegyek-e fel több réteg ruhát az éjszakai hideg miatt. Hoztam magammal egy futós nacit és egy felsőt, de nem szívesen melegednék fel túlzottan menet közben. Végül is Csaba dönti el a kérdést, újra rákérdezek, velünk tart-e, de nem gondolta meg magát. Viszont így belekocoghatunk, akkor pedig nem kell plusz réteg. Gyorsan összerámolok, a tegnap levetett vizes zoknikat és nadrágot bezacskózom, mindenből szárazat húzok, kivéve a bakancsból. Sajnos az nem száradt ki, bár nem is reméltem. Belebújva a polárba átmegyek a büfébe, hátha maradt valami kaja, de gyorsan kiábrándítanak, csak teát kapok, abból is csak 3 decit, mivel melegen aludtam. Hm, kajával lehet, hogy gondban leszünk, ráadásul Kornél nem tudott tegnap venni, így az én szendvicseimet fogyasztottuk. Csaba siet segítségünkre, tele van péksütivel, és neki már nem kell annyi energia, mivel innen visszaautózik Veszprémbe. Kornéllal megrohamozunk két kakaós csigát, nem sokáig bírják, hamar elfogynak. Maradt még két kiflim, néhány csokim, az elég lesz a menethez. A rendezők fordított beérkezési sorrendben indítanak minket, nekem nincs kedvem még egy órát várni, ezért hamarabb indulunk, kevéssel négy előtt. Döbbentem látom, hogy csak két pontot kell érinteni, és a közelebb eső is nagyon messze van. Illetve ami rossz hír, a másodikról megint nincs turistatérképes verzióm. Rázom a fejem, egy barom vagyok! Na mindegy, az elején is elboldogultunk, talán a végén se lesz gond. Menetre készen beállítunk a rendezőkhöz, nullázunk, majd rajt-dugás. Hadd szóljon!

Bakonybélig egy letisztított úton megyünk, ami eltér a kék jelzéstől, de legalább lehet rajta haladni. Rögtön a kapunál kocogósra váltunk, örömmel tapasztalom, hogy a várt hidegrázás elmarad, az most nagyon kellemetlen lett volna. Egy szerpentinen zúzunk le a hegyről, feltámadt lámpám szórja a fényt, széles az út, minden ideális. Katonatársakat érünk utol, mindenki jó utat kíván, biztatást kapunk és adunk. Remek kis rendezvény ez, 24 órára összehozza az MH, mint „nagy család”, sok tagját. A településig szinte végig nyomjuk, lejt az út, csak néhány perces sétákkal pihenünk olykor-olykor. Hamar magunk mögött hagyjuk a hamarabb indult csapatokat. Végigkoccanunk Bakonybélen, és még kifele is prímán letakarított úton haladhatunk. Túl szép, hogy igaz legyen. Fejben már készülök a legrosszabbra: ha az ideális útvonal magas, szűz havas területre visz minket, akkor gáz lesz. Eddig szerencsénk volt, de ez hamar semmivé foszlik. A jelzés letér a műútról, és az bizony elsőre járhatatlannak tűnik. A műút kicsit kerül, nem sokat, viszont az felmegy egy alacsony domb gerincére. Sebaj, még mindig jobb, mint térdig érő hóban gázolni. Néhány kilit mehetünk, amikor a műút is hasonlóvá válik, mint a vastag hóval borított turistautak. Pont egy olyan részen járunk, ahol már mindenképpen a jelzésen kellene haladnunk. Nincs más választás, belegázolunk a szűz hóba. Kezdetben még találunk félig betemetett lábnyomokat, de azok is elfogynak, és már csak a vadak nyomai látszódnak. Beérünk az erdőbe, a helyzet nem sokat változik, térdig és néhol annál is feljebb ér a hó. Ez nagyon szívja az erőnket, a végtelenségig ezt nem fogjuk bírni. A gps-en újra felbukkan a korábban elhagyott műút. Azt célozzuk meg, hátha ott már jobb a helyzet. Közben lassan pirkad, elrakom a fejlámpát. Az erdő közepén haladunk nagyon mély hóban, a jelzésről már régen letértünk. A műúthoz közeledve sűrűvé válik a növényzet, átküzdjük magunkat rajta. Felmászunk az útra, és megkönnyebbülünk a látványtól. Letakarítva ugyan nincs, de van rajta egy nem túl régi keréknyom, amiben már sokkal könnyebben és gyorsabban tudunk haladni.

Mivel ez az út visszavisz az ideális útvonalra, sokáig ezen haladunk. Egy nyílt terepre érkezünk, erős szél fúj, de az még a legkellemesebb része a dolognak. Az utat előttünk hóátfúvások borítják. Próbálok fenn maradni a hóréteg tetején, de sajnos nincs annyira megfagyva, hogy megtartsa a súlyomat. Derékig merülök a porhóba. Aszta kutya mindenit! Nézek előre, vajon milyen hosszú lehet ez a szakasz? Az út odébb kanyarodik, és ott talán már szélvédettebb. Percekbe telik míg tíz métert tudunk haladni.

Kínomban már röhögök, egyensúlyt vesztek, és beleülök a hóba. Alig látok ki belőle. Kornél emel ki. Lassan elérjük a hóátfúvások végét. Mindketten fújtatunk az erőlködéstől, ez felért egy 800 méteres sprinttel. Visszatér a korábbi kellemes keréknyom, újra gyorsabban tudunk menni. Aztán jön a piros-sárga kombináció. Reménykedtem benne, hogy lesznek rajta nyomok. Hát nincsenek. Megállunk a hófal mellett, combközépig ér. Összenézünk Kornéllal. Vazze, ilyen nincs! Sasszemű társam látja a jelzéseket a fákon, én pedig a gps-en, de ezen kívül a táj inkább Szibéria egyik elhagyott zugára hasonlít, nem pedig egy kellemes, turistautakkal tűzdelt, magyar kiránduló paradicsomra. Eszembe jut Bear Grylls túlélési dokumentumfilmje, és elmosolyodom. Itt annyi a hó, hogy akár az úton is készíthetnénk magunknak egy hóbarlangot. :)

Nekivágunk. Én töröm meg a szűz havat, de Kornélnak se lehet könnyű dolga mögöttem. Hát nem tudom hány férfi járt már olyan mély hóban, amikor a herezacskó is merül, de mondhatom nem kellemes érzés. :) Ritka alkalmakkor sikerül fennmaradnom a felső rétegeken, ilyenkor úgy próbálok menni, mintha porcelánon járnék. Legtöbbször persze az alján kötök ki, és ilyenkor hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy újra kiemeljem a lábam. Az energia nagyon gyorsan fogy, az út viszont alig, kínlódás minden méter, minden lépés. Egy alkalommal kicsit kerülnünk is kell, akkora hódomb terül el előttünk, hogy akár nyakig is érhet. Nagy nehezen letérünk balra, a sárga keresztre, ahol már sűrűbb a növényzet, de ahelyett, hogy javulna helyzetünk, egyre inkább romlik. A hó alatt belegabalyodom egy szederbokorba. Szúr, mint állat, én viszont alig bírok mozogni. Srác, ez most már valóban hasonlít egy túlélési gyakorlathoz. Kibogozom magam, szelídebb bokrokhoz közelítek. Ágakba kapaszkodom, lefele nyomom, így jóval kevesebb súly nehezedik lábamra, így néhány lépésre sikerül a hó tetején haladnom. Vicces, de még ez is pihentet. Belegondolok, ha nem lenne hó, már a célban lennénk. Hihetetlen. Közben mondom Kornélnak, hogy nagyon figyelje a „barlang” jelzést, mert az vezet a ponthoz. Éles látása nagyon jól jön, sajnos rövidlátóként nekem sokkal nehezebb dolgom lenne. Megtaláljuk a jelzést, az „út” nem változik, magas térdemelés, láb előre, bele a hóba, süllyedés. Ez keményebb edzés, mint Rubint Réka comberősítő-tréningje. :)

A „barlang” jelzés legtöbbször valóban barlanghoz vezet, és hamarosan a táj elkezd „szurdokosodni”. Ez jó jel. Aztán az egyik oldalról lábnyomokat pillantunk meg. Jesszus, ennyire még sosem örültem lábnyomoknak. Kicsivel könnyebb bennük haladni, de a tudat sokkal jobb: most már biztosan jó helyen járunk. Már csak abban reménykedünk, hogy nem kell visszafele jönni. Hirtelen Kornél egy elfojtott hangot hallat mögöttem. Megfordulok, a srác félig eltűnt. Egy megcsúszásnál letérdelt, és majdnem a melléig ér a hó. Röhögünk. Jó kis buli ez, kár lett volna kihagyni. :) Még néhány perc, és megérkezünk a barlanghoz. A táj lélegzetelállítóan szép. A fene, talán ezért megérte. Kornél megdugja a bója tetejére erősített dobozt, aztán zabálásba kezdünk.

Van mit pótolni, ez nagyon durva menet volt. Boldogít a tény: már csak egy pontot (Kis-bükkös) kell megkeresni. Akkor még nem tudhattam, hogy az igazi horror még csak most következik.

Mint korábban említettem az utolsó pontról nincs turistatérképünk. A gps-en viszont csak kis felbontásban tudok nagy területet „átfésülni”, ilyenkor pedig nem látszanak a tereptárgyak. Ergo, amíg a készülék által „látható közelségbe” nem kerülünk a ponthoz, addig a katonai térképre kell hagyatkoznunk. Újabb döntés előtt állunk: Hárskút vagy Herend felől közelítsünk. Előbbi ellen az szól, hogy van benne egy hosszú nyílt terep, ahol erősen sanszos, hogy sok a hóátfúvás. Utóbbi ellen pedig az, hogy jóval messzebb van. Viszont Herendig műúton mehetünk. Mivel az elmúlt egy-két órát a hóval való küzdelemmel töltöttük, ezért születik meg az egész túlélőtúra legrosszabb döntése: Herend felé vesszük az irányt (7. hiba).

Újra kocogni kezdünk, de érezzük, hogy már jóval nehezebb. Kornélnak a lábizmai állnak be, nekem a térdem nyavalyog. Kocogás, erőltetett menet, kocogás, erőltetett menet. Gyorsan haladunk. Herend előtt elérjük a letérőt. Kornél a térképet figyeli, én pedig, jobb ötlet nem lévén, csak az irányt próbálom tartani. Sajnos nem sikerül túl jól. A műút földúttá válik, kanyarog össze-vissza, hamarosan már fogalmam sincs, hogy irányban vagyunk-e vagy sem. Arra jutunk, hogy találjuk meg a műutat, ami a Kis-bükkös hegy mellett húzódik. Elvileg ez az út abba fut bele. Vagy mégse? Beérünk egy katlanba, és az út elfogy. Körülöttünk hegyek, és nem tudjuk merre lehetünk. Böngészem a gps-t, és Zeusz vagy valaki más a segítségünkre siet az égből. Megpillantom a kijelzőn a műutat, és a szintvonalak alapján beazonosítom a hegyet. Huh, ez megúsztuk. (Így utólag visszagondolva, akkor óriási mázlink volt. A leghaloványabb fogalmam sincs, hogy mit csináltunk volna, ha nem sikerül kiszúrni az utat a gps-en. Ez is igazolja az alapszabályt: a „túléléshez” szerencse is kell.) Lelkesedésem hamar lehervad, ugyanis van egy aprócska bökkenő. Pontosabban egy közel 500 méter magas bökkenő, ami a Kis-bükkös és köztünk terül el. Hóban vájt vadcsapásokon indulok el fel a hegyre, Kornél mögöttem. Próbálok kicsit jobbról kerülni, hogy ne kelljen sokat mászni, de nem ússzuk meg a plusz kapaszkodást. Fél szemem a gps-jelen, és csendben haladunk felfele. A növényzet sokszor nincs velünk, néha kerülni kell a susnyásabb részeket. Lassan felérünk, indulhatunk lefele. Négy szarvas tőlünk harminc méterre sétálgat előttünk. Nem tűnnek nagyon idegesnek, ezen a kietlen hegytetőn, télen, térdig érő hóban valószínűleg még nem láttak embert, ezért állatnak gondolnak minket. Azok is vagyunk. Barom állatok. :)

Leérünk a két hegy közé, felnézünk Kis-bükkösre. Szívás a köbön. Nem elég, hogy piszok magas, még meredek is. Megkerülni iszonyú hosszú lenne, muszáj mászni. Ökleimet és lábfejeimet szúrom bele a hóba, és így négykézláb mászva indulok el, kezdetben rézsútos irányban, majd féltávtól már egyenes a csúcs fele. Fától fáig kúszom, gyakran megállunk pihenni és lihegni. Visszanézek arra a hegyre, amelyikről jöttünk. Bakker, lesz egy kis szintemelkedés ebben a túrában. Felérünk, a fenyőfák felé indulunk. Kicsit dzsumbújos a növényzet, de haladunk. Hamarosan lábnyomokra bukkanunk, majd Kornél kiszúrja a zászlókat a távolban. Megjöttünk. Az anyját! Rövid frissítés, aztán lekoccanunk a hegyről azon a nyiladékon, amin felfele jöttünk volna, ha Hárskút irányából jövünk. Elérjük a márkói műutat, célegyenesbe kerülünk, még két és fél kili a csárdáig. Felhívom Attilát, a főnököt, és közlöm vele, hogy nem kell új munkaerő után néznie, ha el nem üt egy autó, akkor túléltem ezt a kis kalandot. :) Valamint az MH LEK hadtápos szekció derekasan helyt állt.

Barátságos kis csárdába érkezünk, a leggyorsabbak már a megérdemelt sört fogyasszák. Sajnos találkozom Ferivel is, a másik csapat egyik tagjával. Nem azért sajnos, mert nem bírom a pofáját, hanem mert ő és Vince is feladta. Viszont Norbi egyedül tovább ment, és teljesítette. Az kemény, elismerésem. A „kiemelésig” kellemessé tesszük azt a félórát, rendelünk húslevest, velős pirítóst. De előtte legurítok fél liter kólát. Megkajálunk, beszélgetünk az érkezőkkel, jön értünk a busz, és visszaindulunk Veszprémbe. Egy óra körül leszállunk a laktanyában. A rendezők várnak minket, gratulálnak, átnyújtják az emléklapot és az emblémás pólót.

Fantasztikus eszmei értékei vannak ezen apróságoknak. Megejtünk egy zuhanyt, egy ebédet, bepakolunk a tranyóba, és irány Budapest. A kocsiban negyedórát bírok ébren maradni, aztán sötétbe borul a világ, és elalszom.

Napi táv: 32,5 km, szintemelkedés: 592 m.

Tanulságok:
1. Kerüld a havat!
2. Kerüld az elvetemült tekintetű katonákat! :)

Komolyabbra fordítva a szót: a hatalmas hó és az ismeretlen hegyvidéki terep nem nyerő párosítás. Nem szabad olyan hibákat elkövetni, amit nekem és a csapatnak sikerült. A legsúlyosabb mégis az volt, hogy nem másoltam le a turistatérképet, ami miatt több problémánk is akadt a tájékozódásban. Persze mondhatnám azt is: ha nincs hó, minden simán megy. De télen néha előfordul a hó, erre mindig számítani kell. Mindezek ellenére kifejezetten jó teljesítés és kaland volt ez a menet. Az állóképességemmel meg voltam elégedve. Kemény menet volt, de nem okozott nagy nehézséget, holtpontom egyáltalán nem volt. Maga a rendezésre egyszerűen a perfekt jelzőt tudom használni, bánom, hogy nem jöttem a korábbi években. Nagyon remélem, hogy a nyárin is részt tudok venni.

Az 54-es kihívása télen 1. rész

katonai túlélő és tájékozódási menet a Bakonyban

 

(amikor a hóból is megárt a sok...)

Már régóta nézegettem a Magyar Honvédség 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred és a Veszprémi Honvéd Sportegyesület által rendezett „jó bulik” versenykiírásait, de eddig sosem jutottam ennél közelebb. Most, itt a felkészülésem sűrűjében, úgy gondoltam, hogy végre megtekintek közelebbről is egy ilyen eseményt. Mivel egyéniben nem lehetett indulni, csapattársakat kellett keresnem. Először Kornélt csörögtem fel, tudtam, hogy ő sem veti meg az ilyen mókákat, aztán több ember ajánlására, Csabát is rábeszéltem, hogy tartson velünk. Később kiderült, a munkahelyemről (MH LEK) egy másik csapat is szerveződött, a Vince-Feri-Norbi trió. Ahogy közeledett a nap, egyre aggasztóbbá vált az időjárás. Magamban bíztam, tudtam, hogy jelenlegi edzettségi állapotomban nem fog problémát okozni a félméteres hóban való mozgás, extrém esetben futás is szóba jöhet, viszont a társakra is vigyázni kell, mert csapat nélkül nincs eredmény. Természetesen a sors úgy hozta, hogy szerda reggelre még tíz centi hó esett a maradék húsz mellé. Remek.

Keveset alszom, viszont valamiért nem ébreszt a telefon, ezért 25 perccel később kelek, mint szerettem volna. Jöhet a B-terv, egy hévvel később megyek, de még így is kapkodnom kell, hogy elkészüljek. A „túlélős” táskámat úgy megtömöm, hogy már egy tűt sem tudnék belerakni. Tartalmazza a kötelező felszerelést, hálózsák, polifoam, váltás gyakorló öltözet, kés, lámpák, öngyújtó, és a többi. Úgy nézek ki, mint aki egy kellemes piknikre indul. Lemegyek a megállóba, és ledöbbenek a hó mennyiségtől, bokáig süppedek benne, hát ez príma lesz. Míg beérek a melóhelyre, azt is konstatálom, hogy nem vagyok hozzászokva a nagy súly cipeléséhez, így már néhány lépés után fáj a kulcscsontom, mert annyira nyomja a nehéz táska. Bent Kornél már reggelizik, a többiek pakolnak, gyorsan átöltözöm, cuccot fel, és irány Veszprém, a Kossuth laktanya.

Kicsit cifrán haladunk, többször meg is állunk, ráadásul egy teherautó majdnem keresztbe fordul előttünk az autópályán, így kis híján lekéssük a megnyitót. Nincs túl jó hangulatom, amikor kiszállunk a kocsiból, metsző, hideg szél fúj, rengeteg az ember, mindenki vérprofinak tűnik, és még a vezető százados is próbálja elvenni az emberek kedvét, hogy egyáltalán elinduljanak. Nem sikerül. :)

Megnyitó után bemegyünk nevezni, közben tömöm magamba a szendvicseket, illetve csodálkozom, hogy semmilyen útvonalleírást nem kapunk, csak a falra kifüggesztett térképről olvashatjuk le, hogy hol lesznek az ellenőrző pontok. Végül is ez egy túlélő próba, nem egy sima túra. Mivel túl későn érkeztünk, nincs időm megtervezni az útvonalat (1. hiba). Felnyomulunk a buszra, megpróbálom belőni a pontokat a másolt turistatérképemen. Sajnos az első kis szakasz hiányzik, ugyanis nem másoltam le a teljes térképet (2. hiba). Végül a gps-en megtalálom a pontokat, igaz, nem egyszerű. Csesznekig buszozunk, ahol ellenőrzik a felszerelést, nullázzuk a dugókát, és kicsivel dél után végre útra kelhetünk.

A cseszneki vár fele vesszük az irányt. A Bakony egy rendkívül szép hegység, de valahogy nekem kimaradt az általam bejárt tájak közül. Úgyhogy sajnos helyismeretre nem hagyatkozhatok. Nem úgy, mint a veszprémi tájfutók, akik elporoznak mellettünk. Kicsit futásra akarom ösztönözni társaimat, de Csabának nincs nagy kedve, így marad az erős gyalogos tempó. Ez is tökéletes, az előttünk indulókat hamar beérjük, és megkezdjük az előzgetést.

Az első pont a vár melletti barlangnál található, egy gyönyörű hasadékba ereszkedünk lefele, bár sokat nem látni a terepszínű katonáktól. :)

Itt még nagyon együtt van a mezőny. Ötvenakárhány csapat indult, százakárhány fővel, szépen megszálljuk a környéket. Néhányan nagyon bátortalanul haladnak, ezért Kornéllal pofátlanul beelőzünk a szűk ösvényen, Csaba is felzárkózik. Aztán a tömegre való tekintettel végül elég egy főnek is csekkolni a ponton, Kornél bevállalja. Csabát előre küldöm, majd én is felkapaszkodom egy nagyon meredek oldalon. Míg várunk a harmadikra, keresem a következő pontot a gps-en, ami viszont a műholdat keresi. Kornél visszaér, én még mindig a készülékkel bajlódom, így elindulunk visszafele, ami nem a helyes irány. Mire kiderül, már kár visszafordulni, így ráteszünk nagyjából negyedórát, és másfél kili pluszt (3. hiba).

A második pont a Cuha patak melletti vasúti megállóhely, a gps megmutatja a legkedvezőbb útvonalat, azt követjük. Sok embert érünk utol, nagy részük valószínűleg a helyes úton jött le a barlangtól. Jó a tempó, elérem az üzemi hőmérsékletet. Felülre egy futós aláöltözetet, egy polár pulcsit és az esővédőt vettem, alulra csak a gyakszi nadrágot az alsógatyára. Nyári Haix bakancsot húztam, mivel ezt már bejárattam, és kiválóan bevált. Most is ezt remélem tőle. Az erdőbe betérve a hó mennyisége durván megugrik. Na igen, nagyjából erre számítottam. Előttünk már rendesen kijárták az ösvényt, így egy nagyjából térdig érő hóvályuban nyomulunk előre. Továbbra is előzgetünk, én Kornél nyomában lépkedek, Csaba néhány méterre mögöttünk zárja a csapatot.

A srác katonai málhazsákot hozott, mikor megláttam, majdnem szívgörcsöt kaptam, ezzel a nagyon vékony pántos zsákkal kemény lesz ez a menet. Jobban meg kellett volna beszélnünk, hogy mit hoz magával, adhattam volna neki tanácsot, sőt talán még hátizsákot is kölcsönbe (4. hiba). Lecsorgunk a patak völgyébe, a táj fehérbe öltözve káprázatosan gyönyörű. Elvileg ide ígérték a köteles patak-átkelést, ezért fejben már felkészültem rá előre. Legalább húsz embert találunk a ponton, Kornél dug egyet, és érdeklődünk a feladat iránt. Nincs feladat. Számomra ez hatalmas megkönnyebbülés. Kicsit tartottam tőle, hogy az átkelésnél csobbanni fogok, de más oka is van a jó érzésnek, ami eltölt. Méghozzá a rendezők profi versenyszervezési hozzáállása. Négyszer annyian jöttek el a rendezvényre, mint várták, és a nagy hó csak rátett még egy jókora lapáttal. Ezek a terep-körülmények már önmagukban is meg fogják felezni a mezőnyt, az extra feladatokkal együtt csak nagyon kevesen teljesítették volna a próbát. Az meg senkinek sem tesz jót, ha jövőre már alig jön el egy-két ember. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyik ponton se lesz feladat.

A következő állomást egyszerű megtalálni, végig turistajelzésen haladunk. Észrevehetően több az emelkedő ebben a szakaszban, de a tempónk még mindig ideális. Nem gyors, de szépen menetelünk. Közben megejtünk néhány frissítést, már az előző ponton is kajáltunk egyet. Úgy vélem, hogy erre nem kell nagyobb szünetet tartani. A hegy lábánál utolérünk egy lány-csapatot. Nincs kedvünk előzni. :) Nem először járnak erdőben az látszik, és mondják is, úgyhogy minden elismerésünk az övék. Néhányan szemből támadják a hegycsúcsot, mi azt tanácsoljuk a hölgyeknek, hogy kerüljünk, és néhány száz méterrel északabbra induljunk el felfele. Így teszünk. Rábukkanunk az ösvényre, itt már én megyek elől, komótosan felkapaszkodunk a csúcsra, ahol egy házat találunk, és a tájfutó bóját.

Pár percet pihenünk, eszegetünk, megvárjuk a lányokat, de innen már külön megyünk tovább. Alig néhány perccel később egy tucat őz és szarvas vág át előttünk. Lenyűgöző a látvány. Lassan elkezd besötétedni, errefele már kevesebb emberrel találkozunk.

Egy kereszteződést követően az út durván emelkedni kezd. Ez már Kék-hegyre vezet, a cél előtti utolsó ponthoz. Legalább 250 méter szint van benne, ami rendesen megdolgozza az izmokat. Újabb csapatokat érünk utol, libasorban kígyózunk felfele az erdőben, tapossuk a havat rendesen. A srácok elég erősen fújtatnak, egyiküknél elszakad a cérna, és szitkozódva emlegetni kezdi a hegy felmenőit, lemenőit.

Mi kis csapatunk csendben halad, Csaba kicsit lemarad, de ő sem panaszkodik. Én igazából nagyon jól érzem magam, szerda este egy sötét erdőben, a vadon közepén, nincs is jobb ennél. Felérünk a csúcsra, ismét Kornélnak van lehetősége dugásra, de jó neki. :) Közben előkotrom fejlámpámat, felteszem és bekapcsolom… vagyis csak bekapcsolnám, ugyanis nem működik. Mi a franc?! Szétszedem, összerakom, még mindig semmi. A jókedvem itt kezd el elpárologni. Hoztam még két lámpát, ezt a hibát azért nem követtem el, viszont azt igen, hogy a fő lámpámat, ami eddig sosem hagyott cserben, nem ellenőriztem indulás előtt (5. hiba). Nincs mese, elrakom a használhatatlan fejlámpát, és Melánia kolleganőm öngyújtóját veszem elő, aminek másik vége zseblámpaként funkcionál. Először nem is gondoltam, de megdöbbentően erős fénye van, kitűnően látok vele. A ponton több csapat is összejön, az egyik srác éppen itt adja fel a küzdelmet, viszont a legközelebbi útig, ahonnan ki tudják menteni, még le kell sétálnia. A hegycsúcs nem igazán vendégmarasztaló, piszok hideg ölel körül minket. A lámpával sokat bajlódtam kesztyű nélkül, irdatlanul fázni kezdenek ujjaim, és a lábaimat se érzem túl komfortosan a bakancsban. Kornél is tanácsolja, hogy húzzunk le innen minél hamarabb. Már menet közben húzom fel a kesztyűmet, ami egy vékony futós kesztyű. Eddig jó volt, de most nem sokat ér, ezért ismét leveszem, és a katonai gyakorló kesztyűt húzom fel. Nem volt túl jó ötlet ezt magammal hozni, a civil polár lett volna az igazi (6. hiba). Mozgatom, lehelem az ujjaimat, nagyon nehezen kezdenek melegedni. Az út erősen lejteni kezd, na végre. A sebesség helyrerak testileg-lelkileg, csak néhány perc kell hozzá.

Bepötyögöm Parajos-tetőt a gps-be, hajrá, nincs messze, és ott vár minket a szállás. Tea, virsli, zsíros kenyér körül járnak a gondolataim. Már jól fog esni a meleg étel. A legrövidebb út keresztülvezet Kőris-hegyen, ami a Bakony legmagasabb pontja, sajnos még nem volt hozzá szerencsém. Most sincs. A nyomokat követjük, és ahelyett, hogy emelkednénk, eszement ereszkedésbe kezdünk. A gps szerint elhagyjuk a letérőt, ami a hegyre vinne. Konzultálok Kornéllal. A nyomokat valószínűleg a veszprémiek törték, akik viszont nagyon jól ismerik a terepet. Ergo, ők gyorsabbnak gondolják a hegy megkerülését, mint megmászását. Na igen, futva lehetséges. Aztán észreveszem a gps-en, hogy a hegy lábától indul egy műút, ami felvezet a célba. Hm, cseles, így már érthető. Nem is értetlenkedem tovább, nyomjuk. Lent egy csapatba botlunk, kétségbeesetten közlik, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Megnyugtatjuk őket, hogy tudunk róla, de ezt könnyen lehet orvosolni, egyszerűen csak végig kell döngetni a műúton. Így teszünk. Közben beszélgetünk, illetve én felcsörgöm Viktor haveromat, aki szombaton készül a Mátrában egy hasonló borzalomra (Legf...ább Gyerekek Szívatása 55 km-es teljesítménytúra), megnyugtatom, hogy extra nagy hó lesz, örül is neki. :)

Este nyolc körül, magamban egy széles vigyorral átlépünk a kapun, ahol egy póniló nagyságú kutya kis híján halálra rémiszt minket. Megtaláljuk a rendezőket, gratulálnak az első naphoz, és közlik a jó hírt: az alváshoz még találunk helyet az egyik fűtött épületben. Ebben aztán végképp nem reménykedtem, ez tetőzi jókedvemet. Sok jó ember kis helyen is elfér, ezt be is bizonyítjuk, nem tudom pontosan, de legalább tizennégyen csúfolódunk be egy kis szobába. Hőtárolós kályha ontja a meleget.

Leterítjük a polifoamokat, rácuccolunk, és célba vesszük a büfét, ami egy másik épületben található. Sokáig állunk sorban, de addig sikerül megbütykölnöm fejlámpámat, immáron teljes erővel ontja a fényt. Ennek örülök, hajnalban szükségem lesz rá. Hogy ne legyen olyan idilli a kép, Csaba váratlanul egy nagyon rossz hírt közöl: nem tart velünk másnap, itt kiszáll. Teljesen értetlenül nézek rá, hiszen nem tűnik fáradtnak, aztán reménykedem, hogy kicsit alszik, és hajnalban már másképp fogja látni. Mindenesetre Kornéllal átgondoljuk a B-tervet. Csaba nélkül csapateredményünk nem lesz, viszont ha mi sem folytatjuk, akkor díjazásunk sem. Persze nagyon jól tudom, hogy hasonlóan hozzám Kornél is mindenképpen végig akar menni. Illetve ebben az esetben a sebességen is tudunk növelni. Jelenleg 18. hely körül lehetünk, egy erős tempóval simán tíz alá kerülhetünk, persze az már csak a mi eredményünk lesz, de azt senki nem veheti el tőlünk.

A fő rendező, Tibi bíztat minket, a holnapi etap jóval könnyebb lesz, kevesebb szint, egyszerűbb tájékozódás, szóval szeretettel várnak minket a Márkói csárdában, a végső célban. Elkészül a virslim, két zsíros deszkával leküldöm, mehet rá a tea, mennyei manna. Kaja után még kérek másfél liter teát, amivel feltöltöm a camelbakot is. Csaba bejelentését leszámítva egészen remek hangulatban ágyazok meg magamnak, ami annyit tesz, hogy kivésem a hálózsákomat a tatyóból, levetkőzöm, és belebújok. Párnának a pulcsimat használom. Fél tíz körül van az idő, nagy a nyüzsgés, kicsit kényelmetlen a betonon feküdni, jár bennem az energia, mindezek ellenére mégis elalszom. Utolsó gondolatom az, hogy ez egy remek nap volt, könnyed teljesítés, és nagy valószínűséggel a holnapi etap még könnyebb lesz.

Néha előfordul, hogy az ember óriásit téved. Mint most.

Napi táv: 23 km, szintemelkedés: 792 m.

III. Téli Margita Terep Maraton

Táv: 39,6 km, szint: 650 m.

Végre egy olyan esemény, amihez nem kell korán kelni. Ki is használom az alkalmat, elég sokat alszom, és csak 7 körül ébredek. Fél 9-re megyek ki az iskolába, a rajt helyszínére. Óriási a tömeg. Keresem a futók nevezését, találok egy asztalt, de ott csak azok indulhatnak, akik nem neveztek előre. Remek, az előnevezett asztalnál viszont kígyózik a sor. Itt elácsorgok negyedórácskát, majd újabb két perc, mire megtalálják a nevem. Feltűzöm az 58-as rajtszámot, és megkeresem qvic és Feró futótársakat. Közben már özönlik ki a tömeg az ajtón, a rajt a lámpánál lesz. 9.00, na gyerünk.

Nem szeretem a tömegrajtokat, talán nem kellene ilyen versenyeken indulnom. Most már mindegy, előzgetek, előzgetnek. Egy ideig csanya mögött lépdelek, aztán föl az első emelkedőn. Kis séta, pont, zúzás lefele, a műúton masírozunk hárman. Frissítő pont következik, fél pohár víz az arcba, és megragadok egy izotóniás flakont. A megszokott piroson nyomjuk, valahogy nem esik jól a tempó, pedig túl gyorsan nem megyünk. Romtemplomnál pecsét, és belegázolunk a sárba. Még szerencse, hogy a goretexes cipőt hoztam.

Innen kezdődnek a gondok. A sár különösebben nem zavar, viszont olyan érzésem van, mintha kettőt lépnék előre, és egyet hátra. Erőltetve küzdök, Feróék mégis távolodnak. A franc! Igazából még indulás előtt két dolog miatt is paráztam. Az egyik, a múlt heti Mátra-futás, ami elég kemény volt, rendesen kivette az erőmet. A másik: egész héten rakoncátlankodott a gyomrom. Szóval van miért aggódnom. Közben többen is lenyomnak, mint a bélyeget, olyan érzésem van, mintha én lennék az utolsó, a „futottak még” kategória. Aztán örömmel látom, hogy Margita fele közeledve szépen sorban visszaszedem az embereket. Gondolom síkfutók. Az emelkedőkön előzgetek. Egészen jól felgurulok 344 méterre, két társam rám vár, mondom, menjenek csak, ez nem az én napom.

Ekkor gyökeres változás áll be a hangulatomban. qvic-kal jó tempóban ereszkedünk lefele, kicsit begyorsulunk. Néha beszélgetünk, az egyik ilyen alkalommal hatalmasat zakózom, szerencsére a puha sárba dőlök. Mögöttem egy futó srác megjegyzi: ez a produkció 7 pontot ért. Köszi. :) A sárga nagyon jól megy, Domonyvölgyig sokat lejt az út, közben két ponton is pecsételnek, és csokival, vízzel kínálnak. Domonyban kis nápolyi és tea, aztán kis eső, ami most nem árt, mert már nagyon melegem volt. Hamar elérjük a zöldházat, ahol qvic újra távolodni kezd, és Feró is beér, de felfele ismét lemarad. Ez a sárga útvonal elég durva, a nagy sár miatt az út mellett megyek, gyökerek akadályoznak. Nagyobb probléma, hogy néhány kili után a gyomrom görcsbe rándul. Hát ez igazán pompás, ha most jut eszébe, hogy hasmenése legyen, akkor ugrott a buli.

A kőkereszti pontnál qvic vár ránk, én indulok tovább. Ezen a részen még korábban nem jártam, de szerencsére jól lehet tájékozódni. Juharosról lefele megnyújtom a lépteimet, ez azt eredményezi, hogy néhány futót befogok, akik már régóta előttem nyomultak. Végre leérünk Gödöllőre, qvic újra a sarkamban. A gyomrom egyre rosszabb, de nem akarok belepiszkítani a fenyvesi erdőbe, mert ide szoktam járni futni. :) A strandtól a célig még három futót sikerül magunk mögé utasítani. A rendezőktől jó ötlet volt, hogy nem kell megvárni a közlekedési lámpák váltását, még előtte elhelyezték a célt. Befutok, stopper állj: 4:24:30. Jó idő lett, de annyira mégsem örülök neki. Öt óra körüli teljesítésre gondoltam, de időtervet nem készítettem, az eleje pedig nem esett jól, ezért a második felével kompenzáltam. Túl jóra sikerült. Csak az a jó, hogy a következő túrafutásom a Népek Tavasza lesz, addig még van egy bő hónap. Most egy kicsit lazábbra veszem a figurát.

Miután visszaérek az iskolába, megkapom a jutalmat: kitűző, oklevél, és a névre szóló érem, ami nagyon igényes. Gratulálgatunk egymásnak, átöltözöm, és hazasétálok. Ezzel megvolt a 100. teljesítménytúrám is.

No megállj csak! 60

Nomád terepfutó verseny a Bükkben

Táv: 60,78 km, szint: 2122 m

Nincs nehéz dolga annak, aki a déli Bükkben akar egy szép útvonal-vezetésű túrát rendezni. A dhte No megállj csak! 60-ja láncra fűzi a környék legszebb völgyeit és hegyeit. A terepfutó kategória is remek ötlet volt, így egyértelművé vált számomra, hogy ez bizony kihagyhatatlan.

Áki, Luca, qvic, Feró - ez nem egy népdal első strófája, hanem azon arcok neve, akikkel fél hét körül érkezem Cserépfaluba. A Hór-völgyi Általános Iskolában már sokan vannak, nagy részük futó, mindenki öltözködik. Én is nekilátok gyorsan rendezni a soraimat, mert Sütő Laci hevesen terelgeti ki az indulókat az udvarra.

Hétkor a kapuban ácsorgok qvic-kal (a többiek már elindultak a gyalogos távokon), SC bíztat minket, Szilvi késik, de megvárjuk, majd végre rajt.

Erős kezdés a műúton, qvic rátapad Szilvire, magamban mosolygok:  na most megtudod, milyen érzés egy gyorsabb futót követni. :) Végre elhagyjuk az aszfaltot, kapaszkodunk felfele. Ismerős a táj, a 26-os távot már kétszer teljesítettem, egyszer túrán, egyszer magánban. Ezért mikor felérek a templomhoz, terelgetem az embereket, akik mindenfele mennek, csak arra nem, amerre kellene. Három futó társaságában érek a kaptárkövekhez (0:27).

Visszafutok a műútra, majd zúzás lefele a piroson, előttem két futó, iszonyúan nyomják. Lassan le is maradok, jön az első gyönyörű völgy: a Felső-szoros. Rövid ugra-bugrálás után kiérek a Dobi-rétre. Érzem, hogy valami nem klappol. A lábaim kezdenek merevedni, ami nálam ritkán fordul elő. Ez viszont csak egyet jelenthet: nagyon gyorsan megyek magamhoz képest. A pontnál (0:58) pecsétet és jéghideg vizet kapok. Eddig 8,6-os átlag, na itt a bibi, gyorsan nyomok egy satuféket, és néhány percet sétálok, addig eszem egy csokit. Mikor újra futni kezdek, hamar rálelek a saját tempómra, így már sokkal kellemesebb. Még nem vagyok hozzászokva a tömegrajtokhoz, olyan csoporttal jöttem el, akik jóval gyorsabbak nálam. Erre máskor figyelnem kell.

A sárgán már magányosan futok lefele, látom a jelzéseket újra festették, a szalagok pedig nagyon jól kiegészítik a hiányosságokat. Rátérek a tanösvényre, újabb lélegzetelállítóan szép völgy: Ökörütő. Kicsit köves a talaj, de remekül haladok, belefutok az ország legcsodálatosabb völgyébe: a Hór-völgybe. Hiányolom a patakon való átkelést, de csontszáraz a meder. Jó hangulatban kocogok be az oszlai erdészházhoz (1:45).

Nagyon nem vagyok éhes, de tudom, hogy mi következik, így egy lekváros kenyeret eltüntetek. Közben érkezik ebola a társával (Gábor?), őket követve vágok neki az első komolyabb próbának: az Ódorvárnak. Féltem az emelkedőtől, ezért hoztam botokat, és nagyon jól beválnak. A két srácot szorosan követve, széles fogásokkal egészen könnyedén haladok felfele, és nagyon gyorsan fogynak a szintek. Ki kell menjünk a kiszögeléshez, amit a kilátás miatt nem bánok, viszont a szűk ösvényen alig férünk el, szemben futók jönnek.
Megkapom a pecsétet (2:20). Remek, sőt kitűnő.

Visszamászom az útra, megkeresem a kék romjelzést, és porzás lefele. Eboláékat nem látom magam előtt, aztán rájövök miért, mert mögöttem vannak. A nagy kavarodásban lehagytam őket. Ismét Hór-völgy, hosszasan kocogok, futás szempontjából rendkívül monoton, de a táj miatt mégsem unatkozom. Elérem a Pazsag-völgy bejáratát (3:07), ahol bekólázom a ponton.

Befutok a völgybe, ismét csatlakozom a két sráchoz, küzdünk a sárral, ami nagyon meglep minket, hiszen eddig minden száraz volt. Völgyet váltunk (Pokol), és megkezdjük a mászást a Bükk-fennsíkra, 10 kili jön 600 méter szinttel, szép lesz. Nem tartom a tempót a srácokkal, inkább lemaradok, és szép lassan mászom tovább. Végre beérek Répáshutára, jobbra nézek, több futó is a falu közepe felé sprintel. Srácok, nem arra kell menni, gondolom magamban, mert kiabálni nem érdemes, már úgysem hallanák. Én balra fordulok, és a zöld négyzeten felmászom a műútra, ahol lassan futogatva féltávhoz érek a Bánya-hegyi parkolóban (4:07).

Néhány percet lakmározom, megérkeznek az elkavart eboláék is, együtt folytatjuk az utat, továbbra is felfele. Gábor le-lemaradozik. Kalandos rész következik Három-kő fele, az utat falevelek borítják, néha azt sem tudom hova lépek, a botokkal próbálom koordinálni a mozgásomat. Viszont nagyon jól haladok, elfogy az erdő, kicsit párás a levegő, nem látok messzire a teraszról, de még így is fantasztikus a látvány. Ugyanez Tar-kőn (5:14). Muszáj néhány fotót készítenem. Elindulunk lefele, duóra csappant a csapatunk. Nyomjuk a gázt, de valamiért mégsem érzem, hogy jól haladnánk. Bár sokat beszélgetünk, talán azért. Az Imó-forrás völgye szintén mély nyomokat hagy bennem, illetve az a zakózás is, amit a ponthoz vezető lejtőn ejtek meg. :) Finomságokkal várnak minket (5:49), ki is használom a lehetőséget. A zöldhöz vezető emelkedőn még nincs nagy változás, ebola távolodik, megint lemaradok, aztán azon a hosszú szakaszon már érzem, hogy jön vissza az energiám, és a lábaim visznek előre. Szinte észre sem veszem, de elhagyom a társamat, és Bujdosó-kőhöz már egyedül érkezem (6:43).

Várok két percet, hátha felbukkan a srác, aztán elindulok, majd csak utolér. A következő völgy szépsége miatt ismét tátva marad a szám, pedig azt hittem, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni. A halastónál egy nem várt frissítő pontba botlom, persze nagyon örülök nekik, magamhoz veszek egy csokit és egy banánt. Újra emelkedni kezdek, és már előre félek Ódorvártól, ahová másodszor is fel kell kapaszkodjak. Egyenletesen haladom, örülök a botjaimnak, aztán hirtelen az út lejteni kezd. Megijedek, talán rossz helyen járok? Szemben, nagyon messze és nagyon magasan meglátok egy gigantikus hegyet, és megfagy bennem a vér. Az lenne Ódorvár? Első pillanatra bepánikolok, de aztán nyugtatom magam, ennyire azért nem számolhattam el a távot, hiszen az a hegy legalább két órára van innen. Lefutok a lejtőn, egy bokron meglátok egy papírdarabot: ep 100 méter. Elönt a megkönnyebbülés, nevetek magamon, és nagyon örülök, hogy végre itt vagyok (7:43).

Innen ámokfutásba kezdek, sajnos sok a rövidtávos a szakaszon, nagy részük iskolás, de szerencsémre a tanítók félre terelik őket, így szabad az út előttem. Húsz percbe telik, míg lejutok a bükkzsérci műúthoz, majd lassan, de egyenletesen megmászom Nyomó-hegyet, az utolsó próbát. Megkapom a pecsétet (8:24), és maradék erőmet összekaparva visszafutok Cserépfaluba. 8:39-es idővel érek célba. Egy kissrác nyakamba akassza az érmet, kapok egy pólót is. Aztán bevánszorgok a zuhanyzóba, futókkal beszélgetek, köztük kutyÁ-val, aki a cipőmről ismer meg. :) Az enyhén hideg víz majdnem olyan jól esik, mint a futás. Felfrissülve beállok a sorba az oklevélért és kitűzőért, közben már ebola is beért remek idővel, a srác visszatért. :)  Hamar jutok kajához is, erre vártam már órák óta, nekem nagyon ízlik. Megjelenik qvic, majd szép lassan megérkeznek a többiek is.

Számomra teljesen egyértelmű: nekem a No megállj csak! 60 A TÚRA és A FUTÁS. Rendkívül jól éreztem magam, remélem minden évben eljutok ide.

Eötvös 50

Táv: 53 km, szint: 1700 m körül

Kocogós tempóban lenyomtam a távot qvic asszisztálásával. Nem volt egyszerű. A dögmeleg miatt sokszor jártam a tűréshatáron, de egyszer sem gondoltam rá, hogy kár volt eljönni. Gyönyörű és kemény a túra, az időjárás eléggé extrémmé tette, de már ismertem, tudtam, hogy mire vállalkozom. Viszont az erdők mélyén, ahova még a nap sugarai is alig-alig törtek be, sárral is találkoztunk. Néhol olyan sötét volt, hogy alig láttam valamit. Ennek eredménye: egy hatalmas zakózás. A futás jól ment, már ahol lehetett futni. Kilenc órás időtervvel indultunk, Prédikálószékig fél órát hoztunk rajta, aztán jött az a borzalmas lefele, és rögtön követte a Rám-szakadék. Az előny úgy párolgott el, mint belőlem a víz és az energia. Ki is csúsztunk az időből, a szerencsénk az volt, hogy Dobogókőtől kezdve könnyebbé vált a terep, és még volt erőnk kocogni a tűző, égető napon. A legforróbb hely Csobánka volt, itt háromszor is fürödtünk, szó szerint, még a lábunkat is a csap alá raktuk. De még így is kérdéses volt, hogy kibírjuk-e az utolsó kiliket. Még qvic is szenvedett, pedig sokkal jobban bírja a meleget, mint én. Az Oszoly csúcson már csak két perc hátrányunk volt, innen "ereszd el hajam" stílusban nyomultunk vissza Pomázra. Így sikerült a tavalyi 10:40-es pb-met megdönteni. Végül 8:46:46-os idővel toltuk be a szekeret a célba. Bónuszként még azokat is megelőztük, akik megkerülték a Rám-szakadékot. Még így is jobbak voltunk. Nem is reméltem, hogy ebben a hőgutában így sikerülhet. Úgy tűnik, hogy magasabb edzettségi szinten a hőháztartásomat is jobban tudom befolyásolni, ami sokszor megborulni látszott. Először futottam két bottal, ami főleg a meredek emelkedőkön sokat segített, viszont hátráltatott is, például amikor ott hagytam a Matyi büfében, és már csak a parkolóban vettem észre. :)

Konklúzió: ép eszű ember ilyenkor a Balatonra megy. Természetesen a Balaton 50-re. Talán jobb lett volna azt választani. Megegyeztünk, hogy jövő évtől oda megyünk ilyentájt, az Eötvösből elég volt ez a három teljesítés.

Bár jobban ment, mint vártam, mégis úgy gondolom, hogy a nyári hőségben nem fogok ultrákat futni. Szeptemberig átállok a rövidebb távokra. Ami szomorú, hogy a három és fél éves cipőm megadta magát, elénekelte a hattyúdalt. Több helyen kiszakadt, és már a talpam is fájt benne. Néhány ezer km után kénytelen voltam megválni tőle. Most járhatok új cipő után, de gyanítom, hogy ilyen jót még egyszer nem találok.

III. Terep Százas

Táv: 100,07 km Szint: 2875 m

Megint sikerül feleannyit aludnom, mint ami szükséges lenne. Persze ez a tavalyi semmihez képest még mindig több. Ráadásul most először kiélvezhetem a vidéki élet hátrányait, idő hiányában qvic-nál húzom meg magam, hogy reggel még időben kiérjünk a rajthoz. Zúgó fejjel és nagyon fáradtan ébredek négy után. Nincs gáz, végül is csak egy 100 km-es terepfutó-versenyen veszek részt. Rövid pakolást követően felülünk a metróra, ahol már Ákos vár minket. Ha Ákos jön velünk egy túrára, az csakis kemény túra lehet. A hévnél már gyülekeznek a futók, Árpád-hídnál Ritchy is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy majd’ elalszom, egész jó a hangulatom, pedig az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, és nem leégetni magam. Én meg az ultrafutás, soha még köszönő viszonyban sem álltak egymással, talán nem kellene erőltetni, ami nem megy. Aztán az elmúlt hónapok edzéseire gondolok, és meggyőzőm magam. Lesz, ami lesz. Menjünk.

Csillaghegyen megcélozzuk a közösségi házat, mosdó után a rajtszám feltűzésével bajlódunk. Sajnálom, amiért egy apró baki miatt rosszul kerültem fel az előzetes rajtszámfelvételi listára, így anonim lettem, másoknak még a fórum-nickjét is feltüntették. Csillaghegy-Tata 100,07 km. Nem lehet közömbösen nézni a rajtszámra. Aki rátekint, abban vagy tiszteletet ébreszt, vagy komplett idiótának nézi a viselőjét. Sajnos nagy eséllyel az utóbbi emberekből van több. Mire visszaérünk az orvosi rendelő elé, már mindenki tolongva várja a rajtot. Még gyorsan leadom a táskámat, és az utolsó pillanatban lecserélem a hosszú ujjú pólómat rövidre. Majd -balazs- egy nagy tülköléssel útnak indít minket.

Róka-hegynek vesszük az irányt, a nagy tömeg a piroson trappol felfele. Úgy tűnik, mindenki fut, pedig az út elég merészen emelkedni kezd, de végül is ez egy futóverseny vagy mi a szösz. Aztán a Hegymászó utcánál már visszaveszünk a tempóból. Erősen zihálok, kell még egy kis idő, míg beáll a pulzus a megfelelő frekire. Az ösvény bejáratánál érdekes szitu alakul ki: sorba kell állni, hogy bejussunk az erdőbe. Többen poénosan megjegyzik: ez mínusz két perc. Nézem van-e ismerős a környéken, de nincs. qvic már biztosan a Kevélyt mássza, Ákos és Ritchy valószínűleg mögöttem. Keresnem kellene egy „nyulat”, akit tudnék követni egy ideig. Egy hátizsákos hölgy mögé érkezem, elég jó a tempója. A fák között szlalomozunk, viszont amint kiérünk a földútra, a hölgy távolodni kezd. Nem jó a tempója. Jobb. No mindegy. Többen beelőznek, de nem akarok sodródni a tömeggel, fogunk még találkozni fiúk. A műút után ismét emelkedni kezdünk, itt már többségünk okosan halad: erős tempóban séta. Ezüst-Kevélytől kis hullámvasutazás, majd egy nagyobb szusszanás és fent is vagyunk. Dugóka elő, dugás (0:58),  és tovább.

Egész jó időben felértem, konstatálom magamban, amikor váratlanul elhúz mellettem Ritchy és Ákos. Most ők ilyen gyorsak, vagy én vagyok lassú? Nem sokat töprengek rajta. Az biztos, hogy visszafogottabban megyek, mint ahogy terveztem, de sajnos még nincsenek tapasztalataim a száz kilis futások terén. Nem tudom, hogyan fog reagálni a szerveztem, ha 50 után még azt mondom neki: már csak még egyszer ennyi, és vége. Mindenesetre megyek a saját tempómban, és közben azt veszem észre, hogy kezd szétszakadni a mezőny. De nem is akárhogy. Hosszú-hegy lábánál már teljesen egyedül vagyok. Egy pillanatra megijedem, hogy talán letértem a jelzésről, de minden oké. Milyen túra is ez? A Kinizsi? Na ne viccelj, és hol az 1500 ember? Lazán megmászom a hegyet, 2:01-nél pecsételnek. Innen 18 perc alatt elérem az első frissítő pontot. Véletlenszerűen nyúlok a finomságokért, nápolyi, csoki, ropi, jöhet minden, csak a gyümölcsökkel bánok csínján, sajnos még bennem vannak a tavalyi rossz emlékek. Míg elkólázgatok, jönnek bőven a résztvevők, köztük a hátizsákos hölgy is. Valahol leelőztem, de észre sem vettem. Már egy tucatnyian lehetünk, amikor odébb állok. Egy srác társaságában megyek neki a Pilisnek. Nem sokáig beszélgetünk, ő egy kicsit más kategória. „Csak” a K100-on indult, de 18 km-en 20 percet hozott rajtam, és estére már otthon akar lenni, mert másnap bringás hegyi maratonra megy.

Nem bírom megállni, hogy ne fussak a pilisi szerpentinen, ezzel vagy hat-hét embert magam mögé utasítok. Itt sűrűn ellenőrizgetnek, nehogy vágjunk. Az első ágnál Csanyánál van dugás, majd a rajtszámot írják fel kétszer, és a végén még egy dugás. A nyeregig tartó hosszú szakaszon lágyan meglegyint egy holtpont. Mi a fene, nem vártam ilyen koránra. Talán mégsem kellett volna futni a szerpentinen. Szerencsére lejtők következnek, a pontra már korgó gyomorral érkezem (3:36). A büfében kiválasztom a gyomromnak legközömbösebb italt, fél liter narancslevet küldök egy szendvics után. Annyira telítődőm, mintha egy fél téglát nyeltem volna le. Nem is erőltetem a futást egy darabig, a korábban lehagyott egyének kezdenek visszaszivárogni. Egyébként az egész útvonalon 10-12 arcot figyeltem meg, akikkel hasonló tempót mentem.

A Kétágú-hegyig visszatér az erőm, lekocogok a műútra, ahol többen tapssal bíztatnak. Endorfinnal tölt el a gesztus, és rendkívül motivál. Ugyanúgy, ahogy a söröző melletti frissítő pont is (4:33). Itt is bekólázom, viszont flakonom nincs, a camelbakot közvetlenül nem tudom vízzel megtölteni. Ezért beviharzok a sörözőbe, kérek egy fél literes szénsavmentes ásványvizet. Helyette kapok egy háromdecis szénsavasat. A pultossal pompásan megértjük egymást. A vizet beöntöm a tevehátamba, az üveget megtöltöm a mosdóban, ha már ott vagyok, jól meg is mosakszom. A rendezők figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a meleggel, a nap már rendesen éget. Nem örülök neki. A Pokol 15 következik.

A frissítés miatt a lábaim visznek előre, Kesztölc határáig ismét feljebb kúszok az eredménylistán néhány hellyel. Átfutok a főúton, és ezzel már magam mögött tudhatom a Pilist. Visszanézek a gyönyörű hegyekre. Hát nem is tudom, nekem túl könnyűnek tűnt. Hol itt a trükk? Nem sokat várat magára.

Szerencsére nincs akkora por, mint vártam, viszont a meleg valóban odacsap. A hőháztartásom tartja magát, simán tudok futni Dorogig, majd fent a töltésen is. Rémképek ugranak be a 2005-ös Kinizsiről, amikor itt teljesen elgyengülve vánszorogtam, körülöttem óriási porfelhők, és vagy 45 fok hőmérséklet. Brrr! Belegondolni is rossz. Most azért sokkal barátibb a helyzet. Az OW frissítőnél magamhoz veszek még fél liter ásványvizet, és kifejezetten jó hangulatban és jó erőben vágok neki a Nagy-Getének. Egy hölgy tart velem, ez jó, legalább a tetőig együtt mehetünk. Hát nem megyünk együtt. Ma már másodszor szembesülök a ténnyel: sok hölgy nem is olyan törékeny, mint amilyennek tartják őket. Félúttól megint egyedül maradok. És ekkor már érzem, hogy gáz van. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de én hogy utálom ezt a hegyet!!! Pedig nagyon szép, és tekintélyt parancsolóan magasodik, szinte sugárzik belőle az energia, csak az a baj, hogy én semmit nem érzek belőle. Az útvonal lehető legrosszabb pontján van. Ránézek az órámra, dél múlt kicsivel. A nap ezerrel tűz, letaglóz. Ráadásul se felfele, se lefele nem lehet gyorsan haladni. Gondolkodom, hogy megálljak-e egy extra frissítésre, de talán kibírom a csúcsig. Csak az bibi, hogy a következő csúcs még nem a végső csúcs. Balra csodálatos a kilátás, most nem nagyon élvezem. Még néhány emelkedő, és megpillantom a keresztet (itt nyugszik piedcat, a T100 hősi halottja). A menetidőm még egész elviselhető (6:05), viszont képtelen vagyok rögtön tovább menni. Lerogyok egy árnyékos kőre, eszem-iszom, néhány percet pihenek. Közben negyven gyerek érkezik, és elindulnak lefele. Hát ilyen nincs! Már csak ez hiányzott! Most már kevésbé jó hangulatban indulok utánuk, és megkezdem az ereszkedést a nyaktörő úton. Hamar utolérem a gyerekcsapatot, szerencsém van, nagyon udvariasak, mindenki félreáll, ami nem kis feladat ezen a vacak ösvényen. Valaki még a fára is felcsimpaszkodik, csakhogy el tudjon engedni. Közben hajráznak, és jó utat kívánnak. Köszi mindenkinek.

Félig kilábalok a sokkból, mire leérek a hegy lábához. A földúton egy kis vízfolyásba mártogatom kezeimet, és próbálom hűteni a fejemet. Itt két embert érek utol, a kék+-en le is maradnak. Ez az út se változott semmit tavaly óta. Nagy dózisokban nyelem a port, kézzel-lábbal kapaszkodok felfele a közel derékszögű emelkedőn. Mire végre felérek, a hőháztartásom kezd felborulni. Előkapom a tartalék vizemet, és egy adagot a fejemre öntök. Ezt a szakaszt másképp nem tudnám elviselni. Ahogy síkká válik a talaj, ismét futni kezdek, de időnként újra alkalmaznom kell a közvetlen hűtést. Hegyeskő (6:49) előtt még üdvözlöm azt a fát, aminek árnyékában 2005-ben eltöltöttem háromnegyed órácskát, féllábbal a hőgutában, azon töprengve, hogy hol lenne érdemes feladni.

A tokodi pincéknél elég nagy a népsűrűség, mikor odaérek. Nem akarok sok időt itt tölteni, már így is sokat vesztettem a Gete miatt. A kútnál megmosdom, a frissítőnél iszom egy pohár vizet, aztán megrohamozom a Kősziklát. Most sem lopja be magát a szívembe ez a kis „kövecske”. Az eddig gyakorlattal ellentétben, most megállás nélkül megmászom, majd már egy kicsit megfáradva zúzok le Mogyorósbányára. Táv: 51,5 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:40.

Először azt hiszem, hogy csak hallucinálok, amikor Ritchy-t látom kijönni a Kakukk vendéglőből. Pedig ő az. Aztán újabb meglepetés: Ákos bent kólázgat. Örülök a srácoknak, bár tudom, hogy nekem még kell egy kis idő pihenésre, így nem mehetek rögtön utánuk. Szendvics, jégkrém, kóla, mosakodás, víztöltés, és még egy kis szusszanás. Nyolc órával indulok útnak. Nyugodt vagyok, hiszen a nehezét már letudtam, később már nem lesz olyan meleg sem, és még van kilenc órám a szintidőből. A pihenés sokat használ, Péliföldszentkeresztig az öreg-kői kaptató kivételével jó tempóban tolom a szekeret. Az Öreg-kő (8:28) eddig teljesen ismeretlen volt számomra, a pihenőnél dugással kell rögzíteni az időt.

A következő ponton egy egyházi szertartás kellős közepébe csöppenek, kicsit furcsán néznek rám az éneklő, imádkozó, ünnepi ruhába öltözött emberek. Semmi probléma, kicsit koszos vagyok, kicsit büdös, de máris megyek. A hölgyektől megkapom a pecsétet (8:42), majd a frissítő ponthoz megyek, ahol már Ákos vár. A pont éppen akkor zár. Ezt nem igazán értjük, hiszen azért még szintidőn belül vagyunk, ráadásul még vannak páran mögöttünk. De nem is ez a probléma, hanem a pusztamaróti pont zárása, ami óratíz múlva esedékes. Esélytelen.

A legbefordulósabb szakasz következik. Nem mondhatnám, hogy holtpont, mert energiám van, még motivációm is, és a táj is egészen káprázatos. Viszont a folyamatos, nyílt emelkedők annyira elveszik a kedvem a futástól, hogy már a sík részeken is gyalogolok. Ráadásul még mindig meleg van, és egyre fáradó szervezetem már nehezen tudja tartani a hőmérsékletet. Talán ha nem két és fél órát alszom az éjjel, nem lenne ilyen problémám… Fokozza a káoszt a fejemben, hogy egy helyen el is kavarok, és tíz percbe telik, míg visszatalálok a kékre. És ha már lúd, legyen kövér, az utolsó emelkedőn a jobb bokám tompán fájni kezd. Pompás. Ha az utolsó harminc kilométeren szenvedni fogok, az nem lesz valami jó élmény. Jobbról bejön a piros, ami már jelzi, hogy hamarosan megérkezem. Végre. Pusztamarót (10:17).

A beígért fantasztikus Salomon frissítésből már nem maradt semmi, hiszen a pontnak elvileg már zárva kellene lennie. Helyette citromos vizet és szalámis kenyeret kapok, de most ennek is örülök. Leülök bekenni a bokámat, de felesleges, nem használ semmit. Közben a dugókás hölgy megkérdezi, hogy sokan vannak még utánam? Én nem láttam senkit. Alighogy kimondom, vagy harminc ember zúdul le a ponthoz vezető úton. Na jól beégtem. Viszont ami nagyon meglep, hogy olyan arcok is felbukkannak, akikről azt hittem, már árkon-bokron túl járnak. A nagy tömegből másodikként indulok tovább, és megkezdem a mászást a Gerecsére. A hangulatom megjavul, annak ellenére, hogy folyamatosan emelkedem. A nap kezd lemenni, és teljesen más színben tünteti fel az erdőt. Csodálatos. Azért azt nem mondhatnám, hogy a végén már nem várom, hogy megjelenjen a Bányahegyi pont (11:30).

Először iszom teát az út folyamán, és nagyon jól esik. A biztonság kedvéért még töltök vizet a camelbakba is, aztán indulok is tovább. Számomra furcsa szakasz következik, hiszen világosban még nem jártam erre. Akkor nem is gondoltam, hogy valaha fogok. A létráknál lévő nyakig érő bozótos kifejezetten tetszik, négyen jövünk itt össze, kicsit kommandózunk. Elég gyorsak vagyunk, a kullancsoknak esélyük nincs, hogy ránk akaszkodjanak. Aztán a létrázás már rendszeressé válik, kezdem szobafestő-mázolónak érezni magam. Vértestolnai műút (12:31). Már ennek a pontnak is zárva kellene lennie, ezt szóvá is teszi a hölgy. Valami furcsa oknál fogva itt már olyan jókedvem van, hogy még az a beszólás se enyhíti, mi szerint a pont a lassú futók miatt van még nyitva. Pohár kóla után nyúlcipőt is húzok. Nagyon meglepődöm saját magamon, de Koldusszállásig olyan gyors kiliket futok, mint az elején. Közben rám csörren qvic, aki már a célban pihenget, majd Ákos is, aki néhány perccel lehet előttem. Bevár a pontnál. Az erdő már kezd sötétedni, amikor megérkezem Koldusszállásra (13:13). Tekintetem megakad az ananászon. Hurrá, tíz pont a rendezőknek. Barackot sehol sem mertem enni, nehogy újra látogassam azokat a bokrokat, mint tavaly, az ananászra viszont teljesen közömbös a gyomrom, most néhány kilót is megbírnék enni. De nem húzhatom az időt, menni kell, már nincs sok.

A hátralévő 16 kilit Ákossal gyűröm le, aki nagyrészt gyalogol, de ez nem jelent semmit, ugyanis futva is alig bírok lépést tartani vele. A bejárás előnyeit élvezzük, a jelzést nem is nézem, fejben van az útvonal. Ennek köszönhetően a fejlámpát már csak a vadászház előtti völgyben vesszük elő. A ponthoz bőven a zárás előtt érünk (14:50), újabb tíz pont a rendezőknek a citromos jeges teáért (a kólát már nagyon untam). Innen már csak ereszkedni kell, gyors tempóban tesszük, kivéve az utolsó völgyet, ahol az árok partján néhol halálfélelmem van. Sajnos elég rossz a látásom, sötétben még rosszabb, így csak araszolgatni tudok. Aztán jönnek az aszfaltos szakaszok, bokám erősen tiltakozik. Bár felhős az ég, mégis csillagokat látok a fájdalomtól. Vagyis nem fáj, csak másképp jó. Nézzük az óránkat, jól állunk, de nehogy má’ az utolsó órában érkezzünk be. Húzzunk bele! Ákos hetes átlagot gyalogol, én sántikálva futok mellette, Baj előtt többen hajráznak, és már előre gratulálnak. Szép volt fiúk! Jól esik, mint mindig. A templomnál a bíztatást fiatalok csapata folytatja, gyerünk már csak 3 km! A fejlámpa fényében megvillan a Tata tábla. Nem igaz! Megjöttünk! Csatakiáltással rontunk be a városba. Egy balos, majd a főút, és már látni a fényeket. Át a kapu alatt, mutatják az irányt merre menjünk be a táborba, végigfutunk az udvaron (de rohadt hosszú ez az udvar!), aztán már csak a tapsot hallom meg az ujjongást. Hát igen, ők valóban tudják mit éltünk át. Cél az asztalnál, még utoljára dugunk egyet, és KÉSZ!!! Célidő: 15:53:49.

Hát ennyi volt. Megkapjuk a megérdemelt okleveleket, jelvényt, pólót, sört. Betámolygunk az étkezdébe, kikérjük a gulyást, ami inkább krumplileves, ugyanis hús nincs benne, de ez már a legkevésbé sem érdekel. Ritchy rogy le mellénk, negyedórával ért be hamarabb, arcáról leolvasható a 100 km viszontagságai. A fáradtság olyan hirtelen csap le rám, hogy majdnem belebukom a levesbe. Még arra nincs erőm, hogy megegyem. Örülni tudok, de ébren maradni nem. Egy ágyat kérek! Helyette qvic áll elő a kocsival, még egyszer köszi, pompás ötlet volt, nem tudom hogyan bírtam volna ki hajnalig. Még szombat van, amikor elindulunk haza.

Nem állíthatom, hogy lefutottam 100 km-t, hiszen sokszor inkább szombat délutáni sétára hasonlított a dolog, semmint ultrafutásra. De számomra mégis sokat jelent, és ezt már senki nem veszi el tőlem. Így utólag visszagondolva nem tűnt olyan nehéznek, szerintem gyalogolva teljesíteni sokkal brutálisabb. De azért a Gete-Pusztamarót szakasz elég durva volt. Soha rosszabbat, és ha mindenki úgy akarja, akkor jövőre ismét rajthoz állok. Végül köszönet a rendezőknek ezért a fantasztikus eseményért, általuk szombaton sok ember született újjá.

Budai 50

Táv: 51,8 km Szint: 1530 m

A tervezettnél jóval hamarabb Szépjuhásznéhoz érünk, így még van időnk bőven szöszmötölni, és Szilárdi Tamásékkal váltani pár szót, aki lecsurgat a torkán egy üveg sört, mondván, sosem lehet tudni, hátha máskor már nem lesz rá lehetősége. Gatyába rázzuk magunkat, és 7:40-kor indulunk.

Ez a túra is csak a „becsületes teljesítménytúrázóknak” való, mert rögtön az elején két hegyet is le lehet vágni, a Nagy-hársat és az Újlakit, amelyek potom 400 szintet jelentenek. Mi persze végig a jelzésen megyünk, ami egy szarvacskára hasonlító B betű, és a középső ága mindig a helyes irányt mutatja. Milliószor láttam ezt a jelet, de eddig nem tudtam, hogy ez a túrának a hivatalos jelzése. A kilátóhoz óvatosan bele-belekocogva jutok el, miközben magamban saját gyártású mantrákat mormolok: „Felfele lassan, lefele gyorsan”, illetve „Csak nyugodtan, lazán!” Alig húsz perc telik el, és már Hüvösvölgyben trappolok, futótársamnak, qvic-nak néha felbukkan a háta, egyébként nagyon elől megy, nyomja, mint állat. A Határ-nyereg után bevár, és Virágos-nyeregig együtt porzunk. Itt megkapjuk az első pecsétet (1:01). Mutatom qvic-nak az időt, szerintem ez túl gyors, neki tetszik, már mé’ ne tetszene! Futunk tovább a sárgán, ő megint távolodik, én élvezem a hullámos utat, a friss levegőt, az árnyékot nyújtó fákat, és néha a fantasztikus kilátást jobbra.

Alsó-Jegenye-völgy elsőre nem tűnik ismerősnek, aztán rájövünk, hogy már itt is jártunk. Ez is egy szép rész. Hamar érkezik a Hidegkúti-út, ahol ismét pecsételnek (1:42). Ez még mindig nagyon gyors nekem, de meg sem merem említeni, mert qvic pillanatok alatt eltűntet egy zsíros kenyeret szörppel, én még csak ott tartok, hogy megszabadulok a felsőmtől, és az éven először rövid ujjúban futok. Alig van időm frissíteni, társam már toporog, menni kéne. Hát menjünk. A kékig innen enyhén emelkedik, néhol muszáj futni, de igyekszek pihentető gyaloglásokat is beiktatni. Nagykovácsi határában már nagyon ismerős az útvonal, ez egy kicsit megdobja a lendületem, közben sűrűn előzgetünk.

Zsíros-hegy (2:22), itt már qvic is keménynek tartja a tempót, persze lassulni ezután sem hajlandó, néha bevár ugyan, de inkább én gyorsítok. Nagy-szénásra felfele hátba támad a nap, és még a várt szél is elmarad. Az emlékfalnál van a 25-ös cél, nekünk itt nincs pecsét, bár SC és Zsotyek az ellenkezőjéről akar meggyőzni minket, de a pontőr csak nem bélyegez.

Magánfutásokról és a bhtcs-ről ismerős útvonal következik, Kutya-hegyről lefele a Csóványos-családot előzzük, akik kocogós tempóban nyomulnak. Átvetődőm a kerítésen, és jöhet az út le a Cseresznyés-völgybe. A táj csodálatos, az út már kevésbé, alig bírok talpon maradni, egy helyen a jobb bokám magam alá fordul, csillagokat látok, de nem aggódom, jártam már így párszor, bírja a gyűrődést. Még a balos előtt magunk mögé utasítjuk budai H.G. sporttársat, majd egy hosszú kaptató következik a Zsíros-hegy (2)-re. Nekünk úgy tűnik, hogy a szarvacskák elég sűrűn vannak festve, se térkép, se gps nem szükséges a túrához, nagyon jól lehet tájékozódni. Anna-vadászháztól egy neverendig ereszkedés következik Telkibe, kiérünk az erdőből, a nap már erősen tűz, hideg kóláról álmodozom, amit egy kemény aszfaltos emelkedő után meg is kapok a Kerék vendéglőben. Pecsét (4:13), fél szendvics, és a várt kóla, fantasztikus. Közben qvic-kal megegyezünk, hogy innen saját tempót megyünk, már úgy is csak 17 kili van hátra.

Egész könnyen kitalálunk Telkiből, és a jól ismert edzőkörünkön folytatjuk a futást. Itt több rövidtávossal találkozom. A s+-en sikerül végig futni, de csak azért, mert tudom, hogy a zöld háromszög már nehezebb dió. Ennek ellenére gyorsan haladok, közben néhány túratársat igazítok útba. A Tarnai-pihenő után elérem a legmagasabb pontot, és lefele begyújtom a rakétákat. Aztán azon a részen, ahol balra betér az út egy susnyás ösvényre, belebotlok egy futó srácba, aki már egy ideje a környéken kavarog, és fogalma nincs merre tovább. Gyorsan vázolom neki a további utat, de aztán azt veszem észre, hogy mögöttem nyomul. Beszélgetni kezdünk, néha az emelkedőkön lemarad, de azért elég jól bírja velem a tempót. Váratlanul érkezik a következő pont (5:24), ami szerintem nem a Vörös-pocsolyás-háton van, de mindegy. Leérünk a hegyről, és a kedvenc piros úton futunk vissza Budára. Lefele nyomom, mint süket, a srác le is marad. A műutas kitérő után egy bokorból elém ugrik egy medve, ami valójában kutya, de nagyságra kb. mint egy kismackó. Nyúlok a kutyariasztóért, de szerencsére megjelenik a gazdi is, jelzi, hogy nem bánt az „öleb”. Mindenesetre a lovardáig fejvesztve futok.

Két hölgytől kapom a pecsétet (6:00), a tekintetemet egy ásványvizes flakon nagyon vonzza. Jön a kérdés: mit adhatok? Hát nem is tudom, talán ásványvizet. Mohón iszom két pohárral, ez most nagyon jól jött. Nézem az időt, bár hét órás menetidőt terveztem, de így akár 6fél is lehet. Emlékszem, még korábban, amikor erre futottunk, húsz perc kellett Szépjuhásznétól a Fekete-fej csúcsáig. Most van fél órám, viszont visszafele, és már mögöttem van negyvenakárhány kilométer. Na mindegy, hajrá, hátha sikerül. Pár perc alatt felérek a csúcsra, visszanézek, csak ennyi volt? Hm, ez egész jól megy. Miután leérek, a rövid műutas szakaszon nyomok egy sprintet, az autósok nem nagyon örülnek. Aztán a körútig felfele már több a séta, mint a futás, de akkor már tudom, hogy simán meglesz.

Kirándulók hadába ütközöm a kisvasút mellett, szlalomozom közöttük, de még így is 6:28-cal sikerül beérni. qvic már a padon ücsörög, vigyorogva gratulál, én viszont. Megkapom az oklevelet, és a zergés jelvényt. Pogácsával és teával pótolom az energiát. Úgy érzem, hogy legalább fél óráig nem tudok felállni a padtól. Kellemesen csalódtam magamban, a kemény kezdés ellenére végig bírtam a tempót, pedig közben sokszor eszembe jutott a Julianus, ahol az utolsó tízre már teljesen elfáradtam. Az útvonalra csak jót lehet mondani, tulajdonképpen láncra fűzi a Budai-hegység legszebb részeit. Jövőre is szeretnék eljönni, remélem sikerül.